Dunántúli Napló, 1986. május (43. évfolyam, 119-148. szám)
1986-05-17 / 134. szám
Igyekszünk biztonságot, szeretetet adni A mohácsi leánynevelő A Vidák-pusztai leánynevelő otthon 1972-ben költözött Mohácsra. A szociális otthon egyik szárnyát foglalták el ideiglenes jelleggel. Aztán az évek jöttek-mentek, az otthon pedig véglegesen Mohácson maradt. Az elmúlt évek során nem sok pénzt fordítottak felújításra, korszerűsítésre. Idén azonban a Mohácsi Városi Tanács egymillió forintot fordít a belső festés-mázolásra, bútorok rendbehozatalára, és a- nagyobb hibák kijavítására. A helyszűkén viszont változtatni csak úgy lehet, ha tetőteret emelnek az épület fölé. Akkor lehetne orvosi, beteg- és elkülönítő szobát, klubszobát kialakítani és lehetőség nyílna arra, hogy az értelmi fogyatékosokat elkülönítsék az egészségesektől. Most egy folyosón, egymás melletti hálótermekben élnek. — Nehéz a helyzetünk —• sorolta Szoksz . Béláné igazgatónő a gondjaikat. — Már maga az intézet elhelyezése sem szerencsés. Itt vagyunk a város határában, távol mindentől. Portánk nincs, a bejárati kerítéskaput nem tudjuk zárni, csak az nem jön be, aki nem akar. Az itt élő 37 lány közül huszonhármán dolgoznak a Selyemgyárban, a Temaforgnát, a Tartósítóüzemben és az Építő Szövetkezetben. A selyemgyári lányok két műszakban, s a többiek egyben. S nincs mindenkinek buszjárata. A szomszédságunk sem szerencsés: az elmebetegek üvöltöznek, verik a falat. .. A nehézségek mellett is igyekszünk az otthon illúzióját kelteni, biztonságot, szeretetet adni. A dolgozó lányok közül például többen most járják a Dolgozók Általános Iskolája 7. osztályát. Egy lány szakmunkástanuló. A „nem dolgozók" is hasznos munkát végeznek, takarítanak — nincs külön takarítónő —, rendet tesznek, bevásárolni járnak, segítenek a konyhán, postára küldeményt visznek- hoznak, és a múlt év óta a saját konyhakertjükben dolgozgatnak. Ezenkívül aki bírja — idénymunkát vállal. Jól jön nekik a munkabér. Ezenkívül elvállalták, hogy a sportpályát az otthon társadalmi munkában rendben tartja —, erre évente 600 munkaórát fordítanak. —- Milyen a napirendjük? — Reggel fél öt—öt között kelnek a reggeli műszakban dolgozók. Fél hatkor reggeliznek. A többiek később, a délutáni műszakosok 8—9 óra között. A délelőtt takarítással, rendrakással telik. Ebéd 12—15 óra körül. Van, aki itthon, más a munkahelyén étkezik. Délután sport-, kultúrfoglalkozások vannak. Főzés a gyakorló konyhában, vagy szabás-varrás szakkör. Este vacsora és tv-nézés. Kimenő csak péntek, szombat este tíz óráig, vasárnap nyolc óráig van. Hétköznap pedig hét óráig. Megjött az iskolából az otthon egyetlen szakmunkás- tanuló lánya, Szilvia. Nyitott iskolaköpenye alatt modern 6. HÉTVÉGE garbópulóver, fakókék, szűk, farmernadrág. 'Haja divatosan hátrafésülve, elöl a homlokba hullik. Ezüstgyűrűi, fülbevalói is a legújabb divatot hirdetik. — Hogy érzed magad az intézetben? — Jól. Jobb itt, mint otthon, bár o húgom nagyon hiányzik. Nem jöttünk ki az anyámmal, erre beadott ide. Ö pedig ismét férjhez ment, már meg is született a kistestvérem. Az ötödik. Édestestvérem nincs 'is, csak mostohatestvérem, mind más apától. Ök is másutt vannak. Nagymamánál, az apjuknál... Először rossz volt idejönni, aztán hamar megszoktam, mert ismerőseim is vannak itt. Az iskola is jobban megy az utóbbi időben. Szeretem a választott szakmám: varrónőnek készülök. Varrtam már magamnak szoknyát, blúzt, kosztümöt... Szívesen segítek itt a lányoknak is. — Akkor beletörődtél abba, hogy 18 éves korodig itt kell maradnod? — Hát, nem szeretnék 18 éves koromig ittmaradni. Hogy miért? Mert otthon sokkal jobb ... Miközben beszélgetünk, kopogtatnak. A 18 éves Orsós Ibolya hozza megmutatni a legújabb rajzait. Ibolya értelmi fogyatékos. Állandó gyógyszerezésre, kezelésre szorul. Nem bírja az állandó munkát. — Hol szeretnél dolgozni? — A Kertészeti Vállalatnál. Szeretem a szép virágot. Meg a testvéreimet. — Mi lesz Ibolya sorsa? — Otthon nem kell, nem jönnek érte. Majd a 18. év betöltése után Molványba, a Szociális Foglalkoztatóba kerül. Közben megérkezett O. Dóra, hogy beszámoljon az igazgatónőnek a nap eseményeiről. — Az otthonban nyár óta vagyok. Előtte Pécsett tanultam az Egészségügyi. Szakiskolában. Onnan kimaradtam, nem mentem iskolába, és így megbuktattak. Kikerültem a kollégiumból is ... Érthető, hogy nem örültem, • mikor idehoztak. Aztán ismerősök fogadtak, akikkel még Bükkös- dön voltunk együtt... — El- felhősödik a tekintete, sápadt arcbőre még fehérebb lesz, idegesen babrálja a farmerját. — Már régóta nem tudok a szüléimről, most meg írtak, hogy keressem meg őket. Ha eddig nem voltak rám kíváncsiak, hát már én nem vagyok rájuk ... Szóval elmentem a mohácsi kórházba, hogy vegyenek fel segédápolónak, vagy takarítónak. Nem volt hely. Itt, a tartósítóüzembe kerültem. De nem adom fel a tanulást. Tervezem, hogy Pestre kérem magam — és ott kitanulom a kö- tő-hurkoló szakmát. Lesz leányszálláson helyem ... Itt az üzemben jól megvagyok, úgy érzem, már befogadtak, szeretnek. Kaptam jutalmat és emelték az órabéremet. Szabadidőmben olvasok, moziba járok. KISZ-tag vagyok a gyárban. Itt a lányokkal együtt főzni tanulok. Még egy évem van, aztán a magam lábára állok . .. Adóm Erika Fülep Ferenc Akkor nem gondoltam, hogy az utolsó ez a találkozás a nagy tudóssal. A Magyar Nemzeti Múzeum Bródy Sándor utcai bejáratánál futottunk össze. A hetykén a szemére húzott svájcisapka alól mosolyogva villant felém a tekintete, intett egyet, aztán belépett az épületbe. Én a Múzeum körút felé vettem a lépteimet. Túl voltunk egy hosszú beszélgetésen, amelyben életéről, munkáiról, az általa vezetett intézményről vallott. Én elbámészkodtam a múzeum földszinti folyosóján a római kori sírkövek és más köemlékek között, ö ez alatt kisietett valahová. így futottunk össze. Csaknem egy évtizedes tudós—újságíró kapcsolat során utoljára. 1985. november 13-ának a délelőttje volt. Az interjúnak csak egy csekélyke részét használtam fel annak a portrésorozatnak a keretében, amelyben november 29-én, a megye és Pécs kitüntetettjeit köszöntöttük. Pülep Ferenc, a történettudomány doktora, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója akkor kapta meg több évtizedes, Baranya római kori múltjának a feltárásáért végzett munkássága elismeréseként a Baranya Megyei Tanács tudományos kutatói diját. Akkor elhatároztam, hogy a teljes interjút egy későbbi, alkalmas időben közreadom. Dehogyis gondoltam, hogy az alkalmasságot a tudós hirtelen halála fogja jelenteni! A múzeomkertre néző ,ii- vataili szobájában fogadott. Egy nagy asztalnál telepedtünk le. Széles gesztusokkal kísérten válaszolt a kérdéseimre. Ezek között az első a gyermekkorra, a pólyán történt indulásra vonatkozott. — Nem tudom, elárúl- jam-e. Elég öreg vagyok már, a 67. évemet taposom. A gyökerek? . . . Apám csizmadia volt egy kis zempléni faluban, kilencen voltunk testvérek, ez pedig rögös gyerekkort, induló életutat jelentett. A miskolci gimnáziumban nagyon nehéz körülmények között iskoláztam, szinte kezdő gimnazistaként tanításból, nyári munkából kellett magamat eltartanom, így érettségiztem, sajnos elkésetten, mert betegség miatt három évet ki kellett hagynom. 1941-ben kerültem a debreceni egyetem latin—történelem szakára, ott is végeztem, miközben dúlt a háború. Hát ott történt az én pályaválasztásom. Volt az egyetemen régészeti intézet, annak meg egy római régész professzora. Odajártam, és egykettőre megszerettem a régészetet. 1946-ban doktoráltam, még egy évig maradtam a debreceni intézetben, afféle tanszemélyzetként, aztán feljöttem Pestre, és a Közgyűjtemények Országos Felügyelőségénél — a Magyar Nemzeti Múzeum egyik osztálya volt, és a vidéki múzeumokat felügyelte —, kértem valami munkát. A teljesen romhalmaz székesfehérvári múzeumhoz helyeztek igazgatónak. 1948-ban, a pákozdi csata 100. évfordulójára megrendeztem az első kiállítást. 1949-ben a Magyar Tudományos Akadémia újjászervezésére létrehozott Tudományos Tanácshoz kerültem a régészet, a néprajz és a művészettörténet előadójaként. Az ott töltött két esztendő igen gyümölcsöző volt a számomra, és ekkor volt az első kapcsolatom Baranyával. Dombai János bácsinak akkoriban nagyobb összeget adott a Tanács a zengővárkonyi ásatásokra, és én erről tárgyalni mentem le hozzá. Ez lett a továbbiaknak a meghatározója. — Hogyan? — János bácsi mindig csábított engem, a római régészt, hogy neki nincs olyan kutatója, aki Péccsel foglalkozna. „Ferim — mondogatta -, gyere le ide Baranyába, itt egész életedre találsz magadnak munkát. . Én annyiból hallgattam rá, hogy elfogadtam a pécsi munkát. Az első ásatásom 1955-ben volt a Rákóczi úton. A fürdő előtt egy állítólagos római út került elő, nekem ennek az útnak a szakszerű feltárása volt a feladatom. Ugyanabban az évben volt egy másik, nagy jelentőségű munkám is, a Cella Tricho- ra körüli kutatás. 1955. tehát határkő volt az életemben: akkor vágtam az ásómat először pécsi földbe. Ezután jöttek a többi pécsi munkák, azok nyomán pedig még valami: jó kapcsolatom alakult ki a megyei vezetőkkel, Palkó Sándor tanácselnökkel is, aki többször hívott, s különösen akkor, amikor szegény János bácsi meghalt, és nagyon komolyan tárgyalt velem arról, hogy telepedjek le Baranyában. Engem nagyon foglalkoztatott ez a gondolat, de aztán úgy alakultak a dolgok, hogy maradtam Pesten azzal, hogy csinálom tovább Pécset és Baranyát. Nehéz volt-e a döntés? Tény, hogy Fülep Ferencet 1955-ben nevezték ki a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójává. Az ország első közgyűjteményének az éléről vidékre menni?... — Később bekapcsolódtam a posta körüli ásatásokba, ahol a római várost akartuk a felszínre hozni. Egy alapvető dolgon én sem tudtam Pécsett változtatni. Aki a gyakran emlegetett kétezer éves várost keresi, az magából a városból semmit sem talál, azt egyszerűen nem tudjuk megmutatni, mert a kutatások súlypontja a múlt századtól kezdve a temetőkre, a Székesegyház környékére helyeződött. A posta körüli ásatásoknál talán lett volna mód a megtalált épületmaradványok bemutatására, ha a posta megépítheti a tervezett új felvételi épületét. Ezek most ismét a föld alatt vannak.- Annak idején miért nem törődtek a római várossal? — Nem lehet azt mondani, hogy nem törődtek, de .. . A század elején épült a postapalota, ahol egy 50 méteres római ház pusztult el két sor szobával. Egyetlen rajz maradt róla, mert szerencsére volt e- városi mérnök, Csélai Flórián, aki ezt készítette és megjelentette az Archeológiái Értesítőben. lav ismerhetjük a házat. De lett volna még egy nagy alkalom, amikor a 20-as évek végefelé a belvárosban a közműveket építették. Feljea”zés van arról, hogy a Rákóczi úton az árkokkal 40 (!) római házat vágtak át, azokat a múzeum akkori igazgatója látta, próbálta is menteni a dolgokat, de nem sikerült. Minderről még egy rajz sem maradt fenn! Nagy történelmi mulasztás történt akkor, és éppen a római város megismerésének a rovására. Aztán az ún. új városközpont területén — az Ifjúsági Ház, az SZMT—MHSZ székház környékén — folytatott ásatásokat idézi fel, ahol egy nagyon szép és komplett római ház került elő, ám ez is a föld alatt maradt. Figyelmeztette, akiket illet: ne feledkezzenek meg róla, ha a terület beépül.- Hogy végre a városból is lehessen valamit látni!... - És tovább ismét o nekropolisz, a Székes- egyház előtti terület, a pezsgőgyári építkezés, ahol 110., sír került elő, és a Geisler Eta utca 14-ben látható kis temetőkápolna. — 110 sír... - gondolkodott el az emlékeken. — Szinte a gépek alól kapkodtuk fel a sírokat. Komoly eredmény volt az a 60 ép, római üveg, amit azokban találtunk. — Itt megállt, töprengett egy keveset, aztán így folytatta: — Volt egy megeavezésünk a Dombai János bácsival, hogy én nem hozok el eavetlen darabot sem a pécsi ásatásaimról. így is lett. Minden egyes darabot, amit én kiástam, a pécsi múzeumban leltározták be, és ott is őriznek. A 60 üveggel igen jelentős, kvalitásos és országos értékű gyűjteményhez jutott Pécs. Vannak abban Rajna- vidéki darabok és — szerintem - Szíriában készültek is. És mindezek után jött a sétatéren, a vízlépcső helyén az ókeresztény mauzóleum. — Általában mennyi időt szokott Pécsett tölteni - vetettem közbe. — Nagyon sokat. Volt olyan év — az ásatási naplómból tudom, ami egy régész munkájának a tükre —, amikor négy hónapot egy nyáron. Ilyen volt az 1976-os nyár is, amikor teljes egészében kiástuk az előző évben megtalált mauzóleumot. Ez volt az egyik legfontosabb dolog, amit Pécsett találtam, és ami - ha végre elkészül — gazdagítani fogja a várost. — A munkái csak Pécsre korlátozódtak? — Nem. Sokat dolgoztam Baranya más területein, pl. a nagyharsányi római telepen, aho'l csak úgy egyszerűen kiszántottak egy csodaszép mozaikpadlót. És az ország más tájain is dolgoztam, pl. a nagytétényi, az almósfüzitői római táboron, Dunapentelén, Fenékpusztán ... A kutatásaimra annyi időt fordítottam, amennyit el tudtam szakítani ennek a nagy intézménynek az igazgatósától. A 60-as évektől Baranya teljesen kitöltötte a kutatási időmet, hiszen a feladat nemcsak az volt, hogy „felássam" Baranyát, hanem hogy fel is dolgozzam, amit találtam. Sok publikációm jelent meg ... — Van-e restanciája Pécs- c sei kapcsolatban? — De van ám! — Előbb azonban a korábban megjelent műveket sorolta, majd folytatta: — A 60-as évek végén hozzáfogtam egy monográfia megírásához. - Sopianae története a római kor kezdetétől, s 1972-ben a Tudományos Minősítő Bizottság előtt ezzel nyertem el a tudomány doktora fokozatot. Némi átdolgozás után ezt jelentette meg az Akadémiai Kiadó 1984-ben - angol nyelven. Burger Alizzal társszerzőségben, az MTA Pannónia provincia római kori kőemlékeiről szóló sorozatában a Baranya, Somogy és Tolna emlékeit tartalmazó kötetünk jelent meg — németül. Nagy baj, hogy az ilyen tudományos kiadványokat nálunk mind külföldre szánják . . . — Lesz-e valami magyarul? — Hogy valamit pótoljunk, 1984-ben Bachmann Zoltán építésszel és Pintér Attila festőrestaurátorral közösen szerződtünk a Képzőművészeti Kiadóval az ókeresztény mauzóleum feldolgozására. A kéziratot leadtuk, a többi a kiadó dolga 1986-ra ioérték . . . — Kérem, hogy most az ön által vezetett in.tézmény- ről beszéljünk. — A Tudományos Tanácstól kerültem ide főigazgatóhelyettesnek, a főigazgatói kinevezést 1955-ben — te- Ihát éppen 30 esztendeje — kaptam meg, és azóta is itt dolgozom. 'Mindazok a tudományos munkák, amikről az előbb beszéltem, itt, ennél az asztalnál születtek. A Magyar Nemzeti Múzeum épületét a 70-es években helyreállítottuk, az apparátusát és a kiadványait tekintve óriási mértékben felfutott az intézmény. Sajnos, mostanában nehezebbé váltak számunkra Is a viszonyok. Általában komoly problémákat jelent ma a kulturális intézmények igazgatása, így ezé is. — Mennyibe kerül az intézmény éves fenntartása? — Nem mondom meg, olyan kevés... 25 millió forint. . . Egy nagyobb művelődési háznak 80—100 millió forint körül van a költségvetése! Az ásatások, gyűjtések vonalán nem mondom, hogy nem férne ránk több pénz, de nem panaszkodhatom. Meg tudjuk oldani a feladatainkat, amit várnak tőlünk, s most egy nagy számítógépes program bevezetésére készülünk. A gép már megvan, egy országos régészeti adatbankot akarunk létrehozni. — 1978-ban önre bizták - úgy is, mint a Korona-bizottság elnökére - a Szent Korona őrzését... — Ez egy nagyon megtisztelő és nagyon nehéz feladat, főleg ami az itteni biztonságos őrzés fenntartását jelenti. Egyébként folyik a koronázási jelvények tudományos feldolgozása, a Koronáról szóló kötetünk már megjelent, most a paláston a sor, eze t dolgozik egy szakértő csoport. — Mivel foglalkozik a szabadidejében? — Mi mást is tehetne egy régész, minthogy ás. Van egy kis kertem itt a közelben, Pátyon, amit saját magam gondozok, lévén falusi gyerek, aki ismeri a földmunka, a kertészkedés minden csínját-bínját. Van egy kis hétvégi ház is. Ami- ikor nagyon fáradt vagyok, kimegyek, és elbúvok ott. A kertemben felüdülést találok ... — Condolt-e a nyugalomba vonulásra? — A kisebb problémákat leszámítva az egészségem jó, a főnökeim úqy ítélték meg, hogy csak dolgozzak még, nekem is nagy kedvem van még hozzá, és ez a bárom tényező együttesen azt eredményezi, hogy ez a kérdés nálam még fel sem merült. Másként történt. A sors kegyetlen játéka, hogy május 8-án, a kertjében érte a halál. Félbehagyott kutatásait már soha nem fejezi be, a sétatéri mauzóleumot, amellyel oly nagy szeretettel foglalkozott egy évtizeden át, soha nem látja mór elkészült állapotában. Köszönöm a beszélgetést . . . Hársfai István
