Dunántúli Napló, 1986. augusztus (43. évfolyam, 210-239. szám)
1986-08-16 / 225. szám
Az itt látható fotók kidolgozása közben jegyezte meg laboráns-kollégám: kár, hogy nincs rajtuk élet, nincs egy ember... Mire én habozás nélkül rávágtam: de hisz ott nem is jár ember... Csak utána gondoltam végig e rövid választ, és rá kellett jönnöm arra, hogy amikor e tömböt többször is körbejártam, egyetlen emberrel sem találkoztam. Az utcasor már régóta nem olyan, ahol valamiért is jönné- nek-mennének az emberek. Csak az öreg házak lakói ... reggel munkába, délután haza, az öregek meg el-elcam- mognak az inkább távoli, mint közeli boltba . .. Ennyi. Idegennek nincs ide, erre célja. Zsolnay Vilmos utca — Kilián György utca — Temető utca (az itt élők nem tudják, nem is akarják megszokni a számukra nehezen mondható Universitas nevet, a házak is ezt a nevet viselik a házszámtáblájukon), s a csöppnyi névtelen utca, aminek már csak egy oldala van — ez a szó- banforgó tömb, ami nem különbözik sök más, hasonló pécsitől, ami még megvan, vagy eltűnt a közelmúlt évek süllyesztőjében. Ikertársa a szem- köztvoltnak, amiből ma már semmi egyéb nincs meg, csak a hajdani Lánc utca pár négyzetméternyi rongyos aszfaltburkolata, viszont ott az új rendelő, a nyugdíjasok háza, a a garzonház, és lesz a technika háza . . . Ott is volt pár ház, amit sajnáltunk, hogy megsemmisültek, itt i-s van talán kettő, amit szintén sajnálhatnánk majd. Jellegzetesek és jellemzőek: Zsolnay utca 12. és 16. A tömb különben ősöreg, ha többi házai nem is erről árulkodnak. Jobbára álltak már a századfordulón, de az újat már nem érik meg, ezt tudjuk. ■És tán egy évtizede, hogy tudjuk. A pécsi közlekedés átszervezése egyik bázisául szemeltetek ki ez a terület. A tömb haldoklása megkezdődött, lakói pedig tanácstalanul, értetlenül állnak a jövőjükkel szemben. Mikor? .. . Hová?... Ezek a leggyakoribb kérdések. S idénre az UNIBER mindössze három ház szanálására kapott megbízást. út 1814—15-ben született, utcává az 1820. március 27-i ba- lokányi tűzvész után lett, és sűrűn váltogatta a nevét, legtovább a legutóbbit 1905 óta — az 1952—56 közti Beoiannisz utcakénti megszakítással — viseli. A másik, a Temető utca először 1864-ben említtetik. A legelső telek, a mostani sarokház, 1805-ben még a mar- havásórtér része volt, közepén nak a mostani járdaszinttől. Hosszú ház, sok ablakkal. Huber Jenövei, a környék tanácstagjával és országgyűlési képviselőjével — „csakugyan, magára szavaztunk . .. intézze már el, hogy elmehessünk innen ..— a Temető utcából jövünk be, mert az egyik lakó, Gerencsér Józselné a fényképezőgépet látva mindenáron azt akarta: örökítsük meg, hol, Zsolnay utca 12. — a homlokzat megtévesztő nyílt mederben folyt a Tettye- patak, (pár éve, hogy jó betoncsatornába került), s az itteni kőhíd északi oldalán állt Nepomuki Szent János szobra. Az 1815-i országútépítésnél a déli oldalra tették, s utána többé nincs említés a szoborról. Két ház hirdeti itt magáról leginkább a legalább másfél százados (ha nem régibb) múltat. A már említett 12-es és 16-os. Különösen az előbbi a szívet dobogtató, ha csak kívülről nézi az ember, aki a rá- feledkezés közben akaratlanul is arra gondol: ilyen és ehhez hasonló házak alkothatták a hajdani Pécset. Tisztavonalú- formájú iparosház, de hisz az is volt: Kőművesé, kolbászkészítőé, tímáré, péké . . . Két kis földszinti ablak a mester szobájához, egy ajtó az üzlethez, a homlokzattal egybeépült téglafalkerítés a kapuval, az oromzat kontyolt. Méltóságteljesen arányos kis ház. Fáj érte a szív. A 16-os az öregségtől szinte a fölbe süppedt már, ablakai tán arasznyira vans hogyan élt három évtizedig. Az udvari szárny masszív téglaépület, istálló lehetett valamikor, a kocsik a Temető utcára járhattak kí, erre vall a régi nagy kapu, amiben ma egy kis ajtócska van. Az udvar erről közelítve szinte hangulatosnak mondható, ám Gerencsérné, és hamarjában előkerült szomszédja, Báli Györgyné lelo- hasztja születő kedvünket, amikor mutatják az udvari közös WC-t, aztán a mosókonyhát, ahol télen-nyáron elzárhatat- lanul folyik a víz, majd az omladozó plafonú, vizes falú lakószobákat. A kapualjban élesztgetjük ismét a nosztalgiát. Rögtön látni, hogy csak fél kapualj, s erre nyomban ott is a bizonyíték: A mostani kis kapu baloldalán a sokszor festett, faragott homokkő kapuoszlop, s túl a kapu melletti első ablakon a pár'ja, ami éppen hogy előbukkant a lassan pusztuló vakolat alól. Ez a fél kapualj — lakás, a másik félnek a falában félköríves ülőfülkék. Mibe kerülne megmenteni? A kérdés feltevésén túl nem merészkedünk. De talán a 12-es . . . Bekéretőzünk az üzlethelyiség-lakásba. Lakója bizalmatlan, aztán elmondja, hogy hamarosan elköltözhet innen, a tanácson megígérték neki. Rettenetes kis szoba, facsarni lehet belőle a vizet. A mellette lévő lakásban sülő sütemény illata viaskodik az örökös nedvesség keltette dohszaggal. Az idős hölgy panaszolja, hogy hiába próbálkozik bármilyen festékkel, a falak semmit sem tűrnek magukon. Míg kívül álltunk, azt latolgattuk; vajon a majdani rendeltetésnél nem kaphatna-e valami szerepet ez a ház, ami őrizhetné a környék emlékezetét. Belül nézelődve szomorú lemondással pillantottunk egymásra . . . * Halódik ez a néhányszáz négyzetméternyi, ma már erősen foghíjas tömb. Egy évtizede, hogy változó jövője napirenden van. Pécs mostani ötéves terve szerint a tervidőszak végén meg kell kezdeni itt egy új autóbuszdecentrum — végállomás — építését. Bártlai Endre, a tanács építési osztálya közlekedési csoportjának a vezetője szerint 1988- ig el is tűnhet ez a tömb, s a nyolcadik ötéves tervben meglesz az építés reális lehetősége. A Volán igénye egyre sürgetőbb, a városi tömegközlekedés javítása végett teljesíteni kell. Pécs egyik fontos közlekedési csomópontja lesz itt: ide fut be az északi érintő út foylta- tósaként (még mindig nem eldöntött nyomvonalon) építendő keleti érintő út, ami a Sport utcánál építendői?) Vasúti felüljáró és egy több kilométeres új út révén csatlakozhat a most épülő, az 57-es és az 58-as utakat összekötő úthoz; itt lesz egy új, nagy autóbuszpályaudvar, számos járat végállomása (továbbutazás erre is. arra is átszállással) és itt kellene (majdnem annyira, mint a Bajcsy—Szalai csomópontban, dehát ezt annak idején elszalasztottuk) egy gyalogos aluljáró . . . Hársfai István Böngészgetem Madas József Budai külvárosi könyvét. A térképmellékletek szerint másfélszáz éve- is ilyen volt, ez a néhányszáz négyzetméternyi területen a telekosztás, mint ma a közbenső változások elhanyagolhatók: ezeket összevonták, azokat megosztották .. . Ennyi. Az előtörténet, amit a kutató fel tudott tárni, pl. a 12: sz. ház esetében (és még néhány máséban): 1776. szeptember 13. — eladott a város 8x16 öles puszta fundust (telket - A szerk.) Fibrik Ferencnek 1 körmöczi aranyon. Iqen, ennyi volt itt ezeknek a telkeknek az áruk akkor, amikor Pécs tétova léptekkel Dróbált errefelé terjeszkedni. Ekkoriban méq utca sem volt. Az itteni ország6. HÉTVÉGE Zsolnay utca 16. — nyomorúságos udvar Korunk kérdései Perspektívák A mesékben a főhős számtalan kalandon megy keresztül, többször komoly veszélynek van kitéve, de mindezt vállalja azért, hogy célját elérje. S ha ez sikerült — mint a mesehősöknek általában — boldogan él, míg meg nem hal ... Ha a perspektíva szempontjából tekintjük ezt a mesékre jellemző szerkezetet, azt látjuk, hogy az élet egy bizonyos szakasza ugyan igen nehéz, de ha azon túljut a főhős, több félnivalója nincs, élete felhőtlen boldogságban fog telni. Más módon közelíti az emberi élet perspektíváját a vallás. Memento móri, emlékezz a halálra — figyelmeztet, s az evilági szenvedésekért örök túlvilági boldogságot ígér. Bár nagyon tóvoleső terület a mesevilág és a vallás, közös vonásuk, hogy végletekben, a jó és a rossz végleteiben fogalmazzák meg a perspektívát: a jelen rosszért az elkövetkező jó kárpotól. S amennyire érthető, hogy a fenti két szféra így foglal állást, annyira veszélyes, ha a mindennapi életben. a konkrét valóság vonatkozásában is így gondolkodunk. S erre történelmileg is, de jelenünkben is sok példa akad. Elég emlékeztetni a „fényes szelek” korszak „holnapra megforgatjuk az egész világot" jelszavára, s mivel a világot nem sikerült megforgatni, jött a kiábrándulás, a ki- üresedettség életérzése. S azóta elmúlt ugyan néhány évtized, az ilyen naiv-optimista szemlélet egyáltalán nem jellemző korunkra, mégis napról napra találkozunk ennek a szemléletnek az utóéletével. Kétségtelen, hogy napjainkra a végletesség másik fajtája, a rossz előtérbe kerülése, a pesszimizmus jellemzőbb. Véleményem szerint azonban a létező optimisták ma sem kevésbé naivak, mint a negyven évvel ezelőttiek. Miért? Mert például gazdaságunkról úgy vélik, ha sikerül fizetőképességünket megőrizni, vagy ha a megfelelő mezőgazdasági eredményeket elérjük, ha az export—import mérleg pozitívvá válik, akkor minden rendben lesz. Figyelemre méltó mozzanat ugyan a ha szócska megjelenése, mert nem feltétlen, hanem feltételhez kötött optimizmus ez, de — s ezért vélem naivnak — akkor minden rendben lesz. Ebben a vonatkozásban a minden szón van a hangsúly, mintha eqy alapvető mozzanat jóra fordulása az eqészre szinte spontán módon kihatással lenne. Tény és való, hogy valamely alapvető gazdasági szféra megváltozása kihatással van és lehet a gazdaság egészére, de azt már alig hihetjük, hogy minteqy varázsütésre minden alapvető társadalmi s gazdasági ellentmondás ezáltal feloldódik. Mások a perspektívát, illetve perspektívátlanságot az egyéni élet szempontjából vizsgálják. Szerintük az egyén életének, boldogulásának íve mutatja a perspektívát, s ha ilyenkor kiszámolják, hogy mondjuk egy fiatal házaspárnak hány évig illetve évtizedig kell minden fillért egymásra raknia, hogy lakást vehessen — rögvest levonják a következtetést: nincs perspektíva. S ugyanígy, ha telefonra 15 -20 évet kell várni a mai helyzetet figyelembe véve, látszólaq minden okunk megvan a pesszimizmusra. Ez a fajta szemlélet a perspektívát azon túlmenően, hogy az egyéni élethez köti, valamiféle mindenre kiterjedő általános biztosítással téveszti össze. Az ideális eszerint körülbelül az volna, ha meg lehetne mondani, hogy a ma születő csecsemő hányban jut el a Kanári-szigetekre üdülni, milyen autóval megy a diplomaátvételre, hol és mekkora nyaralója, lakása stb. lesz. Bizonyára sokak számára ismerősnek tűnik az efajta okoskodás, ugyanis c felszabadulás előtti korszak kispolgári rétegének egyik fizetési osztályból (a szamárlétrán) a másikba, egy- gyel följebb kerülésére emlékeztet. Ha valaki 1920-ban fogalmazó lesz a minisztériumban, akkor valószínűsíthető, hogy X év múlva tanácsos, majcf főtanácsos lesz. A nyugdíjas állás fogalma jelentette az egyén és családja számára a biztos perspektívát, a hivatali előmenetelt, s az azt pontosan követő társadalmi rangot, jövedelmet egyaránt. Persze tudjuk, hogy ezt a biztos jövőt nagyon kevesen élvezhették, ugyanis gazdasági válságok, világháborúk s egyéb dolgok az egyéni élet biztonságát, kiszámíthatóságát mindig megzavarták. Ennek ellenére sokakban merül fel, hogy a szocialista fejlődésnek ilyenfajta perspektívát kellene nyújtania, s mivel ezt nem teszi, rögvest kimondják: nincs perspektíva. A perspektíva meghatározására való igény a tudományt sem hagyta érintetlenül. Létrejött a futurológia. S nem a tudomány hibája, hogy mintegy melléktermékként megjelentek, helyesebben újraéledtek a jövővel foglalkozó áltudományok és új erőre kapott a sci-fi, amely szintén \a jövőt képzeli előrevetíteni. De a jövő szempontjából sokszor a legjobb szándék és tudományos megalapozottságú nézet is félrevezető lehet. Elég lesz az „olajkorszak” kezdetére utalni, amikor bezárták a bányákat, mint idejétmúlt energiaforrást kezelték a szenet. S ha egymás mellé rakjuk a sajtóból azokat a híreket, melyek az ennivalóinkat mint veszélyforrást említik, jószerivel egy/falatot sem ehetünk nyugodtan, s gyermekeink, unokáink jövőjére jobb nem is gondolni ... A környezetszennyezés feltétlenül komoly probléma, de nem hiszem, hogy a talajok savasodása miatt kollektív öngyilkosságot kellene elkövetnünk. Ha tehát az egyes tudományos feltételezéseket nézzük, orra a következtetésre juthatunk, hogy az egész emberiségnek, úgy ahogy van, semmiféle perspektíva nem nyílik. Látszólag az előbbi két felfogás nagyon különbözik egymástól. Az egyik az egyéni életből vonja le a végkövetkeztetést, az utóbbi a világ egészéből. Közös vonásuk azonban, hogy mindkettő pesszimista, s hogy végső fokon a fejlődést egye- nesvonalúan, töretlenül (lefelé) ívelőnek tekinti. A negatív evolúció elvét vallja, s képtelen a rcvolúció átélésére. Pedig a revolúció (forradol- miság) és a perspektíva széles értelemben összefüggenek egymással. Nem társadalmi forradalomról van itt elsősorban szó, hanem a valóság nagyon sok szintjén történő forradalmi változásokról. Nem véletlenül beszélünk tudományos- technikai forradalomról, s túlzás nélkül állíthatjuk, hogy forradalmi jelentősége volt például a Sabin-cseppeknek a gyermekbénulás megakadályozásában. Ha tehát a mai állapotot, a mai felkészültségünket próbáljuk előrevetíteni néhány évtizedre, óhatatlanul pesszimistának kellene lennünk. Ahogyan nem célszerű a jelen rémképeit előrevetíteni a jövőbe, éppen annyira helytelen a jövőt, mint Kánaánt elképzelni. Ady így figyelmeztet a túlzott jövőbefordulás • veszélyére: „Szabad készítni arasznyi jövőket De élni nem mással, Mint a nekünk régen parancsolódott Kínságos és méqis szent, mai , mával. Ez tán több, mint a XL-ik század." Mit is jelent hát a perspektíva? Azt, hogy van jövőnk. Mint egyéneknek és mint emberiségnek egyaránt. S azt is, hogy ez a jövő nem rajtunk kí- v.ül, tőlünk függetlenül, a gonosz jó társadalomtól, a félelmes (csodálatos) természettől van, mely a mi ügyetlenségeinket korrigálja, hanem a perspektíva bennünk van. Bennünk, a forradalmár, az újra nyitott, az újat akaró emberiség tagjaiban. Tudomásul kell vennünk, hogy soha nem lesz, mert nem lehet felhőtlen, ragyogó, problémamentes korszak. Ilyen csak á mesében van. De a Mesének meg kell halnia, hogy az emberek teljes életet élhessenek. Hermann István Halódó háztömb a Zsolna* utcában
