Dunántúli Napló, 1986. január (43. évfolyam, 1-30. szám)

1986-01-25 / 24. szám

I---------------;--------------1 Ga lambosi László Tél . Bárányfejes botra csillagot kötöttem, nyergen ülő lányért sarkantyúsan jöttem. Forogj hű demizson, sok-sok pintesüveg, homlokom ne nyomja farkas-tépett süveg. Táncolok gyöngyággal piros lakodalmat, teszek bagolyűző erős fogadalmat. Csordakürt rikoltson, duda és hegedű. Ha kidől a kapu, szétszakad a gyepű; kerítek tejúttal, csonthevitő lánggal, szép gömbölyű borral, tüskés pálinkával. Habpalástos lovam — koszorús mennyasszony — mennyei pajtában virággal jóllakjon. Rejtekét az erdő kinyitja, bezárja. Madárszárnyak alól hova hullt a hárfa? Ki feszit gyászfátylat nászra gyűlt dobokra? Fejszék tükre mögött ki tör rám robogva? Sűrűn rengő lánggal nagyapám rámhajolt, bölcsőmön lámpája kéktollú páva volt. Szakállát markolva elszállott felettem, azóta jégholdak nyílnak zöld kehelyben. Apám, ha énekel, vaspatkó dübörög, utamon buktatnak fölszakadt küszöbök. Jászolhoz bilincselt szarvasok dobognak, ördögszügy a vértje támadó kosoknak. Gyászoló sípokra hajolnak süvegek, kéktollú pávák közt zuhan ki született. Kétélű gyertyaláng csapkodja arcomat, vastorkú harangok temetik hangomat. Sisakos rózsafák páncél nélkül fagynak, csipkésre vasalták kengyelét a fagynak; csúszik, ágaskodik, deret köp a földre, sörénycsigát rázva hempereg hörögve. Vérrel teli lopó bögye a kakasnak, füle fehér sásként gőzöl a vadaknak. Odvas kristálytörzsre hajolnak az ágak, gyertyákat gyújtanak szárnyas nagyanyámnak. Lehoczky Károly Hazug tavasz Lassan továbbiramolsz belőlem melegebb tájra, ahol az utak elkanyarodnak előlem és nem ismerek a moccanó határra a csúszó-zötyögő hétköznap-kilométereken. Múlik a varázslat. Fagyok ringatta földön megrezdülnek a fák deres ágai s hiába önző igyekvés az éneket megzabolázzam, madarak torkából, jegenyék ágai közül hadar a szél, — vagy didergő lázam? — hogy árulóm volt a tél, selyemkönnyű ruhája kitakart, holott patyolat világot Ígért higanyos éjszakája ölni is akart. Elfogysz belőlem lassan, ez a dolgok rendje s hogy visszatérsz, törvény, az vigasztal. Csikorgón jöttél készületlen októberre, most tovaiszkolsz, szabályosan változol át Fussl Tüzekkel csaljad valaki nyarát s ha körbefordult hazugságod Möbius-szalagja én leszek, aki logikád nyirkos termeit lakásául elfogadja. Káldi János A kigondolt virág Amit már nézek napok óta, az egy kigondolt virág csupán Látom álomba-hullva és felocsúdva, s úgy látszik — hervadhatatlan. Hajítanám félre-sutba, de hordanom kell magamban. S ha nagyon figyelem a szivemet, az remeg, — s mintha lombzizegés jönne a sose-látott erdők felől — bólongja-mondja: hiszen e virágot nem is te gondoltad ki, csak kinyílt, lángragyúlt törvényszerűen, hirtelen. De jön az értelem megcsillantja — akár a napfény az őszvégi tetőt — a vád szavát: te vagy a felelős, hogy él ez a virág te gondoltad ki a szárát, szirmait, mozdulatát, finom-borongású kékjét, s ami -süt belőle, azt a csodát, nosztalgiát, ezt az egész szerelmet magát. I. Betű-mese Egy napsugaras hétfő regge­len Péter, az elsőosztályos, ösz- szetalálkozott A-val. A hórihor- gas gólyalábakon járt, farmert viselt széles övvel a derekán, s néha hetyke kalapot: utóbbi esetben Á álnéven mutatko­zott be. Péter megilletődve nézte méltóságteljes alakját. A kidül- lesztette mellét és így szólt:- Én vagyok a Betűk Királya, az Első Betű. Te is tudod — né­zett lefelé Péterre — hirren az iskolában az első voltam, aki­vel megismerkedtél. — l-igenis — makogta Péter. Majd kettőt, hármat pislogott és szerényen megkockáztatta: — Ne tessék haragudni, de úgy tudom, nálunk nincsenek kirá­lyok ...- Szamár! - förmedt ró A fensőbbségesen. — Elfelejtetted a mesebeli királyokat! Én ilyen király vagyok! De ha nem tet­szik neked — enyhült meg — ak­kor én vagyok a betűk fővezé­re! tábornoka! de mindenkép­pen az első és legfontosabb betű. — Miért? — háborodott fel Péter. -AZ nem olyan fontos?- Azért - oktatta A — mert te, amikor megszülettél, s min­den ember, először azt mond­ja, hogy A illetve A! Nem igaz? — Nem emlékszem! — mo­tyogta Péter bizonytalanul és segélykérőén nézett a konyha felé, ahol anyuka szorgoskodott az ebéd elkészítésével. — Ö csak tudja — gondolta, de szé- gyellte A előtt, anyut hívni se­gítségül. Ebben a pillanatban nagy kiabálás hallatszott. Lendvay Éva: KíSliílŐg — Ó-ó! Ó-ó! Hát én semmi sem vagyok, te piszok pöffesz- kedő! Tudod jól és tudományo­san is be van bizonyítva, hogy a kisemberek nem azt mond­ják megszületésük pillanatá­ban, hogy A, hanem azt, hogy OÁ! Ezt a kiskutya is tudja! Péter ijedten hátranézett és egy nagypocakos, kövér alakot pillantott meg, aki ráadásul pulykavörös volt a méregtől. A nadrágja pattanásig feszült a pocakján és nadrágtartót viselt, mert semmiféle öv nem érte át a hasát. O volt, persze hogy Ő. Is­merte jól az ábécés könyvből. — Te nulla! Te senki és sem­mi! — förmedt rá A. — Ki vesz téged komolyan? Egyebet sem tudsz mint óbégatni! O mégjobban kivörösödött. Csak ki ne pukkadjon a mé­regtől — ijedezett Péter. Ne tessék idegeskedni, O úr! — szólt a testes személyhez. — Tudom, milyen fontosnak tetszik lenni az ábécében: ön nélkül nincs jelentős szó. Pél­dául: SZÓ, OK, FOK, SOK. sőt: FONTOS, OKOS... — Persze — kiáltott közbe A- És: KOSZ, ROSSZ, GONOSZ, MOCSOK, OSTOBA, OKTONDI, BOLOND, OTROMBA! Szép társaság, mondhatom! O pukadozott a méregtől. Vigyázz, le ne csapjalak a hórihorgas gólyalábaidról! — kiáltotta. Péter azon töpren­gett, hogyan lehetne kibékíteni a veszekedőket. Hirtelen jó öt­lete támadt: elővette a fiókból az ábécéskönyvet és felütötte a végénél. — Pszt, pszt! Gyertek elő! - suttogta, mire a lapok közül előbújt X, Y és Z. Péter kézen- fogta őket és a veszekedők elé vezette. — Ezek az én barátaim - je­lentette ki, bátran A szemébe nézve. A tanítónéni azt mond­ta, hogy nélkülük sem lehet megtanulni írni-olvasni, sőt, olykor nagyon fontosak: pl. amikor az ember azt akarja mondani, hogy EXPRESSZ-VO- NAT, XILOFON, LYUK, ILYEN­OLYAN, meg ZENEBONA, ZONGORA, ZAJ, ZŰRZAVAR, ZIVATAR, ZSUZSI! És ők az ábécé utolsó betűi. De nélkü­lük éppúgy nem tudunk meg­lenni, mint nélküled A, és nél­küled, O . . . A meghökkenve bámult Pé­terre, s a többi betűre, mert időközben az egész ábécé elő­jött a könyvből és nagy moz­golódással elhelyezkedtek, ki, ahol helyet talált: B lomhán elterpeszkedett egy karosszék­ben, / egylábon egyensúlyo­zott, D hasát kidüllesztve szi­varozott, 7 tornagyakorlatokat végzett a függönyrúdon, H ci­garettázott, s a hamut a földre szórta, SZ sziszegett mert fájt a tyúkszeme, L odasündörgött Y mellé és szerelmesen hozzási­mult, M szétvetett lábakkal ké­nyelmesen a falnak támaszko­dott, U kilopott két százszor­szépet a vázából és a tükör előtt (7-nek álcázta magát, G karonfogta Y-t és el akarta vá­lasztani L-től. Szóval, nagy volt a mozgolódás, lárma. A zajra anyu bedugta a fe­jét a konyhaajtón.- Mi ez a zűrzavar? — kér­dezte csodálkozva, de mire kö­rülnézett, a betűknek hűlt helye volt. Egyetlen szempillantás alatt visszaosontak a könyvbe.- Mit csinálsz itt, Péter? Be­kapcsoltad a tévét?- Dehogyis..., azaz persze! — dadogta Péter és A-ra me­redt, aki szemtelenül rákacsin­tott a könyv nyitva maradt első oldaláról. Mérgesen megfordí­totta a könyvet, hogy az első lap egészen alulra került.- Minden betű fontos! - szi­szegte a foga között, mikor anyu visszament a konyhába. A könyv mozdulatlanul he­vert az asztalon. Péter leült és határozottan leírta egy tiszta füzetlapra a fenti mondatot. Aztán 32 lapot készített a mon­dattal és a könyv minden lap­ja közé beszorította. A betűk elégedetten lapultak a helyü­kön, csak A hunyorgott bosszú­san, de egy idő után ő is meg- békült, feltette a kalapját és egy nagyot ásított: Á-Á-ÁI - majd befordult és hortyogni kezdett. Péter megnyugodva csukta be a könyvet és lesza­ladt a lépcsőn, miközben így dúdolt magában: A vagy Ó, É vagy 0, Valamennyi nagyszerű! Hasznos állat valahány Akár fiú akár lány! Valamennyit szeretem, Megtanulom szívesen! A, Bé, Cé, Dé, E, Ef, Gé, HA, I, JÉ, KA, ELEMENOPÉ, Hasznos állat mindahány Akár fiú, akár lány! II. Cica-mese Mór jó néhány éve — amióta itt lakom, ebben a kertre nyíló, földszinti lakásban — rendsze­resen jelentkezik az ablakom alatt Selyma Zelma, az öreg és rendkívül ravasz anyamacs­ka: olyannyira ravasz, óvatos és selyma, hogy még soha sen­ki sem volt képes kipuhatolni, ugyan, hol is hozza világra minden évben kétszer, nagy­számú csemetéjét. Mikor aztán a kiscicák már több hetesek és igencsak virgoncak és jóétvá- gyúak, megjelenik velük az ab­lakom alatt. Képzelheted, milyen nagy gondot okoz nekem is, meg a többi szomszédnak a sok, éhe­sen nyivákoló, feltartott farkú csemete! - Meg aztán nem is mindenki kedveli a cicákat: so­kan úgy vélik, hogy vérengző kis vadállatok, a madarakat pusztítják nagy előszeretettel, sőt a háziszárnyast sem vetik meg. Pedig az az igazság — amit Józsi bácsitól, a tudós termé­szetrajztanártól tudtam meg- hogy a macskafélék (mert hát tudod, hogy kiterjedt csa­ládfájukhoz tartozik az orosz­lán, a szervái, párduc, a tigris, a puma, a gepárd, a hiúz és igen sokan mások), épp úgy szolgálják a természet egyen­súlyát, mint bármely más élő­lény: s ha felfalják a fészekből kipottyant rigófiat, vagy elkap­ják azt a verebet ott, ni, ame­lyik túl torkos és elővigyázatlan volt — nos, hát, több mint való­színű, hogy a rigófiú bizony gyengécske volt, s a torkos vé­rebek tán túlságosan is elsza­porodtak. Higyjétek el, egy életrevaló és jól fejlett mada­rat nemigen képes elkapni őmacskasága! No, meg aztán — mint tudjátok — a cica ege­ret eszik, az egér pedig az em­ber kamrájában-pincéjében- könyvtárában tesz igen komoly kárt — nos, szóval, a cica is hasznos állat. De hát sok a jóból is meg­árt és ha Selyma Zelma min­den évben kétszer öt-hat vir­gonc kiscicát hoz az ablakom alá, akkor magatok is kiszá­míthatjátok (az összeadást meg szorzást már tanultátok, ugye?), hogy milyen sok cica népesítené be a környéket, az ablakok alatt kéregetve enni­valóért (mert hát, akárcsak egynémely ember, a cicák kö­zül is sokan szeretnek munka nélkül, jól élni I) Szerencsére a természet azért gondoskodik, hogy a nagy utánpótlásból azért macskáéknál is csak az igen életrevaló és derék cicakölykök maradjanak életben. így aztán nincs annyi macska az abla­kunk alatt, mint amennyit te az előbb fejből kiszámoltál. De azért jut is, marad is. Itt van például Selyma Zel­ma tavaly született két cseme­téje: Csali Csilla és Sunyi Sanyi. Csilla és Sanyi ikrek: mindkettő fehér, akárcsak any­juk, ugyanolyan szürke-vörös foltot viselnek a hátuk közepén, s a farkuk is ilyen csíkos. Egyik fülükön-szemükön is ilyen szí­nű monoklit viselnek, s a ba­juszuk alatt kis szürke foltot, mintha ebéd után nem törölték volna meg rendesen a szájukat. Pedig ezt a foltocskát is Zel- mától örökölték. Nem beszélve a nagyfokú ravaszságról és a hízelgés mű­vészetében való oly mérvű jár­tasságukról, hogy senki sem képes ellenállni nagyranyílt, ár­tatlan szemük könyörgő pillan­tásának, dallamos miákolásuk- nak, meg lelkes dorombolásuk­nak. így aztán nem csoda, ha öt testvérük közül ők maradtak meg állandó kosztosoknak az ablakom előtt, sőt, a nagyon hideg téli napokra még egy jó meleg zugocskát is kivívtak ma­guknak a kályha alatt. Már lassacskán beletörőd­tem, hogy végleg itt ragadnak nálam. Azt azonban kikötöttem, hogy éjjel nincs bennalvás és hogy a szobatisztaság az első és legfontosabb feltételem. Be is tartották. Szó ami szó, Sely­ma Zelma kifogástalan nevelést adott nekik tavaly nyáron az orgonabokrok alatt. Telt az idő. Zelma a saját titokzatos útjait járta, s csak nagynéha jött látogatóba gyer­mekeihez — vagyis inkább azért, hogy selyma módon el­csenjen a tányérukból egy-egy jobb falatot. Sanyi sunyin. Csilla csali módon, de nagyjá­ból tartották magukat az egyezményünkhöz; néha késő estig bennfeledkeztek a kályha alatt, de felszólításomra enge­delmesen kiinaltak az ablakon. S akkor, egy szép napon megjelentek Síró Sárival! Sári fekete volt, de telehint­ve aranyossárga pettyekkel és foltokkal. A szeme sárga volt, ő maga kecses és gömbölyded És szívettépően sírt, be nem állt a szája. Persze, éhes volt! Kapott egy halfejet, s ahogy a szájába vette, mintha elvág­ták volna a sírását. De a legnagyobb meglepe­tést Sanyiék okozták: tudniillik nem csenték el Sári orra elől a halfejet (mint egymástól, anyjuktól szokták). Hanem éberen őrködtek, hogy jóízűen elfogyaszthassa. Aztán mind­hárman legömbölyödtek a kály­ha alatt lábtörlőjükre és édes- deden elaludtak. Gondolom, kitaláltátok: Síró Sárit a Selyma—Sunyi—Csali család örökbe fogadta. Engem pedig meg sem kér­deztek I HÉTVÉGE 9. Vörös Ferenc: Kisváros

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents