Dunántúli Napló, 1986. február (43. évfolyam, 31-58. szám)
1986-02-22 / 52. szám
Beszélgetés Kerényi Józseffel Építészmérnök a színpadon A jó díszlet hátszelet ad az írónak Edward Bond Kinn vagyunk a vízből című drámáját mutatja be a Pécsi Nemzeti Színház kamaraszínháza február 28-án stúdióelőadásban. A díszleteket vendégként Kerényi József Ybl-díjas építész tervezte. Budapesten, a VÁTI székházában beszélgettünk díszlettervezői munkájáról, a pécsi meghívás előzményeiről és a Bond-darabról, amelynek rendezője Szőke István m. v. Kerényi József 47 éves, a Budapesti Műszaki Egyetemen végzett, 1964-től húsz éven át a Bács-Kiskun Megyei Tervező Vállalat tervezője, főépítésze. Nevéhez fűződik a kecskeméti belváros rekonstrukciója, a Kodály Intézet, a Naiv Művészek Múzeuma, A Technika Háza és több más, nagy figyelmet keltő épület. Tavaly Kairóban vette át a Nemzetközi Építőművész Szövetség díját a régi városrészek rehabilitációjában nyújtqtt kimagasló tevékenységéért, itthon megkapta a színhárkritikusok díját A kétfejű fenevad (Pécsi Nemzeti Színház) és a IV. Henrik (Miskolci Nemzeti Színház) előadásainak díszletéért. — Csak alkalmi kirándulások ezek a színpadra vagy az építész munkájának lényegét is érintő vállalkozások? — A mi szakmánk egyik legszerencsésebb tulajdonsága, hogy sok más szakmával dolgozunk együtt; más és más szemléletet kell elsajátítanom, ha köztéri szobor környezetét tervezem meg vaay belsőépítésszel, szőnyegszövő, világítástervező kisiparossal tárgyalok. Az ilyet nemcsak elfogadni kell, hanem keresni is: a saját szakmájába bezárkózott építész előbb vagy utóbb Ízléstelen lesz. Én úgy gondolom, hogy minden, amit a szűk szakmámon kívül csináltam — oktatás, képzőművészet, színház —, kiegé. szítette építészeti mesterségbeli tudásomat, és hozzásegített az önellenőrzéshez is. Ugyanakkor a díszlettervezéstől sokáig húzódoztam, hogy a „művészkedéstől” óvjaim magam: ezt gyakran elmarasztaló hangsúllyal emlegetik a szakmánkban.- Hogyan szegődött el mégis a színházhoz? — Amikor nem általában hívogattak, hanem egy meghatározott feladatra, mégpedig Szőke István 1981-ben Szolnokon az Elveszett paradicsom tervezéséhez, akkor vállaltam. Sarkadi kedvenc íróm, a felKerényi József díszletei adat új olvasási élményt is jelentett. A díszletnek sikere volt, és további együttdolgozás következett Szőkével, de már Miskolcon és Pécsett. Manapság két alaptípusú díszletet fogad el minden kétkedés nélkül a kritika és a közönség: a didaktikusát és rejtelmeset. Én igyekeztem valami mást hozni, és többször sikerült az író mondanivalójának jó „hátszelet” adnom. A IV. Henrik, a Koldusopera, az Ahogy tetszik, a Tűzijáték című zenés darab, Borisz Vian: Mindenkit megnyúzunk Miskolcon és a Weöres-dróma Pécsen tartozik ebbe a sorba.- Mivel gazdagította az építészmérnököt a színházi díszlettervezői tapasztalat? — A havanas évek óta foglalkozom a centrális terekkel. Kutatásaimat nagymértékben segítette az a színházi felismerés, hogy hallatlan mértékben lehet érzelmeket kifejezni pusztán a térrel. Másrészt a színházban létezik egy állítópróba nevű művelet: amikor a díszletet beállítjuk, 5—10 centivel kiigazítjuk, keressük a funkció és a látvány közti optimális kapcsolatát. Erre a kísérletre nincs lehetőségem mint építésznek, pedig mérnökként nem negyven-ötven napra, hanem 100—150 évre tervezek. Ezek a kísérletek szakmailag sokat jelentettek nekem. — Mit érzett, amikor elolvasta a Kinn vagyunk a vízből című drámát? — Olyan megdöbbentő élmény volt, hogy azt mondtam Szőkének: szívesebben nem vennék részt ebben a darabban. Csakhogy az alkotónak van egy alapvető felelőssége: a színháznak vállalnia kell, hogy rákérdezzen kora nagy konfliktusaira, s ezt a művészeknek még akkor is meq kell tenniük, ha az személyes megrázkódtatásokkal jár. Márpedig ez a darab nagyon kemény, szinte kegyetlen élmény a színésznek, nézőnek egyaránt. Angol kisemberek között játszódik, akiket a környezet és a másik ember akarva-akaratlanul manipulál, felheccel és beleránt bűn- cselekménybe. Fiatalokat sodor bele a tömeghisztéria a gyilkosságba. Az áldozat egy csecsemő, aki még nem ember — bár ember, a legvédtelenebb, a legtehetetlenebb ember. Szinte elviselhetetlen az esemény a színpadon. A londoni bemutató idején elutasította a közvélemény, talán nálunk is lesz tiltakozás. Én azonban úgy gondolom, nem szabad elkerülnünk ezt a nagy szembenézést, és én szeretnék segíteni egy jó díszlettel. — Hogy lehet megoldani a Ságvári kis színpadán? — Valóban, itt alapvető technikai eszközök hiányoznak, és a darabot nagyszínpadra írták. A színhelyeik: park, csónakázótó, kétszintes angol lakás, börtön, pályaudvari kávézó. Reális térha- hást kell létrehozni, tehát kell ajtó, asztal, szék. „Egyébként a színpad üres", írta az író. Ez lett a kulcsmondatom: A fekete térbe fehér tapétacsíkkal rajzoltam bele a falsíkokat — de a falak átjárhatók. Nagy várakozással tekintek a premier elé, ami egyébként magyarországi bemutató lesz. G. T. zenei krónika v0||QS művek, bécsi klasszikusok Ruha István vendégfelléptével A vonós, jelesen a hegedű- és a brácsajáték legkülönbözőbb lehetőségeiről gyűjthet tapasztalatot, s élményt az a koncertlátogató, aki eljött Pécs két hangversenyére az elmúlt héten. Ehhez a tartalmas bevezetést Gy. Vass Ágnes és Gyermán István Csont- váry-termi matinéja szolgáltatta vasárnap, hétfőn pedig a POTE aulájában a Pécsi Szimfonikus Zenekar estje Mozart, illetve J. Strauss műveiből, Ruha István (Románia) közreműködésével. Az első koncert úgyszólván maradéktalanul nyújtott nagy élményt a hallgatóságnak, a második valamivel kevésbé, tanulságokkal azonban mindkettő jeleskedik. A Vass—Gyermán művészházaspár matinéja vállalkozásként és megvalósításként eavaránt kiemelkedik: ennyi különleges hegedűművet „előbányászni", ilyen gonddal ösz- szeválogatni — hogy a csaknem 300 évvel ezelőtt született francia Leclair-tői századunk spanyol Paganiniéig, Sarasaiéig íveljen a sor —; ráadásul, hogy a brácsa is egyenrangú partnerként szerepeljen, ez önmagában is elismerésre méltó különlegesség. Zenei életünk vonós szempontból „hét szűk esztendejében” e program előadása szintén példás volt: Vass Ágnes és Gyermán István kitűnő formában muzsikáltak. Tették ezt a Vivaldi-kettős- verseny (d-moll) olaszosan érzéki tolmácsolásával, egy igazi felfedefcés-értékű Hän- del-chachonne-nal folytatták: remek variáció-sorozattal, amely szinte a barokk hegedűjáték csúcsának tekinthető Bach-chachonne testvére. A pompás Leclair-művet is érdemes volt eljátszani; újrafelfedezése kivált a középtételben kapott érzékeny, kifejező értelmezést. A magam részéről legjobban azonban a Prokof- jev-mü (kéthegedűs C-dúr szonáta) és Sarasaié Navarrája előadásának örültem; az utóbbinak, mert új karaktert. színt hozott, az előbbinek, mert ráadásul ebben volt talán a legteljesebb a művészházaspár együttműködése. Remélem, matinéjukat a fiatalabb muzsikusok is — legalább hírből — hallották, mert arra mutattak példát, amiből — sajnos — kevés von, s ez: a vállalkozás... A Pécsi Szimfonikusok hétfői estjén kellemes meglepetés volt mind a vonóskar érett, visszafogott, ám annál pontosabb és kifejezőbb játéka Mozart rengeteget játszott, ám „kegyetlenül kényes” Kis éji zenéjében mindaz, bogy — ennek keretet, lehetőséget adva — Breitner Tamás kiváló tempókat választott, és igen plasztikus, gyökeres újraértelmezést megvalósító előadást, igazi bécsi és 18. századi szerenádhangulatot produkált. Ruha István Mozart talán legszebb hegedűversenyét, a K. 219-es A-dúrt tolmácsolta ezután, remek technikai készséggel, készenléttel, a tőle megszokott fényes, meleg, színgazdag tónussal, plasztikusan beszédes frazírozással. Nemcsak hangszere négy húrján „egyensúlyozott' kiválóan, hanem stílus-tanulmányban is: a klasszikus formát bensőséges átéléssel töltötte fel, hangról hangra fölhevítette, ám még innen maradt bármiféle stílustörésen: a művet „énekelte ki" hangszerén, nem a kottát. A Strauss-darabok szünet utáni változatos sora a ráadások miatt túl hosszúra is nyúlt, meg egyébként sem sikerült ennyire. Részben, mert e kis szórakoztató remeklések „kitüntetett helyein" a kellő pontosság nem volt mindig az együttes erénye, részben pedig, mert a pécsi gárda zöme kedvetlenül, szárnyaszegetten is játszott. (A tavaszi program előzetes és vázlatos ismeretében megkockáztatom: nem kellene-e inkább kevesebbet vállalnia az együttesnek, de azt lényegesen kidolgozottab- ban és jobban?) Varga János „Nagyon tiszteletreméltó ember volt” Több száz dokumentum őrzője a szimferopoli Kun Béla Múzeum Nemrég a Szovjetunió krími tájaiban gyönyörködve, időt szakítottunk a Kun Béla Múzeum megtekintésére, egyebek között azért is, hogy lássuk, miként készülnek a szimferopoli 34. sz. iskolában a nagy forradalmár születésének századik évfordulójára. Az iskola igazgatója, Anatolij Andrejevics Szo- lodcsenkó készségesen vállalkozott kalauzolásunkra, s közben elmondta, az iskola 39 osztályában tanuló ezer- négyazóz diákot nyolcvanöt tanár oktatja. Azok a fiatalok, akik a nyolcadik osztály után itt befejezik tanulmányaikat, szakközépiskolába mehetnek, akik tíz osztályt végeznek, valamelyik felsőoktatási intézményben képezhetik tovább magukat. — Büszkék vagyunk arra, hogy három emlékhely is van iskolánkban: Leniné, az 1905-ös forradalomé és itt pedig Kun Béla múzeuma — mondta az igazgató. — nézzük meg. Tágas szobába nyitottunk. A falakon körös-körül korabeli fényképek, tablók, hirdetmények, jelszók, s a megszámlálhatatlan dokumentum, levél, különböző irat, könyv, mind szépen elrendezve. Középkorú asz- szony, s gyerekek jöttek elénk. — Larissza Nyikolajevna Szimanszkaja vagyok, a múzeum vezetője — nyújtotta kezét —. Ezt is, mint a többi múzeumunkat, a gyerekek hazafias internacionalista nevelésére használjuk. Tizennyolc évvel ezelőtt történelmi konferenciát tartottak iskolánkban, s erre az itteni tanárok is gyűjteni kezdtek huszadik századbeli, főként munkásmozgalmi dokumentumokat. A levéltárakban, archívumokban, könyvtárakban, a pártbizottságok irattáraiban Kun Béla munkásságával kapcsolatban sok anyagot találtunk. Innen a múzeum ötlete. A múzeum vezetője, az iskola angol szakos tanárnője, elmondta, hogy a gyűjtés kezdetekor a szimferopoli városi pártbizottság első titkára megkereste levélben Kun Béla lányát, s arra kérte, hogy segítse a múzeum anyagának bővítését, amit az több tucatnyi érdekes dokumentum eljuttatásával meg is tett. A levelek, vitairatok, tanulmányok, fotók felkutatásában nagyon sokat segített a kecskeméti Katona Gyula, Szimferopol díszpolgára is. Jelenleg több mint kétszáz dokumentumunk van Kun Béla munkásságával kapcsolatban. — Az anyaggyűjtéssel természetesen nem állhatunk le — folytatta Larissza Nyikolajevna Szimanszkaja. — Rendszeres kapcsolatunk van a moszkvai Lenin Múzeummal, ahonnan érdekes anyagokat kapunk. És gyűjtőmunkánk során több más magyar internacionalista levelére bukkantunk. Ligeti Károlytól, Münnich Ferenc- től, Szamuely Tibortól őr- zünk leveleket, fényképeket a múzeumban. — A gyerekek segítenek? — Hogyne. Huszonkét diák rendszeresen részt vesz a múzeum munkájában. Rendszerezik, archiválják a beérkezett anyagokat, és ők rendezték el a teremben a Magyarország felszabadításáról készített fotóösszeállításokat. Nagyon sokat segít a nyolcadik osztályos Andrej Szolodcsenkó, s az uqyancsak nyolcadikos Alekszandr Leszkó — mutatott rójuk a múzeum vezetője. — Andrej, miért van Szim- feropoiban Kun Béla Múzeum? — Nagyon tiszteletreméltó ember volt, együtt harcolt a krími katonákkal, hogy az ellenséget leverjék. — Kitől hallottál először a naav forradalmárról? — Szüleim sokat meséltek róla. — Mit? — Art, hogy nagyszerű dolog, ha egy ember segíteni iavekszik más népeken, ha bajba kerülnek. S ez azt jelenti, hogy már nem idegen, hanem igaz barát. Ilyen volt Kun Béla. Aztán, amikor nagyobb lettem, sokat olvastam életéről, munkásságáról. Innen tudom, hogy nálunk a Krímben a fehérgárdisták elleni harcot ő vezette... T. L. Vendég az egyetemen Marc Quaghebeur belga költő Még nincs negyvenéves, de máris irigylésre méltóan gazdag életpálya áll mögötte: négy verseskötet, számos irodalomtörténeti munka, jelentős kulturális kezdeményezések hazájában és külföldön. Morc Quaghebeur, aki a Művelődési Minisztérium meghívására érkezett Magyarországra, Pécsett a JPTE Tanárkép8. HÉTVÉGE ző Kara Frankofon Tanszékének vendége volt. Egyetemi előadások, múzeumlátogatás, a pécsi irodalmi élettel való ismerkedés töltötte ki a szűkre szabott időt. Vendégünk szőke, vékony férfi, 1947-ben született a belga-francia határ közelében fekvő Tournai-ban. Szülővárosában megkezdett tanulmányait a leuveni egyetem bölcsészkarán folytatta. Filológiát hallgatott. Szakdolgozatában Francois Mauriac munkásságát elemezte, doktori értekezését Arthur Rimbaud költészetéről írta. A saját költészetéről annyit mondott el, hogy elsősorban erős hatású szavakra építi fel verseit. Egy-két szóból állnak a sorok. Ebben egy kissé a japán verselést tekinti mintájának. Mint irodalomtörténészt a belga drámaírás érdekli a legjobban és a „bel- gaság" kérdése az irodalomban. Korántsem egyszerű kérdés ez abban az országban, ahol évszázadok óta két teljesen. eltérő nyelvű közösség, a hollandhoz húzó fiamand és a franciához gravitáló vallon — vagy ahogy magukat nevezik: frankofon — él együtt. A nyelvi határ elválasztó jellege különösen a második világháború óta érvényesül. S ha ehhez hozzászámítjuk a francia irodalom óriási súlyát a könyvkiadásban, a színházi életben (belga drámát szinte nem is játszanak a belgiumi színházak), könnyen beláthatjuk, hogy nem is olyan könnyű francia nyelven alkotó írónak-költőnek lenni a Belga Királyságban. Marc Quaghebeur sopán- kodás helyett munkához látott. 1975 óta dolgozik a francia nyelvű közösség kulturális minisztériumának tanácsadójaként. Első tennivalói közé tartozott, hogy olcsó kiadásban megjelentette a francia nyelvű belga irodalom klasszikusait. Rendkívül nagy szükség volt ezekre a kiadványokra, hiszen — mint vendégünk elmondta - a hetvenes évek közepén egyszerűen nem lehetett hozzájutni a nagy belga írók munkáihoz. Marc Quaghebeur munkájának másik fontos területe a francia nyelvű belga irodalom külföldi propagandája. Ehhez talált kitűnő partnerre a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem Frankofon Tanszékében, amely nem csupán a francia, hanem a viláq francia nyelvű országainak irodalmát kívánja oktatni a tanárképző karon. Az egész világon mindössze tíz ilyen céllal létrejött tanszék van, Kö- zép-Európában pedig a pécsi az egyetlen. Mi sem jellemzőbb Marc Quaghebeur aktivitására, mint hogy két egyetemi előadás után leült az írógéphez, és tizenhat órára elosztva részletes tantervet készített a belga irodalomból pécsi kollégái számára. Ezt a tenniakarást látva, valamint a tanszék terveit ismerve aligha kétséges, hogy Marc Quaghebeur nem utoljára járt Magyarországon. Visszatéréséig a folyóiratokban, könyvkiadványokban közlendő versei tartják a kapcsolatot magyar barátaival. H. J.
