Dunántúli Napló, 1986. június (43. évfolyam, 149-178. szám)
1986-06-07 / 155. szám
„Rippli" emlékére Róma-heg/i zarándoklások „’01j csak le!' mordult rám, és máris új / papírt feszített deszkájára, túl / o Róma villán, Kaposvár felett, / oly gyöngédség bolyhozta az eget, / mint a kabátom kékes hamva ...’’, írta egyik versében, RipplJRónaira emlékezve Sza-bó Lőrinc. S aligha lehet valaki, aki át ne élte volna a művészi i'hlet, az alkotó környezet, a park, a táj s alant a város együttes varázsát, ha járt már itt, hol költőről a kép, majd festőről e vers megszületett. S ahol megannyi nagy festmény — főművek is! — vászonra jutva életre kelt a műteremmé átalakított egykori kis vincellérhá*- ban, s él ma is megannyi alkotás a hatalmas park dús zöldjében sárgálló egyemeletes kúriaszerű kastélyban - vagy kastélyszerű kúriában? —; röviden, helyi szóhasználattal: a ,,Rippli"-villában, a kaposvári RómaJhegyen. Mindkettő - mint ismeretes - múzeum. Rippl-Rónai József emlékmúzeuma. Itt élt és alkotott a festő és grafikus, a modern magyar művészet egyik legnagyobb alakja az év jó részében, kora .tavasztól késő őszig; 1908-tól csaknem 'húsz éven át, haláláig. Azt követően, hogy a szülőházból, a múlt század nyolcvanas éveiben, elindult Münchenbe, Párizsba, hogy festő legyen. Akkor is a mindig újat keresés hite fűtötte. Modern fiatal művészek csoportjának tagjaként voltak sikerei is. De ott s Európa 'bármelyik pontján vagy sikerei csúcsán, Budapesten is mindig ide, a Kapos menti városka ihlető környezetébe vágyott. Haza ... Élete 50. éve közelében valósulhatott meg álma. Akkor vásárolta meg a Ráma-hegyi villát, s kezdte meg talán legjelentősebb alkotó korszakát, a korábbi, több világhíres művet fölmutató „fekete képek" sorozata (pl. Kalitkás nő, öreganyám) után. „A család, a rokonság, az ismerősök szokásait, életét figyeltem meg. Kisvárosi alakok, típusok érdekeltek. Ezeket festettem a társadalom minden rétegéből ■ ■ —, írta emlékezéseiben, s alkotta rendre a házbelső, a park, a szűkebb és tágabb kisvárosi miliő, az intim élet inspirálta művek felsorolhatatlan sorozatát. • Enteriőrképeinek s itt kimunkált bravúros technikai újításának, a „kukoricás" képek alkotó korszakának legszebb darabjai (pl. Lazarine és Anel- la, Medgyessy olvas, Táncoló aktok, parkban stb.) ma is itt, a Ráma-villa szobáiban láthatóak legteljesebben. A tárgyak, a bútorok, a művész életének kedves társaságának környezetében, ami egyedi varázsát kölcsönzi ennek a háznak. A tárgyak — relikviák. A Karácsony c. képéről megismert szekreter, az ovális asztal, a csíkos huzaté biedermeier garnitúra darabjai; egy szép feszület a falon vagy az empire ágy a hálóban, ahol a nagy festő utolsót lélegzett 1927-ben. Mindez együttesen, ajándékoz meg a sehol másutt meg nem élhető élménnyel. Látva, amit a művész látott, megérintett; érezve jelenlétét a művek és tárgyak szimbiózisában. Ennek a hangulata ragad magával fokozatosan, ahogy belépünk az ódon kapun át a parkba; végig a halkan susogó madárdalos gesztenyesoron, be a „bádogbuzogónyos kastély" előterébe, földszinti és emeleti szobáiba; a csíkos fotelok, kanapék, antik bútorok világába, ahol Rippl-Rónai József élete legszebb, szűkén két évtizedét töltötte. Ahol irodalmunk jelesei találkoztak, vendégeskedtek; ahol Martyn Ferenc, a festő is eszmélő időszakát töltötte. Ez (és sok más) juthat eszébe annak, aki elzarándokol a RómaJhegyre. Ha a város végén, a Szigetvári úton, a „Viszontlátásra!” táblánál nem lép a gázpedálba, hanem szép lassan balra fordul, s a hegynek veszi útját. Vagy az állomás felől, át a sorompón, a „Gugyuló Jézus" (XVIII. szó zodi tiszta-barokk szobrocska) felől gyalogsétával közelíti meg a zarándokhelyet, hol egy nagy magyar festő szellemével találkozhat. Annak szellemével és emlékével, aki nemrég, május 23- án múlt 125. esztendeje, hogy megszületett ebben a városban. Wallinger Endre Színházban, színház körül B emutató egy vidéki városban. A történet valamikor az emberré válás kezdetén játszódik, a tömeget, amelyből az egyén kiválik, huszonegy szép fiatal lány adja, a helybeli nép- táncegyüttes tagjai. Egyforma szürkészöld ruhában, csizmáiban, csak egy lány visel fekete csizmát. S mert a darab tele van jelzésekkel, jelképekkel, minden apró részletnek külön jelentése lehet, hát aggályos figyelemmel kísérem ezt a lányt másfél órán át — a fekete csizmának dramaturgiai funkciója kell hogy legyen. Ám hiába, az előadás anélkül ér véget, hogy vele valami más történjék, mint a többiekkel. A banketten megkérdezek egy bennfentest. — Az úgy volt — válaszolja —, hogy húsz lányt terveztünk a tán'cba és egy tartalékot, hátha történik valami. A premierre aztán megjelent a tartalék is, és sírva közölte: táncolni akar. Nem tehettük meg, hogy kihagyjuk. De zöld csizmánk csak húsz pár volt. * Pécsi Nyári Színház, készülődés egy bemutatóra. A díszlettervező hatalmas fát képzelt el a színpad közepére. Nosza, föl a Mecsekbe, a díszlettervező, rendező és koreográfus hosszas tanakodás után kiválasztanak egy hatalmas fát. Erős, egészséges, ágas-bogas - amilyen kell. Az erdészet kivágja, a kertészet daruskocsija a helyszínre szállítja: útlezárás, szirénázó rendőrautó — az ilyenkor szükséges felhajtás. Egy délelőtt tart, míg a daru beemeli a tettyei romok közt álló színpadra: ott fekszik a gyönyörű fa a színpadon, felállítani ráérnek később is. A rendező szünetet rendel el, a színészek, munkások ebédelni mennek. Kettőkor jönnek visz- sza, a parkőr fogadja őket, kezében balta, fűrész.- Rendező úr, láttam, hogy ide dőlt ez a fa a színpadra. Félrehúztam, legallyaztam, ne zavarja a próbát. * Hétéves Gergő fiam lábadozik a náthából, nem megy iskolába, nekem viszont délelőtt főpróbára kell mennem, magammal viszem tehát. Meghúzódunk a hátsó sorban, figyel a gyerek illedelmesen, nem először van színházban. Néhány nap múlva hallom, az udvaron az ablak alatt beszélget néhány nagycsoportos óvodás és kisiskolás. — Mi voltunk vasárnap bábszínházba - mondja az egyik.- Én már operát is láttam — teszi hozzá a másik.- Én meg balettet is -henceg a harmadik. — Az semmi — mondja Gergő. — Én voltam főpróbán. Az egészen olyan, mint az igazi előadás, csak a nézőtéren kevesen vannak, középen ül egy bácsi, aki mindig kiabál és csúnyákat beszél. Ő a rendező. Csönd. Kilesek az ablakon: a gyerekfejek kókadtak. Ennél nagyobbat senki sem tud mondani. G. T. A megtalálás biztosítótűje Ezzel a címmel írt Tando- ri Dezső költő rövid bevezetőt, tanulmányt Hodnik Ildikó versei elé, a KISZ KB által egyetemisták és főiskolások számára kiadó« országos folyóiratba, az Ef- LAPOK-ba. A lap Tamási Orosz János szerkesztette Art-magazinjában így folytatja: „A költészet: halogatás az utolsó pillanatig. Másképp túl könnyű csinál- mány. Hodnik Ildikó ciklusaiban, meg a tördelésben, meg á nekilódulásokban ott érzem ezt az épp-még-elkapni kényszerűséget, meg a zavartalan folyamatosságot ., Hodnik Ildikó, akinek verseit lapunk többször is közölte, tavaly végze« a Janus Pannonius Tudományegyetem Tanárképző Karának magyar—történelem szakán. Jelenleg az Universitas című pécsi egyetemi lap munkatársa. Utolsóévesen, a KISZ KB egy országos felhívására küldte be írásait, 107 pályázó közül harmadik helyet szerzett. A díjazott alkotásokból közlünk most néhányat. HODNIK ILDIKÓ Történelem visszavonhatatlanul rózsa egy szeméthalmon délutáni fényben mind ugyanarról mindig van aki hallgat van aki beszél — van aki túl sokat — de mind ugyanazt hogy a díszletek az utcára kerülnek egy előadásnak vége van majd egyszer leírják egy helyszín egy évszám és a rendező néhány színész a statisztáknak majd eszükbe jut hogy, no lám ott mi is addig is életveszélyesre csökkent használhatósági mutatókkal egy rózsa még látványnak is legalább mint egy vers klozetpapiron mi elég az örökkévalósághoz talán egy rózsa még Hirdetés létem meghatároz vagyok gondolkodom néhány hangszeren ahogy mi mind játszom is játszanék szabad gyerek (de az iskolában tanulni kell) kenyérrel a számban nem tudok énekelni lent ez a méreg. Ismerte, apja számtalanszor figyelmeztette, ez a legveszedelmesebb, nem igaz, amit a cédulájára írtak, „közepesen mérgező", s az elmúlt évben is ketten ... — A kilencesnek mást nem tetszik rendelni? — Nem. — EKG-t? — Csak vérgázt és mellkas- kontrolit ... Az első napon semmi különös nem történt. Érkezésekor vért vettek, kiabált, infúziót kötöttek be, tiltakozott, aztán rendes időben tálalták az ebédet, hozták az uzsonnát, ő meg újra könnyed volt, töretlen, utánafordult a nővéreknek, a köpenyük alá lesett, és senki nem értette, miért ivott belőle, hogy volt képes rá, ha kérdezték, sziszegve válaszolt: semmi közük hozzá! A második napon csökkent a magabiztossága, szemének fénye is bizonytalanabbá, riad- tabbá vált. De még tartotta martöt. Csak amikor estére nehézzé vált a légzése, akkor ijedt meg. Először a melegre gondolt, azonban hiába nyitották ki az ablakot... És a harmadik nap reggelén vért köpött. Tapadás nyákkcl kevert friss, piros vért. Megrémült. S bár ugyanúgy lázadt, ugyanúgy szitkozódot, de már tűrte a vérvételt, az injekciókat és az infúziót is. Először kérte ágyához az orvost. — Lehet valamit csinálni velem? — Ezt hogy érted? — Jogom van tudni! — Azt hiszem, igen. Szerencséd volt... — az orvos tudta, mi várható, mégis hazudott. A fiú is érezte ezt... És megindult a harc, a gyilkos. halálosan komoly háború. Az orvos arra számított, hogy mint annyiszor, most is a végzetes-sorsát-ismerő beteg lelki tusájának lesz a tanúja, amely menetrendszerűen, szigorú koreográfiával zajlik, hitetlenkedés, tagadás, lázadás, depresszió, belenyugvás ... Tévedett. A fiú hóhérának szemelte ki őt, s mint bűnös, az ítéletvégrehajtóját, gyűlölte, vadul és elszántan, hogy aztán a következő percben hozzámenekülhessen, s a halált-vá- rók rémült alázatosságával kapaszkodjék a karjába. S az orvos számára nem volt választás, a fiú neki is osztott lapot, j véres társasjátéknak akarta, nem akarta, résztvevője lett.,. Minden mérget jelzővel ruházott fel. A Gramoxont aljasnak nevezte. A legaljasabbnak valamennyi között. A betegek az utolsó pillanatig maguknál vannak, az előző napon még esznek, olvasnak, beszélgetnek, — az meg csak vár, míg zsákmánya összecsuklik, s rájön tettének végzetességére, megérzi, a halál folyondárszorítását, a testét átjáró jeges rémület-szelet — mert azt mindegyik gramoxonos megérzi . . . A fiút aznap délelőtt érintette meg a szél. Az anyja látogatása után, nem sokkal ebéd előtt. Pedig nem látta az asszony könnyes szemeit, nem hallotta fuldokló zokogását, amikor az osztályról kilépett. . . — Szóljanak az orvosnak! — Melyiknek? — Neki! — óvatosan, gyanakodva közelített az ágy felé, a fiú már messziről üvöltött: — Miért engedték be az anyámat? — Az édesanyád ... — Miért engedték be?! — Látogatóba jött, hozzád . . . — De miért csak hozzám jöhetett látogató?! — dühkitörése bántó volt és közönséges. Aztán a nővéreket szidta, az ellátást, kurvának nevezett mindenkit, kiverte a nővér kezéből a tálcát, vigyék a francba az ebédet, hagyják őt békén ... — Miért csak hozzám jöhetett látogató?! Szélesre tárta az előtér ablakát, s a párkányra könyökölt. Későre járt. A közelgő éjszaka átláthatatlanná kormozta az est könnyű homályát. Az utca néptelen volt és kihalt, s az elhagyottak tétova reménytelenségével bámult a sötétbe. A távolban macska osont keresztül, sebes léptekkel, mintha menekült volna, valahol egy kutya ugatott szüneteket tartva, választ várva ... — Miért nem megy lefeküdni, doktor úr? — az éjszakás nővér megállt a háta mögött, 5 vállat vont s azt mondta, nem érdemes. Visszament a fiúhoz. Már megnyugodott. A Seduxen is felszívódott, az is segített, de a legfontosabb az volt, hogy beszélhetett. Mindegy, hogy miről, nem számított, összevissza, minden rendszer és átmenet nélkül kapott egyik történetből a másikba, gyermekkorában volt egy feketerigója, a kertben találta, télen, megdermedve; az egész osztály utálta a tornatanárt, követ hajítottak az ablakába; egyszer eltörte a karját; verseket írt, a telefonkönyvből nézte ki a neveket és azok címére küldte el, csak úgy . . . Hirtelen váltott: — Én tényleg szerettem azt a lányt. . . Légzése nehéz volt, ziháló, többször kellett szünetet tartania, ilyenkor felemelte a kezét, bocsánatot kért, és nyitott szájú fulladása ellenére mosolyogni próbált. .. Az orvosnak nehéz éjszakája volt. Éjfélkor új beteget hoztak, kettőkor az egyes néninek adott egy ampulla Di- goxint, aztán később a máj- kómás kezdett görcsölni, négykor az ambulanciára hívták konzíliumba. Hajnalban, már világos volt, sikoltó ordítozásra ébredt, nem akarok meghalni, nem akarok meghalni, nem akarok meghalni .,. Megismerte a, hangot, a koponyájába hatolt, az agyába mart, éles pengéssel süvöltött végig a folyosókon, s a ház összes résébe, zugába behasított. Hallotta a nővérek hangját, is, amint könyörögve próbálják jobb belátásra bírni, hasztalan. Kapkodva öltözködött, nem érdekelte, hogy az ingét rosszul gombolja be, s hogy az övét is elfelejtette. Amikor a kórterembe lépett, átkainak tüzes ágyucsövét azonnal feléirányította a fiú: — Azt ígérte, megígérte, hazug disznó ... — kitépte magából az infúziót, a katétert, négy embernek kellett lefogni, hogy az injekciót be lehessen adni. A délelőtt folyamán belázasodott, magas, harminckilenc fölötti láza volt, mellkasi fájdalomról panaszkodott, szeme- fehérje jelezte a közelgő sárgaságot, légzése meddő küzdelem, céltalan erőlködés volt, a nővérek az ágyához húzták a lélegeztetőgépet, hogy kéznél legyen, s ne akkor kelljen majd rohanni . .. — Ezt vigyék el ...............kér em ... Délután olvasni próbált. De a könyv nem kötötte le, félre rakta, újságokba temetkezett, s közben minden idegszálával a környezetére koncentrált, s a legkisebb neszre, zajra ösz- szerándult. Visszaküldte a vacsorát, s arra kérte a nővért, ha lehet, erősítse fel egy kicsit a rádióját. . . Az éjszakát nyugodtan töltötte, nagyrészt éberen. Reggelre a bőre már olyan sárga volt, mint egy citrom, és hányni kezdett. Aztán egyre többet aludt, felületes, zavart és riadt álommal, amikor megszólalt, mindegy volt neki, van-e valaki a közelben vagy nincs, elmondta amit gondolt, lassan, vontatottan, és válaszolt az orvosnak, akkor is, amikor az nem kérdezett semmit . . . Szeme fényét szürke hártyával borította be az üresség, tekintete tompa, messzerévedő és közömbös lett. — Azt álmondtam ... ...hogy otthon voltam... . .. érdekli? — Érdekel... — Már nem haragszik? . . . egy kortyot ittam csak ..-. — Nem is haragudtam . .. — ... haza megyek............ha innen kikerülök, haza megyek ..............vissza..................az a nyámhoz ... — Ennek nagyon örült. Az ötletnek. Többször elismételte és közben mindvégig mosolygott. Amikor befejezte a kórbonc- tani-felszólító megírását, kitöltötte a statisztikai lapot és intézkedett, hogy a fiút idő előtt vigyék el, ne várják meg a kötelező két órát. Zavarta. A puszta jelenléte is. És a szemében maradt álomfény... Az ablak előtt állt, de nem kifelé nézett, hanem maga elé, a semmibe. Az utcán gyerekek kergetőz- tek, jókedvűen, hangosan vi- songva, az újságosbódé ablakán két férfi zörgetett, hiába, már bezárt, hol vgn a legközelebbi?, két utcával lejjebb, megnézzük? menjünk!, a végállomáson egy fiú szállt fel az autóbuszra, észrevett elöl egy hosszúhajú lányt, melléült, oldalra nézett, majd hátra, s úgy, mintha véletlen lenne csupán, térdét a lányéhoz érintette ... HÉTVÉGE 9.
