Dunántúli Napló, 1986. július (43. évfolyam, 179-209. szám)
1986-07-05 / 183. szám
Hajdú-Bihar üzenete Akár a földje, olyan a táj szelleme is. Az sem véletlen, hogy épp Debrecen határában találkozik a nyírségi homok a hortobágyi szikkel, a hajdúsági löszhát a bihari lápmaradványokkal. Szelleme is gyűjtőmedence lett, befogadván vándorlót, idegent, s teremtve a befogadottból újat, keményet, szigorút. Debrecen poétatermő s poétatemető város. Máshonnan tán ennyi röppenés el nem indult, hogy aztán a szárnyak elvigyenek innen sok-sok értéket, vagy az itt fészkelőkre ráüljön a mélyre húzó por. Csakúgy ragyognak a nevek Méliusz Juhász Pétertől, Tinódi Lantos Sebestyéntől,' Csokonain, Fazekason, Földin, Kölcseyn át Petőfiig, Aranyig, Jókai Mórig, majd újra tovább Ady Endre, Móricz Zsigmond, Szabó Lőrincz táplálkozott ebből a talajból. De nemcsak Debrecen, a kollégium, a kálvinizmus volt fölnevelő dajka. Berettyóújfaluban Nadányi Zoltán, Bakonsze- gen Bessenyei György, Sárrétudvariban Nagy Imre, Komódiban Barsi Dénes, Sinka István, Szabó Pál, Bihar- nagybajomban Szűcs Sándor, Hajdúszoboszlón Szép Ernő, Balmazújvároson Veres Péter, Lengyel Menyhért, Ti- szocsegén Kiss József, Ál- mosdon Kölcsey Ferenc emlékét őrzik, és még mennyi másét máshol! A lista nem lenne szégyell- nivaló akkor sem, ha a mai magyar irodalom térképét rajzolnánk meg. Mint ahogy gazdag a megye mai irodalmi élete is. Igaz, önálló kiadó itt sincs, de az Alföld, a legrégibb folyamatosan működő magyar irodalmi folyóirat, egyszerre kapcsolja a tájhoz az ország szellemi légkörét, s köti ugyanakkor a tájat az országos áramlatokhoz. S a Kossuth Lajos Tudományegyetem irodalmi intézetében generációk nőttek íróvá, irodalomtörténésszé, kritikussá. Ez a mostani bemutatkozás teljességet adni nem tud. Néhány szemelvényt csupán, mintegy igazolásául annak, hogy a táj önálló szellemi arculattal bír, őrzi hagyományrendszeFekete Borbála: Tanya rét, de megújulni is képes. S talán a válogatás azt is igazolja, hogy nemcsak az elröppenni tudók, hanem az itt maradók, Oláh Gábor, Gulyás Pál későbbi utódai is képesek értéket alkotni. Fogadják szeretettel szavukat! (B. J.) BÉNYEI JÓZSEF Vesztett balladák Elvesztettük a balladákat történelmi Don-kanyarokban. Lengyel, orosz földbe takarva ritmusuk épp, hogy hazadobban, hozza a folyókanyarulat, hullámok hajló lobogása, hozza törött ágdarabokkal kuporodó régi hazába. Balladatermő dombokat dajkálgat Kelet-Európa. Néhányon megkapaszkodunk még áradó sirdomb-folyókba. Kevesen ismerik a ritmust, már a szív sem azt veri vissza, akár a vért, a szomjasölű föld balladáink magába issza. Szegényebben szelíd csodákkal álldogál egy nép az időben, siratja vesztett balladáit s siratja őrhelyét az őrszem. BODA ISTVÁN Trombita Fakóbban száll az ég, a tájról ömlenek régi reggelek. Dől a levél, csak dől az ágról, a fű is egyre deresebb. Semmi se köt már ide, s mégis minden fáj ahogy felszakad: a prés, a gally, az ág, az ég is, egy dália, egy sárdarab. Mintha belőlem hullna, esne, mintha búcsúzna, mintha már nem volna többé naplemente, mintha égne egy rózsaszál. Mintha nem lenne semmi más csak ez volna, ez a színpad itt. A csönd, akár az arany átcsap, a tornác üvege vakit. S nem is mi már, hanem az árnyunk az lebeg ott és az lobog. ' Úristen, itt múlt el az álmunk, itten voltunk mi boldogok. .Menni kéne már, de a lábam csak tétováz, csak ideköt. Térdig a végső napsugárban tócsákat fodroz föl a köd. Az ól üres, a ház meg hámlik, a falban roppant sebhelyek. Az avar lassan sárrá málik, mint a letépett rendjelek. Pereg a falevél a tájra, valami végső csend ragyog. S mert nincs más, hát a trombitára várnak itt is az angyalok. Drága Ilikém! Ne haragudj, hogy olyan régóta nem írtam, de annyi a dolgunk, mióta beköltöztünk az új lakásba, hogy ki sem látszunk belőle. Jaj, most jut eszembe, hiszen ezzel kellett volna kezdenem. Megkaptuk a lakást a Csapó utcán, a második emeleten! Végre, tízévi várakozás után! Világos, tiszta, csupa napfény, a csapból folyik a meleg víz, a szekrények patent- re járnak, idáig el sem tudtam képzelni, hogyan lehet lakni, milyen érzés, egy ilyen új lakásban. Hanem, amikor behurcoltuk azt a sok régi bútort, amink van, majdnem elsírtam magam. Valahogy a régi lakásunkban nem tűnt fel, megszoktuk, de itt, a csupa új, tapétás fal között olyan kopott és' szegényes volt, hogy csak álltunk — álltunk és néztük szótlanul Lajossal. Ö is csak vakarta a fejét a szoba közepén, nem szólt semmit, de arra gondolt, amire én: itt a rettentő gond, bizony ide új bútor kell, de hogyan tudjunk annyi tömérdek pénzt összehozni? Két gyerek, mind a kettő iskolás, azoknak ruha, cipő, táska, könyv, és mindent kinőnek, el lehet lökni, pedig még csupa jó holmi, az ember elpocsékol egy rakás pénzt, mert eladni sem tudja. Es most ráadásul a magasabb lakbér, a fűtés, világítás, meleg víz, nem is tudom, hogyan osszam be a pénzünket, új fészkünk van végre, de új gondok keresztje is a vállunkon. Ráadásul négyen négyfelé ebédelünk, csak vasárnap vagyunk együtt egy asztal körül, a kosztolás is rengeteg pénz. Na, de nem is ezt akarom én mondani, ismered te is. Amiért írok neked, az az én nagy szomorúságom. Eleinte nem tudtam, mi az oka. Most már tudom. Akkor kezdődött, □ mikor Péter-napra összejött a csalód az unokatestvéreméknél, még a múlt nyáron. Már ez is! Valamikor minden áldott vasárnap együtt voltunk, Giziké- ék, a nővéremék, Péterek, meg mi. A férfiak söröztek, ingujjra vetkőztek, ütötték a kártyát, vagy sakkoztak, mi asszonyok pedig beszélgettünk, varrtunk, vagy néztük a tévét, fecsegtünk és sokat nevettünk. Olyan, de olyan jó volt, mindnyájan alig vártuk a hétvégeket! Aztán Péter magasabb beosztásba került. Más társaságba. Ott rákapatták a pecázás- ra, meg a vadászatra. Eleinte nem szerette, de azért ment, talán csak a felettesei kedvéért, később azonban már hívás nélkül is vitte a felszerelését, így aztán ők el-elmaradoztak. Akkor kezdett bomlani a tsa- lád. A nővéremék telket vásároltak. Azok meg oda járnak késő őszig, ásnak, kapálnak, ültetnek, nem érnek rá soha, semmire. Igaz, az én emberem is sok mellékmunkát vállalt, rengeteget túlórázott, mert kell a pénz, így aztán csak vasárnaponként tudta magát kialudni. Azután meg Gizikének lett beteg az ura, csak látogatóba mentünk hozzájuk hébe-hóba. Amikor megint nyílt a tavasz, Péter már vitte az egész családját pecázni. Elmaradtak a családi összejövetelek. Péterék kocsit vettek, ősszel kapták meg. Most júniusban meg Gizikéék váltották ki a Zsigulijukat. És jött megint a Péter-nap. Nagyon készültünk rá, mint egy ünnepre, Hogy végre megint csak együtt leszünk mindnyájan, és sokat nevetünk, még táncolunk is talán, mint régen, hiszen nem vagyunk még öregek. De nem lett belőle semmi. Péter folyton a kocsijáról beszélt, annak már az lett az istene. Persze, most már Gizikééknek is, hogy milyen benzin kell bele, hogyan javíttatják, mennyit fogyaszt, mit kell rátenni, ez ment órákig. Aztán Gizikéék rákezdték a kertet is. Hogy most fordult termőre, és hogy mennyi pénzt lehet abból kihozni, az a bolond, aki nem vesz magának egy kis kertet. Erre Péter kijelentette, hogy már ők is gondoltak rá, nem is halogatja tovább. Mi ketten az urammal csak ültünk, hallgattunk, összenéztünk, babráltuk a térítőt. Mert nekünk sem telkünk, sem kocsink nincsen, nem is tudom, lesz-e valaha. Nekünk ilyesmire nem telik. Más gondjaink vannak. Új bútor, nagyobb rezsi, a gyerekek iskolázása, ruházása, kellene egy szép új függöny is az új lakásba, a falra is valami, aztán egy csillár is, új tévé is kellene, mert az öreg kis Kékes olyan már abban a nagy, új szobában, mint egy kopott kis veréb a díszes kalitkában. Hát, csak ültünk az urammal és hqllgattunk. Mi nem tudtunk velük együtt örülni. A család egyik fele már nem érti miről beszél a másik fele, már nem egy a nyelvünk Ök feljebb, mi lejjebb, ök álmodozhatnak, de nekünk gond, hogy megvehessünk egy fél kiló jobb kolbászt is. Ne gondold, hogy az irigység mondatja velem, inkább az fáj, hogy már nincs közös témánk, nincs miről beszélgetni, ami őket érdekli, az nekünk idegen, ami pedig nekünk gond, az nekik már nem az. Hát, csak ültünk az urammal, mint a szegény rokonok. Azóta érzem én ezt a nagy szomorúságot. Koccintottunk, mosolyogtunk, Lajos még be is szívott egy kicsit, dalolni kezdett, a többi is erőlködött, de sehogy sem ment a hangulat, azután már csak emlékeztünk, hogyan mulattunk valamikor, lerúgtuk a cipőnket és harisnyában jártuk a parketten hajnalig, kimért bort ittunk, és virradatkor faltuk a paprikás zsíroskenyeret, és annyit nevettünk, hogy megfájdult az oldalunk. Hát ez már nincsen. Máskülönben megvagyunk. Mindenkit csókolunk. És egyszer okvetlenül gyertek el megnézni az új lakásunkat, legalább ismerkedjetek vele, ilyen lesz a tiétek is, ha majd megkapjátok a kiutalást, amit szívből kívánunk. És lesz majd paprikáskrumpli is vacsorára, meg sör, és előttetek, pedig nem is vagytok rokonok, nem szégyellem az ócska bútorainkat, különben sem az számít, csak együtt legyünk és jól kibeszélgessük magunkat. Segítünk is majd nektek beköltözni, már van gyakorlatunk. Én majd mosom az ablakokat, takarítok, Lajos meg segít felhordani a bútort, mert nekünk kocsink ugyan nincs, de Lajos egymaga hozta fel ide a nagy zöld rekamiét! Okvetlenül szóljatok, már alig várom, megyünk azonnal. Legalább már mi tartsunk még össze. Nagyon sokszor csókol: Erzsi. Madarász Gyula: Csendes vizek
