Dunántúli Napló, 1986. szeptember (43. évfolyam, 240-269. szám)

1986-09-27 / 266. szám

Lassú, komótos léptekkel megy előttem az öreg a viharvert kerítés felől az apró udvaron át a lugas előzte, ütött-ko- pott, régi-régi ház felé. Hosz- szú láncra kötött, fekete kutyája lehajtott fejjel, morgás nélkül oldalaz felém.

— Harap ez a kutya?

— A kutya! — válik hirtelen fürgévé az öreg, kap a lánc után, kergeti vissza az ebet.

Megdöbbenek. Itt annyira nem járnak idegenek, hogy kiesik a gazda figyelméből: ve- szélyes-e házőrzője a^ érkezőre, vagy sem . . .

*

Kán. Másfél—két kilométerre Goricától, ahova most már a falu túlsó végéig kitűnő az út. Onnan Kánig mezőn átbukdácsoló földút vezet, az idegen azonban nehezen talál rá. Fenn a hegyen, ahol fakitermelők dolgoznak, öreg cigány igazít útba. Keskeny mellén izzadt inget rángat a szél.

— Ott lent — mutat a völgybe —, az Kán. — Szemében ott a kérdés: ki lehet olyan csudabogár, akf oda akar menni?

A 67 éves Schváb Imre valamikor postás volt itt Kánban. Leültet a konyhában, bosszúsan dörmög magában, mert elmentében felkapcsolva felejtette a villanyt a szobában.

— Pont a kétszázas égő . . .

Mert a villany azért itt van

a faluban — most is ég az utcán néhány árva körte -, vélhetően a nagy „villamosítási korszakban" kötötték be, de ha ma vetődne fel a bekapcsolás gondolata, Kán láttán valószínűleg csak legyintenének. Ide? Minek?

— Kán — mondja Imre bácsi és szomorúan néz rám — lassan negyedszázada ürül. Valamivel kevesebb, mint negyven ház van a faluban, ebből tizenegyben laknak.

Mintha földrengés rázta volna meg ezt az apró települést... Minden omlóban, szédülő vályogtéglák lógnak ki a félig már ledőlt falakból, szélcibálta tetőcserének között szobányi lukak, felbukott kerítések, elvaduló kertek, beszakadt ajtajú, lekopott feliratú tűzoltószertór

— amelvben egy gyönyörű, meahökkentően jó állapotban lévő, muzeális korú, réztől csillogó tűzoltókocsi.

— Talán húsz éve is van már, hogv használtuk - mondja Imre bácsi. És hozzáteszi:

— Én voltam a tűzoltó-parancsnok is .. .

— Módos falu volt Kán?

— Hetvehely és Okorvölgy együtt nem volt olyan módos, mint ez! Az út hiánya jelentette a keresztet a falu sírjára. Múlott ez az itt élőkön is: amikor felvetődött a bekötőút megépítése, a gazdák nem voltak hajlandók egy holdnyi erdőt áldozni érte. De ez nagyon régen volt. Még most is Bükkösére járok vásárolni, kerékpáron. Ahol kell, ott leszállók, gyalog megyek.

— Elmenne innen lakni?

— Nem. Pontosan negyven éve élek itt, megszoktam. Csönd és nyugalom van Kánban, pontosan az, amire maguk olyan nagyon vágynak.

Imre bácsi konyhájában, a falra erősített fogason egy karikásostor is lóg. Sudarán látom: használja.

— így is van! — erősíti meg.

— Minden éjjel durroqatok vele a kertben. Idejárnak a szarvasok, elterelem őket.

— Meg tudná szerettetni egy idegennel Kánt?

— Én erről a faluról nem is tudok másképpen beszélni, csak szeretettel. Jószerével már egy- magunk vagyunk a feleségemmel, ősJakók.

— Elkísérne a temetőbe?

— Ne tessék tőlem ilyent kérni! Magam is öreg vagyok már. Nem tudom, miért nem lehet itt is felkarolni az idős embereket? Mint máshol. Miért, csak egy elhagyatott utca ez a falu? Hetvehelyhez tartozunk, annak vagyunk a Kán utcája...

4. HÉTVÉGE

Kán, ahova ma még földút vezet

íme, Goríca

— Sőt, például a Pegazus Tours képviselői többször is jártak itt, részletes felmérést készítettek az épületekről, s terveik szerint elsősorban nyugati turisták fogadására alkalmassá teszik Goricát. Ám a feltételek kemények, s külön gond a megfelelő vízellátás és komfort biztosítása.

— Vagyis elakadtak?- Nyolc—tíz éve kezdődhetett, hogy a „honfoglalók”, elsősorban pécsiek, elkezdték megvenni az itteni házakat. Ez a falu is éppen úgy ürült - s talán úgy is nézett ki —, mint Kán, de ma már az épületek háromnegyede fel van újítva.

Érthető ez a tendencia: gyönyöröd vidék, kristálytiszta levegő, csend és béke. Ámbár ezekben a napokban nyugtalanok az éjszakáink: szarvasbő- gés van, közvetlen közelünkben „ágálnak" a bikák .. .

Goricának is már csak egy őslakosa van, ám az egyik épület falára crossbarba bekötött, nyilvános, segélykérő telefont szereltek, július óta a falu véqéig betonút vezet. És persze ennek a kis községnek is - huszonöt háza ha van - él a maga legendája. Ez esetben az Goricai falurészlet

— A lehetőség változatlanul fennáll. Bükkösdön is gyakorlat a falusi turizmus keretében az idegenek fogadása, miért lenne ez lehetetlen Goricán? Tavasz óta ugyan nem jelentkezett a Pegazus, de a Mecsek Tourist is érdeklődött, meg is nézték a falut, nagyon tetszett. Természetesen tovább kell.lépnünk, az út megépülte új korszakot jelenthet, s az erdőben lévő forrás feltárása, kitisztítása, kiépítése továbbra is esélyt biztosít. Amivel mi feltétlenül számolunk: az emberek tudatában ez a kis település változatlanul Gorica, egy gyönyörű környezetben lévő falu, s nem Bükkösd egyik utcája, öt kilométerre a székhelyközség központjától. A tanács szándékai szerint előbb-utóbb elérjük a minősítést: Gorica, üdülőfalu. Ebben bízunk, az pedig már biztos: Gorica megmenekült a halálos szorításból.

Különös szokás van terjedőben Goricán: a „telepesek"

szépen gondozott kertjében zászlórúd magasodik. Kinek-ki- nek megvan a maga lobogója, amit felhúznak, ha a tulajdonos otthon van. Színes, gazdájára jellemző, hol kézzel festett, hol szőtt zászlókat lenget a szél. Szmolenszky doktorékén a felirat: Ecce Gorica. Gloria Mundi. És néha meq- megcsendül a kis harang is. Ha valakik valaminek nagyon örülnek,

— Látja — ejti fejét mellére Imre bácsi a káni konyhában —, nekünk mór harangunk sincsen . . .

Mészáros Attila

Proksza László felvételei

Hangya Antal egy romos házból varázsolt csinos portát Goricán

Egy traktorost állítok még Bükkösd után: melyik út megy Goricára? Helybeli ugyan, de nem tudja. Egy keskeny bekötőút sarkán lévő ház gazdája azonban már tud segíteni:

— Éppen ez az, utána forduljon le jobbra.

Az elágazásnál kézzel festett, apró tábla: GORICA. Pedig úgy tűnik, ez az út sehova sem vezet. Egy rombadőlő malom, egy szabadon legelésző kecske - ez minden, ami jelzi: nem lakatlan a vidék. Egy kanyar után azonban beállványozott ház bukkan fel: Gorica első épülete akár jelkép is lehetne: az újjászületésé.

Csupa rendbehozott ház. Egyik szebb, mint a másik, a dombtetőn lévő porták felől a völgybe húzódnak a nagy kertek, némelyik gondosan gyepesített, másokban barnára pácolt rönkasztalok, szépen nyírt sövények, magasba lendülő tu- ják. Azután még egy ház, amit most tataroznak: dr. Szmolenszky Tamás, pécsi sebészorvos már több éve vásárolta meg — nem eredeti lakójától - az akkor vigasztalan állapotban lévő épületet, s szívósan újítják fel a már vonzó házat.

iskolához kötődik, magyarázataként annak, miért ilyen nagy ez az épület. Van ugyanis Jugoszláviában is egy Gorica, az olasz határnál. Még a monarchia idején ez a kisváros kérte a császári bürokráciától egy iskola létesítését. És a kegyes uralkodói döntés igent mondott, ám a hivatalok útvesztőjében a leirat a baranyai Goricára érkezett. így itt épült meg a városi nagyságú településnek szánt iskola . . .

Ahol egyébként tanított Lemle Géza, a pontos tollú helytörténész is, aki amikor Goricóról írt egy tanulmányt, nem hitt a település jövőjében. A környezőkéhez hasonlóan ezt is lassú kiürülés révén elpusztuló falunak jósolta.

Mátis István, a bükkösdi tanács elnöke:- önálló község volt valamikor Gorica, de elvesztette falujellegét. Most a megnevezése: Bükkösd, Gorica utca.- Úgy tudom, idegenforgalmi irodák is érdeklődtek a község felől, lehetőséget vélve a falusi turizmusra.

Kallódó

gyerekek

A kisfiú vacogott. Egy szál ingben, vékony nadrágban és szakadozott tornacipőben topogott a téli- kabátos, kucsmás, csizmás, buszra várakozók között. Az esetet egy ismerősömtől hallottam, aki még a tél legutolsó napjaiban is ruhákkal teli szatyorral indult el otthonról, remélve, hogy egy reggel ismét találkozik a didergő fiúval és neki adhatja a használt kabátokat, csizmákat, pulóvereket.

Ez a kisfiú a puszta megjelenésével elmondta a sorsát. Nem nehéz elképzelni, hogy milyen szülei lehetnek, s mi mindent nélkülözhet még ez a gyermek a ruhán kívül. Az ilyen és ennél szomorúbb gyermeksorsokon •még azok a felnőttek is megdöbbennek, akik hivatásból törődnek a gyermekekkel. A védőnők, gondozónők, óvónők, pedagógusok, gyámügyesek sajnos gyakran tapasztalják, hogy nemcsak a családból kivetettekre kell figyelni, nemcsak az ő sorsukat kell egyengetni. Látni kell azokat is, akik ugyan családban, illetve egyik szülőjükkel élnek, de a helyzetük korántsem megnyugtató.

Még mielőtt az általánosítás csábító, de igaztalan csapdájába esnénk, szögezzük le, hogy a családok túlnyomó többsége q meglehetősen feszített mindennapok nehézségei mellett, többé-kevésbé harmonikusan él. Az elvált szülők nagy része is — a lényegesen több gonddal együtt - tud annyi erőt gyűjteni, hogy a gyerekek boldogulását, viszonylagos kiegyensúlyozottságát megteremtse. De bármennyire a kisebbséget jelentik a többiek, nem lehet csukott szemmel elmenni mellettük, nem lehet nem tudomást venni gyermekhez nem méltó sorsukról.

Tessék elképzelni, hogy egy hóromhónapos csecsemőt látogató védőnő csengetésére ajtónyitás helyett csak belülről jövő gyermeksírás a reagálás. A védőnő elkezdte sorba csöngetni a lakásokat, érdeklődve, hogy nem tudnak-e valamit a kisgyermek édesanyjáról, mígnem a harmadik emelet egyik lakásában megtalálta. Békésen beszélgetett a szintén gyed-en levő barátnőjével. A kérdésre, hogy nem félt-e magára hagyni a kicsit, csak azt a magyarázatot adta, hogy délelőtt jobban alszik, nem szokott felébredni. Ebből a válaszból az is kiderült, hogy nem először maradt egyedül a gyermek. A védőnő azóta szinte mindennapos

vendég náluk, s megpróbálja megértetni ezzel a

fiatalasszonnyal, hogy a kicsi gyermek szinte állandó törődést, figyelmet kíván, s a fejlődése nyújthat annyi örömet, mint a barátnővel való beszélgetés . . .

Az óvónő megrendítő

gyermeksorsokat mesél, s a végük mindig ugyanaz: állami gondozásba, nevelő szülőkhöz került a gyermek. Nem tartozik ebbe a sorba, épp ezért még hosszabban beszélgetünk arról a kisfiúról, aki körül látszóing minden rendben van, de akinek az édesanyja délután

fél négykor eljött befizetni a következő havi ebédjét, s a kérdésre, hogy szóljanak-e a csoportba a gyermekéért, a legtermészetesebb hangon válaszolta: ha jól tudom, hatig van óvoda, majd visszajövök érte. Nem is lett volna feltűnő az eset, ha ez a kisfiú nem az elsők között érkezne mindennap az óvodába, s nem az utolsók között távozna. A szülők adataiból kitűnik, hogy a munkahelyi elfoglaltságuk nem reggel hatkor kezdődik, s nem is tart este 'hatig... Az embernek azaz érzése, hogy ez a kisfiú egy nemkívánatos vedd ég otthon . ..

Egy fiatalasszony a múlt héten, telefonon mondta el a napjait megkeserítő gondját. Nyolc évvel ezelőtt vált el, azóta egyedül neveli három gyermekét. Annak idején a férje hagyta el őket, nyolc éven át csak a gyermektartást küldte, még egy karácsonyi képeslapra sem tellett tőle, s most a napokban beidézték őt a gyámhatósághoz. Kiderült, hogy a volt férjben feltámadt az apai szeretet, nem nyugodott bele abba a pár hónappal ezelőtti — a gyerekeitől hallott — szavakba, hogy egyik sem akar hozzá látogatóba menni, s most rendszeressé akarja tenni a láthatást. Az apa azzal érvel, hogy eddig nem voltak alkalmasak a körülményei a gyermekek rendszeres elvitelére, s azt állítja, hogy a volt felesége ellene nevelte a gyermekeit. Hogy mi lesz a dolog vége még nem tudni, de az biztos, hogy a három gyermeknek sem lesz könnyű ez az időszak.

És vajon mi lesz azzal a gyermekkel, akinek fiatal szülei szintén elváltak, de a lakást továbbra is kénytelenek együtt használni. A négyéves kislányt az anyának ítélték, aki egy ideig valóban kifogástalanul törődött vele, ám egy idő után úgy érezte, hogy neki is joga van az élethez, s ha nem volt más megoldás, este lefektette, s elalvás után akkor is otthagyta egyedül, ha az apja, a volt férj sem volt otthon. Többször megtörtént, hogy a szomszédok éjszaka arra ébredtek, hogy a kislány félelmében szinte sikoltozva szólítgatta a szüleit . . . Egyszer-kétszer még szóltak, remélve, hogy ez használ, de tévedtek. Sokkal rosszabb lett. Az anya a gyermeken töltötte ki a szomszédok szavai keltette dühét, a gyermeksírásra pedig a volt férj is reagált: korbáccsal esett az asz- szonynak. A szomszédok a gyámügyhöz fordultak.

Mit is lehet az ilyen esetekre mondani? Hiszen csak alkalmi vigasz, hogy végső esetben ott van a gyámügy, az állami gondozás, hogy akad jó érzésű szomszéd, aki szót emel értük, vagy egy idegen, aki heteken át képes cipekedni azért, hogy hátha egyszer ismét összetalálkozik azfal a didergő kisfiúval. Hát szülőkhöz méltó magatartás az,, hogy a gyerekeiket pont tőlük, a legfőbb támaszt, a legtöbb gondoskodást nyújtható anyától, apától kell. megvédeni?!

Török Éva