Dunántúli Napló, 1985. szeptember (42. évfolyam, 240-269. szám)

1985-09-14 / 253. szám

Fej fej mellett a szegedi és a pécsi színházfelújítás Megújulóban egy patinás színházépület Fellner és Helmer alkotása impozáns része lesz ismét a Tisza-parti palotasornak Befejezés előtt a szegedi Nemzeti Színház felújítása Fotó: Nagy László Sok pécsi arcot láthattunk a Szegedi Szabadtéri Játékok idei előadásain. Azoknak, akik a városban körülnézve elsétáltok a Múzeum, a Tisza-part felé, bizonyára föltűnt, hogy a Nem­zeti Színház épületének már csak egy részét borítják állvá­nyok, s hogy körülötte a desz­kapalánk is mennyire „össze­húzódott". A külső festés utol­só simításait végzik, s az im­már 102 esztendős színházépü­let keleti oldala új köntösben, teljes szépségében mutatkozik előttünk. Megtudtam: az építők de­cember 30-ra ígérik a színház műszaki átadás-átvételét. Ezt követi a technikai berendezések összehangolása, a beköltözkö- dés. Érdekes azonosság: mind­ez szinte napra készen meg­egyezik a pécsi színházfelújítás első ütemének, a Kamaraszín­háznak az átadásával és bir­tokba vételével, amelynek mun­kálatairól nemrég beszámol­tunk. így az idei évad náluk is mostani helyükön, a filmszínház­ból átalakított Zenés Színház­ban és a Kisszínházban folyik, illetve fejeződik be. Az épület jelenlegi állapotá­ban is sejteti, mennyire impo­záns része lesz környezetének, a Tisza-parti parksétány elején, a „nagy víz" után fölépült palo­ták szomszédságában. Ahol egyébként újabb középületek területén folynak átalakítási, il­letve rekonstrukciós munkálatok egyidejűleg. Közvetlen szom­szédjában, a volt KlSZ-székház- ban a leendő szegedi körzeti rádióstúdió épületét; átellen- ben, a Dankó Pista-szobor mö­gött az évek óta lezárt Hungá­ria Szállót újítják fel eredeti, századfordulós stílusában. A színházban jó ütemben folynak a belsőépítészeti mun­kálatok. Itt nemes anyagokat is felhasználnak. Az előcsarnok oszlopait kubai szürke márvány, a falakai sokfelé sárga műmár­vány borítja. Rekonstruálják a lépcsőfeljáratok falán lévő gipsz futódíszeket is, ezek hossza 2,5 kilométer. Felújítot­ták a nézőtér freskóit, a pá­holysorokat aranyfüstlemez- borítás fedi. Elkészült a vas­függöny, a szellőzés, a záporoz- tató berendezés; s az üzemi szárnyrész is — az öltözők, iro­dák, jelmeztárolók stb. — szeptemberben építészetileg műszaki átadásra készen áll­nak. Beszerelték az 56 lyukkár- tya-vezérlésű, díszletmozgató­gépet, s még az idén befejező­dik a forgószínpad és az emel-- hető-süllyeszthető zenekari árok kialakítása is. A szegedi színházat egyéb­ként a neves osztrák színház- építő cég, a Fellner és Helmer jellegzetes, a korábbi nagy korszakok formakincseit ötvöző stílusában újítják fel. (A cég egyébként szinte egyeduralkodó volt. a múlt század utolsó har­madának német és osztrák szín­házépítészetében.) Számos ma­gyar színházat is építettek, mint a mai Blaha Lujza téren jó 20 éve lebontott, egykori Népszín­házát (1875), a Vígszínházát (1896), a temesvári (1875), a fiumei (1883), a kecskeméti (1896), a nagyváradi (1900) és a kolozsvári (1906) színházakat, a szegedin kívül. A szegedi városi színházat 1883-ban avatták fel. Alig két év múlva teljesen leégett, de helyreállították, és 1886 őszén (!) már ismét működhetett. 1979-ig ebben az épületben játszott a szegedi színház; tel­jes felújítása csaknem száz év után kezdődött el. A mun­kálatok a felújítás első szaka­szában vontatottan haladtak —, illetve nem haladtak —; 1983- tól viszont felgyorsultak. Az eredeti szépségében re­konstruált és korszerűsített Sze­gedi Nemzeti Színház előrelát­hatólag a 100 éve porig égett színház helyreállításának cen­tenáriumán, 1986 őszén nyílik meg ismét a közönség számára. Nagyjából a fölújított pécsi Kamaraszínházzal egy időszak­ban. W. E. Dr. Horváth Veronika, az anyanyelvi kézikönyv szerzője Magyar nyelv és irodalom — Horvátországban Nemrég jelent meg egy is­kolai segédkönyv, amely cél­kitűzéseinél fogva kiemelke- ' dik többi társa közül. A Hor­vátországi Magyarok Szövet­sége adta ki A magyar nyelv és irodalom tanítása című tanári segédkönyvet. Szer­zője dr. Horváth Veronika, a JPTE Tanárképző Karán az irodalomtudományi tanszék egyetemi adjunktusa. Ö volt az egyik szerzője az Anya- nyelvápolás című tankönyv­nek is, amely az 1-4. osztá­lyok számára készült el 1979- ben. — Minden évben megje­lennek nálunk a határon túli Baranyából a hallgatók —, mondja dr. Horváth Veronika -, akik különösen nagy fel­adatot vállalnak magukra. Hiszen nem egyszer rajtuk áll, hogy otthon folytatód- hat-e a magyar nyelv oktatá­sa vagy pedig szakember hí­ján meg kell szüntetni. Kü­lönösen a szórványvidékeken nagy jelentőségű a munká­juk. Gyakran egyedüli magyar tagjai a tantestületeknek, s egyben a szórványmagyar­ság nyelvének, kultúrájának, hagyományainak megőrzői és továbbadói. Rendszeresen tartottuk és tartjuk nekik a továbbképzéseket, s külön foglalkozunk azokkal a taná­rokkal, akik Batinán, Herceg- szöllősön, Vörösmarton, Vár- darócon és másutt tanórán kívül tanítják a magyar nyel­[ vet. A szomszédos Szlavónia- Baranya területén a magyar anyanyelvi kultúra megtartá­sán és fejlesztésén igen sok fórum, intézmény és szakem­ber munkálkodik. Példasze- | rűek a kölcsönös kapcsola­tok Baranya megyével. Dr. Horváth Veronika egy évti­zede munkatársa ennek a programnak, amelynek egyik vezető személyisége, Merki ' Ferenc nemrég hunyt el mindkét közösség nagy fáj­dalmára. Dr. Horváth Veronika így mutatja be az egymást ki- . egészítő két könyvet:- Az Anyanyelvápolás cí­mű tankönyv az a forrás, amelyből magyar versek, pró­zai művek, neves íróktól, köl­tőktől származó olvasmányok által nyílik lehetőség az anyanyelv ápolására. A ma­gyar művek mellett jugo­szláv szerzők magyarra for­dított írásai is szerepelnek a könyvben — a népek testvé­risége, egymás iránti meg­becsülése jegyében. A kézi­könyv ezek feldolgozásához kíván segítséget adni a ma­gyar anyanyelvű, alapfokú és általános oktatásban dolgo­zóknak, különösen azoknak a pedagógusoknak, akik hor- vát vagy szerb anyanyelvű ta­gozaton tanítanak. Ez az együttműködés ered­ményezte azután dr. Horváth Veronika publikációit a sza­badkai Oktatás és Nevelés című lapban, valamint a HMSZ évkönyvében. És a ku­tatásokat, majd az elkészült tanulmányt is a pár éve el­hunyt Baranyai Júliáról, a Drávaszög és Horvátország szórványmagyarsága múltját, népi kincseit összegyűjtő, ná­lunk még mindig kevéssé is­mert és elismer kutatótól. Dr. Horváth Veronika i JPTE TK irodalomtudományi tanszékén a 19. század má­sodik felének irodalomtörté­netével foglalkozik, és kuta­tásokat folytat a 20. század pécsi irodalmában. A Janus Pannonius Társaságról írott tanulmányát a Levéltári Fü­zetekben publikálta, a Mi­nerva Társaságról szóló az Irodalomtörténeti Közlemé­nyekben lát majd napvilá­got. A nyáron jelenik meg egyetemi publikációban Ba­bits pécsi kapcsolatairól írott munkája, s kutatásokat folytat a pécsi Erzsébet Tu­dományegyetem bölcsész­képzésének vonatkozásairól, S egy újabb téma Csáth Gé­za életműve, amelynek elmé­lyültebb tanulmányozására ugyancsak a magyar-jugo- szláv kapcsolatok, egyetemi csere révén nyílt mód Újvi­déken és Szabadkán. Csáth- kutatásaiból a kar Stúdia cí­mű köteteinek legutóbbi szá­ma közölt egy tanulmányt a tragikus sorsú magyar író vi­lágképének elemzésével. Gállos Orsolya 1 Kiállítás a Pécsi Galériában J1 termeszei „Egy ideges férfiú a réten rét nélkül jó volna teljesen; / nézze meg hát, hogy miképpen éljen (túlnyomórészt) rétte- len.” (Morgenstern). Ez az ideges férfiú jutott eszembe, amikor a Pécsi Galé­ria bejáratánál megpillantot­tam a kiállítást hirdető plaká­tot a némileg hivalkodó két­nyelvű felirattal és az ismerős birkákkal, akik láthatólag nem véve tudomást helyzetük bi­zonytalanságáról, rendületlen nyugalommal néznek a látoga­tó szemébe. Nyilván nem is­merték a 60-as, 70-es évek népszerű sloganjeit a természet megismerhetőségéről, és azt a ma már mosolyogtatóan naiv kijelentést sem, ami szerint az „ember legyőzi a természetet", így később sem jöttek zavarba a környezetszennyezés mértéké­ről közzétett adatoktól vagy a természeti egyensúly felbomlá­sának tényétől, legfeljebb ked­venc eledelükről állapíthatták meg némi keserűséggel, hogy az már nem a régi. A kiállítás­látogatót annál kíváncsibbá teszi ez az idilli kép. Ö ugyan­is már rég elszokott az idilek- től. Többet hall a természeti katasztrófákról, a természetes anyagok, eljárások előnyeiről, és szinte vakon kezd hinni a 8. HÉTVÉGE természet erejében — miután a saját erejében csalódott. Kíváncsian várjuk tehát, va­jon mit jelent a nyolcvanas évek művésze számára á ter­mészet, miként jelöli meg az ember és a művészet termé­szethez való viszonyát? Egysé­ges feleletet nem várhatunk, hiszen nem létezik olyan nor­matív értékrend, amely ezt le­hetővé tenné. A válasz sokféle és gyakori az idézet, a para­frázis. így lesz sokszínű, egészé­ben véve mégis kissé fakó, im­pulzus nélküli a kiállított anyag. Talán a kérdés érkezett rossz­kor. Talán jobban foglalkoz­tatja most a művészeket az em­ber természete, a dolgok ter­mészete, saját természetük. Kevés az olyan művész, mint Christo, aki ember és termé­szet viszonyát definiálja, hitet téve a beavatkozás, átalakít­hatóság és egyszersmind az együttműködés lehetősége mel­lett. A svéd Verduijn másként határozza meg ezt a kapcso­latot: a „kép a képben" mód­szerrel vetít idillikus tájat koc­kás füzetlapra, mellette a na­turálison megjelenített ecset­tel, ezzel mintegy jelezve az emberi alkotás természettől való idegenségét. Direkt, ironikus módon jelöli ezt a viszonyt — ember és ter­mészet viszonyát — Baranyay András kifeszített, bontásra előkészített disznót ábrázoló képén. A magyar kiállítókat ál­talában az ironizáló hangvétel jellemzi: Kemény György Ter­mészetes táplálkozás, természe­tes öröklődés, Lengyel András Természetes rózsa, Böröcz And­rás Megpróbáltak természete­sen viselkedni a körülmények­től függetlenül, le Lugossy László Az összes magyar fákat imádom című munkáinak az irónia mellett az irodalmias elem is fontos része. El Ka- zovszkij képének címével is a művész természethez való pa­radox viszonyát jelzi (Termé­szet a tájképben). Meglepően kevés viszont a drámai hangvételű alkotás, és ezek is főképp német alkotók művei. Az már a sors iróniája, hogy ezek közül a legerőtelje­sebb a magyar származású, Berlinben élő Lux Antal Die Natur ist Tod című lendületes, expresszív munkája. (Itt je­gyezném meg, hogy célszerű lett volna a jobb megértés ér­dekében a képaláírásokon le­fordítani a címeket.) A csehszlovákiai Dezider Tóth vagy Michal Kern koncep­tuális fotóikon élő, közismert és érvényes szimbolikát alkal­maznak, ám nem sikerül mind­ezt a jelentést gazdagító új kontextusba helyezniük, így érdektelenek maradnak. A ki­állított anyag jelentős vonula­ta a történelmi, sőt: művészet- történeti idézeteket kapcsolja a természet fogalmához. A fran­cia Benhamou fotomontázsán Botticelli közismert Vénuszának lába láthötó, fölötte fekete négyzeten újszülött sziámi ik­rek képe. így mintegy szembe­állítja az emberi alkotás töké­letességét a természeti produk­ciók lehetséges tökéletlenségé­vel. Szegő György képregényt idéző formában Rodin Gondol­kodójának figuráját használja fel kevés leleménnyel. Annál vonzóbb, keresetle­nebb el Zámbó István Kígyóra nyelvet öltő lánya, aki magától értetődő természetességgel ját­szadozik egy nyálra tekeredett kígyóval. A lány meztelensége és az egymás felé forduló, azonos grimaszt mutató állati és emberi arc mintha lényegi azonosságunkat sejtetné. Ked­ves fricska ez mindazoknak, akik valaha is kételkedtek eb­ben az ősi közösségben. Egészében véve sok kellemes élményben lesz része annak, aki ellátogat a Pécsi Galériá­ba. Feltéve, ha nem vár túl sokat. Ellenkező esetben az tör­ténik, ami a bevezetőben em­lített ideges úrral is megesett: „Egy ideges férfiúnak jobb, ha feláll újból, és a rét he­lyett / azonnal más paradicso­mokba / (példának okáért: el) siet." Kovács Orsolya A „Természet" kiállítás Fotó: Tóth László

Next

/
Thumbnails
Contents