Dunántúli Napló, 1985. november (42. évfolyam, 300-328. szám)
1985-11-23 / 321. szám
KönyuröK könyvre Pannónia és Pécs igézetében Jó félévszázaddal ezelőtt vagy tíz évig koptatta Pécs macskaköveit egy félénk, álmatag, de csillogó szemű és sete-suta, ám fürge mozgású fiatalember, szinte még kisfiú, akit eleinte alighanem némi gyanakvással szolgáltak ki a kocsmárosok, ha betért — márpedig megbízható források szerint be-betért — ide vagy oda egy-két lélekébresztő féldecire, vagy nem tudom, mire. Most, hetvenkét évesen is olyan gyermeki ártatlan-ál- matagon néz a világba, mint egykoron, s ahogy csak a Saint-Exupéry megálmodta Kis herceg fürkészhette ezt a fura glóbuszt — álmos seprő-pillák alól és derűs-kiván- csian. Kész, érett költő volt ez a „kisfiú" már tizennyolc évesen, „bölcs mint a kő ... dilinós kicsit és költő is és gyerek nagyon" — ahogy maga írta — amikor Pécsre küldte a mamája egyetemre, a Vas megyei Csöngéről. Sőt, afféle csodagyerekként már tizenöt évesen olyan kiváló verseket írt, hogy még Kodály Zoltán is felfigyelt rá és nem egyet megzenésített. De jó lett volna találkozni Weöres Sándorral Pécsett a harmincas években! — irigylem nemegyszer szerencsés kortársait: Csorba Győzőt, Takáts Gyulát, Tatay Sándort s a már évtizede a pécsi temetőben porladó utolérhetetlen példát, Várkonyi Nándort. Persze, sajnos, nem láthattam-hallhattam, amint „vigan kocogott a sikátor / macskafejes kövein: gilkili- gilkili-gunn" — hiszen e sorok írója véletlenül épp abban az esztendőben született, amikor a Kultúra Könyvnyomdái Műintézet nyomtatásában és a szerző saját kiadásában megjelent Pécsett a huszonegy éves költő első verseskötete, a Hideg van. Most „itt hever előttem a kötet" — ahogy egy kiváló pályatársam szokta volt írni kritikái élén —, igaz, nem az egykori 1934-es példány, de annak pontos mása, azaz reprint-kiadása. A Baranya Megyei Könyvtár jelentette meg — olvashatjuk az impresszumban — felelős kiadója dr. Román Lászlóné, szerkesztője Tüskés Tibor, s készült a Palmiro Togliatti Megyei Könyvtár sokszorosítójában 3000 példányban. Utóbbi könyvtár nem Itáliában fekszik, hanem Somogybán, pontosabban Kaposvárott, ezt érdemes lett volna odaírni, mert egyrészt nem mindenki tudja az országban, másrészt a reprint- kötet szép és ritka példája két szomszédos megye és nagyváros kulturális együttműködésének. Az új kiadást jól tájékoztató tömör Utószó zárja — állítólag Csorba Győző munkája, de ezt is kár volt oda nem írni, mert noha az utószó nem szépirodalmi s nem is tudományos dolgozat igényű — nem is szoktunk ilyesmiket elvárni tőle —, közismert viszont egyrészt Csorba Győző és Weöres Sándor Pécsett gyökerező félszázados barátsága, másrészt kevésbé ismert, de nem titok, hogy Csorba Győző is tagja ■ annak a szerkesztő bizottságnak, amely épp ezzel a kötettel indította útjára a Pannónia Könyvek sorozatát. Két okból is fájlalhatjuk tehát, hogy a Pécsett élő költő neve nem szerepel e szép és ígéretes vállalkozás kezdőpontján. Mielőtt illőn-kellőn méltatnák a vállalkozást, „számoljunk el" harmadik kicsiny fájdalmunkkal. Amilyen gyönyörű a kötet papir-anyaga, és az eredeti technikai reprodukálása, annyira nem illik hozzá az Utószó és az impresszum betűformája, típusa. Valószinű, hogy a sokszorosítógépen „ez van", választék pedig nincs, mégis kár... Igen, ezekért az apró szépiákért is kár (a leányzó hamvas bőrén), s szóvá kell tennünk, éppen mert nagyon becsüljük és féltjük ezt a most induló vállalkozást. A Pannónia Könyvek sorozatának élén — ismételjük — aligha állhatna méltóbb és kiválóbb mű, mint Weöres Sándor első pécsi verseskötete. A versek nem „újak", s még nem is a nagy költőéi, hanem egy tizen- és huszonéves fiatalember részben még a Nyugat első nemzedékét — Adyt, Babitsot, Kosztolányit — idéző hangja, benne azonban mór az utóbb kiteljesedő tehetség „oroszlánkörmei" is, csirákban nagyon sok minden a későbbiekből. A válogatások és a gyűjteményes Weö- res-kötetek más elhelyezésben nagyrészt tartalmazzák ezeket a verseket, de az eredeti első kötet gyakorlatilag már hozzáférhetetlen volt. Pedig nagyon lehet szeretni így ezt a kötetet. Lokálpatriótaként is akár. A Litánia c. nyitóvers négyszirmú csodavárasába, „ki akkora, hogy minden beleférne / és mégse nagyobb a pontnál" — mi a Jelenések könyve apokalipszis-városa mellett a magunkét is beleérezhetjük, mint ahogy a kötet végefelé elhelyezett Három emlékpohár harmadikja nyíltan is Pécset idézi: „A hullámos város felett / harangok hang-leve folyt. De mind fölitta a Hold, / hogy éjszaka lett”. (Ha ezekhez hozzávesszük Weöres Sándor későbbi legalább tucatnyi Pécs-versét, továbbá „pécsi" drámáit, akkor a nagyvilág boldogabb városaiban ezekért már — ahogy Sopianaeban mondták — minimo calculo három diszpolgári oklevelet adományozott volna a bölcsek tanácsa.) A Hideg van mellett megjelent már a Pannónia Könyvek sorozatának második fecskéje, Haas Mihály múltszázadi Baranya-monográ- fiájónak reprintje is, technikailag szinte tökéletes kivitelben, a Pécsi Szikra Nyomda gondos munkájaként. A könyv tartalmi értékeit és pécsi ínyencségeit a múlt vasárnapi Dunántúli Napló méltatta már. A jövő évben hat mű kiadását tervezi a Megyei Könyvtár az új sorozatban. Valamennyi ismét pécsi csemege, egyszersmind országos érdeklődésre is számíthat. Két reprint szerepel a tervben, megintcsak a harmincas évekből: Weöres Sándor második, 1935-ös pécsi verseskötete, A kő és az ember, valamint Thienemann Tivadar, a nemrég elhunyt jeles germanista, egykori pécsi egyetemi tanár 1931-ben megjelent Irodalomtörténeti alapfogalmak c. nevezetes műve. Ehhez kapcsolódik Huber Kálmánnának a Thienemann szerkesztette Minerva c. folyóirat történetét és repertóriumát tartalmazó eredeti munkája. Kiadják a sorozatban Hal- lama Erzsébet pécsi és innen elszármazott tudósokat bemutató portré-interjúit, amelyeket az elmúlt évtizedben a Jelenkor és más folyóiratok közöltek. — Eleve könyvritkaságnak Ígérkezik a Janus Pannonius Búcsú Váradtól c. költeményének harminc különböző fordítását tartalmazó kötet Martyn Ferenc rajzaival. — A jövő év novemberére várható végül a Tiszteletadás Csorba Győzőnek c. kötet, amely a költő 70. születésnapjára, a néki ajánlott és róla szóló Írásokból nyújt válogatást. Szép és ígéretes féltucat, akármelyik önálló könyvkiadó megirigyelhetné. Lehetséges, hogy a Baranya Megyei Könyvtár Pannónia Könyvek sorozata egy önálló országos pécsi kiadó csírája és kezdeménye? . . . Szederkényi Ervin Bényi László rajza Szűcs Mariann A veszteség Anyánk temetése előtt még mindannyiunknak megvolt a dolga, öcsém a rokonsággal, Apám az étellel foglalkozott, én a szertartás körüli hercehurcát intéztem. Aztán mindennek végeszakadt, mikor az utolsó ángyikánk is elbúcsúzott. Mi, hárman ott ültünk a vacsora romjai mellett. A fekete szalagos gyertya csonkig égett, csak a kanócból szállt föl halvány füstcsík. Magunk elé, vagy csak az ételmaradékot bámultuk. A késő délutánban árnyékunk megnyúlt, a kemence falán összeért. A kemencepadkán régen annyit gucorogtunk Anyánk mesebeli szavait hallgatva. Mintha őt vártuk volna most is, hogy szedje le az asztalt, hogy a sürgölődés közben százszor is megkérdezze: „Izlett-e, fiam?”. Mintha csak a köténye suhogását vártuk volna, ültünk az asztalnál, szótlanul, mint a becsapott gyerekek. Lopva Apám szemébe néztem. Máskor huncutság'fészkelt barna pillantásában, szerette anyánkat ugratni, s velünk, hogy felnőttünk, sokszor évő- dött. Most üresen, sötéten nézett az asztal alá. — Felgyógyul Anyám! Biztos! — mondtam neki legutóbb, amikor a kórházból kijövet az állomásra értünk. — Remélőm — bólintott, aztán nagysokára hozzátette. — Ha van isten, hát möghallgat. — Az orvosok biznak a felgyógyulásában — motyogtam, és bátorítólag megszorítottam csontos karját. — Eh, az orvosok — legyintett. — Az embör mögérzi a végit. Csak isten segíthet, hát most az egyször tögyön neköm is valamit! Sose beszélt róla, de igaz keresztyén módjára élte az életét. Fiatalabb korában csak az év végi hálaadásokon vett részt, cselédként nem maradt máskor ideje, de aztán hogy teltek fölötte az évek, egyre sűrűbben, sátoros ünnepekkor is eljárt a templomba. Ahogy én őt ismertem, a tízparancsolatot tisztességgel betartotta, a szentségből is kivette a részét. De ami számomra és környezetében is tiszteletet parancsolt, az az embersége volt, mely nem mérhető semmiféle írott vagy íratlan törvénnyel. Tiszta volt, mint a hegyi kristály, s a nehéz időkben olyan kemény is. Tisztességét, emberségét nem önmagában hitte, hanem istenében. Bízott és hitt. Minket nem erőltetett hitére, de saját magát abból építette. Istenével békében élt, míg Anyámat nem kellett a kórházba vinni. Talán akkor fordulhatott mindenható segítségért. Csak legyintett, amikor öcsém vagy én elmagyaráztuk neki a diagnózist, a várható állapotot. A műtét sikerült, a rákos daganatot eltávolították, hát ugyan mit akartunk még a tudománytól?! Csak tüdőgyulladást ne kapjon, mert azt nem vészeli át egy ilyen idős szervezet! Mindenre, kiváltképp a lehetetlenre bíztuk, hogy Anyánk felgyógyul. Apánk sokszor leintett minket, ha fejtegetni kezdtük az orvosi véleményeket. — Majd az isten mögsegít. Kint föltámadt a szél. A hétórási vonat zakatolását olyan közelinek lehetett hallani, mintha a fészerből jönne, öcsém a füttyszóra lassan megmozdult, aztán leballagott a pincébe, hogy bort hozzon fel. — A hétórási — mondta lassan Apám. — Döme sógorék tízre mán hazaérköznek. — Leszedem az asztalt — mondtam zavartan, mert Döme sógorék igazán nem érdekeltek, hogy mikor érkeznek haza, vagy mikor van csatlakozásuk. Egyébként sem szerettem a temetéseken összecsődült rokonságot. A részvételnél nagyobb bennük a kíváncsiság, hogy mekkora parádét fizet az ember, "milyen hosszan beszél a pap, milyen a koporsó; s a virrasztáskor megbeszélni, hogy kivel mi van. — Aztán mikor mégy haza? — Holnap a reggeli gyorssal, apám, de Sanyi . . . — Ne aggódj, fiam, mindön röndben lösz — hárította el igyekezetemet, majd a pipájával küszködött. öcsém, mikorra letöröltem az asztalt, visszatért a borral. Töltött, keze enyhén remegett, biztos voltam benne, hogy lent a pincében még külön is meghúzta a bort. Poharaink aranylot- tak a kitöltött italtól. Apánk lassú, mozdulattal megemelte, gyöngéden visszaejtette az asztalra, talpa enyhén koccant. — Egészségötökre! Mi bólintottunk, aztán suta mozdulattal kuttyogattuk le torkunkon az italt. Mind a hármunkból hiányzott valami. Biztonság, anyánk nagyköténye, érdesen simogató tenyere, hiányzott a jelenléte. öcsém szép hangján egy virágénekbe kezdett. Apám döcögve dúdolta utána. Én a poharamat babráltam. Igen, holnap visszautazom Pestre, távol, ugyanúgy, mint eddig, messze Anyánktól. Nekem biztos, hogy könnyebb lesz elviselnem a hiányát, mert már húsz éve vagyok hazalátogató, anyám vendége. — Most azt éneköld fiam, hogy „ellopták a szívemet, jól érzöm ...” — dünnyögte Apám. A hangja szomorú volt és száraz. öcsém olaszos baritonján indította a dalt. Az ember szive szinte ráült erre a csodás hangra, s úgy röpült vele. Apám kezében a pohár hirtelen szétmorzsolódott. Az üveg pattogását alig lehetett hallani, csak a tenyeréből csöppenő vért láttam, s a pirosra festett szilánkokat. Kirohantam a konyhába, hogy rongyot keressek, gézt, ultraszeptilt, szinte feldúltam a gyógyszeres szekrényt. — Hagyd el! Én töttem. — Mór itt is vagyok, nincs semmi baj, Apóm, egy kis karcolás, mindjárt rendben lesz! — Mérgemben töttem — kezdte megadóan Apám. — Anyátokat kértem a teremtőtül. Ne vegye el tűlem! Inkább én mönjek elibb el, ne ű! Gondú- tam, becsülettől az egész életűmért ennyit kérhetek. Csak ennyit akartam kérni! Most mán biztos, hogy néköm nincs istenem. Ha lőtt vóna, segítött vó- na. De mindegy! Sanyikóm, éneköld azt, hogy . . . A dalra már nem emlékszem, csak a fájdalmára, Anyánk okozta veszteségére. De valójában Anyánk okozta veszteség volt az? Káldi János Emlék Van egy kedves kis iskola, elfödi az évek sora, él még, áll még — hallom, mondják — szél rázza meg o kolompját. All a múló patakparton, színesíti őszi alkony, a húnyó Nap violája, vall neki a nyárfa ága. Hogyha igaz, most is talán szőlő fut föl az oldalán, s előtte — a poros téren — két varjú sir feketében. Benne áll még, hogyha ott áll, s nézi még az egész osztály azt a táblát, azt a régit, amin a múlt lecke fénylik. S hogyha ott van, az is ott van, a sok térkép, hosszú sorban, s a tengerek kék világa ráfolyik a fásládára. Áll még az a kis iskola, benne a zöld padok sora, s az egyik pad, talán, lehet, őrzi még ott a nevemet... Dalaimmal onnan jöttem, alig látszik már mögöttem; oly messze van, fehér emlék — de a szivem ott dobog még. HÉTVÉGE 9. Gálám bosi László Levél Helsinkiből A Balti tenger lánya, Helsinki, várja a hajókat; egyikkel sem jöhetsz asszonyom. Árnyék-szorongatta lámpák közt barangolok, eső ver végig a reménytelenség öreggé rontott virágán, arcomon. Hallom lélegzetedet Éva, fülelek. Hajladoznak, az éj ezüstjébe fúrják kucsmás fejüket vigyázó fenyvesek. Talán most veted hajlékunkban az ágyat, rám gondolsz Te is, selymesre lazítod a párnát. Asztalunkon a vigasztaló őszirózsa kerekre csücsöríti száját. Veled van s fiunk, Péter is Veled. Most állított haza a kaszárnyából, hol feszesek és súlyosak a nappalok, az esték. Beszélgettek. A fürdőszobában csobog a víz. Örülnék, ha köztetek lehetnék. Hangoskodnak a képernyőn. Találgatjátok, ki lehet a gyilkos. A felügyelő horgára akad. Biztos kezekkel szövik a hálót fapofa detektívek. Huszonegyharminckor Lehel György vezényel. Beethoven háborog. Melis énekel. Holnap megnézitek a szőlőt, cukrosodhat erősen. Majd, ha hazaszálltam, szedjük vödörbe; teknöben, sajtárban cipeljük, hogy mustja csorogjon. Kihuny a fény. Aludjatok, kedveseim! Aludjatok! A Balti tenger lánya, Helsinki, magához szorít, de pénteken indulok Éva. Már nyugtalankodik a repülőgép. Ha földet érek, ölel az otthon. Helsinki, 1984. szept. 23.
