Dunántúli Napló, 1985. december (42. évfolyam, 329-357. szám)

1985-12-24 / 352. szám

1985. december 24., kedd

Dunántúlt napló

e

CSORBA GYŐZŐ

Téli ünnep

A sár éppúgy sár, mint akármikor. Éppúgy bemocskolja a kristály-síéi alját, mint például három hete. Éppoly szomorú a málló vakolat porlása a falon s a leveleden gallyak bádogcsörgése az akácfán.

De jön az ünnep, s nő, fényesedik. Megtölti a szíveket, s kidől belőlük. A sár, a gally-csörgés, a málló vakolat: kellék lesz, épp idevaló. Az ünnepé, mely hívja őket, s lábához szelídíti. Az ünnepé, mely oly mérhetetlenül hatalmas, hogy még ellenségét is magához engedheti kockázat, aggodalom nélkül.

Az ünnep a szív legfőbb gazdagsága.

BERTÓK LÁSZLÓ

Karácsony előtt

Még egy mozdulat és a szélek horzsolnak, vágnak, vér tolul, ágaskodnak kis vereségek, minden győzelem megvadul.

Akár a harci dal, szabályos menetben az alkalmi vers, egyetlen mozdulat, s a város halálos ritmus rabja lesz.

Dobol a mélyben öntudatlan a gyermekképű indulat egy döccenés és összeroppan, ami nyomasztó forma csak.

De jó volna megint karácsony versére várni, s hinni, hogy megváltó tekint be a rácson, s minden igazság győzni fog.

PÁKOLITZ ISTVÁN

Gyanakodva

Kölcsönösen számontartják a köhintések árnyalatait, a nyugtalanító forgolódásokat, az álmatlan sóhaj-rebbenéseket, a szivdobbanás-kimaradásokat, a szokvány-jajok visszafojtottságát, a zsibbadásokat és görcsöket —

Gyanakodva nézicskélik egymást, figyelmezve az Evangélium Igéjére:

„ .. .mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát..."

De jó volna a szeretetbe takarózni, ha ég a bőr, rímbe szedni, hogy szent a béke, hisz nem kell félni senkitől.

De jó volna kis könnyű verset dúdolgatni nagy fák alatt, hogy megszületett az a gyermek, aki helyettünk megszakad.

Mosolyogni csak mozdulatlan, akár egy régi temető, de jó volna tömegdalokban szárnyalni, mint a szép jövő.

Elröpülni karácsony este a sistergő világ fölött, s megérkezni a legszebb versbe, amelyben tiszta rim a föld.

Befejezni, mint a régi költők, hogy kész legyen, ha vége van, s remélni egy-két emberöltőt, nyugtalanul, de boldogan.

galambos! László Eiefántcsontfehér tetők

Elefántcsontfehér tetők, márványhasú holdcsiga, szórják tükrös szikrájukat batyut vivő csacsira.

Batyut vivő csacsi szája lilaszirmú tulipán.

Mária, menny arany ága, lebeg József ács után. Éj-királynő pártájára feltüzte a hegyeket, hegyek fölé lángcsillagot, lássanak az emberek. Rezeg pálmák árnyas tornya. Féltett bárányfej mozog. Nyájat őrző tüzek mellett ébrednek a pásztorok.

Ólmos bottal kopogtatva pislognak, zöld csillag ontja üstökösnagy sugarát.

.Kőfehér a farkas foga, de a szalma-istállócska védi sovány udvarát.

Körbe-körbe pásztorok, csörgő-láncú táncosok.

Mulasson a kiskirályka.

Páralombos homlokára szög-korona ne virradjon.

Emlöadó Boldogasszony, bárónybörök gyapjas sátra leheljen szép fiacskádra nyájmeleget, vas erőt.

Ne rogyassza a tetőt villámfényű szél-pata.

Nő a csillag, égi fa.

Három király szakálla ér farkasprém-csizmára, jászol előtt bölcsen áll: Gáspár, Menyhért, Boldizsár.

Parancsvivők csődörei nyerítnek, bő lomb alatt lopakodva zokog József, vezeti a szamarat. Mária kék köntösébe öleli a gyermeket, sárkányfalkák kutatják a tűzbe omló hegyeket.

Zsugorodj fény, illanó.

Meg ne marja vad kopó fehér ruhás kiskirálykát, (emlőadó édesanyját, s József ácsoí ne mutassad) szomját forrás, könnyű harmat verje. Szegény pásztor, király: Gáspár, Menyhért, hű Boldizsár csizmanyoma, bocskor-pora ne árulja. Sziklák foga tündércsontját ne roppantsa.

Ne tépje le töviság fejéről a koronát.

Elefántcsontfehér tetők, márványhasú holdcsiga, szórják tükrös szikrájukat batyut vivő csacsira. Kopog a bot, a vándorbot, pára-gyolcsos köveken. Mért lármáznak kakasaid, aranytornyú Betlehem?

TAMÁSI OROSZ JÁNOS

KISKARÁCSONYNAGYKARÁCSONY

Régi karácsonyok fülledt várokozása búsítja most agyamat; a kapkodó latolgatások hetei voltak ezek: mit kérjek, minek is örülnék igazán; órákig tartó csatangolások a városban, a fénylő kirakatok monoton vizslatása: ez unalmas; ez is, ez is; ez iá lenne, de sokba kerül; végül mégis terjedelmes lista jön össze; aztán az izgatott várakozás, miközben saját ajándékaimat készítem: nyírok, szabok, rajzolok, ragasztok, s egyre csak azon jár az eszem: mit kapok? Mi lesz a csomagban?

S mi enyhítené vajon a friss izgalmat? Mit kérjek — mai?

Elég lenne egy kerékpár is. Egy bicaj. Vakító küllőkkel, a legalacsonyabbra állított, de még így is kicsit magas, kemény üléssel; bár a merev bőr nagyon vágott, mégsem mondhattam. Nagyfiú voltam már, rég elhagyva boldog három és fél esztendős koromat, amikor végigkiabálhattam az utcát: vágja a tököm a nadrág! vágja a tököm a nadrág! Te kacagva biztattál: hangosabban, nem hallom, hangosabban! és én kipirulton kiabáltam, kipirulton, mintha a szél csípte volna ki az arcomat, a szél, amely arcomba vágott, miközben szédítő sebességgel robogtam első igazi biciklimen. Néha nagyokat estem, egyszer a kerítés rácsai közé is beszaladtam, talán nem is fájt, talán nagyon sírtam, már nem emlékszem; ha fáit is, hamar elmúlt; két és fél évesen leestem a szekrény tetejéről a hokedli szélére; vállal estem rá, íqy a fejemet be sem ütöttem; de a vállam eltörött; az orvos pár nap múlva mosolyogva cserélte ki a szorítókötést: — na, kisbogaram, ezzel egy darabig sehová sem mászol fel! — anyám kikísérte, de az ajtóból lélekszakadva rohant vissza: nagyon sivalkodtam, mert nem tudtam lejönni a konyhaszekrény tetejéről; a biciklivel is ezért estem eleinte akkorákat: bár kontráztam, de a talpam csak akkor érte el a földet, ha oldalra dőlt a bicaj; hát néha nagyon oldalra dőlt; katonado. log; a bicaj aztán unokatestvértől unokatestvérhez' került, talán már végképp elrozsdállt egy kamra vagy egy padlás mélyén; megette a vasszú; de küllőinek vakító forgásától még ma is sokszor elszédülök; soksok éjszakán tapostam már újra pedáljait, próbáltalak utolérni; látom a hátadat, szinte el is érem, de nem merem elengedni a kormányt, száguldasz

előttem, néha hátranevetsz, ellenőrzői is ilyenkor: megvagyok-e még? és én még ott vagyok; taposom lihegve a pedált, próbállak utolérni; versenyzőnk; én tudom, hogy kicsik a kerekeim, tudom, hogy csak akkor kerülhet mögém a hátad, ha megállsz, de én azt sem akarom, hogy lassíts; nem akarom, hogy becsapj.

Elég lenne egy űrhajó is. Egy olyan igazi makett, amilyen a kultúrház udvarán volt. A felvonulás ott maradt kelléke lehetett? Vagy egyenesen nekünk, gyerekeknek készítették? Már nem emlékszem. Csak azt tudom, hogy ott hevert az udvaron; hengeres teste ezüstszürke volt; közepére igazi kabinajtót is vágtak; bele lehetett ülni, lehunyt szemmel, és mór suhantam is, a fénynél sebesebben, suhantam a csillagok között, és megdöbbenve láttam: nem is olyan alakúak, amilyenek a kabátodon vannak, a váltadon; és nem is olyan fényesek, ültem a száguldó rakétában, tettem néhány kört az űrhajóval, és olyan jó volt újra leszállói, kilépni a kabinból, odaszaladni hozzád; bújni; Te talán nem is értetted, hogy én akkor már sok száz éve nem láttalak, és minden olyan félelmetes vcdt nélküled, olyan üres; és olyan jó volt hinni, tudni, hogy Te vársz oda. lenn. Tudom, egy napon majd újra leszállók. Tudom, ott állsz majd akkor is, tudom, várni foasz.

Elég lenne egy ágy is. Egy széles családi ágy. Fából, szalmazsákkal. Akkora, mint egy mai panell-lakás fél szobája. Birkózni rajta, sivalkodva, a nevetéstől elfúló hangon rimán- kodni, hogy ne csiklandozz, de már újra akarva azt; behúzott nyakkal támadni úira meg újra, de mindig alulra kerülni, mígnem egyszer sikerül a fogás, és már a nyakadban vagy a nyakadon ülök, feijel a hasad felé, és vadul dögönyözlek, illetve már csak dögönyöznélek, de nem érlek el; két tenyereden hasalok, a levegőben, Te lassan megforgatsz; én lenézek, és meglátom az arcomat: mosolygok; két tenyeremen hasal kalimpálva kislányom, kacag; vakítóan fehérük két apró fogócskája; nézi, nézi a maqas- ból arcomat; talán könnyeimet is látja, de ez nem biztos; ho látja is őket, nem érti még; nem értheti — és ne is értse őket soha.

Nem akarom, hogy megértse őket.

Még nem mehetek.

HERCEG ÁRPÁD

Csattog december cápafogával

(SZANATÓRIUMI TÖREDÉK)

Úgy fekszel itt, mint egy csöves, mondta Judit.

Úgy fekszem itt, mint egy csöves, igen. Lehűlt az idő nagyon, mondják, huszonöt éve volt ilyen hideg ez idő tájt. Zoknit húztam, cipőt, farmerkabátot a meleg pulóver fölé; Judit kötötte ezt, Judit vette azt, tudom, tudom; fázok most, mert izzadok; újabban dróttal körülvett táborban élek álmaimban; most is, akartam szökni, szabadulni, dzsidások rohama szorított a dróthoz; paták dobognak homlokomon, szuronyok bökdösik mellkasomat, szívemet messziről röpített buzogányok verik; de szökni, menekülni nem tudok, kihallgatnak minden éjjel; botos legények törik a csontom, torkomba gombostűket szúrnak, parázsban kell állnom reggelig —

Itt a téli paplan, terítsd magadra, mondta Judit.

Tudom, itt van kéznél téli paplanunk; Szegedről hoztam a tollat, lehet már öt éve is; őrültnek néztek végig a vonaton, hátamon, vállamon annyi zsákkkal, de nem zavart, akkor még sok minden nem zavart, büszkén viseltem hendrixes koronámat, feketegöndör hajamat; megágyaztam a peronon, eldőltem a tollas zsákokon, és aludtam, aludtam, aludtam, mert akkor még azt hittem, aludni kell, ha fáradt az ember. Álmodtam ott is: röpültem, szálltam, kovácsolt vasból volt akkor az égbolt ajtaja, kitárva az aranyalmakertre —

Csak azért jöttem, mert megint kiabáltál, mondta Judit.

Álmomban megint kiabáltam; le kellett szállnom a parázsról, jeges kádba dugtak, hóverembe ástak, onnét is kivettek; Góspár-Meny- hért-Boldizsárral hétszer megverettek; hát ne jajgattam volna? Kivert fogaimat ne sajnáltam volna? Mit tegyek, hogy ezüst láncodat

csuklómról valaki gyorsan, de gyorsan lelakatolja Csöppnyi pálinkám van, mondta Judit.

Pálinka nem kell, hagyj most magamra, hidegem, álmom legalább ne vedd el; de aggódj, ne törölgesd a homlokomat; a paplan se kell, csak ez a lószőrpokróc, életem, színházam elnyűhe- tetlen kelléke; ruhám, ha kell, takaróm, ha kell; ágyam is ez volt valamikor a szúette padlón, bolhás albérletemben, amit akkor még te is szerettél; sebhelyes föld volt alattam, sebhelyes égbolt volt fölöttem Lázas vagy, igyál legalább teát, mondta Judit.

Teát, csak azt ne! azt itattak velem a hóhérlegények is, véres teát; ujjbögyeimből kellett kicsöpögtetnem önnön véremet; édes volt, keserű volt, savanyú volt, de váltságdíj volt; kiléphettem a vascipőből, törött bordámat, lábszárcsontomat saját kezemmel illesztettem össze;de szögesdrótból fonták a sínt, gipszként sarat tapasztottak köré; és szaladtam és szaladtam és szaladtam, béna lábbal is úgy ugráltam át a bokrokat, mint kölyökkorom- ban —

Makacs vagy, akár egy kölyök, mondta Judit.

Makacs voltam mindig és önfejű; és most már így lesz ezután; csak mentem, mentem, követtem lányokat is sarokról sarokra, megbabonázott a gondolat, amelyben erő volt és bizonyosság; hidakról ugráltam folyóba, úsztam föl-le, föl-le, föl-le, mert izmaimban ott feszült a szándék Akkor csak maradj magadnak, mondta Judit.

Maradok, most mór-örökre így, összekucorodva ezen az ágyon, szakadt pokrócomat magamhoz szorítva; most már mindörökre; reggelig; mert reggel fölkel majd a nap, és meleg lesz, és csövesnek csúfolt palástomat nem vetem le, te meg csak pukkadj meg, kedvesem, az ódivatú gondolataiddal

együtt; én élni akarok, élni, élni, élni —

Azt hiszed, hülyeségből állok itt, mondta Judit.

Állsz itt, mintha muszáj volna itt állanod; még megfázol te is; tél van, a padlószőnyegen csattog december cápafogával; toporogsz a lucsokban, töredezett lakkcipődbe befolyik a hóié; lábat váltasz: díszőrség! díszőrség! micsoda szánni való, fagyos csomóként látlak itt! De szemem immár sötétkamra, koponyám sötétkamra, készítem a csontkemény fotókat, az önnön szánalmassá- gót nem ismerő és mindjárt elpityeredő ember dagerro- tipiáit —

Lázas vagy, beteg vagy, orvost kéne hívni, mondta Judit.

Lázas vagyok, igen; minta hetvenes évek elején, amikor még csodálkozva néztél a kamaszkorból hirtelen kiszakadt lázas férfira; csak szíve volt, és csak csöndje volt; most meg már csak láza van, de orvos nem kell neki, mert mögötte ezer esztendő, mögötte ezer kiűzetés azarany- almakertből. A szív mélyen elrejtőzött a bordák mögé, a

csönd egyre csöndebb, a szavak egyre fájdalmasabban dobolnak a dobhártyán; uram isten, mivé lettetek, mivé lettetek Egyedül vagyok, te meg fekszel kiteritve, mondta Judit.

Az ember itt fekszik kiteritve; nem tudta senki, hogyan sejtette volna bárki is. hogy a túl gyakran szomorú arc mögött testi fájdalmak vulkánjai működnek szüntelen, visszaszorítva az ezer éve kivájt üregbe; hogyan sejtette volna bárki is, hogy a szomorú szavak mögött, lecsupaszítva csontig, velőig, egy ázott-veréblélek búvik meg; kitelel ezer nyarat, kitelelt ezer őszt, ezer tavaszt, túlélt százezer telet; és most kikezdte egyetlen pillanat, kikezdte ez a se-nyár, se* ősz, se-tél Harmincéves korodra vén vagy, mondta Judit.

Vén vagyok, igen; élhettem volna boldogan, élhettem volna, mint más; de fölégettem magam mögött a margarétás mezőt is, mentem, mentem, és mindig visz- szajöttem, kezemben egyszál virággal; hazaérkezéskor is mindig úlrakészen —