Dunántúli Napló, 1985. november (42. évfolyam, 300-328. szám)
1985-11-23 / 321. szám
Az Európa Kiadó dokumentumkötete Barátok a bajban Lengyel menekültek Magyarországon a második világháborúban Népek barátságának próbaköve mindig valamilyen válsághelyzet. így volt ez 1939 őszén, Lengyelország összeomlása idején, amikor Magyarország tízezerszómra fogadta be a lengyel menekülteket és biztosította számukra az ideiglenes vagy a végleges hazát, a lehetőséget a konspirációra, valamint a továbbjutást a fasiszta Németország ellen harcoló lengyel alakulatokhoz. Katonák és polgári személyek, keresztények és zsidók, férfiak, nők, gyermekek, öregek érkeztek akkor hazánkba. Róluk jelentette meg most Emlékezések című sorozatában az Európa Könyvkiadó Barátok a bajban . (Lengyel menekültek Magyarországon 1939—1945.) című kötetét. Szerkesztője Antal László, az Európa Könyvkiadó nemrég nyugalomba vonult irodalmi vezetője, aki hét esztendővel ezelőtt kezdett hozzá a kötet összeállításához. Huszonnyolc visszaemlékezés, menekültek vallomásai és a velük készített interjúk idézik fel a hozzánk érkezett lengyelek élményeit. Az írások közül tizenhét készült ezen kötet számára, a többit másutt megjelent publikációk alapján közli a szerkesztő. így találkozhatunk három, a Dunántúli Naplóban megjelent interjúval, amit Havasi János készített néhány éve ma is hazánkban élő lengyelekkel. Az emlékezők írásait Juhász Gyula történész tanulmánya vezeti be, és Jerzy Robert Nowak, valamint Tadeusz Olszanski A lengyelek és Magyarország című tanulmánya zárja. Ezekben tárgyszerű elemzést olvashatunk arról, miként utasította vissza a Teleki-kormány azt a német és szlovák követelést, hogy engedje át csapataikat Lengyelország délkeleti határához. így hiúsult meg Lengyelország teljes kö- rülzárása, és maradt egy keskeny folyosó lengyelek tízezrei számára. így indult meg a menekülők áradata éppen úgy, mint annak idején a Rákóczi-szabadság- harc bukása után -, de most fordított irányban. Dr. Antall József, a Belügyminisztérium osztálytanácsosa Teleki Pál miniszterelnöktől kapott megbízatása alapján intézte a lengyel menekültügyet mindaddig, amíg a német megszállás idején a Gestapo el nem hurcolta. Száznegyvenegy katonai tábort hoztak létre, biztosították a lengyelek továbbjutását a szövetségesekhez; 300 lengyel fiatal fejezhette be hazánkban az egyetemet a háború éveiben és térhetett vissza hazájába, hogy betöltse azt az űrt, amit a németek a lengyel értelmiség halomra- gyilkolásával teremtettek. Lengyel gimnázium működött Balatonbogláron — az eayetlen a megszállt Európában. Lengyel tanítókkal, tankönyvekkel huszonhét általános iskolát létesítettek . . . Pár éve, már a könyv készülte idején vita folyt arról hazánkban, vajon hány lengyelt mentett meg annak idején Magyarország és vajon írhatók-e valamiféle jópontok ennek kapcsán a Horthy-rezsim javára. Ama vita érzelmi, indulati megközelítései helyett az Európa Kiadó kötete másfajtát kínál: a tényekkel, az érintettek megszólaltatásával ad jót, rosszat egyformán felsorakoztató információanyagot romantikusok és kételkedők számára. Ebben a könyvben a tények beszélnek, és ez a könyv legfőbb érdeme. Ezek a tények felkavarnak, megrendítenek, gondolkodásra késztetnek. Hazánk második világháborús szerepét senki sem kívánja itt más megvilágításba helyezni. Megtörtént dolgokról olvashatunk, és ezek egy árnyaltabb történelemlátáshoz adnak támaszpontokat. A becslések 45 000-től 120 000-ig terjednek a lengyel menekültek létszámát illetően. Bármennyien is voltak, nem kétséges, hogy az akkor más politikai táborban álló Magyarország sok tízezer lengyel számára tette lehetővé a túlélés emberi körülményeit, mentette ■meg őket a fasizmus karmaiból. Magyarországon keresztül menekült annak a nyugati lengyel haderőnek a zöme, amely bevette Monte Cassinót, és részt vett Franciaország felszabadításában. Keresztény származást igazoló iratokkal több ezer lengyel zsidó menekült meg magyar segítséggel a koncentrációs táborok poklától; Vácott iskola működött lengyel zsidógyerekek részére, akik Pestre menekítve élték át a holocaustumot. Ezeket a tetteket kétségkívül a magyar közvélemény lengyelbarát álláspontja határozta meg, amellyel a németek kifejezett rosszallásai és fenyegetődzései ellenére minden soron következő kormánynak számolnia kellett. Az ügyet teljes bonyolultságában tárják elénk a megszólaló lengyelek: Orlowski, egykori követ, a Budapest- Zakopane—Budapest útvonalon titkos futárszolgálatot teljesítő fiatalok, a lengyel' ellenállás hősei, hivatásos katonatisztek és közkatonák, az ellenállás rádiójának és sajtójának szervezői, Balatonbogláron érettségizett,. Magyarországon örökbefogadott lengyelek, az itteni lengyel cserkésztábor parancsnoka és a Pécsett élő Feliks Drecki... Nemzeti önismeretünkhöz, a magunkról kialakított képhez rajzol fel újabb vonásokat ez a közös, lengyel-magyar dokumentumkötet. Olyan tények felsorakoztatásával, amelyek miatt nem kell szégyenkeznünk. Gállos Orsolya A művészet nem szolgáltatóipar Min dolgozik Erdős János? Vannak f.:tök, akik nem járnak színhó; .a, hangversenyre, irodalmi estre, sőt más festők kiállítására sem; ez összefügghet kevés szabadidejükkel, anyagi, családi helyzetükkel, de magatartásuk lehet az ars poetica része is. Erdős János viszont azok közé tartozik, akik szinte tüntetőén minden pécsi kulturális eseményen ott vannak. ,,Nem hiszek a műveletlen müveltség-csinálókban — mondja. — Mi, pedagógusok és művészek azt vállaltuk, hogy formálói leszünk gyerekek és felnőttek Ízlésének és műveltségének. Aki tájékozatlan, aki nem tudja, mi történik a saját városában és a nagyvilágban, festőként még megnyugtathatja magát, de pedagógusként hogyan számol el a lelkiismeretével?" A 60-as évek elején volt fiatal építész, festő,, majd tanár Pécsett a művészeti szakközép- iskolában, ahol azóta is tanít. Akkoriban hirtelen pezsgővé vált Pécsen a művészeti közélet: a fiatal balett, írók a Jelenkor körül, szárnyaikat próbálgató képzőművészek olyan kulturális kört jelentettek, amelyre nosztalgiával emlékeznek az érdekeltek. Ma nagyobbak a lehetőségek, erőteljesebb a művészet társadalmi támogatása és mégis, mintha gyakoribb lenne a bezárkózott- ság és több a panasz. De erről lesz még szó ebben a beszélgetésben. A József utcai lakás, amelynek átalakítása nemrég fejeződött be, qondos éoí- tőmunkások és jóízlésű házigazda kezenyomát viseli. A falon és a polcokon Erdős János grafikái, fafaragásai, textilből és kartonból készült táblaképei. — Min dolgozol most? — Festek, rajzolok. Decemberben az NSZK-ban lesz közös grafikai tárlatom három ottani művésszel, erre készültem az elmúlt hónapokban. Szerencsés voltam mostanában: tavaly Mannhcimben és Heilbronban, az idén Freiburg- ban és Oslóban volt kiállításom. Lényeges, hogy az itthoni országos tárlatokon is folyamatosan jelen legyen az ember: az exhibicionizmus a pálya elidegeníthetetlen része. Részt vettem az országos táblakép- biennálén, a miskolci grafikai biennálén, a pécsi Drawing kiállításon és a nagyatádi faplasztikán. — Megéri ez a sok szereplés? — Anyagilag nem éri meg, hiszen nagyon pénzigényes szakma ez, de persze a folyamatos jelenlét szükséges, — Képeiden túlnyomórészt fehér, világos sárga, szürke színeket alkalmazol, figuráid - amelyek a leegyszerűsítés, stilizálás révén gyakran már nem is figurák, hanem csak loltok — a magyar népművészet moti- vumkincsére emlékeztetnek. A kiállításokon mással össze nem téveszthetők — a tárlatlátogató jelentkezik-e vevőként? — Ritkán. Én viszonylag kevés képet adtam el magánvásárlónak műteremből. Ebből tehát nem tudok megélni: azt kell mondanom: szerencsére. Mert így azt csinálhatom, amit akarok, amire szerződtem mint művész. Kétségtelen, hogy a képzőművészetnek is létrejött egy szórakoztató ága, a tájkép, a csendélet, a Képcsarnok kínálata, amelynek egy bizonyos színvonalára állami garancia van — mégis, úgy gondolom, hogy ez csak egyik és nem a fontosabb feladata a művészetnek. A művészet ugyanis nem szolgáltatóipar: nem a meglevő ízlés kiszolgálására hivatott. Ha kiszolgálunk egy közönségízlést, akkor azt konzerváljuk is. Ügy vélem, nekem mélyebben van közöm a világhoz, mint amit a felszín mutat. Mint festőnek valamiféle nyomot kell hagynom képeimen erről a korról. Közvetíteni feszültségeit, a diszharmónia megfogalmazásával kifejezni a harmónia utáni vágyat. — Még akkor is, ha ez nem jelent közönségsikert? — Még akkor is, ha ez csak kevesek körében jelent sikert, azon sokak körében nem, akik számára a képzőművészet képben megfogalmazott epikát jelent. — Mi az oka, hogy ma Pécsett nem olyan eleven a művészeti közélet, mint korábban volt? — Másutt is szürkébb lett, mert sokak számára nehezebb a megélhetés. A hiba bennünk is van: talán kevésbé vagyunk érdeklődők. Olyan képzőművészeti kultúra —- alkotótelepek, műhelyek, kiállítóhelyek és gyűjtemények — mint amilyen Pécsett van, nincs másutt az országban. A múzeum raktáraiban hatalmas múltbeli értékek halmozódtak fel. Vajon az itt élő művészek kihasznólják-e ezt a hatalmas lehetőséget ismereteik bővítésére? Másrészt viszont csak most készült el egy rész a Modern Képtárban, ahol a Pécsen élő művészek alkotásait bemutatják. Ilyen értelemben a helybeliek most profitálnak először ebből a képzőművészeti kultúrából. — Baranyában 64 szövetségi tag és alaptag él. . . — Nem könnyű a helyzetük: sem megélni nem tudnak igazán a művészetükből, sem jól keresni vele. Gyakran érzem úgy, hogy az állami mecenatúra — a tanácsi megrendelések — nem támogatják eléggé a helybelieket. A köztéri szobrokra a megbízásokat rendre más városbeliek kapják. Vagy itt van például az új színház díszítése. Miért nem hirdettek pályázatot, amikor a városban 15 keramikus él? Eldőlhetett volna így, hogy köztük ki . a légjobb. A tisztes versenyben az ember könnyebben marad alul, mint, hogy kimaradjon az osztásból. Nem könyörado- mányt kérünk, hanem munkát, feladatot. — Kemény szavak. Ezt Így az elmúlt években sokszor és sokhelyütt elmondtad a Képzőművészek Szövetsége Dél-dunántúli Területi Szervezetének titkáraként is. — Igen, voltak vitáim, mert nem vagyok elég diplomatikus. Azt szerettem volna, hogy értsék az illetékesek, nem rólam van szó, hanem rólunk, 140 dél-dunántúli művészről. De bizony hiába, az összeütközésekből ritkán kerekedett ki értelmes kompromisszum. Ezért is nem vállaltam tovább a titkári teendőket, amikor lejárt a hároméves megbízatásom. G. T. Rendhagyó irodalomórák Sellei Zoltán A rendhagyó irodalomórák kezdeményezője Sellei Zoltán, már húsz évvel ezelőtt készített összeállításokat általános és középiskolás diákoknak. Áthelyezni a tananyagot egy másik kategóriába, a műalkotás kategóriájába — ez Sellei Zoltán egyik célkitűzése. Kisebb és nagyobb diákok élvezettel figyelik ezeket az órákat, szívesen bekapcsolódnak, szavalnak, énekelnek közösen. Megfűszerezi a hagyományos órákat Sellei Zoltán, de nemcsak „széppé” téve azokat, hanem mindig az adott tananyagra építve, megbeszélve a tanárokkal, hol tartanak a gyerekek, milyen kérdésekről esett már szó a korábbi órákon. Sellei Zoltán maga is tanár, az Eötvös Loránd Tudomány- egyetemen végzett pedagógia — magyar szakon. Több iskolatípusban tanított, a tanítással egyidőben kezdett verset mondani és rendhagyó irodalomórákat tartani. Tulajdonképpen nem is lehet elválasztani a két tevékenységét, mert mind az irodalomórákon, mind az előadói estjein ugyanazon cél érdekében munkálkodik: ne csak okos fecsegés legyen a' versmondás, hanem fejezze ki a bennük megfogalmazott gondolatokat, érzelmeket. — Az érzelmi hatás nagyon fontos, egy verssel is lehet és kell katarzist elérni a hallgatókban. Hogy erőt merítsenek egy-egy műből, hogy visszagondoljanak rá. A kifejezésbeli eszközök, amivel ezt a hatást elérem, másodlagos szempont, és az egyéni ízlés dönti el, az éppen tetszik-e vagy sem — sűríti össze Sellei Zoltán. Nemrég Pécsett, a Tüzér utcai Mozgalmi Házban mint előadóművész lépett föl. „Törik, szakad, mégis vígnak kell ma lenni” — hirdette műsorának címe, amelyben költészetünk vidám és szatirikus darabjaiból, állított össze egy kis metszetet. Kilenc éve főfoglalkozásban előadóművész, de Budapesten, a XIV. kerület iskoláiba gyakran visszajár rendhagyó óráival. Tart órákat, esteket mindenfele az országban, gyakran hívják meg külföldi szereplésekre. Az Egyesült Államokban „Haza a vers is" címmel nagylemeze jelent meg. Nemegyszer szerepelt a Magyar Rádióban. Húsznál több önálló műsora van, például Vörösmarty Mihály, Ady Endre, Kodály Zoltán, Petőfi Sándor, Váci Mihály műveiből mutat be összeállításokat. Egyik kedvence a nagy vers, az előadóművészeket próbára tevő és képességeik felvonultatására kiváló műfaj. A budapesti Irodalmi Színpadon adta elő a Helyséq kalapácsát és a Jóka ördögét. B. A. Becsi hangversenyek Földes Andor Mozart-, Schubert-estje Illetlenül rövid programot ígért hétfő estére a Pécsi Szimfonikus Zenekar hangversenye ■ Földes Andor közreműködésével a POTE aulájában: egy Mozart-zongoraversenyt és Schubert VII., C-dúr szimfóniáját; nyitány nélkül. A beveze8. HÉTVÉGE tőzene ugyan nem „kötelező", de illik, főleg akkor, ha a műsorszerkezet ilyen „klasszikus". Ennél valamelyest kisebb megértéssel vette tudomásul a közönség azt, hogy Földes Andor, aki néhány éve még nem egy, hanem két zongoraversenyt vitt sikerre Pécsett (szintén karmester nélkül), ezúttal — „orvosi javallatra" — nem vállalja a zongorajátékot. A közönség becsapottnak érezte magát — joggal! —, s még inkább így érezte akkor, amikor a Mozart- és Schubert- művet végighallgatta, bár Mozart „nagy” g-moll szimfóniájának előadása — igaz, ami igaz — nem kezdődött így. Az első tételt még oldott, olajozott, sallangmentes játék jellemezte; a kidolgozási rész pontos, feszes fugatói úgy keltettek feszültséget, hogy egyben megmaradtak lágyan és költőien Mozartnak, s ez az egyensúly az, aminek az eltalálása ritkaságszámba megy. A második tétel már igénytelenebb volt, a Menuetto keserű drámaiságát tönkretették a kürt technikai hibái, a negyedik tétel Allegro Assai-jában ritmushibák tűntek fel. Jelezve: nemcsak hogy Mozart e lobogóan, fájdalmasan tragikus művének újraértelmezése maradt el, hanem még a minimálisan megkövetelhető pontosság, a „lejátszani" egyszerű szakmai biztonsága is. Sajnos, ugyanez a meglehetős pongyolaság volt a meghatározó a Schubert-mű előadására is. Az első és második tételből egyformán hiányzott a kis és nagy formaelemek tagolása; hiányoztak az akcentusok és az értelmezés, Az „isteni hosszúságú" Andanté-ből csak a „con moto" maradt: a varázslatos, melankolikus Schubert: dalolás helyett a karmester - és részben az együttes is mintha csak azt várta volna, hogy mielőbb vége legyen. Egy szó mint száz: meglehetősen gondolat- és koncepciónélküli VII. szimfóniát hallottunk, aminél a pécsi közönség jobbat is kapott már, de főleg jobbat érdemelt volna. Földes Andor, a kiváló zongorista, aki méltán lépett a legkiválóbb Mozart-játékosnak tartott Walter Gieseking örökébe, karmesterként meglehetősen indiszponált volt tehát ezen az estén. Talán kollégájának: annak a kiváló olasz zongoraművésznek a módszerein kellene gondolkodnia, aki egyszerűen nem lép lel, ha in- diszponáltnak érzi magát. Főhet ettől a feje a hangversenyrendezőknek, de az az ő dolguk. A közönség nyer vele. Varga J.
