Dunántúli Napló, 1986. augusztus (43. évfolyam, 210-239. szám)
1986-08-02 / 211. szám
„fi mii keltsen szellemi igényeket** ARATÓ KÁROLY Jó huszonöt éve, hogy Lantos Ferenc műtermében elém került egy kép: erős, fekete vonalak által határolt színes téglalapok vibráló együttese, címe: Szénosztályozó. „Nem értem", mondtam, és az eredetire, a komlói szénosztályozóra gondoltam. „Akkor figyelj!”, mondta Lantos Ferenc, és elkezdte rakni egymásra a szénosztályozóról készült képek különböző változatait, kezdve a naturalista hűségű látképpel, míg nem a látvány fokozatosan egyszerűsödött le a szerkezet lényegévé és vált ezáltal általánosabb érvényű látnivalóvá. Ez a pedagógiai beállítottság azóta is jellemzője Lantos Ferencnek, és az elmúlt években a vizuális neveléssel kapcsolatban legalább annyiszor emlegették a nevét, mint kiállító festőművészként. „A művészi és pedagógiai munka nem választható külön. Ha lestek, az sem az én magánügyem, s ha tanítok, akkor sem csak a tantervet hajtom végre. így is, úgy is választ keresek az általam bizonyitottan fontosnak tartott társadalmi alapkérdésekre", mondja mintegy mottóként beszélgetésünk elején a pécsi Apáczai Nevelési Központ műtermében. S, hogy melyek ezek az alapkérdések? Például a képzőművészet szerepe ma, a nyolcvanas évek második leiében. Úgy gondolom, a festészet ma nem lehet kizárólag mű- tárgyjeliegű. Nem szorítkozhat kiállítások, pályázatok akcióira, nem lehet csupán a díszítés a feladata. Társadalmi funkciót kell ellátnia — bármilyen sablonszerűén hangozzék is ez. Természetesen nem arra gondolok, hogy olyan képeket fessünk, amelyek hatására mérhetően nő az üzemben a termelés. De arra igen, hogy a mű keltsen szellemi igényeket, ébressze fel a gondolat .tisztasága és pontossága iránti igényt. A törekvést, hogy a felület mögött meglássuk az ösz- szefüggéseket. Ehhez adjon szellemi útmutatót. Nem kiállításra kell képet csinálni, amit több-kevesebb néző lát, aztán raktárba kerül, hanem alkotó művészként állandó kapcsolatban lenni az emberekkel. Olyan szakmai információkat közölni velük, amelyeket a mindennapi életben hasznosíthatnak. — Mit értesz szakmai információn? — A minket körülvevő világ vizuális képének olyan alapelemeit, olyan sarkpontjait, amelyek közösek az életünk legkülönbözőbb szektoraiban: a tudományban, a művészetben, a hétköznapi életben. Ilyenek például a ritmus, a szimmetria, amely a természetben és az ember-alkotta világban is a legkülönbözőbb dolgokat kapcsolják egymáshoz. Ez alkotói és pedagógiai probléma egy- •aránt. Min dolgozik Lantos Ferenc? „Nem szeretem, ha azt mondják: — közönség, szívesebben beszélek használóról” — De a közönség gondja is ... — Én nem szeretem, ha azt mondják: közönség. Ez a szó passzivitás, körön kívüliséget sugall. Szívesebben beszélek használóról. Ű belül van a körön, miként az ősi társadalomban is közelebb állt egymáshoz az alkotó és a használó „műélvező", és egy középkori oltárképet is mint egy szellemi kresz-táblát tudott hasznosítani az ember. — Csakhogy ma szervezett ipari társadalomban élünk, ahol gyakran egyenesen fogyasztóról beszélünk .. . — Ha a művészet csak mint fogyasztható termék jöhet létre, akkor nincs értelme, még ha a művész (a gyártó) számára anyagi hasznot is jelent. A művészet ne fogyasztói igényekhez alkalmazkodjon, hanem alakítsa, formálja az emberek gondolkodását, magatartását. — Elképzelésed szerint hogy megy végbe ez a folyamat? — Példát mondok és mutatok. Párhuzamos vonalakat rajzoltam egy fehér papírra. Felnagyítottam, s így láthatóvá váltak a vonal egyenetlen, hullámos szélei. További műveletként az alapformát elfordítottam, majd elcsúsztattam, kicsinyítettem, nagyítottam. Elkészítettem különböző színvariációban, egymásra másoltam. Ha ezt nézed: zöld az egyik szólam, a piros a másik. Ahol egymást fedik, az már a harmadik. Ezen pedig már valóságos tájképi asszociációink vannak: felhők, hegyek, erdők. — Ez idáig csak játék . . . — Látszólag. Az alapokról van szó. Hargiftai István professzor, az MTA szerkezetkutató laboratóriumának vezetője, aki most a texasi egyetemen tanít, a molekulák szerkezeti felépítése és a zenei, irodalmi művek, a képzőművészeti alkotások között sok analógiát talált, hasonlóan az én munkáimhoz. Ennek lett a következménye, hogy intenzív együttműködés alakult ki köztünk, amely a tudomány és a művészet közti kapcsolatok bonyolult kérdéseit feszegeti. — Kissé leegyszerűsítve és nyersen fogalmazva: mi a haszna ebből a hétköznapok emberének? — Először is: az iskolában többet tanul a művészet és a tudomány különbözőségéről, mint összefüggéseiről — holott a gyökerek közösek. Például ezen a Hangsúlyeltolódás című képen, aminek sok belső összefüggését kerestem meg, olyan tanulságokat vonhatunk le, amelyek az ember vizuális környezetében nagyon sokféleképpen hasznosíthatók lennének. Szempontokat adhat ez a variációk és az ipari foryna sokszorosításának kapcsolataiban is. Ha így szemléletileg segítséget adunk ahhoz, hogyan lehet egyféléből sokfélét előállítani, az már közösségi haszon. Különösképpen, ha mindennek a pedagógiai oldalát nézzük, és már gyermekkorban felfedeztetjük tanítványainkkal a természet egyazon alapokra épülő variációs logikáját, akkor a tanuló idejében elsajátít egy olyan szemléletet, amely alapvetően befolyásolja magatartását és fejleszti kreativitását. És akkor ez már nem művészeti, hanem társadalmi, hogy ne mondjam, gazdasági kérdés. Mindehhez természetesen szükséges, hogy a vizuális kultúrát ne szűkítsük le a rajzolás és festés ismeretére vagy a puszta műélvezetre, hanem értsük alatta a kerttervezést éppen úgy, mint az utcaképet, az öltözködést és a racionális gondolkodást is. Talán szokatlanok ezek az az elvek, s mint minden újdonságnak, ezeknek is meg kell küzdeniük a konvenciókkal. De nemcsak Lantos Ferenc eltökéltsége, sőt megszállottsága hat igen meggyőzően, hanem a munkáját kísérő figyelem, az eredmények és a tervek is. Most dolgozik például a Tan- könyvkiadó megrendelésére a Képekben a világ című könyvén. Kidolgozta a Nevelési Központ Művészeti Iskolájának tartalmi és szervezeti programját: várják az engedélyt, hogy a zeneiskolai tagozat után ősszel a képzőművészeti (később mozgásművészeti és drámai) tagozatán is megindulhasson az 5—18 éves gyerekek képzése. Lantos Ferenc kiállítása augusztus közepétől látható a szigetvári dzsámiban, Kismá- nyoky Károly, a Pannónia Filmstúdió rendezője most készít róla portréfilmet. G. T. A színe és fonákja Világunkat sérti világuk, hisz végünket élik tovább. Néha egy sóhajuk rajtunk is átfut, de mi vagyunk felül, ők meg alul, és a földön csontjuk nem fúrhat át, csak a miénk! A létnek színe és fonákja: ki-ki él a maga törvényei szerint! Nekünk jogunk van örömre — nekik hallgatásra: nem tagadhatjuk egymást! Mégis ellenségeink. — Ha útjaimnak nekivágok, ők tudják már, amit még nem tudok: mi vár, hol fogok orra bukni? Évezredek óta iszonyú okosok! Bölcsebbek mind, mert más világban élnek, de bölcsességüktől magam megóvom! Ezért nyomom fülem a földhöz s kíváncsin hallgatózom: kik tévhitem szerint némák és mozdulatlanok, nem hihetik-e joggal: az időben sokkal némább vagyok? Mig észrevétlen tovausznak a Föld felszíne alatt, úgy vélhetik: nem én — árnyékom az, mi köreimen áthalad. Alulról a mérték annyira más!... Hihetek akkor gyanútlan szememnek? És nekik lenne igazuk, akik az időt nálam jobban értik s fölényesek? Vagy fölényüket azzal magyarázzam, hogy számukra már semminek sincs titka és meséje, mert ők is titkok és mesék minden tudásunk ellenére? De fortélyaik kitanultam: moccanatlanok, mégis ott vannak mindenütt, hallgatnak, hangtalanok s jelenlétük mindenkit szivén üt. Szegények! — hisszük botorul — pedig annyira gőgösek: könyörgéseink róluk leperegnek a végső bucsuzásnál sem adnak egy jelet! Fondorlataik, cselvetéseik olyan jól ismerem, hogy a halál is szégyenkezve szervezi előőrseit ellenem. MIHALIK ZSOLT Zuhanóban 1. Kit a mélység nem rettent: hogyan is értheti meg, micsoda rettenet az, amitől én rettegek. Kit a mélység nem szédít: egyszál pallón is megáll. Nevet, táncol, kiabál. Az ingó világ felett. 2. Mert ki tudja, meddig alszik a kobra . .. Kapaszkodik a kert. Ag a madárba. Az izzadt fű sem nyugszik. Csendben ül. Mit írtak föl a nehéz csillagokba? Ki juthatunk-e még a tág határba? Lehet, hogy megvirrad. Lehet. Kiderül? 3. Állunk a beszakadt ég alatt. Zuhannak a fagyott madarak. A táguló résen ömlik az ür. A levegő elölünk menekül. Kaszas Mate Útfélen Az, hogy négykézláb (másképp nem lehetett volna e szűk helyen) rendeztem, rendezgettem a holmijainkat, ügyelni, hogy mit hová, nehogy összegyömöszölődjön. Ámbár nagyon nagy baj nem lett volna, ha összegyömöszölődik kicsit. Na és ahogy így, egyszál — egy pár — szandálban! Megbeszéltük a szandált: „Te nem tudod — mondtam —, te nem tudod, milyen csikás a talpam! Ha, mit tudom én, jönnének és innen pucolnunk kéne, tudod te, hogy tud ma- cerálni egy ilyen rücskös kuplungpedál meg fékpedál meg gázpedál?! Én már kipróbáltam, tudom. Tehát, hogy így! 8. HÉTVÉGE S amikor a két ülés elfektetett támláin: egyik térdemmel az egyik támlán, másikkal a másikon; mint amikor az ember fönt van a fán, és például ez kókuszdiófa, és le akarnánk rázni a kókuszdiót: előre-hátra, előre-hátra: ki kell cserélnem, mondtam magamban, ki kell cserélnem a lökésgátlót, ez így tarthatatlan, baromion kopog! Ö illatos szilfaággal (jó lompos, gondoltam amint megláttam, jó lompos, azaz: lombos ág), meg egy marék ehető (megkérdeztem: „nem lesz baj, komolyan nem lesz baj, ha eszünk belőle?”, válasza: „na de, szívem, a gyógynövény-szakon végeztem, te már elfeledted!”) bogyóval tért vissza. Kialakított egy kis fészket a hátsó ülésen, pont megfelelt erre a hely, „elnevezem OTTHONNAK", mondta. A fészek — OTTHON — nem volt hivalkodó, hívogató annál inkább, de nem rontottam be mindjárt ajtóstul; majd!, szögeztem le, s ebben maradtam. Azután kimentem. „Kimegyek — mondtam neki .—, kimegyek levegőzni kicsikét.” És lehúztam néhány ágat az útra jobbról is, balról is, és összecsomóztam. No ezzel megvolnánk, jó kis bunker, az szent, még szerencse, hogy tudok bütyökre kötni! örömömben lehúgyoztam a bal hátsó sárhányót, kapott a csomagtartó teteje is szépen, csak úgy karcolta a 0,4 mm-es lemezt. De nagy barom vagyok! Mert hirtelen kapcsoltam: a korrózió! De nagy barom vagyok! Utána meg be akartam gom- bolkozni, mintha lett volna rajtam valami is ... A hold, az fent Volt. Ahogy a rendszám elé ránti- gáltam a közeli bokrot, belé- kaptam egy tüskébe. No, most megy le, sóhajtottam, most megy lefelé! Jobban megnézve, csillagokat láttam. Vajon, így spekuláltam magamban, vajon merre van észak? Ha tudnám, merre van észak, könnyebben kiszámíthatnám: lefelé megy, vagy most jön fölfelé. Ó, mennyire szerettem volna, ha mégis inkább fölfelé! Jó nézni, mikor fölfelé, és jó rágondolni, hogy fölfelé. Mintha én irányítanám, ez megnyugtat, sőt erőt, biztonságot ád. De még milyen biztonságot és milyen erőt; nem akármilyent, tudjuk! S ha már tudjuk, jó ha át is érezzük, ez legalább annyira fontos. Hogyan is lehetne másképp, gondolkoztam, hogyan érne valamit is az egész, ha nem éreznénk is át mindent? Ha csak úgy volna ez meg az, de nem lenne, aki megcsodálja, ugyan mi. végre lett akkor, miért az a nagy-nagy fáradtság?! Szerettem nézni és szerettem megcsodálni, lényegében talán ebben áll jelentőségem, nem szégyen ez, s lehet, hogy nem is kevés. Amit megnézel, mondtam volt magamnak, azt mindig úgy nézd, hogy váljék élményeddé! Ehhez tartottam magam; eltartott egy ideig, órám nem volt, nem tudnám, meddig. ő otthon volt és nagyon várt. Szépen megterített a mentődoboz tetején, „nesze", szólt, bár abbön a minutumü^Ji én nem láttam ( a fészekben sötétebb volt mint kint), nem láttam, mire mondja hogy: „nesze”. „Nesze, vedd el bátran, nagyon finom!” Na, ahogy kimondta: „nagyon finom", már kapisgáltam, hát persze, a bogyók! „Ne félj nem lesz semmi baj, én garantálom.” „Te már ettél belőle? . . ." „Kis csacsi — mondta nevetve —, hiszen a tiéd, neked hoztam!” Nono!, azt sem tudom, kiféle- miféle szerzet, fölvettem, mert olyan elszántan stopolt, s hálából most meg akar etetni?... „Én nem szoktam ám csak úgy — mondom —, az is lehet, hogy nem is jó.” Kijött, már nem szívhattam vissza. Majd azt fogja hinni rólad, gondolkoztam, majd azt fogja hinni, hogy te semmi de semmi kockázatot nem mersz vállalni, majd azt gondolja: itt van ni, megéreztem, nyújtom neki és tökölődik! „Úgy érted, édes, hogy nem mérges-e?” „És ha úgy, akkor mi van!” „Ne félj, én ismerem a vadon növényvilágát, bennem megbízhatsz, én Krisztina vagyok.” Hirtelen elfogyott a türelmem, s azt mondtam: „Egyefene, ha már annyira akarod.” Óvatoson megízleltem az első szemet, amit felém nyújtott. „Mit mondjak ..., tényleg nem rossz.” „Ha már ismered ízét-zamatát, őrülten kívánod, meglátod.” Szó ami szó, nyámmogtam is ám szaporán, a magokat pedig ki az ablakon. Ez résnyire le volt tekerve; egyszer, hogy halljuk, ha netán jönne valaki, másszor, hogy levegőhöz jussunk. Hát levegő az alig-alig. Azért vettünk azt is. Így telt időnk. Közben én föl-föl lestem a súlyos, komor égre is, és sóhajtottam is: az össze- hajló lombokon a levelek igaz, hogy 'sűrűn egymás mellett, gondolkoztam, de a hold azért még így is (nagyon kevés olyan lomb van, melyen a levelek annyira szorosan illeszkednek, hogy közöttük szinte semmi) átfehérszik, mint- egy meszelt (amilyen talán nincs is, hiszen azokat rendszerint márványból vágják ki, sírkő . . . Biztos ami biztos, szakítottam néhány levelet, és betakargattam őt, majd magamat. Nem tudnám okát, hirtelen rámjött az óvó szorgalom. Volt akkor egy pillanat, midőn úgy éreztem, most talán illőn bemutatkozhatnánk. Kérdém sut- togón: velem tartana-e az ÜT során? Szólt, kissé felszisszenve bár, benne volna, úgymond legott. Nohisz, a homlokunk épp összekoccant, s nevetnünk kellett: ha-ha-ha ...!
