Dunántúli Napló, 1985. szeptember (42. évfolyam, 240-269. szám)
1985-09-21 / 260. szám
Jobban támogassa és védje... A család és a társadalom Riasztó statisztikai adatok, nemes indítékú, meg hamisan csengő jajszavak komor regimentjét masíroztatják elénk a hazai meg a külföldi szociológusok, írók, társadalomtudósok, filmesek, demográfusok, színházművészeti emberek a csalód válságáról. Amit annyian mondanak, az bizonyára igaz. Ezek szerint valóban válságban lenne a család intézményrendszere? Vagy inkább — és sokkal inkább a családot alapító, alkotó, felbontó felbomlasztó, újraalakító -- ember válságáról, válságairól lenne jogos — Írnunk, beszélnünk? Meghatározó szerep Ezerféle érdek, vélt és való jog, szunnyadó és szenvedélyesen kitörő érzelmek terepe: család. Szívközösség, észközösség. Szövetség szépre, jóra, kiteljesedő életre vagy éppen hadüzenetek, keserves csaták színtere. Meghatározó szerepe vagy a gyermek nevelésében, a róla történő — erkölcsi, anyagi — gondoskodásban. E kicsiny, néhány tagú embercsoportnak kell - kellene megadnia azt az építőanyagot, amelyből a gyermek, az ifjú közösségi magatartása, más embercsoportokon belüli viselkedése kialakul, megszilárdul, képessé válik a folyamatos igazodásra, az új körülmények közé való beilleszkedésre. Ne tévesszünk utat, mint gyakran megtörténik ez a közgondolkodásban! A családban nemcsak a gyermekkel, hanem a felnőttek egymás közötti viszonyával is törődnie kell - kellene —, mert ez a viszony semmivel sem egyszerűbb, mint szülő és gyermek, gyermek és szülő —- felnőtt gyermek és idős szülő, nagyszülő és unoka — érzelmi, értelmi kapcsolatrendszere. Mint a legtragikusabb véglet, évi ötezer öngyilkosság figyelmeztet rá: - nem kizárólag, de annak is —■, a családnak, a legfőbb érzelmi, értelmi megtartó közösségnek súlyos kudarcai lehetnek, vannak. Mert ha erős a családi háttér, ha jó az otthoni légkör, ha nemzedékek keresik és lelik meg a közös nyelvet, akaratot, elképzelhető-e, hogy valaki a végső semmit választja?! Folytathatjuk: a szakemberek becslései szerint 200 -300 ezer között van az alkoholisták száma; ma hazánkban nagyobb összegért vásárolnak italt, mint amennyiért ruházati cikkeket...! Vajon ehhez semmi módon nem kapcsolódik a tágabban vett, a közvetlen leszármazottakat és felmenőket magába foglaló család? Évente most már 30 35 ezer ember — döntő részben fiatal - kerül kapcsolatba valamilyen kábítószerrel hazánkban. Mire réméinek ők ilyen téves, ön- és közveszélyes módon feleletet, gyógyírt? Az ún. veszélyeztetett személyiségfejlődésében erős környezeti kórokkal sújtott gyermekek aránya korosztályaikon belül emelkedő irányzatú, a szakemberek szerint ma már 4,5—5 százalék között van. Érdekek ötvözése Egyéni, szűkebb és tágabb közös érdekek sűrűsödnek abban a bonyolult és sokféle teendőt magába foglaló feladatban, amelyet így rögzítettek a Magyar Szocialista Munkáspárt XIII. kongresszusának határozatában: ,,Társadalmunk harmonikus fejlődése szükségessé teszi, hogy államunk és társadalmunk jobban támogassa és védje a család intézményét.” Rengeteg felhalmozódott tapasztalat birtokában a társadalomnak — jogszabályai, intézményei, közerkölcsei stb. útján — ki kell mondania: a szülő igenis, a szülő — felelős a gyermekneveléshez elengedhetetlen jó családi légkör megteremtéséért, azoknak az erkölcsi értékeknek a képviseletéért, amelyeket a gyermeknek tovább kell vinnie magával ahhoz, hogy a társadalomnak kiegyensúlyozott tagja, beilleszkedési zavaroktól mentes, azokon gyorsan túljutó alkotó eleme legyen. Ez az álláspont kétségtelenül új látószöget nyit. Korábban ugyanis mindenki és minden felelős volt a gyermekért — a társadalom, az oktatási rendszer, a pedagógus, az ifjúsági szövetség és így tovább —, csak éppen azt fedte csend, mit tett, mit mulasztott a család! A munkahelyén mindenkit nevelő, kioktató, szigorúan számonkérő, de gyermekével a minimális neveltségig sem eljutó szülő, a riasztó példák sokaságát a gyermekek elé táró felnőtt, a mindenkit kárhoztató botcsinálta erkölcsőr, aki a maga családjában a legalapvetőbb erkölcsi normákat sem tartja, tartatja be, nos mind- zek nem ismeretlen figurák ás magatartások mindennapjainkban. És akkor éppen csak megemlítjük az ún. kéttős nevelést, a pályaválasztásnál a gyerekre erőszakolt, általa az első pillanattól utált holnapot, a család színe előtt zajló szerepjátszásokat, botrányokat, a három gyermeket nevelő szülő feletti sajnálkozást a munkatársak részéről — „ó te szegény" —, a családi üdülési beutalók számának, elosztásának korántsem megnyugtató gyakorlatát, az állami hozzájárulások ellentmondásos rendszerét, az elavult szociálpolitikai elveket és módszertárat, érzékeltetésül arra, mennyi mindenben lehetséges és szükséges a haladás. A tettek értéke Napjainkban 3,1 millió körül van a családok száma hazánkban, s a pongyolán ható „körül” megfogalmazás azért, mert folytonosan mozog, változik a szóm, bár valójában a szám nem fontos, félrevezethet. Szaporodik ugyanis az összesítésekben családként megjelenő, a valóságban ún. töredékcsaládként élők tábora. A legutolsó — 1980-as népszámláláskor 56 ezer egyedül álló apa, illetve 285 ezer anya élt gyermekével, gyermekeivel. Sajnos, azóta — bizonyosan — még többen vannak. Ugyanis válás következtében most már évente 30 ezer házasság szűnik meg. Ami- jelzi a sorsok összekötésének nem kellő felelősségű gyakorlatát: a válások egyharmada esetében négy évnél rövidebb ideig éltek együtt a házastársak . .. Van gond a szavakkal is, mert olykor már a szavak bántanak, sértenek, sajnáltatnak, lekicsinyelnek egy társadalmi intézményt — az alapintézményt, a családot , bár jobbat még senki nem lelt, nem ajánlott, mondott helyette. Mégis, a nagyobb gond a tettekkel, azok értékével van, mert a szavak még-még élesztgetik a jogos reményeket, a tettek viszont gyakran e remények rombolói. Senki sincsen, aki azt mondhatná, nem tud tenni a családokért. Valamit mindenki képes tenni. Azt a valamit azonban néki kell megtennie. Ma sokan mégis másokra mutogatnak, másokra várnak és ők maguk — bár meglehet, sopánkodnak a család holnapján — tétlenek. Az egyéni tétlenségek sokadalmáért azután a családok fizetik meg az árat.. . Mészáros Ottó Farkas József bácsi (Maletics L. felvételei) Ritics-puszta. Szentlászló- tól egy kilométerre 45—50 évvel ezelőtt még vagy harminc családnak jelentett otthont, munkát, életet. A házak nagy részét elkoptatta az idő. Többségüket lebontották, helyükre újak épültek. A múltnak lassan-las- san még a nyomai is eltűnnek. A gazdasági cselédek a felszabadulást követően elköltöztek. Sokfelé mentek, de a legtöbben Szentlászló- ra. A Zrínyi utca egyik oldalán még most is sokan élnek „riticsiek". Farkaséknál Mariska néni a tornácon mos. A gép egyhangúan búg a délelőtti napsütésben, oldalán lecsordogál a hab és nagyobbodó tócsába gyűlik össze. A teknőt már évekkel ezelőtt kiszorította a technika. Farkas József 1931-ben került Diósviszlóról a pusztára, ellető kanásznak fogadták fel. — Kora hajnalban keltünk, édesapámmal megetettük a 110 anyakocát, a malacokat, majd a kocákat kihajtottuk. Nemegyszer volt olyan kocánk, ha ránéztem, már tudta, mit akarok. Egész nap kint voltunk, vigyáztunk az állatokra. — Honnan jöttek oda az emberek? — Az ország minden részéből. Abban az időben Szent- György napja volt a költözködés, ideje, ezen a napon hur- coJkodhatott el, akinek nem tetszett. Egyik alkalommal mondja édesapám, neki elege van. Hívott engem is, de mondtam neki, ennél jobb dolgunk máshol sem lesz, maradjunk már nyugodtan. Engem négy- ökrös szekérrel sem lehetett volna onnan elhúzni . .. Miután Józsi bácsi és Mariska néni egybekelt — ezekre a házasságokra mondták keserű iróniával abban az időben, hogy összefogott a szegénység és a nyomorúság —, nem sokat változott az életük. Riticsen voltak olyan családok, akiknek több nemzedéke szolgált a pusztán. Farkasék két lánya más utakon indult az életnek, mint szüleik, Márkus Istvónné, 25 esztendeje a Szigetvári ÁlRiticsiek lami Gazdaságban dolgozik mint bérelszámoló. — A szüleim szerették volna, ha mindketten tanulunk, így húgommal együtt leérettségiztünk a szigetvári gimnáziumban, ő most Szulimánban postás. — Visszaemlékszik-e a riti- csi évekre? Mondja: nem, hiszen akkoriban kicsi lány volt, de a szülei sokat meséltek. Márkusné a gimnázium után az állami gazdaságban helyezkedett el. 1963-ban ment férjhez. Jelenleg egy kétszobás családi házban élnek, férje a szigetvári Volánnál gépkocsi- vezető. Fiuk a napokban vonult be katonának, gépszerelő. Van autójuk és szőlőjük van Zsibóton. — Ha nem megyünk haza két hétig — nagyon ritkán fordul elő — furcsán érzem magam. Ha csak félórára is, de gyakran kiugrunk hozzájuk. — Szóba kerülnek néha a riticsi emlékek? — Most már egyre ritkábban. Elfoglalnak bennünket a napi gondok, szüleimmel is inkább ezekről beszélünk. * Néhány házzal Farkasék portájától lakik Novák néni, akit a faluban szinte mindenki Rezeda néninek ismer. — Honnan a név? — Nagyon szeretem a gyerekeket, ha találkozom valamelyikükkel, mindig becézge- tem őket, mondom azt is vi- rógocskáim, rezedáim. így lettem Rezeda néni. Ha valaki, Rezeda néni ismeri a ritics-pusztai életet. Hatéves korában, 1928-ban került Riticsre. s ott élt 1945-ig. — Gazdasági cselédek voltak a szüleim. Ahogy nagyobbacska lettem, én is dolgoztam. Munka volt bőven, mégis meg voltunk elégedve, mert nem tudom, hogy más élet is létezik. Nyáron például hat hétig a cséplőgépnél dolgoztunk. Novák néni Úgy lefogytunk, hogy pintes üvegbe lehetett volna tenni minden lányt. Szerencsére ma már ilyen nincs. Leánya, Erzsébet — Imre Jó- zsefné — és unokája, Ági hallgatja, ki tudja hányszor hallják a mama történeteit. — El tudom képzelni, ho gyan élhettek, de az egész olyan hihetetlennek tűnik — válaszol Erzsébet, miközben kitölti a kávét. Lánya most járta ki a nyolcadik osztályt. Cukrásznak készül. Az ő számára ez már történelem. Imre Józsefné a szentlószlói termelőszövetkezetben fejőnő. — Jó dolga van, mindent megcsinál a gép — mondja Rezeda néni. — Szerettem volna, ha tanul, de nem volt kedve hozzá. Majd Ágika. Egy jó szakma lesz a kezében. Ma az a világ rendje, hogy tanulni kell. Forró Jónosné a szomszédos Kisszentlászlópusztán -élt, de iskolába Riticsre járt. — Hogy milyen volt a szegény emberek egymás közötti kapcsolata? Magunk voltunk, mindenki segített mindenkinek. Ha valaki megbetegedett, a szomszéd szaladt az orvoshoz. Hogy összejórtuk-e? Tavasztól télig erre nem nagyon volt idő. hisz mindenki csinálta a dolgát. Télen azonban összejártunk. Ma már férjével együtt nyugdíjasok, szép családi házban laknak Szentlászlón. Három gyermekük közül Éva tanítónő Pécsett. A barátságosan berendezett újmecsekoljai lakásban beszélgetünk Zsdrálné Forró Évával. — Hogy őszinte legyek, a szüleim nemigen noszogattak a tanulásra, de mikor látták, hogy jól megy, támogattak a továbbtanulásban. Már az általános iskola első osztályában mondtam, hogy tanítónő leszek, ehhez a vágyamhoz később sem lettem hűtlen, a gimnázium után elvégeztem a kaposvári tanítóképzőt. üzemmérnök férjével évekig albérleteztek, míg megkapták mostani kis lakásukat. Évo idén nem kezdte el a tanévet: őszre várják második gyermeküket. — Hogy elégedett vagyok-e? Tulajdonképpen 'nem nagyon. Sem a férjem, sem az én fizetésem nem sok, nehéz boldogulni. Talán jövőre megoldódik, hogy kapunk egy nagyobb lakást. Roszprim Nándor HÉTVÉGE 7.
