Dunántúli Napló, 1986. július (43. évfolyam, 179-209. szám)
1986-07-12 / 190. szám
Értékeink itthon és a világban Kolics Pálné: „Átélhető közelségbe kerül a múlt” „A ház, amelyikben nem laknak, meghal", mondta egy öreg paraszt Dobszán két évvel ezelőtt, amikor Kolics Pállal, az Általános Nevelési Központ igazgatójával megnéztük a Fő utca 68. sz. házat. Lakatlan volt és kikezdte az enyészet, mióta utolsó lakója, Ben- ked Rúzs! József 1980-ban kiköltözött a temetőbe. Akkor már a tanács tulajdonában volt a ház, és arra várt, hogy a Janus Pannonius Múzeum munkatársai helyreállítsák, berendezzék. Tavaly októberben nyitották meg. Nem laknak benne, mégis él. * A történet úgy szól, hogy Mernye Gyuláné — maga is talpas házban lakott fiatalabb korában — észrevette: az építőmunkások nem elég szakszerűen sározzák a ház falát. Megmutatta nekik, hogy kell, segített a meszelésben is. Ma (a nevelési központ alkalmazottjaként) ő a ház gondnoka, és épp azon mesterkedik, hogy konyhakertet varázsoljon az udvarra, mert ha már korhűen állították helyre a muzeológusok az egykori dobszai középparaszt portáját, kertnek is kell lennie. Mint fonott kerítésnek, amit a helybeliek csináltak társadalmi ' munká ban. Különben nevezetes nap volt az a júniusi délután, amikor ott jártunk: a helyreállított 'ház kemencéjében eddig csak perecet sütöttek a lakodalmi vendégsereg számára vagy langalit — lángost — a turistáknak, de most kipróbálták, hogy kenyérsütésre is alkalmas-e a régi-új kemence. Mernye Gyuláné és Sántha László- né sürögtek-fofogtak a konyhában, míg kisült a négy hatalmas, friss kenyér. Kiállítási napló Alain le Guernec azok közé a művészek közé tartozik, akik a művészetszervezést legalább olyan magas fokon űzik, mint a szakmájukat. Mint életrajzából megtudhatjuk, Bretagne- ban született, most is ott él, 1974-től a concernau-i Gloux Galériájának kiállítás- és plakáttervezője, ezenkívül kiállításokat szervez, amelyeken a legjelesebb kortárs plakáttervezó- ■ket mutatja be. 1971-72-ben a varsói Szépművészeti Akadémián a jeles lengyel grafikus, Henryk Tomaszewszky tanítványa volt. Lengyel kapcsolatai 8. HÉTVÉGE Elet a täjhäzban Lángost a turistáknak Új szó: pajtaszínház A ház első szobája volt a lakószoba: ma is úgy áll a berendezés, mint Benked József utolsó éveiben. A hátsó a tiszta szoba: ma szakköri helyiség. Hétfőnkint jönnek itt ösz- sze néhányon azok közül, akik még emlékeznek a régi Dobszára. Feljegyzik a határ már-már feledésbe merült neveit: merre volt a Belsőirtás, az Aládűlő, az Alsószürü, a Kenderfőd; milyen volt az utca képe, melyik házban ki lakott, milyen szerszámokat használtak. „/ff születtünk, itt is ha lünk meg", mondja Kozári János, aki élete 73 éve alatt sok mindent látott, s úgy gondolja, amit tud, — tapasztalatokból szerzett paraszti bölcsességet - nem hagyja elveszni. Tovább adja a tanítóknak, hogy azok tovább adhassák a tanítványaiknak. Ezek a tanítványok most ép-' pen táncolnak az udvaron: ezúttal a fotóriporter kedvéért, de rendszeresen szerepelnek az iskolai ünnepségeken is o körzet falvaiban: a tavaszi szünetben pedig Jugoszláviában jártak. Helyi és környékbeli népi gyermekjátékokat, gyermektáncokat gyűjtöttek össze a pedagógusok: Kolics Pálné tanította meg őket a régi táncokra. „Bő gatyában járják, mint mi annak idején", mondja Vincze János, és ellágyul a hangja, amikor a gyerekkorára emlékezik. „Házibálnak mondtuk, cuhárénak, vittünk süteményt, citeraszóra táncoltunk. A harmincas években volt ez." „Én meg arra is emlékszem, teszi hozzá Szabó Zoltán, hogy az új házakhoz azért hívták meg a fiatalokat táncolni, hogy ledöngöljék a frissen rakott földet a szobában."- Ők az én segítőim - mondja Kolics Pálné, aki a honismereti szakkört is vezeti, — mégpedig a történelémjpni- tásban segítenek sokat. Ha megkérdezünk egy felnőttet, melyik tanárára emlékszik visz- sza, azt válaszolja: aki me sélt. Ma történelemtanításunkból sajnálatosan hiányzik a mese, a sztori. Szabó Zoltán, Kozári János, Vincze János meg a többi szakköri tag ezt a hiányt pótolja nekem. Jobbágyság, cselédség, középparaszt — nehezen megfogható fogalmak egy gyereknek. De ha beviszem az osztályt a régi házba, ahol kezükbe vehetik a régi szerszámokat és meghallgathatják az öregek történeteit, akkor szinte átélhető közelségbe kerül a múlt. A dobszai népi műemlékegyüttes (a talpas ház, a Kis- dobszáról ide került kisebbik lakóház, az istálló, kocsiszín és a pajta tudományos értékét tekintve is rendkívül jelentős. Közművelődési szempontból pedig a pajta tartogat újdonságot: színházat. Népszínművek, népi játékok kerültek itt már színre. Beremendi, szigetvári amatőr színjátszók léptek fel, a kisdob^zai színjátszókor- Szakos Sándorné nyugdíjas pedagógus egykori tanítványai — a Sári bírót mutatták be. Ma . még nem tudni, a pajta, az ácsolt színpad és a nézőtéri lócák megmaradnak-e külsőségnek, vagy a népi játékok, népszínművek iránt meglévő igény kielégítéséhez teremtenek hiteles környezetet, segítve ezzel a műfaj továbbfejlődését is. Mindenesetre az amatőr színjátszó mozgalom megyei bemutató rendszerében új fogalomként megjelent a szó: pajtaszinház. Ez a támogatás jele, a fejlődés lehetősége. A dobszai tájházat pedig már felfedezte az idegen- forgalom isrés ami az anya- gaiakat illeti: a ház már most Itartja önmagát. G. T. Akik segítenek a történelemtanításban is (Tóth László felvételei) Main le Quernec plakátjai a Kisgalériában------— o - _____ ( nem utolsósorban felesége révén) szerencsésnek bizonyultak: nemcsak ő gyarapodott szakmai tudásban, a lengyeleket is megismerhette a francia közönség. E tekintetben talán számunkra is sokat jelenthet a vele való kapcsolat, a személyes találkozások módot adhatnak magyar grafikusok franciaországi bemutatására. Bár Francois Barre előszavának némileg éles megjegyzéséből az is kitűnik, hogy Francia- ország körülbelül úgy aránylik Párizshoz, mint Magyarország Budapesthez: a méretbeli különbségek nem jelentenek eltérést a szemléletben. („Sajnálatos, hogy az országos — jobban mondva a párizsi — sajtó, amely a legkisebb szikrára is rögtön lángra lobban, olyan szűklátókörű, hogy nem Iát tovább Párizs és környékénél.") Pedig a most látható, kulturális plakátokból álló gyűjtemény is ékes bizonyíték lehet arra, hogy érdemes kitekinteni: Quernec kivételes érzékenységű és formakultúráju művész, aki kerüli a vizuális közhelyeket. Általában közismert, elemi szimbolikával dolgozik, most látható művein elsősorban a kéz és az arc sokféle megjelenítését, néhol abszurd összefüggésekbe helyezését, illetve metamorfózisát láthatjuk. „Danse au present" plakátjan a táncoló kéz egyben láb is. Plakátjain erősen vonzódik az antropomorf formákhoz, a grafikus jelek könnyed szellemességgel változnak át emberi tagokká. E megoldások az általam csak gyanított lengyel hatások mellett, nyilván Alain le Q.uernec személyiségében, művészi szándékaiban gyökereznek. Mint grafikus hisz a plakát mozgósító erejében és részese, alakítója kíván lenni az emberi élet minden megnyilvánulásának. Nemcsak művészi magatartás ez, hanem a politikus ember magatartása, a szó tá- gabb értelmében. Az olyan emberé, aki nemcsak elszenvedi a körülményeket, hanem igénye és képessége van arra, hogy megnövelje esélyeit. Kovács Orsolya A MÉV-zenekar áprilisi koncertje a Liszt Teremben (Tóth László felvétele) Gondolatok egy pécsi bányászzenekar házi koncertje közben Úgynevezett házi koncertre invitál a meghívó. A Mecseki Ércbányászati Vállalat fúvószenekara Erkel, Purcell, Boccherini, Mozart, Verdi, Strauss s mások népszerűnek iS mondható műveit játssza, a rájuk jellemző tiszta, szép és árnyalt hangzással. A műsorközlés szövegébe ügyesen „belopva" egy-két fontos információt is hallani darabról és szerzőről. Leheletnyit megkésve érkezem, ülőhely már nincs, hátul is állnak. Meghúzódom az ajtómélyedésben, s nézem a közönséget, az arcokat. A zsúfolt Liszt Teremben ünneplés munkásközönség. Öltönyös, nyakkendős kétkezi dolgozók, családtagok hallgatják elmélyülten a zeneirodalom neves alkotóit. De talán pontosabb a szó, hogy élvezettel hallgatják a 2—300 éve oldottabb, derűsebb pillanatokban született muzsikát; a korabeli táncdallamokat, a Török indulót vagy a Travíata-részletet. Vajon mit tudnak róluk? Azokról, akik most csillogó rézvagy kevésbé csillogó fa- és egyéb hangszereiken megszólaltatják ezt a zenét ott az orgona alatt? Tudják nyilván, hogy az övék ez az együttes. A házi hangverseny, évente kétszer, régi hagyomány a MÉV-né1. Meg hát sokan, az 56 muzsikus jó kétharmada közülük való. Fizikai dolgozó, mint ők. Csak éppen muzsikál is, és nem is akárhogyan, mert megjártak már nagy sikerekkel vagy nyolc európai országot, fesztiváldijakat és tekintélyt szerezve Magyarországnak. És tudják, talán egy kis irigységgel is, (néhónyan), hogy a heti gyakorlásokért, szereplésekért kapnak némi próbapénzt. A pénteki próbanapot pedig jóváírják teljesítményben, mintha a föld alatt vagy külszíni munkahelyén dolgozott volna. Ettől „félprofi"; s hogy hetente négy munkanapját mégiscsak a munkahelyén - 37 fizikai közül öt „lent" - tölti, ugyanolyan kemény munkával, mint bárki más, attól amatőr ez az együttes. Hogy mit jelent, ha egy munkásember a szabad idejében hobbiból Trözösségben muzsikál, úgy gondolom, ezt józan ésszel nem kérdőjelezheti meg senki. Más kérdés, hogy „művelt" vezető muzsikus körökben szokás itt-ott lekezelő, olykor becsmérlő hangsúllyal emlegetni a közművelődésnek ezt a formáját. „Amatőrök!..." Amit általában is büszkén vállalhatnának. A nemzetközi elismerésnek azon a fokán, amelyet a MÉV-zenekar kivívott, különösképp. Mert van, amit kevesen tudnak. Arra kevesen figyelnek, hogy a többszörösen, kiváló, azaz most már örökösen Kiváló Együttes címet viselő MÉV-együttes koncert-fúvószenekar. Ezt a kategóriát országos fórumon, a szakma jeles, ismert szakemberei minősítéseként vívták ki. Ehhez pedig az együttes valamennyi tagjának tudnia kell hangszeres, illetve zenei föl- készültséqben azt, ami ma nemzetközi mezőnyben követelmény. Ez pedig annak a vékony, ‘fiú s arcú fiatalembernek köszönhető, aki jól szabott szmokingjában most éppen a házi hangversenyen eqy Suppé-nyi- tányt vezényel. Apáthv Árpádnak híviák. Néptanító-család gyerekeként tanult zenét Pécsett; zenetanár és a megye szakfelügyelője. Őt is többen „leamatőrözik”, amire ő is csak büszke lehet, noha felsőfokú képzettségét valóban nem az Akadémián szerezte. Csak a Népművelési Intézet felső fokú tanfolyamán, ahol ma óraadó tanárként zenekarvezetést tanít. Amatőröknek, akik uqvnnúqv fölvállalták — „fő profilként" — kortárs, XX. századi maavar szerzők (Lendvay Kamilló, Patasich Iván, Kurtág Gvörav, Szönvi Erzsébet, Balázs Árpád 'és mások) műveinek bemutatását, neDszerűsí- tését, ahogyan a MÉV-zenekar. Más harmóniák. más hangzás, más zene ez, mint ami a fülnek általában megszokott és kellemes. A jelenkor zenéje . . . Ezt a legmagasabb nívón megszólaltatni, többségben munkásemberektől, úav gondolom, tisz'tstetet követel! Már vastapsos ráadásként csendül föl Kodály népszerű Kállai kettős-átirata, amikor eszembe jut, hogy ez oz együttes alig két éve skandináviai turnéján Magyarországot képviselte a Fúvószenekarok Szövetségének első világkonaresz- szusán, Norvégiában. (Ahol egyébként hivatásos koncert- eqyüttesek és katonazenekarok között az egyetlen amatör a MÉV-zenekar volt.) Szereplésükről, amelyen ugyancsak mai magyar szerzők műveit mutatták .be, szinte ujjongó lelkesedéssel szólt a világszövetség elnöke, Trevor Ford. Utánanéztem, ezeket mondta: ,,A zenekari fúvósmuzsikálás Európában s a tengeren túl évtizedeken át egy helyben topogott. Hagyományt őrzött, de nem lépett előre. A holtoontról való elmozdulás egyik legfontosabb tényezője a magyar fúvószene ugrásszerű lejlődése . . ." Mindezt egy pécsi amatőr együttes revelációszerű muzsikálása alapján. A világsajtó, a világszövetség szakemberei előtt. Az értékrend — furcsa dolog. Időnként nem árt a helyére tenni. Mert amin okkal lelkesednek Norvégiában és a világban, az legyen érték, arra legyünk büszkék itthon is! Wallinger Endre
