Dunántúli Napló, 1986. február (43. évfolyam, 31-58. szám)

1986-02-22 / 52. szám

„Egy hazát

sokféleképpen

lehet

és kell szolgálni’'

Bessenyei György halálának 175. évfordulóján

Halálára készülődve, a halhatatlanság tudatával így búcsúzott az élettől: „Koporsómon túlvitt beszédem úgy tetszik, mintha síromnak komor éjszakáját hozná haldokló szívemen kiderülésre, enyhítvén ennek előre tudása, hogy halálombul elevenekhez szólhatok ki. Ha pedig én is Írásommal a közboldogság templomának oszlopa alá egy követ letehetek, abból származott vigasztalásom a halálnak örök álmai közt is hevülésbe hozza hideg hamvaimat."

Bessenyei György az író, a filozófus, a kultúrpolitikus életútjának felidézése lehetőséget ad a XVIII. századi magyar társadalmi fejlődés ellentmondásainak felvillantására is.

A Szabolcs megyei Bérceién született, középnemesi családból származó Bessenyei György, aiknek dédapja részt vett a Wesselényi- mozgalomban, nagyapja pedig Rákóczi ezredes kapitánya, ezredese volt, alig tizennyolc évesen akkor kerül Bécsbe Mária Terézia magyar testőrségének tagjai közé, amikor ismét kiéleződik az udvar és a nemesséq, valamint a magyar uralkodó osztály és a jobbágyság ellentéte. Bessenyei legkorábbi írásaiban már ott kavarognak ezek a problémák, amelyeket még súlyosbít a magyar köznemesi világ szükségszerű pusztulásának felismerése.

Szülei, Bessenyei Zsigmond és llosvay Mária tizenegy gyermeket nevelnek, akik közül György a hetedik. Tanulmányait a sárospataki kollégiumban kezdi, majd apja hazaviszi gazdálkodni. A tespedt, vidéki nemesi életformát 1765-ben váltja fel a „fényes” bécsi testőri élet.

Mária Terézia udvara és „könyveshóza” ébreszti fel benne a széles és korszerű műveltség megszerzésének vágyát. Itt tanul meg németül és franciául, itt ismerkedik mea az anqol és francia felvilágosodás eszméivel és íróival, akik közül Locke, Pope, Voltaire, Rousseau és Holback voltak rá a legnagyobb hatással.

1772-ben megjelenő Ág is tragédiája c. írása a maqyar felviláqosodás korszakának határköve, az újabb maqyar irodalom kezdete. 1773-ban kilép a testőrséaből, a hazai protestáns egyházak ágense lesz, majd kényszerűségből katolizál.

Kultúrpolitikai röpiratai a Magyarság, A Holmi és A Néző Bessenyei művelődés- politikai programját hirdetik meg. Jelentőségük, hogy írójuk felismeri anyanyelvűnk fejlesztésének szükségességét, és ezzel olyan nyelvi programot ad, amelyet majd Kazinczy nyelvújítása fog megvalósítani.

És közben lázasan dolgozik az új magyar irodalom megteremtésén. Ennek érdekében gyűjti maga köré íróbarátait Hazafiúi Magyar Társaság néven. A tudós társaság működését azonban Mária Terézia nem engedélyezi, és így Bessenyei álma, az Akadémia csak Széchenyi lelkes megajánlására az 1825—27-es országgyűlést

követő* években, 1831-ben lesz gyakorlati valósággá.

Az Ágis tragédiáját a Hunyadi László tragédiája és a Buda tragédiája c. írásai követik. Mindháromban az uralkodó zsarnokságának áldozata lesz valaki, aki a közösség, a haza és az emberiség haladását képivseli. Ez a maga korában újszerű és merész gondolat volt.

Korai verses művei közül a Pope angol költő gondolatmenetéből kiinduló Az embernek próbája c. filozófiai költeménye emelkedik ki, amely lényegében tanulmány az emberről. Leíró verseinél és barátaihoz írott költői leveleinél azonban jóval jelentősebbek prózai írásai. így például A filozófus, amelynek hősei a felvilágosodott, Rousseau-n nevelkedett embereszményt és a józan eszű, de műveletlen parlagi nemes típusát testesítik meg. És Bessenyei, a nyugati filozófusokon nevelkedett szenvedélyes gondolkodó, aki azt vallotta, hogy a filozófia számára „létkérdés”, 1782- ben, miután II. József megvonja tőle évdíját, elhagyja Bécset és visszavonul birtokaira.

De az írással még nem hagy fel, annak ellenére, hogy II. Ferenc idején mint politikailag és világnézetileg veszedelmes embert megfigyelés alá helyezik.

Világnézetére Voltaire hatása nyomán harcos antikle- rikalizmus jellemző. Erősen foglalkoztatja a lélek halhatatlansága és a túlvilági élet. Ismeretelméleti alapkérdése: „Képes-e gondolkodásunk a valódi világot megismerni?" A kérdésre materialista választ ad, és ismeretünk egyedüli forrásaként a tapasztalást jelöli meg. Utolsó filozófiai Írásaiban az anyag és a tudat viszonyának megítélésében a világ- egyetem anyagiságáról, a test és lélek folyamatainak különállásáról, a szüntelen mozgásról elmélkedett, de a deizmuson nem jutott túl.

Életének utolsó évtizedét pusztakovácsi birtokán teljes számkivetettségben és magányban élte. Utolsó írásai, A Tariménes utazása, A bihari remete és a Rómának viselt dolgai enyhítik csupán kényszerű „remeteségét”.

1811. február 19-én halt 'meg. Végső óhaja szerint kedves almafája alá temették minden szertartás nélkül. Az írók csak hónapok múlva értesültek haláláról. 1940-ben Nyíregyházára viszik hamvait.

A széthulló világképű, de mégis egységre törő, az örökké tépelődő, de végleg el nem csüggedő, haladni és hatni vágyó Bessenyei, népe és az emberiség sorsáért aggódva a tudományok erejében bízva üzen a XX. vagy talán a XXI. századnak: „A tudományok is, ha nagy erőben kiterjedhetnek; ha az emberiséget fényesebb nap alá tehetik és a természet igazságait a népekkel megismertethetik, kinézem, hogy kétszáz esztendő múlva sem kegyetlen uralkodó, sem fegyverrel való pártülés Európában nem lesz."

dr. Horváth Veronika

Vathy Zsuzsa

M

egyek a körúton, szembejön velem egykori rajztanárom -, fiatal korában élvonalbeli európai festő — A. Tóth Sándor. Járása összetéveszthetetlen bárkiével, öles léptei talán akkor nyúltak ilyen hosszúra, amikor Európa országútjain gyalogolt, metsző kék szeme a körút forgatagából is kivilágít. üdvözöl, és 'mindjárt mondja, hogy kiállítása nyílik a Fáklya Klubban, vár engem is. Nemsokára a hivatalos meghívó is megérkezik, VII. kerület, Csengery utca, és az időpont. A kiállításra nem megyek el, feledé- kenységből, vagy mert nem érek rá, már nem tudom, miért.

Mindez tizenöt évvel később, Rómában jut eszembe, amikor az II Jesú elnevezésű templomot keressük. A lelkiis- meretfurdalás — nem először emiatt - újra torkon szorít, nem nagyon, csak annyira, amennyire a jóvátehetetlen dolgok miatt egy pillanatig nehezebb lélegzetet venni.

Ezt az II Jesú-t - mint tudjuk, a „korai barokk legszebb épülete", a „Jézus-társaság főtemploma", és nem akárki, hanem a „hírneves Vignola építette" (igen, még Vignolát is mondta), akárhogyan is, de meg kell találnom. Ha a város túlsó végén van, ha a föld alatt, ha már nincs, akkor is. II Jesú — süvít a fülembe Tóth Sándor hangja.

A művészettörténetet 1956 decemberében, vagy 1957 januárjában vezették be gimnáziumunkba. Ki más taníthatta volna, mint a rajztanár, aki ha művészettörténész nem is

volt, professzor lehetett volna a szakmában?

Az órákra — tankönyv híján — a tanár úr hatalmas, szürke mappákkal érkezett. Ügy hozta ezeket a mappákat a hóna alatt, mint üveges az ablaktáblákat. Kibontotta a kék masnit, rendezgette a reprodukciókat, majd kiválasztott egyet közülük, fölmutatta, és ezzel kezdődött el az óra.

Másfél év alatt, heti egy órában megtanított bennünket az ókori, a középkori, az újkori, és a jelenkori művészetre. Tantárgya félig-meddig. fakultatív volt, felelnünk se kellett, osztályzatot se kaptunk tőle, mégis úgy tanította •meg, hogy az ő mappájából előkerült képek alapján ismerem föl Rómában Manzu szobrát, a Bíborost, hogy a vatikáni múzeum egyik termében földbe gyökerezik a lábam, Úristen, hiszen én a Belvederi Apollót látom (az eredetinek ókori márvány másolatát), és huszonöt év múlva, amikor elkerülök Rómába, az utcán fülembe süvít a hangja: „II Jesú” és „Vignola”.

A templom valóban szép volt. Kupolájának ablakain besütött a nap, és a fénykoszorú ott a magasban, a sárga márvány oszlopok, és a főoltár fölött a spanyol lovag

elragadtatott alakja - igazán megérte a fáradtságot.

Loyolai Ignác oltára mellett, a templomban egy telefonos automata állt, kétszáz vagy háromszáz líráért a kívánt nyelven ismertette a templom történetét. Nem is tudom, mire voltam inkább kíváncsi, arra, hogy működik-e, arra, hogy megértem-e a szöveget, vagy csak az ismeretlen játékszer vonzott, bedobtam egy érmét, és leakasztottam a kagylót. Természetesen működött. Rekedt női hang monoton lassan, nekem mégis gyorsan mondta el, hogy ki építette a templomot, ki az oltárokat, és kiktől származnak a freskók. Csak annyit értettem meg belőle, amennyit már korábban is tudtam, és ezt a nevet hallottam újra meg újra, hogy Pozzo ... Pozzo ... Pozzo.

Eluntam, visszaakasztottam a kagylót, és mint aki jól végezte a dolgát, továbbmentem. Igen ám, de a készüléken a lámpa továbbra is foglaltat jelzett, és a templom síri csendjében a rekedt hang tovább is szólt, mondta, hogy Pozzo ... Pozzo ... Pozzo ... Visszamentem, újra fülemhez nyomtam a kagylót, és már egyáltalán nem bántam, mit mond, csak azt vártam, hogy befejezze. Jó sokáig tartott, míg a végére ért.

A templom előtti csöpp téren — éppen alkonyodott — motoros fiúk és lányok száguldoztak. A lányok hátul ültek, átfogták a fiúk derekát, vagy vállát, aszerint, hogy baráti, vagy meghitt motorozásról volt szó. Aki szerelmesével motorozott, az szorosan 'hozzásimult, és boldog arcát a fiú arcához szorította. A motorosok néha a járókelők közé hajtottak, azok sikitva szétszaladtak, de senkinek nem esett baja;

és a nap még mindig nem

ment le, körös-körül ragyogtak a kétezer éves vörösek, sárgák, barnák, a teraszok, a tetők élték a föld és ég közötti, •különös, független életüket.

Tóth Sándor tanárom hat vagy hét évvel ezelőtt halt

meg. Hetvenéves korában még

elment Amerikába, néhány hétre tervezett útjáról egy év múlva jött haza, ennyi időbe telt, ómig Amerika múzeumait végigjárta.

Utoljára Pápán, a Bakonyér partján láttam. Bot volt a kezében, olyan, amilyent a természetjárók hordanak, fakó farmernadrágot viselt, mezítelen lábán saru. Haját fújta a szél, alakja szikárabb volt, •mint valaha, és szeme, ez az egyszerre hideg, metszőén éles tekintet, valamit fürkészett. De mintha nem az előtte levő tájat nézte volna, hanem valami mást. Talán korábbi élete képeit látta, alpesi hegyeket, ka- tedrálisokat, provanszi napsütést ... Alakja olyan volt a békalencsés patak, a lusta napfény, a béketűrő fák között, •mint egy látomás, mint egy véletlenül odagyökerezett, idegen növény.

A magyar anekdotakincs

Tóth Bélának a századforduló táján megjelent hatkötetes munkája, A magyar anekdotakincs a legnagyobb, egyedülálló forrásértékű kultúrtörténeti anekdotatárunk a múltból. Az 1899. és 1904. között napvilágot látott kötetekben a szerző teljesen rendszertelenül, esetlegesen közölte a politikai, katonai, irodalmi, művészeti, tudományos élet, valamint a népélet legkülönbözőbb területeiről összegyűjtött apró történeteit.

E hiányosság ellenére is klasszikus forrásnak számít a gyűjtemény. Bizonyíték rá, hogy a később megjelent összeállítások szerzői valamilyen formában Tóth Béla történeteit is felhasználják, idézik.

*

Géza fejedelem fölvette a keresztséget, de azért tovább áldozott pogány módra a magyarok istenének is.

Emiatt egyik papja szemrehányást tett neki.

— Ne bánts — válaszolta Géza nagyúri egykedvűséggel —, elég gazdag és hatalmas vagyok hozzá, hogy meglehessem !

*

Mátyás király egyszer munkától fáradtan kikönyökölt az ablakon. Látja ám, hogy udvari bolondja siet valahová.

— Hová, hová ilyen sebbel- (obbal? — kérdi a király.

— Téged akarlak meglátogatni, komám,

— Hadd el, nem lehet az.

— És miért nem?

— Azért, mert bolondnak nem szabad ebbe a szobába bejönni.

— Hát akkor te hogy jutottál bele?

i*

II. József egyszer titokban Kassára érkezett. Egy fogadóban szobát nyittatott magának, azonnal a tükör elé ült, és borotválkozni kezdett.

A fogadósné kíváncsian közeledett feléje, s gyanítván, hogy nagy úr a vendége, ezt kérdezte:

— Ugyan, édes uram, mondja meg nekem, hogy miféle szolgálatban áll maga a császárral?

— Édes lelkem — felelt a vendég mosolyogva —, biz a császár őfelségét néha borotválni szoktam.

*

Egy alföldi városban a fiatal Ferenc József császárnak feltűnt, hogy kevés a csendőr az előtte tisztelgő hatóságok közt. Ez iránt kérdést intézett a bíróhoz.

— Volt itt több is, felséges uram - válaszolt a bíró -, de a többit agyonvertük.

*

Samassa József egri érsek teológiai professzor korában egy szép és nehéz kérdést adott föl valamelyik hallgatójának, s aztán a nyitott ablakon kikönyökölvén, kinézett az

udvarba. A kérdezettnek köny- nyen ment a válasz, . mert könyvből olvasta ki szónokolva az egészet. A főpap élt a gyanúpörrel, így hát visszafordult és megkérdezte:

— Tisztelendő úr, el tudná ezt másodszor is ilyen szépen mondani?

— Miért ne? — válaszolt a kispap. — Csak tessék megint az ablakon kinézni!

*

— Puhára főzzük majd a magyart! — mondta Deák Ferencnek az 1867-es kiegyezéstelőkészítő időszak napjaiban egy osztrák.

— Tudja meg az úr — válaszolt Deák —, hogy a magyar ember természete olyan, mint a tojásé: mentül tovább fői, annál keményebb lesz!

*

Horváth Boldizsár gróf And- rássy Gyula miniszterelnöksége alatt nagy buzgalommal és szőrszáíhasogatással csinálta a perrendtartást. Andrássy átolvasta a munka első részét, aztán csak ennyit mondott mi- nisztertá rsának:

— Ha így haladsz, Bődi, pórul járunk. Mert ha az ember el találja holnap ejteni a zsebkendőjét, egy bíró és két ügyvéd kell hozzá, hogy fölemelhesse.

*

Ballagi Mór, a tudós nyelvész kora legszórakozottabb embere volt. Török püspök adott hivatalos ebédet, amelyen jelen volt Ballagi is. Feladják a levest, azonban a tudósnak sehogy sem ízlik. Feszeng a széken, aztán a vendégekhez fordulva, bűnbánó arccal megszólal:

— Szíves elnézésükért esedezem, uraim, de a feleségem éppen ma fogadott új szakácsnőt, azért ilyen rossz a leves!

*

A Kúria épületében csak a század elején készítettek liftet. Midőn a Kúria épülete készült, Szilágyi Dezső volt az igazságügyi miniszter. Már akkor igyekeztek erősen rábeszélni: építtessen liftet, hogy az idősebb kúriai bírók könnyebben juthassanak el hivatalukba.

— No még csak az kéne — fakadt ki Szilágyi. — Most se mennek nyugdíjba, hát még ha lift is állana a rendelkezésükre I

*

Deák Ferenc többször megrótta azt a nagyon elharapódzott szokást, hogy sokan a nyilvánosság előtt is kicsinyített keresztnevükön emlegették az embereket.

Egyszer egy vidéki úrfi volt nála, s mindig csak Eötvös Pepit és Kemény Zsigát emlegette.

Az öregúr mérgesen hallgatott. Egyszer aztán az úrfi kérdezi, hogy mit adnak a színházban, mire Deák megszólal:

— Hunyadi Lacit, a Jancsi fiát!

K. Gy. M.

Grain András rajza

Benw Miklós: Várakozó asszonyok