Dunántúli Napló, 1985. november (42. évfolyam, 300-328. szám)
1985-11-07 / 306. szám
e Dunántúlt napló 1985. november 7„ csütörtök A nagy október nyomdokain Nehéz dolog történelmi pillanatokat elképzelni. Milyen lehetett például a több, mint nyolcvan évvel ezelőtti pártkongresszus, ahol néhány tucat emigráns, titokban, álnéven utazó fiatalemberek és nők összegyűltek, hogy valami újat indítsanak meg? Vannak persze visszaemlékezések az orosz szociáldemokraták második kongresszusáról, tudjuk, kik vettek részt, miféle harcban formálódott az új típusú forradalmi munkáspárt eszméje ténnyé, hogyan fogadták el a pártprogramot. A forradalmárok akkor is — ez törvényszerű — optimisták voltak. Igazuk tudata diktálta, hogy bízzanak eszméik megvalósulásában, végrehajthatóságában. Példátlan bátorság és elszántság kellett a nagy kísérlethez. Az elmúlt csaknem hét évtized a kísérletezők merészségét igazolta. A körülmények, feltételek változása nem csökkentette az évtizedek alatt a forradal- miság követelményeit, ám ezek alapvetően változtak meg. Az első pártprogram megfogalmazásának idején, az orosz birodalmat agyag- lábú óriásként emlegették. Ki vonná ma kétségbe, hogy az új szovjet ország 1917. októberét követően acéllábakra állt? A feladatok tudományos alaposságú, hosszú távú kitűzése a kommunista pártok alapvető munkamódszere. A pártprogramoknak ezért különösen nagy jelentőségük van. Most, amikor publikálták az SZKP újjászerkesztett programjának tervezetét, ezt a marxi—lenini elvet érvényesítették. A Lenin által támasztott követelmény, hogy a kommunisták tennivalóikat a „konkrét helyzet konkrét elemzése" alapján határozzák meg, így érvényesül. A programtervezetet közzé tevő testület fontosnak tartotta kiemelni, hogy a huszonnégy évvel ezelőtt elfogadott harmadik program legfőbb elméleti és politikai tételei igazolódtak. „Mindamellett a felhalmozott tapasztalat az ország belpolitikai életében és a nemzetközi színtéren végbement változások tudományos értelmezése lehetővé teszi, hogy pontosabban és konkrétabban határozzák meg a szovjet társadalom fejlődésének távlatait, a végső cél, a kommunizmus elérésének útjait és eszközeit, az új történelmi körülmények között a külpolitikára háruló feladatokat." A most publikált dokumentum nem értékeli át tehát az előző programváltozat megállapításait, de ugyanakkor —, s az összehasonlítás lehetővé teszi kimondani ezt —, a kor valóságához jobban igazítja, a történelmi lehetőségek széles, körű figyelembevételével pontosabbá teszi. A nagy történelmi-társadalmi feladat a kommunista társadalom felépítésének célja nem változott —, változott viszont a megfogalmazás, az adott körülményeket és lehetőségeket, a szovjet társadalom és külvilág realitását, azaz 1961 óta eltelt időszak tanúságait, figyelembe vevő az új szöveg. A Szovjetunió most az októberi forradalom hatvannyolcadik évfordulóiáról emlékezik meg. A hét évtizedes fejlődést, győzelmeket, nehézségeket felvázolva, a dokumentum megállapitia, hol is tart ma a szovjet társadalom. A fejlett szocialista társadalom építése folyik — szögezik le —, amelyben „napi feladattá vált a szocialista társadalom mindent átfogó és mindenoldalú tökéletesítése, lehetőségeinek és előnyeinek mind teljesebb és hatékonyabb kihasználása". Ez a küzdelem nem légüres térben folyik, — kialakult a szocializmus világ- rendszere. A pártprogram tervezete, a Varsói Szerződés és a KGST országainak együttműködését méltatva leszögezi: „A történelem ed- dik nem ismert ilyen országközösséget, amelyben senkinek sincsenek és nem is lehetnek különleges jogai és kiváltságai, amelyben a nemzetközi kapcsolatok valóban a népek közötti kapcsolatokká váltak . . .” Az SZKP újjászerkesztett programja is jelentős' teret szentel a szocialista világ „környezetének", elemzi az imperializmus, a fejlődő világ helyzetét, ellentmondásait. Korunk — a két világ- rendszer együttélésének és versengésének kora. E történelmi verseny, amely az új társadalom felé vezető utat kíséri, súlyos ellentmondásokat és veszélyeket hordoz. Az értékelés megerősíti: a háború nem elkerülhetetlen, az egyetlen észszerű és elfogadható út a különböző társadalmi rendszerű államok békés egymás mellett élése. A Szovjetunió nem támogatja a „forradalom exportját", ám ellenáll minden kísérletnek, amely az ellen- forradalom „kivitelével” próbálkozik. Ezek a megállapítások összhangban vannak a békés egymás mellett élésnek, mint stratégiai feladatnak a meghatározásával. A novemberi genfi Gorbacsov —Reagan találkozó előtt, az amerikai elemzőknek fel kell figyelniük arra, hogy a Szovjetunió elkövetkező évtizedeit meghatározó dokumentum leszögezi: a párt a két nagyhatalom normális, stabil kapcsolataiért száll síkra. Az is naqyon lényeges, hogy az SZKP ismét megerősíti. hoqy megengedhetetlennek tartja, hogy a két világrendszer közöttf ideológiai ellentéteket , kiterjesszék az államközi kapcsolatokra. És még valami, amire mindenütt érdemes odafigyelni: „Az SZKP ünnepélyesen kinyilvánítja, hogy nincs olyan fegyver, amelynek kölcsönösségi alapon, hathatós ellenőrzés alkalmazásával való korlátozására a Szovjetunió ne állna készen." Az általános értékelések és a nemzetközi kapcsolatokra vonatkozó tételek jelentőségétől nem maradnak el a szovjet társadalom és gazdasáq belső fejlődés útját kijelölő passzusok. Az olvasó ezeket azzal a tudattal tanulmányozza, hogy a világ legnagyobb országa gazdasági és társadalom-politikai programját tartja a kezében. A tudományos elemzés követelménye itt sem érvényesült kevésbé, mint a nemzetközi szakaszban. Sőt, amig az SZKP vezetése nem tartotta szükségesnek, hogy a nemzetközi kapcsolatok eddig követett vonalán változtasson, addig a gazdaságot illetően a programtervezet sok új elemet és nem kevés önkritikus megállapitást is tartalmaz. Ezek mindenekelőtt az irányítás, a gazdasági építés, az ipari termékváltás felgyorsítása, a meglévő alapok jobb kihasználására vonatkoznak. Lényeges az a tétel, ami a jövőt megalapozó beruházásokra vonatkozik. Az SZKP itt is az intenzív utat jelöli ki azzal, hogy a súlypontot —, az eddig létrehozott óriási anyagi-technikai bázison — az építkezésekről a már meglévő vállalatok felújítására, korszerűsítésére kell áthelyezni. A nehézipar primátusának elismerése, a gépipar fontosságának hangsúlyozása nem áll ellentétben a hivatalos vonallá vált, erőteljes törekvéssel, miszerint a közszükségleti cikkek és a szolgáltatások „hiánytalanul elégítsék ki a szovjet emberek igényeit." A pártprogram előírja azt is, hogy a fejlődés meggyorsítása céljából a népgazdaság minden ágazatából be kell vonni a vállalatokat a közszükségleti cikkek gyártásába. A szovjet párt az intenzív fejlődés, a felgyorsult műszaki haladás —, s a lakosság mind teljesebb ellátásának útját, a közgazda- sági és i rá nyitó si rendszer tökéletesítésében jelölte meg. Ez egyebek között a vállalatok és az egyesülések önállóságának növelését, az önelszámolás elterjesztését jelenti. Együtt jár ez a központi szervek által kiadott mutatók számának csökkentésével. Az adminisztratív láncszemek sokaságának kikapcsolása is hangsúlyt kapott a dokumentumban. A gazdaságpolitikában a párt a dolgozók alkotó kezdeményezéseinek, a termelés irányításába való bevonásának igen nagy jelentőséget tulajdonít. A pártprogramnak az államelmélet fejlődésével foglalkozó szakaszai szerint ugyanis a kommunista társadalom felé vezető utat az össznépivé vált szovjet állam demokratizmusának kiteljesedése, a dolgozóknak a politikai életbe való teljes jogú részvétele jelenti. A párt —, s itt ismét a kritikus hangnemre kell felfigyelni, — szigorú fellépést követel azokkal szemben, akik az állam- apparátusban lelkiismeretlen munkát végeznek. „Hivatali beosztással való visz- szaélés, karrierizmus, személyes meggazdagodásra való törekvés, sógorság — komaság, protekció —, ezek azok a vétségek, amelyek szigorú megbüntetésére o pártprogram felszólít. A szovjet kommunisták nem festenek országukról idealizált képet: a párt a lenini elvet követve, a nagy október nyomdokain haladva, tömegek között él, azok szemével látja az országot, azok eszével és szívével érzi a gondokat, keresi a legjobb megoldásokat. A dokumentum nem a realitásoktól elszakadt elmélkedés, nem vágyálmok ösz- szesitése és kergetése, hanem a hosszú távú célkitűzések napi feladattá lebontható, gyakorlati munka programja. A nyolcvanegynéhány éve elhatározott első programtól az átszerkesztett harmadikig, nem csak emberöltők sora, de a forradalom által elindított, visszafordíthatatlan irányú társadalmi fejlődés vezetett el. Akkor a cári önkény megdöntése, az alapvető szabadságjogok megszerzése volt a cél. A londoni kongresszus küldöttei által megfogalmazott harci feladatokat végrehajtották. A mostani programban kitűzött tennivalók is forradalmi munkastílust és össznépi cselekedetek sorát igényli. Miklós Gábor Példaképek: Az első példakép János vitéz volt. S talán a mama is vitéznek látta a fiát, aki felolvasta neki a költeményt; vitéz, aki már birtokba vett egy ismeretlen birodalmat, apának, anyának el nem sajótítottat, a betűkét. Valahol Tatabánya és Máza között, a vagonban, egy szerényen feldíszített fenyőág mellett a borítólap nélküli Pe- tőfi-kötet; az édesanya találta valahol,' fiának menekítette a kidobottat. Az első példakép Kukorica Jancsi: Bottyán István először éli meg, a szegény embernek nem kell feltétlen vesztesnek lennie.- A románok feldúlták Tatabányát 1919-ben. Alig volt kenyér, nem volt tej. Az asz- szonvok megszállták a bányairodát, gyerekestől: minket kívülre állítottak, ha valaki kinéz az ablakon, hát dobjuk be kővel. Mondanom sem kell, ez tetszett mindannyiunknak. Ők elfoglalták a folyosókat - így próbáltak tiltakozni, s nem eredmény nélkül: úgy-ahoqy megegyeztek. S amikor később el-elaondolkodtam azon, hogy mi minden nem alakítja az embert, az is eszembe jutott gyakran: példa volt ez is a kollektiv cselekvésre. Jó darabig ez volt az utolsó emléke Bottyán Istvánnak Tatabányáról. Apját, a bányászt kiutasították onnan tanácsköztársasági viselt dolgaiért, vagonra rakták a családot, hónapokig utaztak Mázára. A vonaton érte őket a karácsony, hányódva sem feledkezett meq a mama a szeretet ünnepéről: arra volt akkor a családnak a legnagyobb szüksége, ha már a vasutasok jólelkűsége segítette őket eljutni Mázára. — Mázára megint úgy emlékezem, mint ami a kollektív magatartást alakította bennem. Jól megvoltak akkor a svábok és a magyarok egy faluban, a különböző szokások, énekek jól kiegészítették egymást. S itt tanultam meg, hogy segíthetnek egymáson az emberek, ahogy kalákában házat építettek, hát úgy is. Tiz évet éltem itt, talán az volt életem legszebb időszaka. S noha apám, anyám Írástudatlan volt, mindent megtettek azért, hogy én tanuljak. Már a polgáriba jártam, amikor apám kiment Belgiumba, Így hát nem tudtam folytatni az iskolát, dolgoznom kellett. Anyám szépen félretette, amit meg tudott spórolni, s egy év kihagyás után visszamehettem tanulni. De hát félévkor megbuktam, lehet, a kihagyás miatt is, lehet, nem tanultam eleget. Ekkor megdöbbentem, mert tényleg a szánktól vontuk meg a falatot: én elhanyagoltam a kötelességemet! Év végére dicsérettel végeztem. Bottyán István szinte akarata ellenére került a mozgalomba. Mint félig gyerek, játszott volna ő is szívesen, dehát fel kellett olvasni a szülőknek, a Belgiumból visszatért apának, Népszavát, brossurákat, vinni kellett az olvasmányt másoknak is. De a nemszeretem „titkárkodás" apja mellett, mégis hatással volt rá. Baranyából vissza Dorogra, a négy polgári után Bottyán István is a bányánál kezd dolgozni. Protekció kellett a munkához, bányamunkához is, a gazdasági válság százezreket tett az utcára. — De sokat vitatkoztunk akkor a felnőttekkel, apámmal! Nekünk tetszett Mussolini, csak azt láttuk, hogy rendet teremtett Olaszországban — igy hát nemcsak azt mondták, hogy várjuk ki a végét, hanem komolyabban is elkezdtek foglalkozni velünk, fiatalokkal. Nagyon jó nevelők voltak a bányászok. Dorog, Sárisáp, Kesztölc, Tatabánya: jó bázisa volt a baloldalnak, de Esztergomnak, a hercegprímásnak is, s később a volksbundosoknak. Bottyán István több oldalról is kapcsolatba került a kommunistákkal, olyannyira, hogy párttagságát ekkortól ismerik el ma már, pedig nem volt tagkönyve. Hogy is lehetett volna a sárisápi csoportnak, a partizánharcra készülőknek, akik fegyvereket szereztek, akik röplapokat terjesztettek. — Nehéz volt, mert sokféle spiclihálózat állt velünk szemben. Amikor rájöttek, hogy áruházi prospektusokban csempésszük a röplapot, akkor Ka- szap Pista újságjába tettük, amikor arra is rájöttek, mondtam, próbáljuk meg, amit Gorkijnál olvastam: a gyárkémény huzatjával szórjuk szét a röplapot. Egyszer az is bevált. Amikor annak jött el az ideje, a szabotázsok is elkezdődtek: lassítottuk a termelést, kevesebb szenet a hadigépezetnek. Ám kényszerű kiválás a közvetlen akciókból, cserébe az „egyetemért”: 1941-ben lebukik az ifjúsági csoport, Nagykanizsára internálják Bottyán Istvánt, ahol valóban egyetemi szintű képzést kap marxizmusból, politikából. S a második példaképét is itt kapta: Kiss Károlyt, aki nemcsak arra ügyelt, hogy politikai képzést kapjanak az internáltak, de hogy tiszták, gondozottak is legyenek, s hogy az otthonmaradottakat is segítsék. Merthogy Bottyán Istvánnak kisgyereke volt már otthon, járni tanult volna, s Kiss Károly készített kiscipőt az ő gyerekének. — Ilyennek kell lenni, mondtam akkor magamnak. Nyelveket tanultam én is, ahogy Kiss Károly szótárból a németet, s emberi kapcsolatokra törekedni a legembertelenebb időkben is. Itt, az internálótáborban végképp eldőlt Bottyán István élete, végképp, elválaszthatatlanul összefonódott a kommunisták mozgalmával. Még az sem rendíthette, hogy azok hadifoglya lett, akik a felszabadulást hozták népének, s akikkel együtt harcolt. S nem rendíthették az őt is megbetegítő „ötvenes évek", ötvenhat is a posztján találta, karhatalmista lett az első szóra. Ma nyugdíjasként Pécsett él, s számtalan kitüntetés birtokosa. Ha keresi valaki, otthon alig találja, ma is aktív a pártmunkában a 73 éves Bottyán István. Ily korra már bölcs az ember, s ha kérdezünk egy bölcset, ki a példaképe, olyasmit válaszol, mint ő: — Az az ember a példaképem, aki szerényen, önzetlenül tud másokért dolgozni. B. L. A leningrádi Palota tér (Fotó: APN) Az SZKP megújított programja
