Dunántúli Napló, 1986. július (43. évfolyam, 179-209. szám)
1986-07-05 / 183. szám
Tóth-Máté Miklós' Az ideggyógyász Perc Adorján, a Nagy Színház -művésze hetek óta rosszul érezte magát. A szívében apró szúrások, a gyo-mrában mintha kompresszor dolgozna. Ogy érezte, viszket az agya és képtelen megvakarni, és lehetetlen még a töredékét- is előszámlálni annak, amit önmagán észlelt. Ha bement a színházba, nem győzött panaszkodni, és többször is kifejtette a kollégáknak, hogy teljesen értelmetlen, ha „fúrják", mert most már rövidesen magától is kinyiffan. — Ismered dr. Mániássyt? — kérdezte az igazgató. — Nem. Ki az? — Kitűnő ideggyógyász. Menj el hozzá. — Ugyan — legyintett Perc—, kóklerek. Legalább nyolc idegorvossal beszéltem eddig, de semmi foganatja. Csak dumálnak és fel-firkáinak valami pirulát. Részvétlenek. ölhetett kézzel nézik az ország legnagyobb színészének a haláltusáját. De azért -másnap mégis felkereste dr. Mániássyt. Nem nagy meggyőződéssel ugyan, de a „sosem lehet tudni” halvány bizakodásával. Ezzel szemben mindjárt bizalmatlanul méregette a -kövér, nyájas moso- lyú fickót, aki szinte elébe gurult, és inkább egy vattacukor- árusra emlékeztetett, mint komoly, tudományos felkészültségű idegorvosra. — Csak ni-ncs valami baj, drága művészem? — Dr. Má- niássy hangjában aggódás. — múltkor megnéztem abban az új magyar darabban . . . na, mi is vqjt a címe? — Te'herli-ft — mondta kedvetlenül Perc. Mi ez. Társalogni akar ez az orvos, amikor majd összeesek? — Igen, abban. Hát valami szenzációs volt! Amikor megragadta a ihokkedlit, és a feje fölé emelte . . . — Ez az — vágott közbe a színész —, ha ön tudná, mit- éreztem akkor...?! A térdem remegett, a fejem zsibbadt, a gyomrom a mellkasomban, a szívem valahol a belek táján... És ez így megy már hetek óta, állandó rettegésben élek, hogy mikor rogyok össze a színpadon. — Fantasztikus — csóválta a fejét dr. Mániássy —, ez egyenesen elképesztő! Nem akarok hinni a fülemnek, mert mintha csak a saját panaszaimat hollotta-m volna felsorolni. — Micsoda? önnek is . . . hogy a doktor úrnak is ugyanezek . . .? — üljünk le — mondta dr. Mániássy — mert sajnos nem bírok sokáig állni. Jön egy -pillanat, amikor úgy érzem, mintha valaki térdhajlaton rúgna hátulról, és okkor már csuklóm is össze, mint a colostok. — Pontosan — csillant a szeme Percnek —, ilyesmit szoktam érezni én is. — És néha teljesen elzsibbadok — folytatta dr Mániássy, miközben félfekvésben elhelyezkedett a kanapén —, a balkezem kisujjánál kezdődi-k, aztán fokozatosan halad feljebb egészen a szemgolyókig. — Nahát — vidult fel Perc —, akárcsak nálam, azzal a különbséggel, hogy én a jobbkezem hüvelykujjától zsibbadok, és aztán rohamosan terjed egészen a hajhagymákig. — A zsibbadás még semmi - legyintett dr. Mániássy —, de utána következik a remegés. Akárha centrifuga dolgozna bennem ... Látja, mint most is. Már megint kezdődik. Figyelje csak a lábam, mintha rángatná valaki. Vizet! Ott... ott, abban a kancsóban! Töltsön nekem drága művész úr! Perc Adorján a kancsóhoz ugrott, töltött, és megitatta dr. Mániássyt. — Köszönöm — nyögte az orvos —, kicsit már jobban érzem magam. — Ne vegye úgy a szívére — nyugtatta Perc -, bár én nem sokat konyítok az ideggyógyászathoz, de véleményem szerint ön túlzott jelentőséget tulajdonít, olyan . . . — ön viccel? — Dr. Mániássy megbántottan nézett a színészre.— ön elbagatellizálná a betegségem? Lehet, hogy magában -még hipoohondernek is gondol . . .? — Erről szó sincs — védekezett Perc -, én csak azt 'hiszem, hogy ezek a jelenségek... A halálomat érzem — sóhajtotta dr. Mániássy —, minden percben bekövetkezhet az exitus, hiszen a szívem már egy akadozó öreg zsebórához hasonlít, a tüdőm tele korommal a temérdek cigarettától, az egyik vesém nem működik, az epémet egy nehéz asztmaroham közben kiköhögtem ... — Úristen - sápadt el Perc —, akkor ön csakugyan nehéz helyzetben van. Segíthetek valamiben? — Nem tud - intett fáradtan dr. Mániássy —, de ez most nem is érdekes . . . Ha jól emlékszem, ön is valami panasz- szol jött hozzám, akkor most azt legyen szíves elmondani .. . Előbb azonban, nagyon kérem, tegye fel a lábam a kanapéra, ugyanis nem tudom felemelni, így. Nagyon jó. ön igazán megértő, drága művész úr. — Van nálam nyugtató - mondta Perc. — Nem a'kar bevenni egyet? — Isten őrizz — tiltakozott dr. Mániássv —, önnek is azt ajánlom, dobja el. Oda a papírkosárba. Úgy. Jól van. Most pedig hallgatom. Mi is a panasza tulajdonképpen? — Semmi — közölte gyorsan 'Perc —, igazán semmi. Sokat hallottam önről, gondoltam felnézek, összeismerkedünk, valójában ennyi az egész. — Megtisztelt - mosolygott dr. Mániássy —, és csak sajnálni tudom, hogy ilyen rossz állapotban fogadhattam. De- hát mit csináljunk, talán majd legközetébb ... És most, ha nem veszi zokon, arra kérném, hogy hagyjon magamra... A kanapé megmozdult alattam, a szoba körbejár velem, és ilyenkor muszáj pihennem egy órácskát. Dr. Mániássy lehunyta a szemét, Perc Adorján pedig lábujjhegyen kisurrant a rendelőből. — Végeztek,. művész úr? — kérdezte az asszisztensnő, majd a színész bólintására így folytatta: — A'kkor □ honoráriumot ... ha lenne szíves . .. — Igen. Hogyne. Mennyi is? — Oh, művész úr, ön olyan jól szaval Adyt. Emlékszem, egyszer a Zeneakadémián Perc Adorján letette az ötszáz forintost, biccentett a várakozó betegek felé, és megújult kedvvel, vidáman távozott. Egy régi sláger jutott az eszébe, azt fütyörészte, amíg sietett lefelé a lépcsőn. Szerencsétlen flótás — gondolt közben dr. Mániássyra —, az csakugyan tönkre van. Talán szólni kellett volna az asszisztensnőnek, hogy sürgősen hívjon egy mentőt. Amikor a színész elment, dr: Mániássy is kilépett a rendelőből. Barátságosan mosolygott, megszámolta, hányán várakoznak még, aztán szívélyes hangon így szólt: — Tessék! Kérem a következőt ... Váró Márton: Emlékmű-terv TÓTH ENDRE A kertben, a porban Virágba és zöldbe borulva i várt reám a kiskert; mint rég látott drága barátot, üdvözölt. Megismert! Köszöntöttem én is: anyai ölére hajoltam. Itt érzem én magamat otthon, a kertben, a porban. Szabad tűznél, kormos bográcsban megfőzöm ebédem, mint a pásztorok, napszámosok, mint őseim régen. Kapálgatok, locsolok; testem a napnak kitárva, s ha elfáradok, enyhet kínál a körtefa árnya. Boldogabban anyja emlőjén csecsemő sem alhat. Dúlt szívem a fájdalom ellen csak itt lel nyugalmat. ACZÉL GÉZA A térség kritikája alkonyodik már lépteim irama egyre inkább lefoglal ahogy emelem parázsló lábam a sápadtan porzó szemétben föl-fölakadva a magjait szélesen terítő gazban számban kosz ize szememben valami reménytelen rendetlenség orrom is húzódik lassan — uraim Ázsia-szag van és hull a vakolat a felejtésre szánt ifjúságra letépett szárnyú lepkék torkot kaparászó csikkek szétmállott staniclik zuhognak a demagóg világra ahonnan látszunk még kifosztva foltoson csámpás cipőben s veti elénk az idő a kártékony fekete magot mert hiába fordult mosolygósabb felére az évszak e lapos táj férceit harmóniája alig változott csak a moha rakódik egyre makacsabbul a tölgyek tövéhez s ha hideg huzatokat húz a szél nekünk az mindig szembeszél melyben a kitüntetések megfagyott karácsonyfadíszként kocognak s emelkedik Ízléstelenül fényes szemfödele a halottnak nomád sorsához valahogy nem illik a szentbeszéd szorongva vonulok tovább a megszűrt őszi fényben bénít legtisztább emberi jogom hogy félek totyognak mögöttem enyéim le-leülünk játszani a gazban gyűjtjük mohón egymásról a mosolyt még messzi utaink vannak s a roppant égről cafatokban ereszkedik váltunkra a sötét KISS TAMÁS Tempus Senectutis — Rembrandt utolsó arcképe — Az Idő, igen az sürget és megáll azon, aki naponta végigálmodozza, és azt hiszi, hogy eszmél, dolgozik ... Barátkoztam, szerettem, s most tudom, hogy némely barátság elviselhetetlen, mindig, mindennap résen vagyok, érzem, odakinn a kapun kívül* elmaradnak a jóindulatok. Ránkszakadhatnak a fák lombjaikkal, jaj, mit forralnak ott az utcasarkon azok ... Voltam suhanc valaha, tudom. De lám, hogy összeszorul az idő vagy az izmok, erek, vezetékeink. Jöjj, ifjúságom, hadd népesüljek még egy kicsit veled. Vad csinyjeimmel éles füttyel, labdadobogással. Csak egyetlen jel legyen az arcomon: a mosolyé, hegy élek és vagyok, s ki eddig él, az mosolyba hal, aki így él, az pillanatban él, azé a múlt, jelen, a nincs-jövö, a behatárolt megismerhetetlen, amit flamandunfc utolszor fölrakott, az a túl-idő: aranyié mosoly. Mikor nem háborog a test, csak működik, A szám szögletében ott a kimondhatatlan. STETKA ÉVA Sugárkák Sugáriák tőre villan Rongyolódott petúniákon. Ébreszt, emel, elejt az álom Lankadó karjaidban. Madarak játszanak hárfákon, Velem vagy napjaimban. Édes vizem a haldokló nyarakban, Török, tőrök levelek közt a fákon. Fény és hajad egybeszűrődik képpé, Vérző és ezüstös az ég, Sötétkék olvad zenévé, fehérré, Csak hívlak, hívlak, visszajössz-e még? ACZÉL GÉZA - sz.: 1947, költő, kritikus, irodalomtörténész. Az Alföld irodalmi folyóirat olvasószerkesztője. Verseskötetei: Másnapos freskó, A mánia terjeszkedése. Egyéb művei: Tamkó Sirató Károly (kismonográfia), Képversek (antológia). BÉNYEI JÓZSEF - sz.: 1934, író, költő, újságíró. A Hajdú-bihari Napló főszerkesztője. Verseskötetei: Sugárverésben, A hétköznapok megtalálnak, Hajnali lovak. Egyéb munkái: A Válasz repertóriuma, A Tovább története, Ma§yar írók perei. Számos antológiát szerkesztett. BODA ISTVÁN — sz.: 1928, író, költő, újságíró. A Hajdú- bihari Napló főszerkesztőhelyettese. Verseskötetei: Három költő. Féltem a világot, Mint a vándorló madarak, Tétova Ikaruszok. Az idén jelent meg Angyal áll az ajtó előtt című regénye. KISS TAMÁS - sz.: 1912, író, költő, József Attila-díjas. Verseskötetei: Szembe a széllel, Régi reggelek, Férfitánc, Égi tűz, Fogódzz a csillagokba, Mérleg hava, Holdkikötő, Hang és visszhang. Egyéb művei: Hajnal hasad, Kedv, remények, Lillák (regények), A lírai mű megközelítése, Árkádiában éltünk, A Főnix szárnya alatt, így élt Móricz Zsigmond (tanulmányok), Amiről a puszta mesél, A Bagolyvár és lakói (ifjúsági művek). STETKA ÉVA - sz.: 1931, költő, műfordító, nyugdíjas. Verses kötetei: Az ébredés partjáig, Az egyenlőtlen lépés, Kert, Fehértől feketéig. TAAR FERENC - sz.: 1924, író, nyugdíjas. Megjelent könyvei: Tanyavilág - bom- lóvilág (Mocsár Gáborral írt szociográfia), A másik Hortobágy (szociográfia), Sírkő pántlikával (regény). Több drámáját játszották vidéki színházak (például Aranygyűrű, Sírkő pántlikával stb.). Közel húsz rádiójátékát mutatták be. TÓTH-MÁTÉ MIKLÓS - sz.: 1936, író. Megjelent kötetei: A csokornyakkendős (elbeszélések), Isten trombitája - Megszámlálta futásodat (kisregények), Nábót szőlője (elbeszélések), Két nap az akácosban című drámáját a békéscsabai Jókai, a Fekete ember című drámáját a debreceni Csokonai Színház mutatta be. TÓTH ENDRE - sz.: 1914, költő, kritikus, az Alföld nyugalmazott olvasószerkesztője. József Attila-díjas. Verses kötetei: Egyedül a tömegben, örökké viharban, Se kint se bent, A forrás dala, Az elszálló ifjúsághoz. Mindenért megfizettem, Életnagyságban, Bizalmas vallomás. Irodalomtörténeti munkái: Oláh Gábor élete, Oláh Gábor és kortársai. (B)
