Dunántúli Napló, 1985. november (42. évfolyam, 300-328. szám)
1985-11-07 / 306. szám
1985. november 7., csütörtök Dunántúli napló 9 LEONYID MARTINON/ Míg földemen bolyongva járok Míg földemen bolyongva járok, nem sokat akarok s kívánok: lelket, mely úgy megizmosuljon: mit összezúzok, porba hulljon; akaratot, mellyel elérem: mit élni hagyok, minden éljen; szivem olyan legyen s maradjon, hogy nyugtot senkinek se hagyjon; olyan látás legyen szememben, amilyen csak próféta-szemben. Ezt akarom, mélyen szivemben! Aprily Lajos fordítása Bortnyik Sándor: Lenin (1918—19) A forradalmak forradalma A Nagy Október már kisgyermek koromban, az ötvenes években is a legendák mélyén szunnyadt, s azt hiszem, a mai gyermekek számára egy fokkal még érthetetlenebb az egész, mint a mi számunkra. Nemcsak azért, mert megnőtt a történelmi távolság, hanem azért is, mert mi akkor nagyon szegények voltunk, és nagyon fegyelmezettek. Ha valaki otthon felejtette bármelyik riap a piros nyakkendőjét, intőt kapott. A mackóruha (úgy hívták akkor a tréningruhát) fölé kötött nyakkendő volt az egyenviselet s a faliújság minden osztályban a házioltár szerepét töltötte be: mindegyiken ott díszelgett a megfelelő időben az Auróra cirkáló és persze Lenin képe. Ha végiglapozom a korabeli gyermekévkönyv, a Kerekegyesztendö évfolyamait, megtalálom a Naqy Október naiv, sematikus leírását és értékelését. S attól tartok, a mai kisgyermekek is nagyjából ezt örökölték, hiszen a forradalom aligha magyarázható durva egyszerűsítések nélkül a gyermeki értelem számára. A magyarázatból ritkán derülnek ki a dimenziók: hogy ez a forradalom valóban a forradalmak forradalma volt, elképzelhetetlen nyomorúságban élő, hatalmas tömegeket mozgatott meg, s a világ- történelem legkegyetlenebb polgárháborújába torkollott. Az sem volt akkor egészen világos, gyermeki fejjel, hogy ez a forradalom egyúttal a világ első háború- sőt világháborúellenes forradalma volt, akárcsak másodiknak a mi őszirózsás forradalmunk, s a mi Tanácsköztársaságunk. Mi nem élünk mostanában forradalmi időket. Szerencsére vagy szerencsétlenségünkre? Nem tudom. A forradalmak földrengése, vulkánkitörése, szökőárja valóban az elemi katasztrófákhoz hasonlít. Az embertömegek kétségbeesett el- szánása is létrehoz ilyen hosszan szunnyadó, elemi erővel kitörő mozgásokat. S miként az elemi katasztrófák, a forradalmak is végigsöpörnek bűnösökön és ártatlanokon: rombolnak, de évszázadokra építenek is. Hiszen évszázadok távolából is tiszteljük az angol, a francia polgá-ri forradalmak harcosait, a magyar forradalom és szabadságharc kiemelkedő egyéniségeit; Rákóczi és Kossuth nélkül nem lenne mai Magyarország. Lenin a Szovjetunió számára, a világ számára ilyen meghatározó jelkép. S annál inkább az, mert nem csupán egy jeles stratéga egy nemzeti hős, egy néptribun eszményét testesíti meg, hanem valami nagyon is fontos huszadik századi követelménynek tesz eleget: a tudományosságnak. Lenin olyan értelmiségi szakember, aki a könyvtárakban, az íróasztal mellett gondolta végig az emberiség lehetséges alternatíváit, a cselekvés lehetséges módozatait. A marxizmus lényege, a cselekvő filozófia érvényesül a lenini gyakorlatban, a nagy októberi forradalomban, mely a demokrácia régi eszményét az új, ipari rabszolgaság ellenében tűzi zászlajára. Hiszen a szocializmus nem más, mint a proletariátus demokráciája. Még akkor is így van ez, ha az idő úgy hozta, hogy az első évtizedek mindenütt olyan hierarchikus rendet alakítottak ki mely — a sztálini korszak a legjobb példa erre — súlyosan sértette a demokrácia elvét és gyakorlatát. Nem élünk forradalmi kort. Az embertestvériség ünnepi pillanatait ellopja tőlünk a történelem. Az atombomba kipróbálásának tragikus perceitől fogva az emberiség gondolkodó tagjai számára nyilvánvaló, hogy csak a meggyőzés, a példaadás útján érhetünk el eredményt. A Föld közben túlságosan kicsiny és sebezhető lett. Nem rohamozhatunk meg egyetlen Téli Palotát sem az egész emberiség veszélyeztetése nélkül. A nukleáris háború lehetőségének korában minden forradalmár óvatosságra kényszerül. A földi létezés, az emberiség élete a tét. Vagyis a mi küzdelmünk, csaknem hat évtizeddel a Nagy Október után, jóval bonyolultabb. De egyben reménységet is ad a kis nemzeteknek: hiszen a példaadás mértéke nem függ a négyzetkilométerek számától. A mennyiségi forradalom után most a minőségi forradalmat kell végrehajtanunk. Olyan szocializmust kell alkotnunk, mely példát ad, ha tetszik: irigységet kelt. A hétköznapok vértelen forradalmát kell végigharcolnunk Lenin szellemében, a mindennapos reformok szellemében. Mert a Nagy Október nem egyetlen forradalom volt. Az máig is tart, s minden nap megtorpanhat vagy előbbre léphet. S ebben a folyamatban egyetlen ember sem kicsi, elhanyagolható csavar. Megvallom, a mindenkori ifjúságra gondolok leginkább, amikor a forradalmak forradalmáról gondolkodom. Vajon megértik-e, hogy nemcsok barikádokon, rohamban, fegyverrel a kézben működik a forradalom? Ha nem értik meg, akkor ezek csak üres szavak • maradtak. És a Nagy Október tanulságai üresen virítanak plakáton, faliújságon, vezércikkben és történelemkönyvben. Pedig mindenki tudja, a történelem leckéje nem csak felmondásra való. Történelem tanár úr csak gyakorlati jegyet ad. Szentmihályi Szabó Péter SZERGEJ JESZENYIN BOBIL MEG A CIMBORA Ezt az elbeszélést Katyusa nővéremnek ajánlom Az öreg Bobil a falu végén lakott. Bobilnak saját viskója meg egy kutyája volt. Kéreget- ni járt, karéj kenyereket koldult össze úgy tengette életét. Sohasem vált el a kutyájától, amelynek nagyon kedves neve volt: Cimbora. Elindul Bobil a faluban, kopog az ablakokon, a Cimbora meg mellette áll, és csóválja a farkát. Mintha a maga alamizsnáját várná. Azt mondják az emberek Bobilnak: „Kergesd el a kutyádat, Bobil hisz neked magadnak sincs be- tévő falatod . . .” Bobil szomorú szemmel tekint rájuk —- egy szót se szól. Odakiált a Cimborának, elmegy az ablaktól, és nem fogadja el a karéj kenyeret. Mogorva volt Bobil, csak ritkán elegyedett szóba valakivel. Beáll a tél, dühös hóvihar tombol, a talaj menti szél nagy kupacokat fúj, söpör össze. Megy, megy Bobil a hókupacokon, botjára támaszkodik, portáról portára vergődik, a Cimbora meg ott bukdácsol mellette. Odasimul Bobilhoz, időnként kedvesen az arcába néz, és mintha azt akarná mondani: „Nem kellünk mi senkinek, se te, se én, minket nem melegít fel senki sem, egyek vagyunk egymással.” Bobil ránéz a kutyájára, és — mintha kitalálná, mit gondol — csendesen, halkan azt mondja: — Csak te ne hagyj el engem, öreget, Cimbora! Addig lépdel Bobil a kutyával, amíg elvánszorog a viskójáig; a viskó fűtetlen, roskatag. Benéz a kemencelyukba, kotorász a szegletekben, de tüzelő nincs — egy hasábnyi sem. Ránéz Bobil a Cimborára, az meg csak áll, és. várja, mit mond a gazda. Bobil meg gyöngéd kedvességgel azt mondja: — Befoglak a szánkóba, Cimbora, megyünk az erdőbe, szedünk egy csomó rozsét, gallyat, hazahozzuk, befűtjük a házat, és megmelegszünk a padkán. Befogja Bobil a Cimborát a szánkóba, rozsét, gallyat visz haza, befűt a kemencébe, átöleli, simogatja a Cimborát. Elgondolkozik a padkán, kezdi felidézni a múltat. Beszél az öreg az életéről a Cimborának, szomorú mesét mond róla, amikor pedig befejezi, fájón teszi hozzá: — Nem felelsz semmit, Cimbora, egy szót se szólt, de az a szürke szemed okos . . . Tudom, tudom ... te mindent értesz .. . A förgeteg belefáradt a sírásba. Ritkultak a hóviharok, csengve hulltak a tetőről a cseppek. Olvad a hó, megapad. Látja Bobil: elmegy a tél, látja — és így beszél a Cimborához. — Tavasszal jobbra fordul az életünk, Cimbora. Melegen sütött a szép napocska, és máris futottak — csobogó patakocskák. Nézi Bobil a kisablakból: már megfeketedett a föld az ablak alatt. Megduzzadtak a rügyek a fákon, áradt belőlük a tavaszillat. Csak hát becsapta Bobilt a kora, csak hát kibabrált az öreggel a tavaszi latyak. Meg-megroggyant a lóba, köhögés fojtogatta a mellét, nyilallott és fájt a dereka, a szeme pedig egészen elhomályosult. Elolvadt a hó. Felszáradt a föld. A kisablak alatt kirügyezett a fehér fűz. Csak hát az öreg ritkábban jár ki a házból. Fekszik a polcógyon, nem tud lemászni. Nagy nehezen mégis lemászik Bobil, lemászik, köhögni kezd, elszomorodik. — Korán jósolgattunk annak idején, Cimbora — mondja a kutyának, — Úgy látszik, nemsokára meghalok, csók hát semmi kedvem sincs meghalni, itt hagyni téged. Beteg lett Bobil, nem kél fel, nem mászik le többé, a Cimbora meg el nem mozdul a polcágy mellől; érzi az öreg: közeledik a halál, érzi, átöleli a Cimborát, átöleli, közben keservesen sír. — Kire hagyjalak, Cimbora? Az emberek mind idegenek. Mi együtt éldegéltünk . .. együtt éltük le az egész életünket. Isten veled, kedves Cimborám, érzem, hogy közel a halálom, a mellemben lassan kihűl a pára. Isten veled... De járj el a síromhoz, ne feleljtsd el öreg barátodat! , . . Bobil átölelte a Cimbora nyakát, erősen szívéhez szorította a kutyát, megremegett — és elszállt belőle a lélek. Bobil ott fekszik holtan az ágyon. A Cimbora mindjárt tudta, hogy meghalt a gazdája. Egyik sarokból a másikba járkál a Cimbora — járkál és búsul. Odamegy a halotthoz, megszagolja — megszagolja, és panaszosan felvonít. Az emberek azt beszélték egymás között: ugyan miért nem jár ki Bobil? Abban állapodtak meg, hogy elmennek hozzá; ahogy meglátták, hátrahőköltek. Bobil holtan fekszik a polcágyon, a házban hullabűz terjeng. Az ágyon ott ül a kutya, ül és búslakodik. Az emberek fogták a halottat, elvitték, megmosták, koporsóba tették, a kutya meg el nem mozdult a halottól. Elindultak a holttal a templomba, a Cimbora mellettük haladt. Kergetik a kutyát a templom melói,' kergetik — nem akarják beengedni a templomba. A Cimbora erőnek erejével be akar menni, ide-oda ugrál a templomtornácon, fel-felvonít, o bánattól meg az éhségtől alig támolyog. Kivitték a halottat a temetőbe, kivitték elásták a földbe. Meghalt Bobil, oki nem kellett senkinek, nem is siratta meg senki. Vonít a Cimbora a síron, vonít és lábával kaparja a földet. Elő akarja ásni öreg barátját, előásni — és melléje feküdni. A kutya nem megy le a sírról, nem eszik, búsul. A Cimborát elhagyta az ereje, nem áll fel, nem is tud felállni. Nézi a sírt, panaszosan nézi, nyöszörög. Kaparni akarná a földet, csak hát nem tudja felemelni a lábát. Elszorult a szíve .. . remegés futott végig a hátán, lehajtotta a fejét, lehajtotta, csendesen megremegett ... és meghalt a síron a Cimbora ... Suttogni kezdtek a síron a kis virágok, csodás mesét suttogtak a barátságról a kis madaraknak. Egy kakukk repült a sírhoz, és rászállt egy szomorúnyírfára. Ott ült a kakukk a sír fölött, szomorkodott, és panaszosan kakukkolt. Makai Imre lorditása PARUJR SZEVAK PRÓFÉTÁK Nem jönnek gyakran, de sose késnek; jókor születnek, korra pontosan, csak még előbb is, koruk előzve, és a világ ezt meg nem bocsátja. Vannak őseik, nem hazátlanok, apjuk és anyjuk sosem akárki: felmenőik közt ott a vadember, ki nem tud többé barlangban élni. Származnak ők az öregembertől, aki szívesen hált egy hordóban. Őseik közt ott van az az ifjú, ki arcmásába beleszeretett. Elődeik közt ott vannak mind-mind, kik lelkűket az ördögnek adják, cserébe meglesz, amit kívántak, felednek bitang, korai véget. Ártalmatlanok, mint a Nap fénye, nádi siklóknak méregfoguk nincs mégis, országok rettegnek tőlük, pedig ezt épp ök nem s nem akarnák. Királyokkal is tegezve szólnak, már ha leszállnak holmi királyhoz, de ha nem szállnak, akkor se némák, cipőjükkel is elbeszélgetnek. Akik új rendet s törvényt hoznának: törvényen kivül rekesztik mindig! Nem rettegnek ök gonosz haláltól: nehezen éltek, meghalni könnyebb. Tandori Dezső lorditása Biró Mihály: Rácstépő ember (1918)
