Dunántúli Napló, 1986. augusztus (43. évfolyam, 210-239. szám)
1986-08-30 / 238. szám
Mélyek a gyökerek... Megidézhető-e a múlt? Elődeink világo? Az apók, nagyapák sorsa? Az édesanyáké? Kapoli Ilona festményei válaszolnak ezekre a kérdésekre. Kapoli Ilonát mint faragó népi iparművészt, mint a híres Kapoli-elődölk kincseinek őrződét és átörökítőjét ismertük. Amikor szigetvári otthonában faragásairól, a hajdani, somogyi pásztonvilágot idéző apai, nagyapói művészet folytatásáról beszélgettünk, nosztalgiával említette, hogy időnként az ecsetet, a festőállványt is előveszi. — Ilyenkor megáll számomra az idő — mondotta. — Nem számít, hogy sürgetnek a határidők. Mert ha már az elődöktől keservesen kicsikart örökség, a faragás lett a kenyerem', azt akarom, hogy a festészet megmaradjon számomra szép időtöltésnek. — Festészetének is megvannak a gyökerei a hagyományokban? — Hiszem és vallom — mondja Kapoli Ilona, hogy a tehetség, a 'művészi hajlam független a megnyilvánulási formától, műfajtól, művészi ágtól, a gyökereiben lényegében: EGY. Sokszor talán a véletlen vagy a lehetőség szabja meg annak irányát, útját. Népünk művészete is számtalan példát produkál a többágú érzékenységre. A faragás és a rajz pedig mint grafikai „műfaj" igazán nagyon közeli rokonok. És ha nagyapám, édesapám kar- colt-sovazott munkáira gondolunk, akkor nyilvánvaló, hogy a festői megoldás is birtokukban volt. Legutóbbi kiállításomon helyet kapott édesapám két, jellegzetes Kapoli-motívumokkal készült kisgrafikája. A gyökereket kívántam érzékeltetni ezá Ital. Édesapám szemműtéte után többé már nem tudott faragni. Nagyne'hezen rávettem, hogy rajzoljon. Csodák születtek ebben a műfajban is a keze nyomán. Ezt nemcsak én, elfogult gyermeke, de a szakemberek is állítják. Kapoli Ilona a faragás művészetét kislánykorában leste el a szülői házban, ,s titokban próbálta meg, mert a családban vastörvény, áttör- íhetetlen sziklafal volt az elv, hogy lány kezébe nem való faragókés. Hogy volt ez a festészettel? — Egészen másképp. Mint ahogy ma is minden kisgyermek illusztrálva szereti hallgatni a meséket, úgy az én szüleim és idősebb testvéreim meséiket rajzolták is. Édesanyám, édesapám rajzoltak nekünk téli estéken ember-, álfát-, növényi motívumot, és mi, apróbbak is, az emlékezetem határától: rajzoltunk. Minden testvérem nagyon ügyesen, szépen rajzolt. Hogy miért én kezdtem festeni? Nem is tudom. Talán azért, amiért faragni.. .- Később kik voltak a mesterei? — Első tanítómesterem a család ismerőse, Zágon Gyula szigetvári festőművész. Édesanyám vitte el hozzá próbálkozásaimat, s ő érdemesnek talált arra, hogy foglalkozzon velem. Amit tudok, ő alapozta meg, crkvarellezni is tőle tanultaim, ma is ez a legkedvesebb technikám. Hálás vagyok neki, hogy elindított a pályán. A másik nagy hatást Kmetty János főiskolai tanárom egyénisége, pedagógiája jelentette. Kevés munkám készül ma is, hogy ne hallanám bölcs művészi és emberi útravalóit.- A legutóbbi kiállításomon szereplő 35 kép igen változatos témájú: portrék, aktok, csendéletek, tájképek. Bemutattam Anyám, Apám című portréimat is. Ezek, ahogy a kelterés is elárulja, Dióspusztán készültek. 1945 előtt ott vásároltak földet, házhelyet szüleim, így kerültünk oda a felszabadulás után. Itt éltünk gyönyörű éveket, ifjúságom legcsodálatosabb napijait, drága szülőkkel, testvérekkel, igaz emberékkel, jó barátokkal. Szüléimről ilyen lélekkel készültek képeim. A köcsögös csendélet című képem zöld köcsöge édesanyám tejfölös edénye volt, így ez a legkedvesebb képeim egyike. iKapofi Ilona festményeivel Baranya művészetkedvelő közönségének már bemutatkozott: 1984-ben Szigetvárait volt önálló kiállítása. 1985- ben Budapesten, a Kálvin téri Népművészeti Stúdióban szerepelt akveTélijeivel, majd Pécelen, a művelődési házban mutatta be festményeit. Hegedűs Magdolna A Pécsi Nyári Színház idei műsorában négy estén diapo- rómát láthattak a nézők. A dia- poráma Pécsett talán kevésbé szorul bemutatásra, mint másutt, hiszen több mint tíz éve nemcsak lelkes és tehetséges művelői vannak, hanem növekvő közönsége is: a mostani négy előadást háromszázan látták, ami — tipikusan kamaraműfajról lévén szó — nem rossz szám. S hogy az egy vászonra két vagy több géppel vetített, a diapozitív képekből zenére megkomponált montázs, ez a sajátos audiovizuális kifejezési forma kilépett már a műtermekből, szakkörökből, és a nagyközönség előtt is megszerezte a művészet rangját, annak nemcsak a nemzetközi szakmai fesztiválok a bizonyítékai, hanem például az is, hogy az idén a Budapesti Tavaszi Fesztiválon, ezen a nagy hazai művészeti- ünnepen is, önálló estet kapott a diapo- ráma. Franciaországban született meg a második világháború után, Magyarországon húsz éve ismert. Pécsett 1975-ben alakult még a diaporámakör az Ifjúsági Házban, és ma már a város mint az évente rendezett nemzetközi fesztivál egyik központja ismert. Tám László, a pécsi 500. sz. Szakmunkásképző Intézet tanára tizenhatodik éve foglalkozik diapo- rámával: harminc nemzetközi fesztiválról hozott el díjat, és elsőként lett a Magyar Fotóművészek Szövetségének tagja diaporámáinak színvonala révén. — Pécs a legjobb időben, a műfaj felívelő korszakában kapcsolódott be a mozgalomba Borbély Tamás, Halász Rezső vezetésével - mondja Tám László. — Az elmúlt években olyan gárda alakult itt ki — Borbély, Harnóczy Örs, Mánfai György, Szarvas József -, akiket számon tarta'nak a hazai mezőnyben. A pécsieknek meghatározó szerepük van itthon. 8. HÉTVÉGE A látvány és a gondolat Min doigozik Tám László 7 Nem véletlen, hogy rendszeresek itt az országos és nemzetközi vitafórumok: októberben például külföldi előadók is jönnek Pécsre az Analóg kontra komputer témakörben tartandó vitára.- Mi kell ahhoz, hogy valaki jó diaporámát készítsen? Kik csinálják és kikből áll a közönsége? — Nincs foglalkozáshoz és életkorhoz kötve, bár azt hiszem, bizonyos élettapasztalatot, higgadtságot megkövetel. Többnyire olyanok kezdenek foglalkozni vele, akik rendszeresen és egy bizonyos színvonalon fotóznak — én is dolgozom az Új Tükörnek —, és kifejezési eszközeiket akarják gazdagítani. A diaporáma erre igen alkalmas: viszonylag egyszerű technikával, kis anyagi befektetéssel teremthető új lehetőség az önkifejezésre. Szokolay Zoltán CAPRICCIO Tudnom kell, kit visz magával, kacskaringós vonalak kanyarulatait ha valamelyik reggel távozik. biztos kézzel egyszerűsítjük. Tudnom kell: talán már ki is szökött Az őszi erdőből hegedűszóló úszik át az egyik úton, nem vigyáztam a terhét közönnyel cipelő folyó fölé. és én még itt vagyok. Vajon miféle hangokat sodor majd Élt, aki semmi más tétet, hervatag füzeteimből tifölétek a szél? csak a gondolatait kockáztatta, Alinak tehetetlenül a fák, mint a tájat a benne lakók. csomagol Paganini, ballag Az órákat néha átállítjuk a szomszédos kerek évszázadba. számunkra kedvezőbb időre, Itt már feljött a Nap. Persze, mindennek akkor van értelme, jó végeredménye, ha a technikai jártassághoz megfelelő esztétikai -felkészültség, dramaturgiai érzék társul. És mert a zenében, irodalomban, festészetben való tájékozottságot is megkívánja, ez kötelezettséget jelent az önművelésre. A közönség olyanokból áll, akiket érdekel a látvány és a gondolat, a különböző művészeti ágak összekapcsolásának lehetősége. És ez a kíváncsiság szintén nincs korhatárhoz, foglalkozáshoz kötve. — Alkalmas a diaporáma történetek elmondására is? — Igerv de annál sokkal többre képes, kár lenne megállni ezen a szinten. Nem szólva arról, hogy a reklámban milyen jól hasznosítható és jobban ki lehetne használni az oktatásban is, ha nem mint ipari vagy didaktikai célra készült terméket szemlélem, hanem mint művészi alkotást, az érzelmi, gondolati asszociációk leikeltésének különösen nagy lehetőségei vannak. Engem ez izgat igazán. Baranyai műsoromat sem egy lapozgató képeskönyv mintájára szerkesztettem, hanem zenére felfűzve hangulatokat, érzelmeket próbáltam kelteni és rendszerezni a nézőben. Ezt szolgálta az is, hogy társam, Disztl Gábor a műsórt élő gitárzenével vezette fel az Anna udvari előadáson.- Min dolgozik most? — Ezekben a hetekben Ausztráliában van meghívásos fesztiválon egy természeti sorozatom. A témát folytatva a virágokrój készítek újabb diaporáma-sorozatot. G. T. Koranyari ho Makay Ida verseiről Hosszú évek méltatlan és megalázó várakozása után végre megjelent a költő második kötete. Terjedelmét tekintve hasonlóan karcsú, mint a több mint egy évtizeddel ezelőtt — első kötetként — megjelent Mindörökké. Ne ismételgessük a terjedelem és a minőség mellérendeltségét hangsúlyozó szólamokat, de Makay Ida lírája oly kihívóan szűkszavú, hogy legalább emlékeztetni illik a termékeny közhelyekre. A szűkszavúság ebben a költészetben a szó szoros értelmében kihívás, kihívása a tehetségnek és az önismeretnek. A forma itt lényegében morális kérdés, á rámutatás bátorsága és kalandja. Bátorság és kaland veszélyes művelet az alapkérdések közelében és az önpusztítás határán. Hitele épp ez a pengeél. Makay Ida lírája kezdettől fogva a szerelem vonzáskörében születik. Bármi is legyen a vers közvetlen lét- rehívója, mögötte mindig egy tragikus szerelem, egy pokollá növesztett hiány áll. Karakterét és lényegét tekintve mégsem szerelmes verseket tart 'kezében az olvasó, mégcsak nem is a szerelem hiányának omolyan nőies szenvelgéseit, hanem egy tragikus emberi kapcsolat teremtette vákuum jegyzőkönyveit. Igazi rögeszmés költészet ez, a fexe- te Nap lírája, az életformává avatott pokol táviratszövegei. A stigmatizált szerelemre, mint alapélményre, a létezés alapkérdései épülnek, a szenvedés és a magány koncentrikus köreire az egyetemessé mitizált (növesztett szenvedés és magány épül. A tragikus szerelem egyhúrú alaphangja itt csupán álarc) szerep, amelyen keresztül nemcsak a világ sötét színei rajzolódnak ki, hanem a megnyugvás, a feloldódás, a harmónia iránti igény is. Ez a patthelyzet a Makay versek ontológiai csontváza. A pokol életformájából születő költészet persze nem statikus látlelet, hanem belülről építkező stóciósorozat. Kereszt előtti állapot, amely a személyiség és az idő rabságát nem egy kereszt utáni békében reméli megszüntetni, hanem valami pan- teisztikus feloldódásban. A táj és a természeti környezet időn kívüli harmóniája vonzza a költőt, a személyiség magába zártságát, a „vak dió" csontvázát szeretné feloldani. Isten hiánya olyan megrendítő valóság ebben a lírában, hogy az igazi eretnekek is megirigyelhetnék. Talán meglepő amit mondok, de úgy érzem, hogy ez az ízig-vérig pogány költészet valahol mégiscsak Isten keresése. Pogány, ördögi toporzékolás. A paradoxon persze feloldhatatlan. A nagy gát és a nagy átok az önmaga rabságában élő személyiség, az európai kultúra ajándéka és rettenetes keresztje. Makay Ida költészete az én-líra tradícióját, és ennek a hagyománynak jellegzetes válságjelenségeit magában hordja. Magatartásában az önmaga terhére váló, s már- már önveszélyes személyiség szenvedés — és magánylel- tára, a kozmikussá mitizálc kilátástalanságtudat és egy csipetnyi remény. Formakultúrájában a tradíción iskolázott, de a mesterek formakincsétől egyre inkább távolodó versbeszéd. Egy mesterségen és versen túli nyelv megteremtésének igénye, a végső és megközelíthetetlen egyszerűség felmur tatása. A „dísztelen vers” ars poeticája, amelynek középpontjában nem a költői kép áll, hanem a kimondhatatlanhoz idomított versmondat. A szó — „Mely az Isten ajkain vacog". A szűkszavúság így végső soron morális töltésű, a rámula- tás bátorsága és kalandja. Makay Ida lírája látható" szálakon kötődik Pilinszky költészetéhez. Ezt a kötődést jelzi egyrészt a versépítkezés moadatcentrikussá- ga és csődre kihegyezettsé- ge, másrészt a szenvedés metafizikai elágazásai. A kötődés persze igen áttételes, a tanítvány önálló utakon jár, a kreatúra szenvedésének pogány ornamentikáját rajzolva a „szívmetsző hidegben" : Emléktelen, rég néma táj. Már nincs közel egy ág, s az ég se. Ez a végleges idegenség. A minden dolgok messzesége. Itt már nem is gyűlölhet senki. Magam vagyok. Se te, se más. Minden bűnöm gyógyíthatatlan. Se Ítélet. Se oldozás. És végül, minden okoskodáson túlmenően, szeretem ezeket a szeretetre éhes verseket, ezt a mutatványok nélküli kálváriát. (Maka/ Ida: A hetedik szoba. Szép- irodalmi Könyvkiadó, 1986.) Papp István Kapoli Ilona festményei
