Dunántúli Napló, 1986. június (43. évfolyam, 149-178. szám)

1986-06-07 / 155. szám

Csak eredeti forrásból A Tudománytár szerkesztője: Gazda István tudománytörténész — Mindenki őrültnek tar­tott, amikor a Tudománytár sorozatot az ógörög-magyar szótár megjelentetésével in­dítottam. Egy hét alatt két­ezer példány fogyott el belő­le ... Negyedévre rá újra ki kellett adni - emlékezik a Tudománytár három évvel ez­előtti első kötetére Gazda István, a sorozat szerkesztője. A Stúdió '83-ban mondta el ötletét, és a Könyvértéke­sítő Vállalat ajánlkozott part­nerül. Azóta 'húsz kötet je­lent már meg. Többségüket Gazda István rendezte sajtó aló, írt 'hozzá kiegészítése­ket. Pécsett nemrég a JPTE Tanárképző Karán bemutatót és vásárt rendeztek könyvrit­kaságokból és a Tudomány- tár köteteiből. Erre az al­kalomra érkezett Pécsre Gazda István tudománytörté­nész is. — Amit ma megírnak, an­nak jó részét már megírták, csak feledésbe merültek, most alig vannak bibliográfiák, mutatók, pedig az elmúlt száz évben is sok fontos, kisebb terjedelmű kiegészítéssel ma is aktuális mű je­lent meg — szögezi le. Gazda István az ELTE Bölcsészet­tudományi Kar történelem se­gédtudományai tanszékén ok­tatja a hallgatókat a forrós­kutatásra. A forráskutatás, az eligazodás! tájékozottság a legfontosabb, amit el kell sa­játítania annak, aki tudomá­nyos munkával akar foglal­kozni — mondja Gazda Ist­ván és saját eddigi mun­kássága is ezt támaszt­ja alá. Az egyetemen fizika szakos volt és Vekerdy László tudománytör­ténész egyik legszorgalma­sabb hallgatója. Hamar el­döntötte, hogy a tudományok történetével foglalkozik azért, hogy például a fizikát is meg­értsék az érdeklődők, ne csak a fizikai képleteket tanulják meg. Mostanában jelent meg Galileiről irt tanulmánya: aki ezt olvassa, megérti Newton első törvényét is — magyaráz­za Gazda István, miközben megpróbálom összeszedni, hány könyve, tanulmánya je­lent meg a 38 éves tudo­mánytörténésznek 1973 óta. Két tankönyv: a fizika és a csillagásztörténeti ABC, ő vá­logatta az első magyar nyel­vű könyvet Lomonoszov írá­saiból, Agricola A bányá­szatról című kötetét, amely a Szép magyar könyvek verse­nyén a .fődíjat nyerte, év­könyveket szerkeszt, tanulmá­nyokat ír, mint például a Jó­8. HÉTVÉGE zsef Attila és a relativitás- elmélet címűt; egyik szerkesz­tője a Scientific American magyar kiadásának és még sorolhatnám. Egyetemi óráin és népszerű, tudományos elő­adásain is lefegyverzi hall­gatóit széles tájékozottságá­val, imponáló tudásával. — Az a véleményem, hogy nyitottnak kell lenni és is­merni kell a reál és a humán kutatások eredményeit is ah­hoz, hogy valamihez hozzá lehessen szólni. Aki nem így tesz, csak a dilettáns kuta­tások számát gyarapítja — fogalmaz tömören. Minden­nap, tervszerűen foglalkozik kutatással, írással, csak néha szakít időt a kikapcsolódás­ra, amikor kimegy dolgozgat­ni a családi szőlőbe. — Kiből lesz jó tudomány­történész? — A forrásismeret, a kitar­tás, a tájékozottság és a nyi­tottság mind hozzátartozik. Azonkívül a meglévő ismere­teket mindig meg kell kérdő­jelezni. A Gondolat Kiadó ké­résére tanulmányt írok a Bach-korszakról. Eddig min­denki úgy tudta, hogy abban az időben mindenütt német nyelven folyt az oktatás. Ere­deti forrásokból viszont ki­derült, hogy bizony oktattak magyarul is, sőt számos tan­könyv is megjelent magyar nyelven. Ezért is fontos alap­szabály, hogy csak eredeti forrásból szabad dolgozni! — ön lexikont sohasem használ föl a kutatásaiban. Igaz, a lexikonok gyakran pontatlanok. Mi ennek az oka? — A szakmai közvélemény nem tartja kreatív munkának a lexikonírást, és az egyes címszavakat sem írják alá. Kivétel már a Világirodalmi Lexikon. Az egyik lexikonba pedig - viccből - becsem­pészték a nem létező Leanque Alfréd (ejtsd: Link Alfréd) nevét, arra kíván­csian, észreveszi-e valaki. Mint kiderült, ő, bár na­gyon fontosnak tartja a ku­tatások tömör továbbadását, azért vállal újabban keve­sebb ismeretterjesztő elő­adást, mert mór-már elköny­velték egy népszerű figurá­nak, aki csak ismerteti, de 'nem foglalkozik a tudo­mánnyal ... Terve még több, mint ed­dig megjelent könyve, jegy! zetfüzetemben két oldalt tesz ki. A legjelentősebbek közé tartozik a magyar tudomány­történeti kutatások összefog­lal ása, és a magyar fizikai szaknyelv történetének fel­dolgozása. Ez utóbbihoz nyelvészeti ismereteit is bő­víti, hogy minél értőbben foglalkozzon a területtel. B. A. A művészeti közéletért Irócserék Jugoszláviával------------------------------------------------------------------------------------------------­------------- £ A könyvhét eszéki vendégei A nemzetiség nyelvén A pécsi, baranyai könyvhétnek ebben az évben lis voltak eszéki vendégei. A Baranya Megyei és az Eszék Városi Könyvtár kö­zötti együttműködés keretében zajlanak évek ó«ta a eserelá- togatásoik: az őszi hónapok­ban a baranyai írók, iköltők közül látogat el három szerző a határon túli baranyoT'Js szla­vóniai magyar falvakba, író- olvasó találkozókra. Mi a könyvhét alkalmával látjuk ven­dégül az Eszéken élő szerző­ket, akik megyénk 'horvát és szerb nemzetiség lakta falvai­ban találkoznak az ott élők­kel. Hárman érkeztek ezen a héten Pécsre, s mint minden alkalommal, ott volt köztük ez­úttal is Pavle Blarek, az Eszék Városi Könyvtár igazgatója, számos prózai és drámai mű valamint verseskötet és kritika szerzője. Blazek harminckét éve publikál, 1954Jben Zimonyban jelent meg elsq verseskötete, ö volt az első 'szlavóniai szer­ző, akinek a művéből televíziós sorozat készült. Verseiből ol­vasott fel a baranyai talólok- zókon, olyan költeményekből, melyek a hagyományos vers­eszközökkel szólaltatják meg a mindennapi érzéseket, a szülő­föld, a szerelem, a környezet­tel való azonosulás motívu­mait. Kruoa First-Medic gyermek­verseivel kedveskedett a hall­gatóságnak, pontosabban a kátolyi találkozón részt vett gyermekeknek, akik - részint a hazulról hozott nyelvtu­dás, részint az iskolában folyó nemzetiségi nyelvoktatás révén - jól értették és nagy tetszés­sel fogadták a horvát nyelven írott verseket. A gyermekvilág hangulatai, a játékosság, a hangutánzó szavak tették számukra különösen vonzóvá Kruna First-Medic gyermek­verseit. A költőnő itt a határ mentén, Donji Mibőljácon szü­letett, Eszéken tanít egy álta­lános iskolában, s a különbö­ző horvátországi folyóiratok­ban, irodalmi lapokban pub­likálja verseit. Az elsőt tizen­hat éves korában, Zágrábban jelentette meg, számos köte­te látott napvilágot, azóta, s nyomdában van a következő is. A Kátolyban, Pogányban és a pécsi Horvátszerb Tannyel­vű Általános Iskola és Gimná­zium tanulói között lezajlott e heti író-olvasó találkozók vendége volt Büro Sovagovic eszéki publicista is. Sovagovic a toliforgatók azon típusához tartozik, akit az írók újságíró­nak, az újságírók írónak tar­tanak. Testvérlapunk, az eszéki Glas Slavonije munkatársa, aki igen sokat tett a Dunán­túli Napló és az eszéki napi­lap közti együttműködés ki­bontakoztatásáért. örök utazó, aki fáradhatatlanul járja Szla­vónia, Baranya falvait, s a mindennapi élet, az egyszerű emberek világa, a hagyomá­nyok iránti kivételes érzékeny­séggel, finom nyelvi eszközök­kel alkotja meg riportjait. Ez jellemző külföldről hozott úti­rajzaira Is. Sovagovic a múlt évben vehette át publicisztikai munkásságáért a horvát új­ságírószövetség „Aranytoii”- d íját. Az Eszékről étkezett hármas mellett a délszláv nemzetiség két hazai költője, Dékity Márk és Blazsetin István is ellátoga­tott nemzetiség lakta falvaink- ba. Kökénybe, Sellyére, Kásád­ra és Szalántára. Hiszen Bara­nyában az is hagyomány, hogy a könyvhét nem pusztán a magyar könyv, a magyar iro­dalom ünnepe, hanem alkalom arra is, hogy az itt élő nem­zetiségi közösségek nyelvén írott hazai és külföldi irodalom szintén megszólaljon. Élőben, a szerzők tolmácsolásában. Gállos Orsolya Az a tavalyi Állásfoglalás, omelyben Pécs művészeti éle­tének fejlesztésével foglalkozik az MSZMP Városi Bizottsága, a Janus Pannonius Tudomány- egyetemtől, az egyetem művé- szettüdomónyi tanszékétől is segítséget vár a terület szak­ember-ellátásában, a művé­szet és közönség kapcsolatá­nak erősítésében, a kritikai közélet megpezsdítésében, a különböző művészeti területen folyó esztétikai, szociológiai, elméleti és gyakorlati felada­tok szervezésében. Az intézet most javaslatokat készített — és javaslatokat vár. A tervek szerint tájékoztató előadások és viták (színház! előadások, kiállítások, koncer­tek nyomán) megélénkíthetnék a közönség és a szakemberek érdeklődését; a kamaraszínház épületében levő kávéház mű­vészeti viták színhelye lehetne klubszerű körülmények között; bemutatkozhatnának a szoká­sostól eltérő formában a kü­lönböző művészeti, tudomá­nyos intézmények (a múzeu­mok, a Nyári Színház stb.) és a művészeti szövetségek tag­jai is részt vehetnének a tájé­kozódást adó vitákon, beszél­getéseken. Mindezeket a javaslatokat az intézet elküldte számos pé­csi kulturális intézménybe és neves személyiségek címére; véleményt és újabb javaslato­kat kérve június 20-ig. Kiállítási napló Plakátoka lahti múzeumból /y Your Lifemeter $ W < út Kyösti Varia plakátja A Pécsi Kisgaléria új pla­kátkiállítása annak a sorozat­nak a része, amelyben koráb­ban a lengyel, francia, jugo­szláv plakátművészet egy-egy kis szeletét ismerhettük meg. Mint a kiállítás katalógusából megtudtuk, a Lahti Plakátmú­zeumot 1975-ben alapították, jelenleg 26 000 plakátot tartal­mazó gyűjteménye van, mely­nek egyharmada finn plakát­anyag az évszázad kezdetétől. A mostani kiállítás a 60-as évektől mutat be finn plakáto­kat, kereskedelmi, kulturális és ideológiai tárgyú munkákat egyaránt. A finn iparművészet II. világ­háború utáni felfutását vala­mivel később követte az alkal­mazott grafikai műfajok térnye­rése. E késés valószínűleg a műfaj jellegéből fakad: az al­kalmazott grafika igényes, ma­gas színvonalú általános vizu­ális kultúrát feltételez. Épp a finn iparművészet virágzása az 50-es évektől arra is figyel­meztet, hogy nem szükségsze­rű feltétel a gazdagság, a le­lemény viszont nélkülözhetetlen. Különösen a plakáttervezésben az. Szép számmal találunk itt olyant, amelyik nem a legma­gasabb nyomdatechnikával ké­szült, ez azonban nem válik hátrányára. A 60-as évek po­litikai plakátainak vonzerejét épp az egyszerűség, a közvet­len, fellengzősségtől és sablo­noktól mentes stílus adja. A kereskedelmi plakátok is kerülik a sablonokat, a szoká­sos vevőcsalogató ínyencségek helyett gyakran élnek a szó­vicc, a verbális és vizuális hu­mor eszközeivel. Számomra épp ezeknek a kereskedelmi plaká­toknak minden kommercionali­tóstól, erőszakosságtól mentes kedvessége, elfogulatlansága a legvonzóbb. Kyllikki Salminen négy darabból álló sorozata, amelynek mindegyik darabja egy-egy uborkákból és para­dicsomokból összerakott betűt ábrázol és a sorozat oz „AHA!" feliratot adja ki, jó példa a nagyvonalúságra és derűre, ami ezekből a keres­kedelmi plakátokból árad. Nem kevésbé vonzóak a kul­turális plakátok, amelyek kö­zül különösen tetszett Jyrki Makkanennek az Alvar Aalto múzeumhoz készült plakátja. De szinte mindegyik darabnak megvan a külön érdekessége, poénja. Figyelemre méltó az a gyakorlat, hogy a színházi elő­adásokhoz kisméretű, egysze­rű technikájú plakátok készül­nek. De készülnek. Kovács O. Sárosi István Egy korty mindössze... Nem a halál ténye izgatta, nem amiatt volt benne ki­mondhatatlan feszültség. Meg­szokta, volt ideje rá, hosszú évek óta dolgozott ezen az osz­tályon, megtanulta elviselni a halál és a pusztulás gondola­tát, a volt-nincs pillanatok alatt valósággá merevedő tragédiá­ját... Az előtérben állt, az ablak előtt, kezét hátul kulcsolta ösz- sze és az utcát bámulta. Lent emberek jöttek-mentek, elme­rülve, sietősen, a lámpa mel­lett egy pár csókolózott, a vég­állomás fordulójában autóbusz tolatott, a túlsó járdán egy kis­fiú igyekezett hazafelé, hóna alatt hatalmas pöttyös labdá­val ... — A doktor úr nem vacsorá­zik? — oldalra fordult, de nem a hang irányába. Átnézett az üvegfalon, a kilences ágy felé, s arra gondolt, hogy hamaro­san újra be kell mennie, oda kell ülnie az ágy mellé, s ezt nem akarta, nemrég jött ki, menekült, az időt húzta, kifo­gásokat keresett, hazugságokat — önmagának. — Már vacsoráztam, köszö­nöm. — Teát? Alig hallhatóan válaszolt. — Azt majd igen. Később .. . Sokat foglalkozott a halál gondolatával, kénytelen volt, de mindennél jobban gyűlölte. S nem az utolsó sóhaj értelmet­lensége, a végtelent-meglátó tekintet ijesztő személytelensé­ge miatt, hanem azért, mert az óriásméretű semmivéválás megfog hatatlanná zsugorít mindent, mindent, aminek cél­ja, oka és értelme van ... Ismerte arcának ezernyi vil­lanását, s tudta, hogy néha a megváltást is képes magán­hordozni: egy összetört, agy­sérült balesetesnek, egy kam­raelégtelenség miatt tüdővize­nyőben fuldoklónak, egy kar- cinómás végelgyengülőnek ... De ennek?! Itt! A kilence­sen ... A kórteremben nyugalom és csend fogadta, a nővérek hangtalanul dolgoztak. Az egyes ágyon kövér, idős nő­beteg, a belklinikáról vették át két nappal ezelőtt, tüdőem­bólia volt a lázlapjára írva. A másodikon egy infarktusos, a harmadikon egy asztmás fe­küdt, a negyedik és ötödik ágyon két súlyos érműtött, a hatodik üres volt, q hetediken eszméletlen májkómás nyelő­csővérzéssel, a nyolcadik ágy megint üres, s az utolsón ő. Aludt. Az oldalán feküdt, sü- tét haja az arcába lógott, szá­ja nyitva, légzése szapora, de egyenletes volt. Nem akarta felébreszteni, bár egy gonosz ötlet ezt sugallta neki — megzavarni az álmát —, mert tudta, mihelyt kinyitja a szemét, őt fogja követelni, hangosan, kiabálva, erőszakosan, s neki, legyen bármilyen késő éjjel is, jönnie kell, futva, azonnal. Visszaakasztotta a lázlapot a helyére, halkan, óvatosan, nehogy zajt csapjon. Megfor­dult, s kifelé indult. A lép­teire is vigyázott. — Doktor... — úgy csinált, mintha nem hallotta volna, to­vábbment. A hang azonban élesre váltott, s egy utána­hajított lasszó durva rántásá­val állította meg. — Nem alszom ám! — visz- szament hozzá, de nem vála­szolt. Várt, az arcát fürkészte, s elhatározta, hogy éjszakára mindenképp leszedálja, ha kell, két ampulla Seduxent is ad neki, ha nem elég, mást, erő­sebbet. — Arra gondoltam ... — el­hallgatott. Kezével kisimította a homlokába hullott tincseket, elfordította a fejét s a másik ágy mellett lévő oxigénpalac­kot figyelte. Sokára fordult vissza. A csend megdermedt közöttük, mosollyal próbálta feloldani. — Miért nem jön közelebb? Arra gondoltam . . . megmon­dom az igazat. Megmondom, ha akarja... akarja? — Hallgatlak ... — Tényleg akarja? — Mondd! — Én nem ittam abból! Egy kortyot sem I — Tudom ... — Nem hisz nekem? — Nem. — Egyetlen kortyot sem, higy- gye el! — Folytasd! — Ez az igazság! — Más nincs? — Nincs! — S az eredmények? — Miféle eredmények? — A vér és a vizelet... — Na és! — Nem volt undorító az a büdös, gusztustalan folyadék? — Nem ittam belőle! — Ne ordíts! — Jöjjön vissza! Amikor a másnapi rendelése­ket diktálta a nővéreknek, vér­vételek, röntgenek, akkor is a fiúra gondolt. Három nappal ezelőtt hozták át mentővel a városi kórházból. Nem volt hajlandó hordágyra feküdni, még csak ülökocsiba sem ült, magabiztos, ruganyos -léptek­kel jött, kezét zsebre dugta, a mentősök mint egy világfit, úgy kísérték. De a szeme elárulta. Fitymá­ló lezserségét megcáfolva, ag­godalmat és félelmet tükrö­zött. Panasza a nyelési fájdal­mon kívül nem volt, közérzete kitűnő, ő mondta így, s nem értette, miért ez a nagy cir­kusz, hülye felhajtás, miért nem volt jó a másik kórház, ahová a barátai vitték . . . Pedig tisztában volt a hely­zettel, s azzal is, hogy mit je-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents