Dunántúli Napló, 1985. november (42. évfolyam, 300-328. szám)
1985-11-07 / 306. szám
A Dunántúli napló 1985. november 7., csütörtök Részlet a Szegfű utcából — a házak sorában a telekalakítással helyenként tereket hoztak létre. Tanácsi gazdálkodás — bólyi módon Egy forintból barmot Bősz József tanácselnök kedvetlenül ül le délután ehhez a beszélgetéshez. Nem a téma miatt, amit előtte nap már megbeszéltünk: hogyan tud a tanács egy forintból hármat csinálni a mai gazdasági helyzetben, hanem egy délelőtti vitatkozás miatt. Ugyanis a nagyközség most készülő összevont rendezési tervéről tárgyalva, azt mondták neki, hogy az emberemlékezet óta a település közepén levő sajtüzemet, valamint az annak idején a felsőbb szervek áldásával a szennyvíz- telep közelébe telepített vágóhidat ki kell telepíteni, és hogy a helyi építési előírásokban — a kitelepítés foganatosításáig - építési tilalmat kell majd elrendelni ezeknek a környezetében. Egyetértünk abban, hogy manapság könnyű az ilyesmit kimondani, hiszen oz nem kerül pénzbe, de mit tehet a tanács? Gazdag-e Boly? Megkérdeztem az elnöktől: jómódú falu-e Boly? Ugyanis mielőtt idejöttem, körbejártam Bolyt, amit különben nem először tettem, de most — mert éppen a fent vázolt témáról készültem beszélgetni Bősz Józseffel — ez a gondolat foglalkoztatott, látván ismét a rendezett, csinos utcákat, a szép házakat. Ami a legfeltűnőbb: kérkedően hivalkodót nem látni, és olyant sem, amelyik rá akarna licitálni a szomszédra, megmutatván, hogy a tulajdonosának többre futja. Józan mértéktartás — ezzel lehetne jellemezni az új bólyi lakóterületeket, amelyek akár példaként is szolgálhatnának más településeknek. — Tehát: jó módú telepü- lés-e Bólv?- Azt hiszem, igen — válaszol némi gondolkodás után a tanácselnök. — De ez a jó mód csak részben a munkáltatók érdeme. Óriási a munkaidőn túli tevékenység, ezért nagy szabadidős programokat nem lehet itt tervezni. Mindenki kitalált valamit, amivel meg lehet toldani a munkahelyi jövedelmet. Ami pedig a legszebb: ebből a többletből a falunak is adnak, különösen, ha a szőkébb közösség érdekét szolgáló célról van szó. És itt is vagyunk az „egy forintból hármat" alapgondolatnál, amiről most már nevetve jegyzi meg a tanácselnök, hogy „azért nem egészen így van ez". De a beszélgetésből mégis az derül ki, hogy Bolyban eddig is megtalálták a pénz fiaztatásának a módját, és bizonyára megtalálják ezután is. De mielőtt még belebonyolódnánk ebbe, a következő öt esztendő ma ismert bólyi lehetőségeit vesszük szemügyre. A nagyközség tervkoncepciója 241 millió forint bevétellel — gazdálkodási alappal — és az erre alapozott kiadással számol. 173 millió az ún. szabályozott bevétel összege, 20 millió az állami támogatásé. 19 millió a céltámogatásé, amit pályázattal lehet elnyerni c megyétől — a pályázati célok: Töttös és Borjád ivóvíz- ellátása, a bólyi szennyvízelvezetés fejlesztése, a nevelési központ és az egészségügyi centrum (amik természetesen nemcsak helyi, azaz bólyi igényeket elégítenek ki), továbbá 29 millió forint összegű az érdekeltségi bevétel. Ebben a helyi gazdálkodó szervektől — mezőgazdasági kombináttól, termelőszövetkezetektől, áfész- től stb. — várható összegekkel kalkulálnak, továbbá a településfejlesztési hozzájárulással, a tefával. Erről most folynak az utolsó viták a tanácshoz tartozó községekben, s a tanácselnök már azon tűnődik, hogyan is boldogulnak majd a tefával járó bonyolult adminisztrációval. Nem új — Mit vár a tefától? — Ha matematikuson nézem, két-háromszor annyi kellene, hogy bejöjjön, mint a KÖFA volt, ami évente 550 000 forintot tett ki. Ugyanis a KÖFA fejenkénti összege 300 forint volt, a tefánái pedig 600 —900 forintban gondolkodtunk. Valójában jó, ha 1,6- szoros lesz a különféle mentesítések nyomán. Mi pl. azt eldöntöttük, hogy aki valamilyen társulási hozzájárulást fizet, azt mentesítjük a tefa alól, s a maga idejében azt is, aki utóbb lép be valamilyen társulásba. A tefa egyébként számunkra — és ebben nemcsak a tanácsot, hanem az egész lakosságot értem — nem új, hiszen a régi jogszabály lehetőséget adott az ún. önkéntes településfejlesztési hozzájárulás gyűjtésére, amivel mi — jól megválasztott közösségi célok megvalósítása végett — éltünk is. Ez nagyon jó volt, mert nem volt kötelező; mindenkire rábíztuk, menynyit ad. S hogy ma olyan Boly, amilyen, abban ennek is része van. A jövőben természetesen nem élünk ezzel a bevételi formával. A tefa bevezetése nyomán felvetődhet: vajon milyen esélyei maradnak mellette a településfejlesztő társadalmi munkának, amiben pedig olyan szép eredményeket ért el korábban Boly, hogy legutóbb elnyerte a Hazafias Népfront jubileumi zászlaját. A tanácselnök derűlátó: — Tagadhatatlan, hogy a tefa valamelyest a társadalmi munka rovására mehet, bár szerintem a két akció között kell különbségeknek lenni. Ebben látom annak a biztosítékát, hogy a társadalmi munkára ezután is számíthatunk. A tefa községi szintű célt szolgál — Töttösön vízműépítés- hez, Borjádon is ehhez és művelődési ház építéséhez, Pó- csán intézményközponthoz, Nagybudméron is ehhez, Kis- budméron az intézményközpont felszereléséhez, Bolyban a nevelési központhoz kérjük a hozzájárulást —, a településfejlesztő társadalmi munka pedig kisebb közösségeket érintő dolog, amibe az emberek szívesen besegítenek, ha a kért munka közvetlenül a portájukat szolgálja. Ismeretes, hogy 1986-tól a tanács maga dönti el: a gazdálkodási alapjából mennyit fordít a működési kiadásokra (ez volt a költségvetési rész), és mennyit a fejlesztésekre. Bolyban ezt hogyan állapították meg? — A költségvetés összege tapasztalati szám — magyarázza az elnök. — Ezt próbáltuk kicsit felerősíteni, hiszen az intézmények fenntartása nagyon lényeges dolog. A bólyi intézmények az átlagosnál többet vállaltak — az óvoda német nyelvoktatással kísérletezik, az általános iskola negyedik éve folytat kísérletet a kétnyelvű oktatás bevezetésére, az öregek napközi otthona megyei szintű módszertani központ, a művelődési központ pedig a nagyközségi közös tanácsénál nagyobb terület bázisintézménye —, átlagos költségvetéssel pedig nem lehet átlagon felüli feladatokat megoldani. Ezért kell többet törődnünk az intézményeink működtetésével. Az egységes pénzalap ebben van a segítségünkre — a fejlesztések rovására. 241 millióból — úgy gondoltuk —, 175-öt kell a működtetésre fordítanunk, a fejlesztésekre tehát 66 milliónk marad. Ez pedig nem sok! Különösen, ha hozzáteszem, hogy egyedül 1984-ben 32 milliós fejlesztési alappal gazdálkodtunk. Egyharmadáért És itt jön elő az „egy forintból hármat" elv fontossága. íme egy csokorravaló a módszerekből, ahogy a tanácselnök elmondja: — Ha például közműépítésre vállalkozunk, a lakosság a maga területén elvégzi a földmunkát, a tanács megveszi az anyagot, a szerelők munkaidőn túl végzik el a szakmunkát, az érdekelt lakosság pedig társadalmi munka megváltásként közvetlenül nekik fizet. így a tanácsi eszközökből a tényleges költségnek az egyharmadáért lehet elvégezni a munkát. Ugyanígy van egy járdaépítésnél is; mi az anyagot, a kész, kevert betont adjuk csupán. Hasonló módon fejeztük be most a Puskás Tivadar utcában az útépítést: az anyagot a kombinát szállította a helyszínre, mi szerveztük a dologhoz értő szakemberekből a házilagos kivitelező brigádot, a lakosság pedig a munka fedezetére fizette a 3000 forint önkéntes hozzájárulást. Más típusú, de mégis idevágó példa az, ahogy az iskolát megépítettük. Ehhez magyarázatul el kell mondanom, hogy kb. 250 diplomás él a területünkön; ezt a nagy szellemi erőt fel kell használnunk és elég gyakran meg is tesszük. így volt az iskolával is, amit a kombinát tervezőrészlegénél terveztek meg úgy, hogy 20 tantermet megépítettünk 24 millió forintért, holott ma minimum 2 millióban van egy tanterem építési költsége. Aztán szaporítani lehet a pénzt versenytárgyalássai is. Nem szabad elfogadni az első ajánlatot —- ezt már megtanultam. Alku nélkül mindenünket ráfizethetjük, hiszen érthető a vállalkozó álláspontja is: minél többet kicsikarni a másikból, ha hagyja. A versenytárgyalás eszköz a kezünkben, hogy ne hagyjuk. Aztán említhetem még az alkalmi társulásokat is, amikor a lakosság egy-egy bizonyos célra tartalékolja a pénzét addig, amíg a tanács is hozzá tudja tenni a magáét. Még egy dolog van, amiről beszélnünk kell: a kötvények. Boly kezdeményezője volt a kommunális kötvénykibocsátásnak, s most a tervkoncepcióban olvasom, hogy 1987-től kezdik a visszafizetést, ugyanakkor esetleg új kötvénykibocsátás gondolatával kell majd foglalkozni. Miről van szó? — Ha a körülmények úgy kívánják, ismét megpróbáljuk a kötvényt annak a tudatában, hogy nagyobb kamatot kell majd fizetnünk, mint az öregek napközi otthona kötvénynél. De még így sem tudunk jó üzletet kínálni, hanem partnereket fogunk keresni közérdekű munkához, amin a közösség nyer. Az öregek napközi otthonához annak idején 1,1 millió forint értékű jegyzést vettünk igénybe, holott ennek a kétszeresére volt ajánlat. Ha újra jönnénk a kötvénnyel, először majd azoknak az akkori hajlandóságát kérdezzük meg, akiknek a korábbi ajánlatát nem vettük igénybe. Meleg étel minden nap Főzőhelyek falun Kitartóan szemerkél az eső, köd üli a nép- telen utcákat. Csak az égnek kígyózó füstcsíkok jelzik, hogy a házak többségében ilyenkor napközben is itthon vannak. Úgy, mint a falu felső vége felé lévő takaros családi házban, Ronta Pofák otthonában. A tűzhelyen nagy család részére készül az ebéd: zöldségleves májgaluskával, sertéspörkölt rizzsel. Egy év óta öt idős ember részére is főz Ronta Pál- né. — Női szabó a tanult mesterségem, de nagyon kévés munkám akadt mondja Anna asszony. Jó ideig bedolgozást vállaltam, sok itthon lévő asszonytársammal együtt, de amikor Drávátokon varroda nyílt, megszűnt a bedolgozás, úgy döntöttem, hogy nem járok át. A férjem Pécsett dolgozik a BÉV-nél, hajnalban kel, este jön haza. Az édesanyám a szomszédban lakik, de napközben mindig velem volt, szóval rám itthon van szükség, itthon kellett maradnom. Tavaly ősszel kezdte keresni a tanácsi kirendeltség azt az asszonyt, aki elvállalná, hogy hétfőtől péntekig ebédet készít idős embereknek. Olyanoknak, akik korukból, betegségükből eredően már nem, vagy csak nagyon nehezen tudják magukat ellátni. Ronta Pálnéban találtak vállalkozóra. így Drávakeresztúr, ez az alig 200 fős település az elsők között kapcsolódott be a megyei tanács által kezdeményezett családi főzőhelyek sorába. — Hideg Pista bácsinak és feleségének, Maturicz Mihály- nénak, Szakács néninek és a lányának főzök. Ügy hallom: megelégedésükre. Szakács Györgynéék háza megbújik két másik között. Az utcára néző virágoskertet látva •— amelyben még most is mutatósak az embermagasságúra nőtt, de fagycsípte rózsák — nem is gondolná az ember, hogy odabent egészen más világ fogadja. Hetvennégy éves, madárcsontú, beteg asszony él együtt ötvenhárom éves, gyermekkorától súlyos beteg lányával. A férjet, az édesapát méq az ötvenes években veszítették el: halva hozták haza a lovak a szekéren a földről. Szakácsné egyedül nevelte fel n beteg Rozáliát és öccsét, aki a villanyszerelő szakmát tanulta. A fiú 23 éves korában halt meg. — Az állam támogat bennünket mondja az idős asszony. —- Rozikára is kapok pénzt. Ruhára már nem nagyon kell, a kosztunk most már minden nap megvan, így hát összerakom. Ha majd nem leszek gondozzák meg érte az otthonban Rozikát becsülettel. — Nem kell erre gyűjteni — nyugtatja Nagyréti Éva, megyei vezető gondozónő. — Amire szükségük van, vegyék meg, ne nélkülözzenek. Nem kell attól félnie, hogy Rozikának nem viselik gondját. — Ezt mondta a Sáminé is — bólint az idős asszony, de így nyugodtabb vagyok. Sámi Zoltánné tiszteletdíjas gondozónő a faluban. Ű jár Szakácsékhoz takarítani, bevásárolni, s ő az, aki hét végére levág egy-egy tyúkot, csirkét Szakácsék baromfijából, hogy az édesanya szombat-vasárnapra könnyebben tudja megfőzni kettőjüknek. Visszamegyünk Rontóékhoz ahol már csaknem kész az ebéd. Anna asszony az éthordókat készíti. Kihordja az ebédet, Biciklire teszi a három edényt. Szakácsékig tolja a kerékpárt, ott beadja az egyiket, a másik kettővel már tud kormányozni, felül a kerékpárra . . . Orfű, Liptód, Peterd, Drávakeresztúr után az elmúlt hónaptól Cserdi is belépett a baranyai családi főzőhelyek közé. — Cserdi felé nem megy a helesfoi szociális otthon ebédet szállító autóbusza, az ott élő idős emberek étkeztetése régóta gondot jelentett nekünk — mondja dr. Fejes Miklósné, o bükkösdi tanács igazgatási előadója. — örültünk annak a körlevélnek, amelyben a megye tudatta velünk, hogy ha találunk valakit, aki főzne idős embereknek, akkor ők az anyagi hátteret biztosítják. — Kis településen, ahol nincs munkahely, talán nem olyan nehéz vállalkozóra lelni .. . — Utána kell járni. Az első szervezési akció nehezen jött össze, végül megbeszéltük a részleteket, s amikor már azt hittem, hogy kezdhetünk, s bejelentettem a megyének, hogy kérem az anyagi támogatást, az illető meggondolta magát. Szóval ez kudarccal végződött. Akkor már sok asszonnyal beszéltem, kértem őket de hiába, kicsit elvesztettem a reményt. De megint elmentem az elöljáróhoz, Tör- qyéki Attilához és Borbás Gyula bácsihoz, aki egykor mezőőr volt Cserdiben, s mindenkit ismer. Eqyütt jártuk végig az otthon lévő asszonyokat. Nagy örömünkre Gömör Verona elvállalta, s októbertől öt idős emberre főz, szombat kivételével egész héten. — Vagyis vasárnap is? — Igen. A szombatot is csak azért kérte szabadnak, hogy nagyobb tételben tudjon vásárolni. öt ember napi ellátására még nem vonatkoznak azok a közegészségügyi előírások, különböző feltételek, amelyek az ennél több személyre főző konyhákra igen. Ezért tudnak ilyen feladatra vállalkozni a kis falvak háziasszonyai, s ezért lehet — remélhetőleg egyre szélesebb körben gondoskodni az olyan idős emberek napi meleg ételéről, akik más módon nem juthatnak hozzá. A főzőasszonyok ellenszolgáltatásként minden személy ebédjére huszonöt forintot. a munkájukért havi 1500 forintot s egy gázpalackot kapnak. Az edényeket a tanács veszi meg nekik. Török Éva Hársfai István
