Dunántúli Napló, 1986. február (43. évfolyam, 31-58. szám)
1986-02-01 / 31. szám
Koranic tanúi 1954—1970 között művezetői, technikusi, főművezetői beosztásban dolgoztam. Bejártam Tolnát—Baranyát és az évek során sok mindent felépítettünk. Az építőipar szakmai-emberi válsága akkor még nem volt érezhető. Persze, a dolgos hétköznapok és nagyszerű emberek között akkor is adódtak azért groteszk esetek. Dudvák voltak ezek, életünkhöz tartoztak. Ezekből a giz-gazokból szedtem össze egy csokorra valót. * 1956 nyarán a tamási—gyu- laji vadászkastélyhoz kövesutat építettünk 20—30 emberrel, pár Csepel gépkocsival és gőzös úthengerrel. Már az utolsó szakasznál, egy útkereszteződés sárrázóján dolgoztunk és egy körfordulót építettünk ki. Az úthenger azt nyomkodta fújtatva, hörögve, éppen kissé keresztbe állva. Az emberek kavicsvillával, lapáttal zúzott követ, zúzalékot terítettek eléje. Egyszercsak három fekete Volga tűnt fel és fékezett le csikorogva az utat kissé elzáró gőzhenger előtt. Civilben egy pisztolyos és 2—3 géppisztolyos alak ugrott ki, ránk ordítottak: mi történik itt, azonnal tegyék szabaddá az utat! Mindjárt kérem, hát látja, azt építjük. Odakiáltottam Pista bácsinak, az úthenger miatt is, de különben is nagyotthalló öreg hengerésznek, — kezemmel is intve: „Álljon kicsit félre”. Nem szerette, ha a „technológiában” megzavarták, hát oda- dörmögött: „Jól van na, várjanak, nem lóverseny ez!” Az egyik szürkekabátos most már a géppisztolyt is meglóbálva ordított: „Pofát be, öreg, álljon félre, ha jót akar!" Erre már az emberek is megdermedtek, abbahagyva eddigi lankadatlan ütemes munkatempójukat. Keményen, szoborszerűen támaszkodtak lapát- vagy villanyelükre: hát ez meg mi? Jó öreg csatragányos gépészem idegesítő lassan, mégiscsak félreállt valahogy. A szürkekabátosok feszülten-fenyegetően végignéztek rajtunk, se szó, se beszéd, beugrottak a kocsikba és a menet felbúgó motorokkal a közeli vadászkastély felé hajtott. Az egyik kocsiban Hegedűs András, akkori miniszterelnök arcát ismertem fel. Ä Az 1956-os anarchisztikus időkben a mi karádi munkamérlegünket pozitívan húzhatom meg. Egy napig se sztrájkoltunk. Lehet, hogy ma ez hihetetlennek tűnik, de igaz. „Útra mindig szüksége lesz a falunak, bármilyen "útra" lépünk is” — mondogattuk a többségében karádi munkásainkkal. Igaz, hogy két fiatal disszidált — az egyikért különösen nem volt kár. Bár hőzöngős, részeges apját is vitte volna magával. Nem átallotta fenyegetéssel is fia különleges „pótbérét” követelni a központból automatikusan küldött pótbérlistákra hivatkozva, valamint az „új igazságra”. Úgy kellett az irodából kidobatnom. De még akkor is azt kiáltotta, hogy éjjel elintéz majd. Ekkoriban védtük meg egyik munkásunkat is, aki — 1953- ia — úgymond „söprögetős”, rámenős párttitkár volt az akkori tipikus gyakorlat szerint, s a sértettek bosszút akartak állni. Halálra rémült. De akkor már hozzánk tartozott és kiálltunk érte. „Ha valóban túllépett az utasításokon, majd a bíróság előtt feleljen, de itt nem lesz önkényeskedés” — mondták. Meghátráltak, s mi dolgoztunk tovább. Kovács Imre, Árvái József és a hozzá hasonló igaz emberek emlékét sohase felejtem. így mentettük meg egyetlen lovasfogatunkat is. A raktárhoz, az építőanyaghoz se nyúlhatott senki nálunk. Nem úgy, mint Pécsett és másutt, ahol „Csáki szalmája" lett a mozgatható vállalati vagyon. Hónapokig nem kaptunk takarmányt, pénz- kiutalást a lovakra. Később, mikor Karódról Pécsre hajtattam, el se akarták fogadni őket, „nem találva a nyilvántartást róluk”. Mindenkinek megoldva a legszükségesebb házi fuvarját a faluban, nemcsak hogy nem döglöttek éhen és nem kerültek ebek harmin- cadjára, hanem még a kupe- ceknek is megtetszettek, alkudoztak rájuk. * 1957-ben a pécsi uránmunkákhoz kerültem, az ércosztályozó és az I—II. üzem munkáihoz, majd a III. üzem kiépítését is megkezdtük 1959-ben. Titkos munkák lévén, a fizikai dolgozóknak is, hát még az irányítóknak, különleges belépőkre volt szükségük és szigorú „káderezés” alá estünk. Azt hiszem, a somogyi helytállásom miatt kaphattam meg mindezt, mert különben -nem voltam jó káder. Még Tátrai igazgató szemében sem, főleg 56 előtt. Amikor nevemet hallotta egy értekezleten, megjegyezte: „Ez az a pettyes alak?” 1953 januárjában ugyanis, proletár származásom, kitűnő- rendű ség e m, híres professzoraim — Dobrovits, Szabó István, Gunda Béla — akkor lehetséges védelme ellenére kizártak a debreceni bölcsészkarról. Egyetemi kizárásom után nehezen, kegyesen felvettek a komlói 49-es Tröszthöz „szállítási ellenőrnek”. Ez abból állt, hogy kitűnő érettségivel és többéves kiváló egyetemi végzettséggel egy sorompó mellett ceruzával a tehergépkocsikat ellenőriztem, striguláztam hónapokig, és este az eredményt átadtam egy 6 elemis „főkönyvelőnek”. Később már többet egy kisraktár nyilvántartását is rám bízták. Egészen az 1954-es „raciig”. Ott A. R. akkori igazgatóm jóvoltából listavezető lettem, azaz megint utcára kerültem volna, — fizikai munkát súlyos tüdőműtétem miatt nem végezhettem —, ha végső kétségbeesésem miatt nem fordulok Vas Zoltánhoz, Komló kormánybiztosához. A történelem véletlenje hozta így: ő Budapestről, én Debrecenből „száműzettem” oda. Persze, más utak, más kategóriák. Nem akartam elhinni, fogadott. „Fiatalember, tíz percem van a maga számára. Mi baj?” Sikerült drámai rövidséggel kitálalnom: keserves agrár- proletár gyermekkorom, házi tanítás gimnazista sorsom és ferencesrendi kollégium-főiskola- kényszerpályám, majd két és féléves szanatóriumi élethalálharcom a tüdőbajjal, debreceni „kitűnő" bölcsész-karrierem, önkényes kizárásom stb.” És még most is, itt is fojtogatnak, úgy látszik, öngyilkosságba kergetnek. Nem értem: miért? Nem szólt közbe, arca mindinkább elborult, majd váratlanul megkérdezte: hol is dolgozik, ki az igazgatója? Felvette a telefont: „Itt Vas Zoltán. Igazgató elvtárs, ismeri ön Balati- nácz Jeromost?” Majd másodpercek múlva: „Nem találnak más leépíteni, selejtezni valót? Hagyják már élni, dolgozni ezt az embert! Értette? . . . Nem érdekelnek a részletek! Képességei szerinti munkát és fizetést! Értette?" Letette a kagylót: „Hallotta, menjen vissza és dolgozzék! De, a tanulást se adja fel! Maga ha teljesen nem is egészséges, fiatal még. Érdemes! Minden jót!” Ö igazi kommunista volt! Igazgatóm morogva fogadott. Végrehajtotta ugyan Vas Zoltán utasítását úgy ahogy, de egy év múlva — közben Vas Zoltánt is visszarendelték — a második „racinál” mégiscsak felmondott. Szerencsére műszaki barátaim geodétának képeztek át házilag, így mégiscsak kaptam állást, „életben” maradtam. Igaz, nem Komlón. No ilyen vargabetűk után találkoztam ezzel a korlátolt volt igazgatómmal 1959—60-ban a titkos, fontos uránmunkáknál. Csak nézett rám zavarodottan, ádámcsutkája vonaglott az izgalomtól. Már rég nem volt igazgató, csak kegyelemből, régi érdemekből élő pótműszaki. „Jeromos, te itt? Hát nem disszidáltál?” — „Képzeld el, nem. Szerencsére sem ez, sem az, nem rajtad, és hozzád hasonlókon múlott." 1961-ben egy rohammunkával bíztak meg Pécs központjában : több kilométer hosszan értékes, nagy teljesítményű, 15 cm átmérőjű olasz kábelt fektettünk a régi vásártértől (DÉDÁSZ) kiindulva, a Jókai utcán, Széchenyi téren át, Kórház téri elágazással a Zetkin Klára utcai elosztóig. Bonyolult, feszített munka volt — napi 250 méter, azaz egy kábeldobhossznyi ütemmel. Sok embert kaptam, köztük cigánybrigádokat is. Legtöbbjük akkor ízlelgette a munkát. A maguk módján helytálltak, de egy-két lókötő csak akadt közöttük. Előfordult az más brigádoknál is! A fektetőárok elkészülte után az állványra helyezett dobról görgőkön, vállra akasztott húzópántokkal húztuk, csévéltük le a 250 m hosszú kábelt, a vége felé már többtonnás súlyt emberi erővel. Csörlőt a szálszakadás veszélye miatt használni nem lehetett. Mindenkinek „mindent bele” kellett adni. Sokszor ránk esteledett, a fél város nézte, hallotta napi erőfeszítéseinket. Először a brigádvezetők vezényeltek, a vége felé ők is beálltak a száz főnél nagyobb csoportba, s magam vettem át a ritmikus ütemvezénylést! „Fogás, húzd meg! Fogás, húzd meg!" Egy meleg nyár végi estén az istennek nem sikeredett az utolsó 20 méter. Márpedig azt be kellett fejezni. Ők is tudták. Biztattam, megfenyegettem őket, addig nincs hazamenet. Mégsem ment. Végigjártam a vonalat, hol akadt el, miért nem megy? A cigányok mellé álltam és akkor vettem észre, hogy szó szerint lazítanak. Nem egynek arcán az erőlködés kín. ja, ugyanakkor a kötél lazán csüng az egyik hátáról. Sose bántottam embert, de akkor a legpimaszabbat ordítva fenéken billentettem. Nem volt más mód. Pár másodperc alatt lepergett a kábelvég a dobról. A többiek is meg akarták verni, maguk a húzó cigányok is, de azt már nem engedtem. Egy szót sem szólt ijedtében. Nem is volt baj többé vele, de a kábelkihúzással sem! Persze, akadt mással. Az egyiket megfenyegettem, ha nem igyekszik rendesen, elzavarom, vagy olyan kevés bért kap, hogy „elszökik magától”. így válaszolt: „Főnök úr, nem tud maga olyan keveset fizetni nekem, hogy itthagyjam". Hogyhogy? „A nyolc gyerek után a családi pótlékot akkor is megkapom, elég az”. Igaza volt. Persze, jogos sérelmeiket, ügyes-bajos dolgaikat igyekeztem elintézni. Még kérvényt is írtam — akkoriban még védeni is kellett őket, és hát rendesen beszéltem velük. Tisztelettel, hogy önmagukat is mindjobban tiszteljék. A diri „cigányvajdá- nak” akart megtenni. „Te any- nyira tudsz bánni velük” — úgymond, akkor már több százan voltak, 1—2 szocialista brigád is alakult közöttük már biztatáskép. Ezt persze nem vállaltam, szándékos, céltalan lejáratás, elkülönülés lett volna. A vezetési stílusom általában udvarias, kérő volt: legyen szíves, kérem stb. Meg is kaptam egyszer valamelyiktől: „Főnök úr kérem, ne beszéljen ilyen szépen, rendesen velünk. Nem vagyunk mi ehhez hozzászokva. Küldjön bennünket inkább a francba, vagy az „anyánkba", csak egy kicsit fizessen mán többet”. Nagyot nevettünk. Kicsit igaza volt. * Fura, groteszk dolgok persze nemcsak melósokkal történtek, főnökökkel is. Cseng a telefon. A csoportfőnök-helyettes — ő volt véletlenül az illetékes is — veszi fel a kagylót: „Természetesen A. elvtárs. Megbeszélem a főnökömmel és az igazgató elvtárssal, de nincs akadálya, tisztelettel várjuk. Az apartement az üdülőnkben szabad, rendelkezésére áll. Holnap? Akár holnap is. Viszontlátásra.” Szól a főnöknek. Ő az igazgatónak. Nagy dolog ez. Holnap tízre üdülni hozzánk jön „A.” elv- társ. „A vállalati kocsi legyen készen jöjjön a párttitkár is, vagyis a Szent Háromszög — utasította a diri. — Együtt fogadjuk és természetesen el is kísérjük őt üdülőnkbe.” Ennek fültanúja voltam. Rám nem tartozott, épp ezért ért váratlanul a véletlenül kialakult személyesen látott-hallott nagyjelenet. Valamiért át kellett mennem az udvari másik szárnyba. Pontosan 10 órakor simán begördült a luxuskocsi, a Három Főnök ünnepélyesen, a protokoll szerint várta a jól ismert Nagyembert, A.-t. Hirtelen meg zavarodnak. Nem ő száll ki, nem is nagyon ismerik. De „ő” barátságosan kezét nyújtja feléjük és bemutatkozik: „A. Gy. vagyok: Köszönöm, igazgató elvtárs, hirtelen jött az egész, énrám is ráfért már a pihenés, no meg anyámnak is jól jön.” Egy országos felügyeleti szervnek volt a vezetője, de csak a név azonos! Az igazgató a legrutinosabb: „Kérem nagyon szívesen, megoldottuk. Érezzék jól magukat. Odatalál?” — Kézfogás. El. Majd megfordulva ráförmed az szb-titkárra: „Ki volt az a hülye, aki ezt összehozta?" Válasz: „Nem baj, főnök, ez is jó lesz valamikor, valamire.” De az ilyen út nem volt végig járható. Tévedtek. Eltévedtek. Balatinácz Jeromos Nürnberg közelében, Ansbach kerület egyik kisvárosa, Wolfram Eschenbach két jellegzetes népi műemléke Favázas német parasztházak Baranyaszentgyörgyi német népi építkezés megmaradt emléke, a málló vakolat mögül előbukkanó, gerendavázas szerkezettel Fotók: Lantos Miklós A szakirodalom eddig úgy tudta, hogy a hazánkban élő né- metajkúak építészeti hagyományai — néhány sajátos vonástól eltekintve - nem sokban térnek el a magyar népi építészet jellegzetességeitől. Néhány éve azonban Lantosné Imre Mária, a pécsi Janus Pannonius Múzeum néprajzosa, főleg Dél-Dunán- túlon, olyan régi épületekre figyelt föl, amelyeken a lehullt vakolat mögül előtűnt a tűzfalak gerendaváz szerkezete. E gerendarács meglepő hasonlóságot mutat a német nyelvterületen általánosan elterjedt „Fachwerk” építési móddal. Tekintve, hogy kutatásai során jó néhány hasonlóra bukkant rá régiónk területén (pl. Baranyaszentgyörgyön, Mur- gán, Kisnyárádon, Geresdla- kon, Mecseknádasdon, Ófalun, stb.) megkértük Lantosné Imre Máriát, foglalja össze ezen építészeti stílus sajátosságait: — A „Fachwerk” építkezés Nyugat-Európában már a kora-középkortól folyamatosan észlelhető. Lényege: az épületek váza olyan speciális faszerkezet, amelynek fő szerepe a ház állékonyságának biztosítása. Funkcionálisan pedig átfogó életteret nyújt: lakás, műhely, tárolóhely, stb. A homlokzaton megjelenő fakonstrukció statisztikai szerepe mellett sajátos esztétikai karaktert ad az épületeknek. Német nyelvterületeken a Fachwerk több évszázados szerkezeti fejlődésen ment keresztül, ami gazdasági és társadalmi okokra vezethető vissza: a belső teret kívánták növelni. Ott — főleg a városokban — a szűkös telkek miatt emelték a többszintes épületeket. Nálunk ezzel szemben a gerendaközöket vesszőfonással és sártapasz- tással, később vályogtéglával töltötték ki, s a tűzfal egész felületét is szalmás (polyvás) sárral tapasztották, lemeszelték. így a falkonstrukció nem vált láthatóvá. — A favázas homlokzatú nyugati épületek szépségét ma is csodáljuk. Hogyan lehet, hogy ez a magyarországi németek építkezésében kimaradt. Miért meszelték le?... — II. József idején, az 1700- as évek utolsó harmadában nemcsak a falvak beépítési rendjét, de a házépítés jellegét is szigorú rendeletek szabták meg tűzvédelmi okokból ... A hazánkba érkező német telepesek ennek a követelménynek nem szívesen tettek eleget. Föltehetően a gere^daszerkezet elfedésére is ezért került sor. így történhetett, hogy erre a sajátos építési módra csak két évszázad múltán bukkantunk rá. — Elképzelhető, hogy másutt is találnak még hasonló épületeket? — Igen, bizakodunk ebben. Eddig a gerendavázas építkezésre főleg Tolnában, Baranyában találtunk példát. S nemcsak lakó-, hanem malomépület formájában is, pl. Pécsváradon: ezt, sajnos, tavaly lebontották. Újabban Vértestolnán is előkerült egy gerendavázas lakóépület. A pécsi múzeum néprajzosa és férje, Lantos Miklós fotóművész terveik szerint elkészítik föllelhető hasonló épületek országos kataszterét. W. E. HÉTVÉGE 7.
