Dunántúli Napló, 1986. május (43. évfolyam, 119-148. szám)

1986-05-10 / 127. szám

Csorba Piroska porább jelentkezése, mely az utóbbi időkben a nyugati írókkal bővülve akár a tel­jesség illúzióját is fölkelthe­ti. Őrizve a realizmus ha­gyományait fogékonyabbá vált a lap az újabb írói kí­sérletek befogadására, s ami ezzel szorosan összefügg - megkülönböztetett figye­lemmel fordul a pályakezdők felé, Utóbbi meggyőző bizo­nyítéka a majd két évtizede termékenyen funkcionáló mű­hely, az Alföld Stúdió. Májusi számunk egy a sok közül. Ügy gondoljuk, fon­tosabb közlései - a Hetek lírája, Kassák Lajos napló­ja, az oktatás helyzetét jelző szociográfiák, a gazdag kri­tikai anyag — hiteles mintái az Alföld törekvéseinek. A fi­gyelem felkeltésének remé­nyében köszöntjük összeállí­tásunkkal a baranyai olva­sót! Aczél Géza BELLA ISTVÁN Sóhaj és tükör Kardos György emlékére Megszokott elalvásgyakorlat: fekszem a sötét szobában, hányt szemmel, már egyedül, amikor megérzem, odaát kialszik a villany, és én nem értem, hogy látom, hogy láthatom, hogy bennem sötétebb a sötét. így ért halálod hire is, Barátom. Szólt a telefon, s hirtelen elfénytelenedett a lény, szemhéjam mögött sötétebb lett a sötét, és én azóta se értem, hogy halhattál meg, te is?! Maróti János szobrai a debreceni Medgyessy Ferenc Múzeum­ban. A kiállításról Németh Lajos irt az Alföld mostani számá­ban tanulmányt. IRODALMI, MŰVELŐDÉSI ÉS KRITIKAI FOLYÓIRAT Üdvözlet Debrecenből Egy harminchetedik évfo­lyamát jegyző folyóirat pár­soros bemutatása aligha le­het szerencsés. Hiszen a lap­nak — az utóbbi évtizedek szellemi mozgását követve — már komoly történelme van, felívelései és megtorpanásai, a társadalmi változásokkal bonyolult összefüggéseket al­kotó periódusai. Ami egykor fontosnak látszott, azon nap­jainkra átléphetett az idő, a meghatározó munkatársak je­lentős részét már csak kézi­könyvek címszavai őrzik és a kegyes emlékezet. Ha nagyobb léptékkel mégis végigtekintünk a könyvespolcokon, a kötetek­ben a város gazdag kultu­rális örökségének, a népi irodalom imponáló művészi eredményeinek, a híressé vált debreceni kritikusi is­kola folyamatos szellemi je­lenlétének dokumentumaira bukkanhatunk. Nevezetes vi­tákra tanyákról és közműve­lődésről, oktatáspolitikáról és munkakörülményekről — el­sősorban olyan valóságsze­letekről tehát, melyek min­dennapjainkat, közérzetünket meghatározzák, s melyek fel­mutatására a lapot a régió sajátos adottságai leginkább alkalmassá tették. A hetvenes évek jól érzé­kelhető szellemi decentrali­zációja több vonatkozásban is jótékonyan befolyásolta e műhely nagykorúsodását. A kitágult horizont legszembe­tűnőbb jele a határokon túli magyar irodalom mind sza­E ste egyedül sétáltam a Körúton. Mióta felesé­gem Párádon van, elég gyakran dugom ki az orromat a lakásból. Hajt a nyughatat- lanság, s némileg sikerül le­csillapítanom kíváncsiságomat. Hiába látszik úgy, mintha fél - revonultan élnék, nem tudok ki­szakadni a világ zűrzavarából. Nem sok örömöm telik benne, de ez egész más lapra tarto­zik. A kirakatokat nézegetem, va­lamikor nemcsak elméletileg, de gyakorlatban foglalkoztam a kérdéssel. A szép kirakat olyan fontos része a helyes kereskedelmi politikának, mint az ízléses, étvágygerjesztő tá­lalás a jó háztartásnak. A Kör­út kettős kirakatsora egyálta­lán nem tölti be rendeltetését. Rikító tarka dolgok egymásra halmozása, csupa potemkiáda, ízléstelenségünk fitogtatása, gyatra kasírozás. Egy darab szövet például nem akkor kelti fel figyelmün­ket, ha tíz véget dobáltak be­lőle egymásra, hanem ha egy más szövésű, más színezésű darab közelében látjuk, ha ad­va van az összehasonlítás le­hetősége, ha egyiket a másik­kal szemben is tudjuk értékel­ni. És mi értelme annak, hogy a húsközértek kirakata üvegek­kel van tele? Derekukon olajat kínáló címke, belül üresek. Egy másik húsközért üres polcait mézeskalács szivek díszítik. Van kirakat, amibe faszalámik és papírhalak émelyítik meg a nézőt, és van, amiben az árut annyira belepte a por, hogy kifosztott, elhagyott bányára emlékeztet. Az ilyen szegénység már rondább a nyomorúságnál. Most nemcsak az a baj, hogy szegények vagyunk, ha­nem, hogy mosdani és f ésül - ködni se szeretünk. Ruhánk te­le van krumplifőzelék- és lek- vórpecséttel, utcáink felfúrtak, kirakati árunk rikoltozik és jaj­gat az üveg alatt. Senkit meg nem tévesztő ba­zárvilág. A művészet mibenlétéről és jelentőségéről vitatkoztunk, s a feleségem azt mondta: — A művészetnek, s így az irodalomnak is nem célja, ha­nem oka van. Gondolom, nem is tudja, milyen nagyszerűen definiálta, azt amire már rengeteg szót fecséreltek el hiábavalóan. korunk vagy jövőnk szintézisé­hez ... Szabad versek pedig nincsenek. A verseket formai­lag éppen kötöttségük hatá­rozza meg. Ellenben vannak szabad költemények, de ez nem úgy értendő, hogy az KASSÁK LAJOS Szénaboglya Naplójegyzetek 1955. március—195 6. február (Részletek) Osztozom véleményében, örü­lök neki, hogy kimondta ezt az egyszerű, bölcs meghatározást. Koncerten voltam egy ked­ves és szép fiatal asszonnyal, lektor az egyik kiadóvállalat­nál. Úgy érzem, kritikai judí- ciuma még nem éri el az ége­ket, de jóindulattal nyúl a dol­gokhoz, hagyja, hogy hasson rá a mű s a nehezebben nyíló kapukat is hajlandó feszeget­ni, hogy belásson a zárva ma­radt területekre. Kíváncsi és könnyen reagál. Saját véle­ményt alakít ki arról, amivel a világon találkozik. Szeretek vele együtt lenni, mert szólásra készteti az em­bert, inspirál, s ugyanakkor kész vitába bocsátkozni az el­hangzottak értelme és értéke felpl. Ma este koncert után, arra kért, hogy legközelebb beszéljek neki Walt Whitman- ről és általában a szabad ver­sekről. Hallott róluk, de csak olyan összevissza véleménye­ket. Hogy valami ízelítőt adjak legközelebbi beszélgetésünk­ből, csak annyit mondtam:- Walt Whitmant a modern költészet legnagyobb alakjá­nak tartom. Nála lelhetjük fel az izmusok forrását, ő a múlt tradícióinak megrontója, s az ő útját folytatva juthatunk el ilyen költeményeknek nincs for­májuk, alaktalanul szétfolynak a világban. Nem formátlanok, de nem egy a priori jelenvaló, másoktól örökölt formába búj­nak bele, mint az ember a ru­hájába, hanem saját gondolati és érzelmi tartalmuk szabjc meg ritmusukat, idomaik telt- ségét, külső megjelenésük kör­vonalait. A Sztálin út sarkán elvál­tunk, ő hazament férjéhez és két kisgyerekéhez. Egy barátom elhozta hétéves kislánya emlékkönyvét, hogy írjak bele valamit. Nem köny- nyű feladat, nem akarok ha­zudni, és azt sem szeretném, ha a kislány üres fecsegőnek tartana. Egyet-mást kérdeztem a drukkoló apától, végül is ezt írtam a könyvbe: Szilvia, kérlek, ismeretlenül is fogadj el pajtásodnak. Őszintén mondom, csintalansá- gukért, makacsságukért, főkép­pen szépségükért nagyra be­csülöm a kislányokat. Lehet, hogy nem ezt írtam pontosan, de szeretném, ha az olvasók ezt értenék ki néhány kusza soromból. Megint a művészi kifejezés egyszérűségéről volt szó. Sok mindennel vádoltak már éle­temben, most stílusom egysze­rűségét róják fel bűnömül. Ma­holnap már úgy fogok írni, ahogyan az emberek beszél­nek, de bizonyos, hogy az ut­ca emberei nem beszélnek olyan egyszerűen, ahogyan én írok. A művészi kifejezés egysze­rűsége az alkotó szellem egyik legnehezebben megoldható problémája, s amennyiben si­kerül megoldania, a legna­gyobb erénye. Persze, az egy­szerűség nem tévesztendő ösz- sze az érdektelen szürkeség­gel, a hétköznapok felületes­ségével, az igénytelenséggel és a fantáziátlansággal. Ahhoz, hogy az egyszerűség tartalmi és formai egyszerűségét elér­jük, bölcsességre, egyensúly­állapotra, a módszerek és esz­közök teljes birtokbavételére van szükség. Hosszú, munká­ban eltöltött időn át jutunk csak el idáig. A fiatalság nyugtalan, fej­lődésben levő erői miatt vala­mi látványosan nagyszerűt, megdöbbenést keltő újat sze­retne létrehoznir olyasvalamit, ami által az ő személyi kiváló­sága tündököljön. Minden ko­rok nagy mesterei szerényen műveik mögé húzódtak, a lát­ványosság, furcsaság helyett tartalmi mélységre, formai köz­vetlenségre törekedtek. A ránk maradt nagy művek között alig találjuk a deklamáció, az ex- centricitás, virtuozitás nyomait. Az igazi nagy művész nem megy el vakon a rossz konst­rukciók, a rendellenes jelensé­gek mellett, változtatni akar rajtuk, de nem felelőtlen köny- nyedséggel, hanem a rend és egység odaadó szolgálatában. Nem a személyének kijáró di­cséret és kitüntetés érdekli, hanem a mű tisztasága, egye­temes érvényű tartalma, for­mai tökélye. Tömörek és egyszerűek sze­retnének lenni, mert nem fur­csaságukkal kiválni, hanem az értékek legmagasabb fokán azonosulni szeretnének a hoz­zájuk hasonlókkal. Az egyszerűséget ne tévesz- szük össze a szegénységgel! Állomások Gyorsleltár a faluról: gyö­nyörű természeti környezet, he­gyek, erdők, patak, öt—hatszáz lakos, két templom, posta, is­kola (ide már csak az alsósok jártak), egy kocsma, egy bolt. Hat embernél többet nem en­gedtek be ide, annyit lehetett szemmel tartani egyszerre. Eb­ben az R. szomszédjában fek­vő 'községben laktunk szolgc- lati lakásban. Kenyeret elvileg naponta szállítottak, gyakorla­tilag sort kellett állni érte, s ha kiáradt a patak vagy fa­gyott télen, nem jött kenyér. Tejtermék kétszer egy héten, hentesáru — hús kivételével — egyszer. Húsbolt az 5-6 km-re levő R.-en, egyéb dolgokért ritka buszjárattal Sz.-öe, E.-be lehetett utazni. A falusiak nagy része egyéni gazdálkodó volt. Mire rászánták magukat a tsz ■ be való belépésre, már nem kellettek szétszórt földjeikkel. A kultúrházon nagy lakat ló­gott. Orvos nem volt itt, csak R.-en egy 72 éves öregember. Receptjeit kiadás előtt mindig átvizsgálták a szomszédos gyógyszertárak. Beteghez nem járt ki soha. Az orvosi lakás szépen rendben tartott, négy- szobás épület volt, fürdőszo­bával, központi fűtéssel, ga­rázzsal. A mi szolgálati laká­sunk két kis kövezett helyiség­ből meg egy nagy hodályból állt. Eredetileg még volt két szoba, de oda illegálisan be­költözött egy idős leányanya, s ott is maradt. Ő használta a kertet, melléképületet, az évek során főbérlői jogokat vívott ki magának. A libaszál­lásnak használt istálló egy ré­szét átengedte nekünk tüzelőt tárolni. Villanyunk volt, a ho- dályszoba parkettás, vécé a kert végén, kerekes kút az ud­varban. Mivel hűtője a néni­nek sem volt, rendszeresen o vödörben tárolta, a kútba en­gedve a romlandó élelmisze­reit. B.-ék húsz évig laktak két­szobás lakásukban, a falakról embermagassági-' csurgott le a víz. K.-ék házának tetőzete életveszélyes — erről papírjuk is volt —, így aztán csak a konyhát meg az egyik szobát lakták, s éjjelente félve riad­tak föl minden szélroham ide­jén. Ehhez képest a mi laká­sunk palota, azzal a hátrány nyal, hogy reggel fél hét előtt ment az iskolabusz, s ha 1ekés- tük, a hegyen át kellett meg­tenni a hat kilométert. S ha délután fél háromig — az isko­labusz indulásáig — nem vé­geztem, várhattam estig, vagy tehettem meg az utat gyalog. Télen, a' térdig érő hóban gyakran elakadt, kimaradt a busz, néhány mindenre elszánt gyerekkel kecmeregtünk át a hegyen. Az is télen derült ki, hogy a szobánk beíűthetetlen. Dideregtünk eay darabig, az­tán két heverőnkkel kiköltöz­tünk a konyha asztalul szol­gáló rajztáblái közé. Ha könyv­tárba, színházba vagy csak vásárolni akartam menni, az­nap már nem érhettem vissza. De sokszor gyalogoltam tizen­három kilométert a sötétben, minden jármű és a hegyről le­tévedő őzek elől az út menti bokrok fedezékébe kuporodva. A férjemet — félévi ottlétünk után — ugyanis bevitték kato­nának. * A községből okkor még any- nyi felsős járt R.-be, hogy rész­ben osztott iskolában otthon is maradhattak volna. A kör­zetinek kinevezett r.-i iskola ugyanis nem nyújtott számot­tevő előnyöket, hátránya vi­szont — a korai kelés, a busz­ra várás, a délutáni visszatérés problémái - annál több volt. Az emberek nem építkeztek már Rsz.-en, s ugyanúgy D.- bői és V.-ből, R. két másik csa­tolt községéből is rohamosan igyekeztek elfelé. Meghaltak az öregek, a házakba bevirí­Részlet az Alföld szerkesztősége és a KISZ Hajdú-Bihar Megyei Bi­zottsága közös szociográfiai pályá­zatán II. dijat elért alkotásból. tott a gyom. Rsz.-en azóta már alsósok sincsenek, „bekörzete- sítették” őket is, a kiürült is­kolaépületben legalább beren­deztek egy varrodát. Talán megáll a falu mesterséges ki- halasztása, de tanácsával, is­kolájával együtt már régi éle­tét sem adhatják vissza. A harmadik szeptember. „Melles" megtartotta a szavát, ott áll a nyolcadik bé elején, fehér blúzban, sötét szoknyá­ban. Hiányos fogsorával rám mosolyog. Ez is olyan tanév­kezdés, mint a többi. Kiderül, hogy mégsem. Igazgató bácsi szavaira riadok fel: holnaptól a csatolt községek gyerekei nem jöhetnek az r.-i iskolába. Huszonöt kilométerre szép új kollégium várja őket. Rémület az arcokon, rémület bennem is. Elveszíteni B. Erikát, mindany- nyiuk közül a legokosabbat, szemüveges kis bölcsemet, G. Katit, a cserfest, Kálmánkát, aki már beásta magát a betűk világába? S mindez pár évvel azután, hogy ide, a körzeti is­kolába „helyezték" őket? Szép, tágas az új diákott­hon. Nagyon tágas az ott lakó gyerekeknek, a környékbeliek sem töltötték fel. Messzebbre nyúltak hát, egészen R.-ig. S már nemcsak a rászorulókat, a veszélyeztetett, árva, félárva gyerekeket vitték, hanem min­denkit, a kiegyensúlyozott éle­tűt, a jó képességűt is. A já­rási vezetés keze elragadni készült azokat, akiket pár év­vel ezelőtt R.-be rendelt. Négy estén át győzködte az osztály- vezető a szülőket. Szabad vá­lasztásról szó sem lehetett, menni kellett. Aki nem megy, azt majd viszik. Ennek ellenére szeptember második hetében még minden bejáró gyerek ott ült az órákon. Igazgató bácsi ránk parancsolt, azonnal za­varjuk ki őket óráról, értessük meg velük, el kell költözniük. S tegyünk Így minden órán, amíg egy is itt van belőlük. Becsöngetés után a kiutasított gyerekek kisomfordáltak az ud­varra. M. és az én tanítvá­nyaim nem voltak közöttük. Igazgató bácsi berontott az osztályba. - Tessék helyet fog­lalni közöttünk —, marasztal­tam -, arról mesélek, hogy a tanterem ajtaja mögött hall­gatózó kis Mórát ölében vitte be a, tanító úr órára. Mert a tudósból senkit sg lehet kizár­ni. Néztem a tanterem ablakán ót a szomorúan ácsorgó gye­rekeket. Milyen öröm volt ed­dig minden lyukas óra! Most olyan szerencsétlenül álldogál­tak ott az óráról kiküldve, mintha a paradicsomból űzet­tek volna ki. S álltak még ke­rek öt napig, addig győzték erővel. Minden szünetben visz- szalopakodtak, és minden óra elején újra kivonultak sorban, lehajtott fejjel. M. és én nem voltunk hajlandóak kiküldeni senkit. Egy hét múlva aztán elköltözött az ért kis szemüve­ges bölcsemmel, Erikával együtt minden bejáró gyerek a kollégiumba. Ezentúl szom­bat este jönnek, s vasárnap este mehetnek is vissza. Ennyi jut belőlük a szülőanyjuknak. Pedig nincs az a hatolom, ami elvitte volna őket, ha maguk nem akarják. De megunták a szülők is az örökös szekatúrát, lelki nyomást. Azaz nem ment el valameny- nyi gyerek. Az elefántkóros Béla maradt, óriásira növeke­dett végtagjaival továbbra is ijesztgette szünetekben a gye­rekeket. Maradt Gyurka is örökké taknyos orrával, piszkos ruháival, s továbbra is szóra­koztatta a fiúkat apja és any­ja intim együttlétének történe­tével. (Tizenheten laktak oda­haza egy putriban, az volt a nappalijuk, a konyhájuk, a há­lószobájuk.) Gyurka nem kel­lett a szép kollégiumba, nem jött érte senki, s hasonló sor­sú társai is maradtak. HÉTVÉGE 9.

Next

/
Thumbnails
Contents