Dunántúli Napló, 1986. január (43. évfolyam, 1-30. szám)
1986-01-25 / 24. szám
Hernádi Gyula: Hagyaték „Eri nem vagyok se görög, se makedón, én a szellem embere vagyok." (Hernádi-Arisztotelész) Hernádi Gyula a Pécsi Nemzeti Színházban 1972-ben bemutatott Falanszter c. műve avatta drámaíróvá. Az író és a színház több évig tartó, izgalmas színházi élmények sorát termő kapcsolatában közel évtizedes szünet következett be. Hernádi eközben színpadi kísérleteivel híveket toborzott és ellenségeket szerzett, a színházi közvéleményt újra és újra felzaklatta. Érthető, hogy a pécsi színházhoz való visszatérését, Hagyaték c. új drámájának bemutatóját fokozott várakozás előzte meg. A mű Arisztotelész életének utolsó évei köré fonódik. Az ókor eszmevilágának igazi csúcsa ez az időszak. Mester és tanítvány kapcsolatok sorozata fémjelzi a kort. Szókratész (az első „koncepciós per” áldozata) emléke akkor még élénken él; az ő tanítványa, Platón teremti meg az athéni Akadémiát, amelynek legkiválóbb neveltjére, Arisztotelészre bízzák Makedóniai Fülöp fiának, Alexandrosznak oktatását. így lesz Arisztotelész szellemi (Hernádi változata szerint nem csak szellemi) atyja Nagy Sándornak, a makedón világbirodalom megteremtőjének. A dráma kezdetekor a nagysándori világbirodalom csúcspontján van, a hódító makedón—görög csapatok és velük együtt a hellénisztikus eszme egészen Indiáig érnek el, és megvalósulni látszik a meghódított népek egybeoivasztási kísérlete a hellén ideák — egyre jobban torzuló ideák — égisze alatt. Nagy Sándor hirtelen halálával a birodalom széthullik, egymással vetélkedő csoportok „forradalmi" és „ellenforradalmi” anarchiája kezdődik. Dé- mosztenész, az athéni demokraták vezetője saját összeesküvésük eredményének vindikálja a király halálát, s ebbe Arisztotelészt is belekeveri. Az egymást követő kurzusok hol madekón-barátsága, hol az összeesküvésben való állítólagos részvétele miatt üldözik a filozófust. így válik Hernádi drámájának központi kérdésévé a „szellem embere” mint magánember politikai viharok közötti viselkedésének elemzése. Hernádi önvallomása szerint: „A Hagyaték gondolatváltás és stílusváltás eredménye”. Ezt aláhúzza a szerző által most először alkalmazott, szigorúan zárt, szinte klasszikus drámaszerkesztési technika. A műből teljesen hiányzik az eddig konzekvensen alkalmazott paradoxon: racionális közegben játszódó irracionális cselekmény- sor, illetve irracionális események racionális térbe helyezése. A drámai cselekmény központjában sem tézisek hordozójává vagy példázattá sablo- nosított, elszemélytelenedett személyek állnak, hanem hites történelmi közegben vergőŐsbemutató a Pécsi Nemzeti Színház kamaraszínházában dő, szenvedő, érző hús-vér emberek. (Hogy ez mennyire újdonság Hernádinál, csak egy példa: 1977-ben az Élet és Irodalomban Szekrényesy Júlia írja, hogy „ ... hús-vér figurákat, netán emberábrázolást már régen nem várunk Hernádi színpadán'.) A „hites történelmi közeg” némi bővebb magyarázatot igényel. Arisztotelész öngyilkossága nem történeti tény, de nem kizárt lehetőség. Az események ilyeténképpen való bonyolódása sem tény, de több mint 2000 év távlatából, mai történelemszemléletünk szerint a Hernádi-váltózegbe emelve időtlenné teszi annak mondanivalóját. Jellegzetesen Hernádi-jegy a gondolati polifónia és az eklekti- kusság. Utóbbi a dráma nyelvezetére is igaz. A kitűnően szerkesztett dialógusoknak ez itt egyértelműen erénye, mint ahogyan a sűrűn pattogtatott szellemi sziporkák is. (Bárha a színészek mindenütt bírnák beszédtechnikával I) Szegvári Menyhért rendezésének legfőbb érdeme, hogy realizálta a stílus- és gondolatváltást. Épp ezért nem törekedett „kunsztstiklikre", ma- nírokra; a drámai szöveget vitnő színészi lelemény. Petényi Ilona Olümpiásza egy tömbből faragott, kemény alakítás. Ugyanazzal az intenzitással tudja elhitetni az uralkodót, az aggódó szeretőt, a kéjhajhász asszonyt és a szerelme érdekében szerelméről lemondani képes nőt. Az általa hozott szín idáig hiányzott színházunk színészpalettájáról. üdvözöljük I Tündarisz Maronka Csilla megformálásában maradéktalanul megfelelt Szelénosz (Csuja Imre) leírásának: Arisztotelészhez tartozik. Minden testrésze, minden lélekrésze az ő testrésze. Szerepe ennyit kívánt, mint Arisztotelész szerepében Holl István és Olümpiasz Petényi Ilona zat egy a lehetséges és reális megközelítések közül. A Hagyaték gondolatiságában is és stílusában is tagadhatatlanul magán hordja a Hernádi-jegyeket. Már önmagában az is hernádis, hogy mondanivalóját történelmi közegen keresztül fejti ki. („ ... mindenfajta történelmi sztori lényegében a ma sztorija” nyilatkozta egyszer.) Visszatérő problémája, az erőszak, forradalom, hatalom, szabadság összefüggéseinek vizsgálata ebben a drámában is jelentkezik. Arisztotelész tragédiájában az arisztotelészi eszme tragédiáját boncolgatja Hernádi: hogyan érvényesül — érvényesülhet-e — az Etikában kifejtett morális eszmény, az „önmagát gondoló gondolkodás" és a két szélsőség közötti közép mint legfőbb etikus erény, a magánéletben, a történelem színpadán? Működik a Hernádi-dramaturgia a „drámai farok” megjelenésével is. Az utolsó percek csavarja, a „színház a színházban” játék itt nem elidegenítés; a darab eszmei síkját más történelmi köte színre. Színészeivel kitűnő csapatot alkotva, a személy és az eszme drámáját egyaránt kibontva, jó ritmusú, egységes előadást hozott létre. Amit hozzátett a darabhoz, a homokdomb és a medence, csak erősítette a szöveg asszociációs lehetőségeit. Csík György mindezek elhelyezéséhez, a szereplők mozgásához ideális teret teremtett — a lehetőségeken belül. így minden bizonnyal a kicentizett méretek rovására írható, hogy néhány esetben a homokdomb akkor is „játszott”, amikor logikailag nem sok felfedhető funkciója volt. A színészi munka összességét a színház élete jelentős eseményének súlyát átérző, felelősségteljes, magas színvonalú művészi játék jellemezte. Holl István (Arisztotelész) és Győry Emil (Demosztenész) már a Falanszter bemutatójakor (1972-ben) igazolták, hogy értik és érzik Hernádi Gyula írói nyelvét. Kettejük visszatérő ösz- szecsapásai súlyosságukban is játékosak, tragikumukban is szórakoztatóak, eszmeiségükben is emberiek voltak. Az utójátékbani stílusváltásuk kitűCsuja Imrétől is csupán a hű tanítvány eljátszását. Krizsik Alfonz testőre is tette a magáét. Arkhiasz (Németh János) talán a legbonyolultabb színészi feladat. Rövid jelenetezések alatt a slemilség, árulás, képmutatás, köpönyegforgatás teljes tárházát hihetően felvonultatni, s mind e közben elhitetni, hogy Olümpiász számára testileg mégis vonzó, ... nos, Németh János megoldotta. Há- romfelvonásos mű utolsó perceiben lépni először színre, nem színészálom. Balikó Tamás Aquinói Tamásként mégis rövid idő alatt képes volt feszültséget teremteni, felidézni egy más kor szellemét. Csík György kortalan, enyhén archaizáló drapériái a színészi, rendezői, írói szándékot egyaránt jól szolgálták jelmezként. Az ősbemutatón egyszerre találkoztunk a „régi” és az „új" Hernádi Gyuiávgl. A találkozás - kívánjuk — a színház számára is új periódus kezdetét jelentse. Szilárd István [ovamdmgo íli kako hocete Baráth Ferenc plakátja Az ember eltűnődik... Jugoszláv kulturális plakátok a Pécsi Galériában A kiállítás annak a sorozatnak a része, amelyben a Pécsi Galéria neves külföldi grafikusok, csoportok tevékenységét mutatja be. A kiállító művészek nem képeznek szervezett csoportot, de közös kiállításaik közül Magyarországon sem ez az első. (Ugyanez az anyag korábban Kecskeméten volt látható.) A művészek közül Baráth Ferenc hosszabb ideje az Újvidéki Színháznál dolgozik, Boris Bucan, a spli- ti Horvát Nemzeti Színház számára készített sikeres alkalmazott grafikai sorozatot, Miodrog Bata Knezevic, a belgrádi Atelje 212 forma- tervezője, Matjaz Vipotnik pedig jugoszláv és olasz színházi produkcióknál alkalomszerűen működik közre. Egy ilyen tárlat azért is jelentős, mert az utóbbi években nálunk a plakát mintha veszített volna jelentőségéből, népszerűségéből. Különösen szomorú látványt nyújtanak köztereinken a nemlétező fogyasztói társadalom jegyében nemlétező derűt és optimizmust sugárzó, estzéti- kailag igénytelen kereskedelmi plakátok. Kulturális plakát címén többnyire be kell érnünk otromba betűkkel teleírt falragaszokkal. Ezért szinte meglepő, hogy a gazdasági gondokkal küszködő Jugoszláviának e négy művésze ilyen gazdag és szép anyagot tud felvonultatni egy ilyen alkalmi tárlaton. Nyilván az a társa- delmi, kulturális közeg a döntő, amelynek igénye, gyakorlata nehéz helyzetekben is módot talál a kulturális plakátok megjelentetésére. Úgy tűnik, a színházi élet élénkebb déli szomszédainknál, mint hazánkban — gondoljunk csak a belgrádi nemzetközi színházi találkozóra, a BITEF-re — és ez a pezsgő szellemi élet inspirálja a színházhoz kapcsolódó vizuális műfajokat is. Ezúttal a változatos kulturális hagyomány a művészek hasznára válik, sokrétű közeget jelent. Baráth Ferenc munkái o műfaj hagyományos értelmében közelítik meg a témát: általában egy erős vizuális poénra épülnek, amely egyben erőteljes képi motívum is. Plakátjain előszeretettel ábrázolja az Embert, mint minden dráma hősét és mozgatóját. Általában fotót, fotómontázst használ és kedveli a feketét, amely különösen alkalmas az éles ellentétek megjelenítésére. Némely munkáján a dráma- szerűen tömör megfogalmazás poézissel társul. Boris Bucan is sajátos hangot képvisel, nemcsak stílusával, de különösen nagy méreteivel is. Talán ő az, aki legmesz- szebbre megy az új utakon: nem poénokra épít, inkább bizonyos tartalmak hatásos és artisztikus kifejezési formáit keresi. Műveiben gyakran használ fel művészettörténeti idézeteket. Különösen szépek szecessziós ornamentikát és rokokó árnyképeket idéző munkái. Finom vonalhálóval borított, expresszív erejű plakátjai a képzőművészet tendenciáihoz állnak közel. Miodrog Bata Knezevic is a képzőművészet irányába távolodik, plakátjain festői módon hordja össze a városi civilizáció közismert motívumait. Élénk, játékos színeivel az utcakép derűs és hívogató színfoltja lehet. Matjaz Vipotnik a milánói Design Főiskola grafikai kurzusát látogatta. Munkáin meglátszik ez a hatás: biztosan, arányosan, az olaszokra jellemző kifinomult érzékkel bánik a betűkkel. Munkáit a raffinált egyszerűség, a könnyed és elvont artisz- tikum jellemzi. Ennyi szépség láttán az ember eltűnődik és némi irigységre ragadtatja magát. Vajon mikor láthatunk hasonlóan magas színvonalú kulturális plakátokat itthon, nemcsak a kiállítótermekben, hanem mindenütt, ahol szükség van a tájékoztatásra? Kovács Orsolya Zenei krónika Pécsi matiné, szombathelyi est Két hangversennyel vette kezdetét az új év Pécs zenei életében: vasárnap a város szimfonikusainak kamarazene- kara adott matinét a Csont- váry-teremben, hétfőn este pedig a Szombathelyi Szimfonikus Zenekar „adta vissza" a POTE aulájában a pécsiek korábbi vendégfellépését. A matinén két Corelli-con- certót játszott az együttes, szünet után pedig a francia Mo- zart-kortárs Breval kettősversenyét tolmácsolták, az első versenyműben Kircsi László 8. HÉTVÉGE (oboa), az utóbbiban Barth István (fuvola) és Zseni Nándor (fagott) közreműködésével. A Breitner Tamás vezényelte igényes műsor megvalósulását maradéktalanul csak a két szélső számban dicsérhetem. Corelli művének magánszólamában kitűnt - apróbb technikai hibái mellett is — Kircsi László mintaszerűen pontos és igényes formálása; a Breval- mű első két tétele zenei gazdagságát akár Mozart is megirigyelhette volna. Az együttes és a szólisták is iskolázotton, pallérozotton tárták elénk a jól szerkesztett mű áttetsző, finom szövetét, a fagottszóló gyors menetei azonban — főleg a mély fekvésekben — elvesztek a tuttiban, a terem akusztikájának adott viszonyai között. A g-moll (Karácsonyi) Concerto grosso megvalósítása viszont — minden erénye ellenére - nemcsak az árnyalt vonóshangzásnak s a continuó- nak egyáltalán nem kedvező akusztika miatt nem sikerült, hanem azért sem, mert szinte minden vonósszólamban - s főleg a csellóban — túl sok volt az intonációs probléma. (Ajánlatos lenne a lámpák erős zúgását is megszüntetni.) A Szombathelyi Szimfonikusok fellépése teljes mértékben igazolta a pécsi közönség várakozását és az együttes jó hírét. A szombathelyiek hangszertudása, fegyelmezettsége, egysége és hajlékonysága any- nyira jellegzetes és nyilvánvaló, hogy nemcsak a „legjobb vidéki együttes” címért versenyezhetnek, de erős versenytársai lehetnek bármely fővárosi gárdának is. A másik, ami irigylésre méltó és feltűnő volt: a pazarul árnyalt, cizellált, vajaskenyér-pu- haságú és pontos vonóshangzás — mindenekelőtt a prímhegedűk precíz, rossz beidegződésektől és „megalkuvásoktól” mentes játéka. Egyebek közt ez teremtett tündöklő varázszenét az elsőként játszott Szentivánéji-kísérőzénéből. A Mahler-műben elsősorban a változatos alkalmazkodást dicsérhetem, Ravel Daphnis és Chloe szvitjében pedig azt, hogy úgy adták vissza a zene impresszionista pompáját, hogy nem „léptek át" a zenén, megadták a tisztes közvetítő szerepet a hangoknak, hangszereknek. A méltán hatalmas sikerű est kissé bizonytalanabb pontjait ezúttal az énekesek, szólisták jelentették, akik közül számomra csak Bukszát Márta szopránja volt meggyőző. Ve- rebély Veronika hangerővel nem nőtt fel partnere mellé. Takács Tamara pedig - főleg a befejező fortékban — sokszor nyersnek és túlerőltetettnek bizonyult. Varga János
