Dunántúli Napló, 1986. május (43. évfolyam, 119-148. szám)
1986-05-10 / 127. szám
Klimó Károly kiállításához ezúttal figyelemreméltó katalógus csatlakozik, amely elsősorban nem is a kiállított anyagot vagy a művész személyét mutatja be, hanem irodalmi művek révén arról a szellemi közegről ad képet, amelyben a művek megszülettek és táplálkoznak, Az elszórtan fellelhető reprodukciók alig segítenek a tájékozódásban, annál többet árulnak el a címek: Klimó olyan megejtően ironikus címekkel látja el műveit, mint a „XX. századi szív” vagy a „Lángoló szeretet". Pedig „eredetiben" úgy tűnik, e művekből hiányzik az ironikus távolságtartás. Alighanem épp nyersességük, erős gesztusokban megnyilvánuló elemi erejük utólagos kontrollja ihlette a címadást. Lehetetlen nem látni a hatalmas gesztusok mögött a hatalmas szorongást, a tárgy nélküli ecsetvonások mögött a tárgyiasult félelmeket. A festés a félelmek feloldására tett kísérlet. E nemben nem is egyedülálló kísérlet történeti előzményé az absztrakt expresszioniz- musnak az automatikus írásra emlékeztető módszere. Ami egyedülállóvá teszi, az a művek szavakra lefordíthatatlan immanenciája. A mostani kiállítás anyaga az utóbbi két évben született ciklusnak egy része, de szellemében és stílusjegyeiben is erősen kötődik az életmű egészéhez. Klimó tusrajzai, kollázsai, objektjei mindig is intellektuális hajlamról és arról a szándékról tanúskodtak, hogy művészi én-jét a külvilág folyamataiban fejezze ki. Munkáinak állandó főszereplője az enyészet. Színeit erősen redukálja a vörös-fehér-fekete-bar- na tónusokra, előszeretettel él a roncsolt felületek intenzív hatásával és gazdag asszociációs tartalmaival. Festészetében érdekes új elem az arany megjelenése, amely időnként úgy hat, mint egy lerombolt szakrális arany háttér maradványa. S ha Klimó műveinek tárgyául és formájául az enyészetet és roncsolást teszi meg, a nála tiz évvel fiatalabb Valkó László hasonlóan jár el a gyű- réssel. Valkó, aki festőként végzett a Képzőművészeti Főiskolán, némileg a körülmények kényszerítő ereje folytán kezdett grafikával foglalkozni, s elsősorban grafikusként vált ismertté. Újabban ismét a festés foglalkoztatja, amint ezt a mostani kiállítás is reprezentálja. A valamivel korábbi grafikáira és új festményeire egyaránt jellemző a szóbeli és vizuális idézetek hangsúlyozott használata. „Auschwitz után nincs többé költészet", mondja Adomától vett idézettel egy korábbi grafikai sorozatán, amely a gyűrés révén torzuló szöveget ábrázolja. Mégis: egész életműve nem más, mint az Auschwitz utáni költészet nyelvének, kifejezési formáinak keresése. Saját bevallása szerint irtózik az érzelmes művészettől, szándékoltan idéző, szándékoltan definitiv művészete mégis csupa érzelem. Érzelmes a mezőre állított pusztuló lakóház, az enyészet emlékműve. „Munkások" című művében legalább annyi az érzelem, mint a szociologikus pontosság. Hasonlóképpen szerintem máig legjobb munkáin, a „Bacon gyalogosan Pécsett” és a „Bacon sétája in Hungary” című lapok. E két utóbbi nemcsak tiszteletadás a „mesternek", kísérlet a baconi embervoltuktól megfosztott, visszataszító és morbid figurák kelet- európai megfelelőinek megteremtésére. Hiteles és pontos megjelenítése a magábafordu- ló, riadt és szomorú, kiszolgáltatott embermassza egyedei- nek. Ezúttal a gyűréssel torzított emberi alak a tartalom vizuális metaforájává válik. Újabb munkáin mintha nem sikerülne ezt az összhangot mégteremtenie. Bár vannak sikerültebb festményei, elsősorban a portrék, amelyeken a jól bevált módszer nem hagyja cserben, mert a gyűrés által kialakított gazdag faktúra megfelel az emberi arc finom vonásainak és árnyalt mimikájának, némely művén azonban számomra követhetetlen a művészi szándék. Ilyen például Botticelli Vénuszának parafrázisa, amely mintha azt illusztrálná, miképpen lehet elszegényíteni egy motívumot. Korpuszai kevesebb leleménnyel és egzaktsággal mondják el ugyanazt, amit a korábbi munkák már pontosan megfogalmazott grafikai nyelven tudattak velünk. Különösen a „Zuhanó korpusz”, amely éppen mintha leült volna, nem kelti azt a drámai hatást, amit a cím sugall. Ezeken a képeken magában a gyűrődésben több a poézis, mint a vászon- ra-papírra felvitt festékfoltokban. Úgy tűnik, nem igazán Valkó stílusa ez a ,.posztmodem" vagy „új szenzibilis” irányzat. De lehet, hogy egy átmeneti időszaknak vagyunk tanúi, amelynek során fokozatosan megszabadul majd saját stíluskötöttségeitől, hogy más irányba haladjon tovább. Végül sanda célzás nélkül, csupán a tanulság kedvéért hadd álljon itt egy idézet Esterházy Péter Klimó-katalógus- beli írásából: „Viszont: Vajon nem csupán a festés öröme van itt, a szándéké, és nem a kép öröme, ami, felfogásom szerint kívánatos volna? Vajon nem fal-e föl mindent az elharapózó irónia, pedig épp egy ilyen pusztaságból indultunk ki, a pusztaságból, amely kö- rülvett-vesz minket, és amire azt mondjuk: EZ NEM IGAZ. EZ HAZUGSÁG; NEM EZ IGAZ. Nyilván: hol igen, hol nem. Egy Irányzat az lehetőség, nem eredmény. Nincsen posztmodern, nincsen új festészet, festők vannak, rosszak, közepesek és jók.” Kovács Orsolya Száz éve született Ángyán János orvosprofesszor A Zenekedvelők Egyesületének elnöke is volt „Belorvostani klinikámat, szerteágazó működése ellenére, legszívesebben Orvostani Klinikának nevezném..." — idézte dr. Ángyán János pécsi belgyógyász professzornak 8. HÉTVÉGE 1932-ben közzétett, alapvető jelentőségű megállapítását az egykori tanítvány, dr. Farádi László 1979-ben mondott emlékbeszédében, mestere halálának 10. évfordulóján. Ángyán János 1886. április 9-én született. Apai rokonai között tudós pedagógusok, orvosok, református lelkészek voltak, atyja a Rókus főorvosa, Mikszáth „pesti Ángyán doktora". A fiatal, ambiciózus medikus 1908-ban szerzett diplomájával díjtalan gyakornokként kezdte pályafutását, majd csakhamar Jendrassik Ernő professzor klinikájára került, akit élete végéig mesterének, példaképének tekintett. Már fiatalon végigjárta Nyu- gat-Európa legkitűnőbb intézményeit, ahol eredményesen gazdagította ismereteit. De megjárta az 1. világháború harctereit is, fertőzőbeteg hadi- kórházat vezetett. 1919-ben képesítették egyetemi magántanárrá. Habilitóciójától nyugdíjazásáig, negyven éven ót tanított, nevelt, gyógyított. 1923- tól Pécsett, az Erzsébet Tudományegyetem belgyógyászati klinikájának professzoraként. Életének tengelyében a Kórház téri épületben (ma: megyei kórház) klinikájának megszervezése állt, melyet a szó valódi értelmében vett közkórházból . kemény és következetes küzdelemben alakított ki. Legendássá vált klinikáján megvalósította a belgyógyászat — a megelőzés és gyógyítás — egységét. A fiatal orvosok itt mindent megtanulhattak szakmájuk elsajátításához: megismerkedhettek a fertőző betegségek tanával, a gümőkór problematikájával, a neurológiával, he- motológiával. Ángyán profesz- szor fáradhatatlanul küzdött a pécsi tüdőszanatórium megépítéséért már a 30-as években, az utókezelésre szorulók számára az irgalmasrend kórházát csatolta a klinikához, a reumások érdekében sikerrel szorgalmazta Harkónyfürdő fejlesztését, és érdeme, hogy a felszabadulás után tanítványaival széles körben kiterjesztette a szilikózisvizsgálatokat a pécsvidéki bányamunkások körében. Tanítványait elbűvölte Ä egész kultúrát, benne a biológiát és a medicinát átfogó, számukra elérhetetlennek tűnő műveltsége. Sokszor hangoztatta, hogy az orvosnak minél szélesebb körű általános ismereteket kell szereznie, mert csak így tudja betegeit pszichésen vezetni. Sokat olvasott, tanítványait a nyomtatott betű tiszteletére nevelte. Három világnyelven beszélt, Farádi szerint „ő a nagy szintézisek, a sokoldalú referátumok, az orvos-filozófiai eszmefuttatások remekírója". Ennek ellenére .mindössze 451 nyomtatott oldal az irodalmi hagyatéka. Minden érdekelte, mindenben nagy tájékozottságot ért el, szépirodalomban, képzőművészetben, zenében egyaránt. Különösén a zene fonta körül életútját. Aktivan muzsikált, két hangszeren játszott, 1930-tól ő töltötte be a Pécsi Zenekedvelők Egyesülete elnöki tisztét, küzdött az egyesület felvirágoztatásáért, fúvóstanszak felállítását szorgalmazta a zeneiskolában, és olyan színvonalas, vonzó koncertprogramra törekedett, mely gazdaságossá, kifizetődővé teszi a hangversenyek rendezését. Az ő beszédével leplezték le 1932 júniusában az emléktáblát annak az Apáca utcai háznak a falán, amelyben először csendült fel a Pécsi Dalárda éneke. A gyémánt-diplomás Ángyán János úgy él tanítványai emlékezetében, mint aki olyan út- ravalóval, konvertálható tudással és szemlélettel látta el őket, hogy — bárhová vetette is őket a történelem sodrása — abból merítve az orvostudomány, az egészségügy közkatonáiként vagy vezetőiként helytálltak. Volt tanítványai ma tartanak megemlékező összejövetelt. Dr. Nádor Tamás Fogjuk meg a csengőt. A ház és a szándék Sok példát találunk a művészetek történetében arra, hogy a különböző irányzatok szerinti csoportosulások, ro- konszenvek és barátságok alapján szerveződött körök, a társasági élet (folyjék bár irodalmi szalonokban vagy füstös kocsmákban) milyen termékenyítőleg hatottak az egyes alkotók személyes fejlődésére, az illető művészeti ág gazdagodására. És ha a história egyes szakaszaiban valamelyik város kiemelkedő szerephez vagy legalábbis hírnévhez jutott, a háttérben mindig voltak jól működő művészeti körök, egyesületek, társaságok. Pécs múltjában is találunk erre példát a két világháború között és a hatvanas években egyaránt. Ma azonban legfeljebb nosztalgiával beszélünk ezekről. S többnyire nem a hasonló társaságokban — hanem értekezleteken. I A Pécs városi párt-végrehajtó bizottság tavaly decemberi állásfoglalásában a művészeti közélet pezsdítését szorgalmazta, az alkotó eszmecseréket, a vitaszellem erősítését, a művészek fokozottabb közreműködését a városfejlesztésben, hogy erősödjön Pécs vonzása és megtartó ereje, a művészek és a közönség kapcsolata. Az állásfoglalást követő aktíván a Janus Pannonius Tudomány- egyetem művészettudományi intézetét kérték fel arra, hogy összegyűjtse az ötleteket és a különböző szándékokat közös mederbe terelje. A nemrég lezajlott baráti beszélgetésen, amelyen — mint az egyik hozzászóló fogalmazta — a művészet „csináló"’ és „irányítói” vettek részt, erre történt biztató kísérlet Bécsy Tamás intézet- igazgató házigazdái közreműködésével. Az „irányítók", — a megyei, városi pártbizottság és tanács — képviselői kinyilvánították azt a szándékukat, hoqy támoqatják a művészeti szövetséget a belső műhelymunka szervezésében, a viták, közönséqtalálkozók rendezésében. Nógrádi Róbert, a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója mindjárt konkrét javaslatokkal is szolgált: az új kamaraszínházban (itt három teremben játszanak majd) kávéház is lesz, és ez képzőművészeti és fotókiállításoknak, irodalmi esteknek, baráti találkozóknak adhat helyet. Belátható időn belül megnyílik a Művészetek Há- ' za, amely a pécsi művészeti , élet centruma lehet: nemcsak a szövetséqek, hanem a művészetbarát körök otthona, viták, eszmecserék színhelye is. Ház tehát, ahol találkozni lehet írónak, festőnek, zenésznek. színésznek, építésznek, már van illetve lesz. De lesz-e szándék ezekre a találkozásokra? Néhány jelenlévő hallgatása, mások panasza nem sok jóval biztat e tekintetben. „Nemigen tudunk egymásról”, mondta Pákolitz István költő. „Egymást nézzük, olvassuk", folytatta Bagossy László, a Pécsi Nyári Színház igazgatója. (Tegyük hozzá: ez a jobbik eset. A magam tapasztalata szerint nemcsak a társművészetek között ritka az „átjárás", hanem kevés festő jár kiállításra, kevés muzsikus koncertre stb. Vagyis egymást is alig nézzük.) Az okokat boncolgatva művelődési szokásaink megváltozása, szabadidőnk átrendeződése (Kiss György, a megyei párt- bizottság osztályvezetője), a hajszolt munkatempó (Nógrádi Róbert) említődött fel. És persze, nem árt elfelejteni, hogy a bizonyos fokú bezárkózás, visszavonulás a társaságtól, a közélet iránti szerényebb érdeklődés vagy érdektelenség nem pécsi jelenség csupán. Tillai Ernő építész idézte fel a huszonöt évvel ezelőtti időket, miként szervezte fiatal művészek bemutatkozásait a nyilvánosság előtt: a filmvetítéseket, műbírálatokat, vitákat. És sokan emlékeznek például a Grafikai Műhely fiataljainak hétvégi összejöveteleire, ahol szalonnasütés mellett szőtték terveiket festők, grafikusok, muzsikusok, írók. Meg arra, milyen központja, afféle szellemi piactere volt az ötveneshatvanas években a pécsi művészeknek, értelmiségieknek a Nádor Kávéház. Tillai Ernő azt is elmondta: annakidején „a hivatalosok” némi gyanakvással szemlélték ezeket az összejöveteleket. Most mintha fordítva állna a helyzet: az „irányítók" kezdeményezését tartózkodóan fogadják maguk a művészek. Bízzunk benne: mindkét oldalról tett okos, tapintatos kezdeményezések (például: ne csorbuljon a művészeti szövetségek, műhelyek önállósága, erre Brandstötter György, a megyei tanács osztályvezető helyettese és Csorba Tivadar, a városi tanács osztályvezetője figyelmeztetett) feloldják a tartózkodást, és az egymástól eltávolító enerqiákat legyőzi a közös munka, a társasági lét iránti igény. „Fogjuk meg a csengőt, és hívjuk ide a többieket!", mondta Ormos Mária, a JPTE rektora, és arra figyelmeztetett: a különböző művészeti műhelyek közti viták, eszmecserék nélkül nem alakul ki egy város sajátos légköre. A ház fontos, de a legfontosabb a szándék, ami élettel akarja megtölteni azt a házat. G. T. Tudományos ülés Tapolcán Miként hasznosíthatók a kromoszóma-kutatások legújabb eredményei a gyakorlatban, s főként a fejlődési rendellenességek diagnosztikájában és megelőzésében? — ez a kérdés a fő témája a Magyar Humángenetikai Társaság szervezésében pénteken Tapolcán megkezdődött citogenetikai tudományos ülésnek. A kétnapos tudományos tanácskozást Schuler Dezső, a Magyar Humángenetikai Társaság elnöke nyitotta meg. Elmondotta : az utóbbi évtizedekben ez a tudományág óriási arányban fejlődött: a kezdeti, még főként számszerű vizsgálódások után ma már szerkezeti elemzésekre is vállalkozhat, s egyre finomabb eltérések kimutatására alkalmas. A szakemberek napjainkban már ahhoz is hozzá tudnak járulni a kromoszóma-rendel lenességek vizsgálatával, hogy egészséges újszülöttek jöjjenek a világra. A kromoszóma-rendellenességek megállapításának Budapesten és több vidéki városban is megvannak a feltételei. A megnyitó ülést követően megkezdődlek az előadások. A két nap során csaknem negyvenen foglalkoznak a citogenetikai kutatások, vizsgálatok legújabb eredményeivel és tapasztalataival. A hazaiakon kívül angol, csehszlovákiai, NDK- és NSZK-beli kutatók is szerepelnek az előadók között. Klimó Károly festménye Valkó László: Kossuth utca, 1983
