Dunántúli Napló, 1985. szeptember (42. évfolyam, 240-269. szám)
1985-09-14 / 253. szám
Csorba Győző: Görbül az idő ARANYI LÁSZLÓ SALAMON ERZSEBET Vágóhíd két kivégzés közt kiadós & Ízletes reggeli jóllakotton nyújtózkodik hohár úr a hóhér távolabb a famulus klott- gatyában trabális halálraítéltet dressziroz henteskampóra kerül ahogy hohár úr mondó az „egér" & friss fűrészporban vicsorít a kiművelt emberfő Egyszerű ének Attilának megszólítom a csendet gondolj ream városban és a falakon kívül gondolj reám papa nem szereti ha verset írok gondolj reám margaréták az út mellett gondolj reám ha elveszek és megtalálnak gondolj reám a világ elkészült gondolj reám és irgalomra van szüksége gondolj reám 1984. júli 8-án. Az új verseskötet alig két hónappal a költő tavaszi szép kitüntetése után, az ünnepi könyvhétre jelent meg. „Kossuth-díjas versek!" örvendezhetünk méltán, csakhogy érdemben ezzel nem mondunk sokat, hiszen „szakmai szempontból" Csorba Győző legalább tíz-tizenöt éve „díjazható" verseket ír, vagyis az élő költészet kiválóságai között foglal helyet. A Görbül az idő noha első ciklusának a címe kese- rű-önironikusan épp „Bohóc-mozdulatok" egyáltalán nem különleges mutatvány, sosemlátott vagy hatásvadászó produkció, hanem „csupán" nyolcvan-egyné- hány jó vers, mintegy két esztendő termése. Maga a költő így jellemezte a kötetet egy nyilatkozatában: „Ebben a korábbiakhoz hasonló ciklikus beosztásban, lényegileg változatlan témákkal foglalkozom . . . Nyelve talán még kevésbé cifra, mint régebben . .. Talán mintha ebben megint volna kicsivel több humor; szatirikus vagy ironikus megfogalmazású vers, noha 'ezt egy kicsit most is kevesellem.” Szerény szavak, de Csorba Győző megengedheti magának a szerénységet: lassan félszázados életmű hitelesíti minden mondatát. A lényegileg hasonló témák valóban az egész pályát végigkísérik. Változatok a múlandóságra, avagy folytatásos töprengések életről, halálról, barátokról és az emberiség állapotáról vázolhatjuk föl e költészet területeit és tágas határait. De azt is mondhatnánk: fejezetek egy önéletrajzból. Ezzel a mindig jelenlévő lírai személyiséget emelnénk ki: Csorba Győző hagyományos értelemben vett „alanyi költő" akkor is személyes, amikor gyakorta a tárgyi világ képeit használja fel egy-egy lélekholyzet megvilágítására. Hol a természet, a kert, a fák, hol egy-egy szerep, álarc - vagy „a vénség bohóc-mozdulata" szolgál arra, hogy érzékletesebbé váljék valami egyáltalán nem titkoltan személyes. A költő többnyire nem a tárgyak, a képek, az álarcok mögé rejtőzik, éppen ellenkezőleg: arra használja őket, hogy élesebben, pontosabban kifejezze a személyiség valamely vonását, a lélek valamely rezdülését. A személyesség önmagában nem esztétikai érték, sőt ennek mértéke talán éppen az, hogy mennyit képes az én és a külvilág kapcsolatából magába sűrítenie. Csorba Győző hangsúlyozott első személyű lírai hőse nem elszigetelt individuum, hanem közösségben és a közösségnek élő példa-ember. A múlandóság elleni harca az is- mételhetetlen, egyszeri élet felmutatásával közös emberi értékeket védelmez: A halállal való szembenézés a legnagyobbak költészetében többnyire az egyéni és az egyetemes emberi különleges határhelyzeteként, a véges és a végtelen, az egyirányú, visszafordíthatatlan idő-múlás és a körforgás, az „örök visszatérés" érintkezési pontjain, határterületén szólal meg. Csorba Győző költészetének „belső mozgatója" is leggyakrabban egy bizonytalan határhelyzet, ahonnét nem egyetlen bizonyosságra nyílik kilátás, hanem éppen a szüntelen ellentmondásosság, a mozgás, a változékonyság, az érzékelt valóság lényege. Ebben a költészetben a biológiai öregedés lelki átélése és „elemzése" is természetes határhelyzetként jelenik meg, az „önlélekrajz” folyamatát tekintve azonban a Görbül az idő nemcsak régebbi témák újabb változatait hozza, hanem az egész alaphelyzet drámaibb. s ugyanakkor önirónikusabb hangolásé. Csorba Győző verseit évek, évtizedek során lélekrajzként olvasva, az a leginkább torokszorító, ahogy vele együtt élhetjük át a múlandósággal való küzdelem közös emberi drámáját. Ez a küzdelem és dráma a pesszimizmus vagy optimizmus fogalmaival egyáltalán nem írható le hitelesen. Benne sűrűsödik a kötet verseiben az öregedés megalázó szégyene, a személyes halál elkerülhetetlensége és abszurditása csakúgy, mint az ugyancsak elkerülhetetlen halhatatlanság („ha egyszer meglettem már lehetetlen / akármiképp is semmivé lehetni"), a jövőbe épülés sok-sok szép esélye. Csorba Győző új kötetét a könnyebb vagy nehezebb befogadás szempontjából is mintha sajátos kettősség jellemezné. Egyrészt olyan új belső lélekrajzi területeket vesz birtokába különösen a legterjedelmesebb Valami nem c. záróciklusban —, amelyek azonosíthatóan, de kissé elvontan, inkább rejtve mint feltárva szólnak emberi kapcsolatokról, viszonylatokról. Ilyenkor az álarc mintha álarc maradna és a nyelvi, stilóris tömörség, egyszerűsödése, a cifraság kerülése sem annyira könnyíti, inkább nehezíti az olvasó dolgát. Másrészt mintha egy ellenkező irányú törekvést is magába foglalna a kötet. Épp a leghangsúlyosabb helyeken és a leglényegesebb kérdésekről szólva a költő közvetlenül megszólítja az olvasót, nem csupán jelzi, érzékelteti, hanem magába a versszövegbe építi író és olvasó viszonyát, kapcsolatát. Mintha az irodalomnak abba az ősi, írásbeliség előtti szakaszába nyúlna vissza a költő, amikor előadás és befogadás még egyetlen, egyidejű közösségi élmény lehetett. Csak két példát idézzünk erre a kötetből befejezésül. Az „Előre-hátra" azért is a kulcs-versek közé tartozhat, mert ebből vette az író a kötet címét: „Ha visszafelé úgyis rossz úgyis rossz ha előre Görbül a föld az idő szintén fut a szem üres levegőbe" vázolja föl a vers kezdetén a jellegzetes határhelyzetet, majd később a személytelep hangból hirtelen kétszer is felhangzik a Csorba Győzőnél oly ritka, az olvasót szólító személyesség: „Barátaim tudjátok-e hogy az idő nekem nagyon fáj, hogy nagyobbat nem ismerek ennél a fájdalomnál" majd néhány sorral később a megdöbbentő „visz- szatérés”: „ . . .egyetlen perc is lehet kettős irányú végtelenség, amelynek tágassága oly roppant szűk, hogy összemorzsol Barátaim alőbb-utóbb tudom hogy a halál kisorsol”. A másik példát kitüntetett helyről, a kötet éléről idézzük. A „Közhírré" összegzi talán legtömörebben az „alanyi költő" és a közösség, a mai emberiség létkérdéseinek egylényegűségét, amely Csorba Győző újabb költészetének legfőbb tétje és súlya: A gyerek tudta, hogy most kell NYOLC ÓRÁ-nak lennie. A lehúzott vászonroló mögül ilyenkor ömlik szét a tejfehérség a szobában. Az ágyak alá, a szekrények és az állótükör mögé sosem tud befolyni, ott szárazon terjeng a sötétség, néha reccsen is. A saját ágya alatt mi lehet? Vasárnap reggelente, amikor az ágy barnarácsos oldalát leengedik, akkor pontosan lehet tudni, hogy mi van ott. Rózsika, a sétabot- fogantyú hátú trafikos, a háta miatt már alig fér a trafikjába, sott van Adélka is, Rózsika nővére, almasima arcával, porcukorszínű hajával. Ök mind a ketten puhán szépek, csendesek, csokoládét sem ígérnek, de nem kell nekik a Hortimiklóst sem énekelni. És mégis minden vasárnap reggel értük jön az Égerer néni. Fergetegesen kócos, de kalap van rajta. És jön esernyővel. És nem lehet tudni, hogy hogyan lép, csak hallatszanak a lépései és az arca látszik. Az egészből az orra a legbiztosabb; vékony és hegyes. Az Égerer néni Rózsikának és Adélnak mamája, és hozzájuk megy, de csak azért, mert megszökött. Kiszökött a konyhaajtón, végigment a gangon, akkor még senki sem vette észre, de amikor az udvarra ért, a homályos szemű ajtók előtt mór mindenütt kinn álltak az asszonyok, itt-ott az emberek is, mert Égerer néni közben énekelni kezdett, és minden lépésnél szökkenve húzta fel a szoknyáját a derekáig. A bugyija rózsaszín lehetett, meg fodros. És senki sem mert odamenni hozzá. Senki, még az emberek sem. A gyerekek legszívesebben beriglizték volna az ajtókat. A kapu csattanását várni lehetett, arról visszamenőleg, s előre a gyerek is tudott, s lehet, hogy a kapu egyszer egy gyerek kezét, vagy sarkát is odacsípte. Az udvar ezután olyan unalmas lett, mint egy szürke palás háztető. A gyerekek kihozták a gangra a sámlikat, és bizsergő szorongással várták, hogy mikor félhetnek újra. Az utcán nem tudta látni a gyerek az Égerer nénit. Mindent és mindenkit tudott, de ezt az egyet nem. Látta Farkast, a göndör hajú fűszerest, ahogy az éjjel fekete zaftos sűrűjében kabátgallérját arca elé hajtva — átfúrja magát a beszakadt tetejű csónakházig. Abban is biztos volt, hogy a kabátgallérját azért hajtotta fel, hogy a fekete éjjel ne folyjon a szájába és az orrába. Ezt Fránci sem tudta, aki Farkast akkor éjjel megleste, s mindennap a csillagról suttogott, amit a felhajtott gallérú kabáton akkor nem lehetett látni. A gyerek szerint azt is az éjszaka áztatta le, látta is, ahogy a sárga foszlányok úsznak a sötétségben. Úgy, mint a sörösüvegek címkéi a mosogatólében. Égerer néni az utcán egyszerűen nem létezett. Valószínű, hogy a házak falaiban haladt tovább; a Lambert-ház oszlop- türemkedéseiben le is ülhetett, a KIÉ terasza alatt akár táncolhatott is tovább, és biztos, hogy Bischoffék kőangyalkájának megcsípte belülről a talpát. Az angyal sarkából egy kölönösen tejszínű nap óta hiányzik egy darab. Adélka és Rózsika trafikja olyankor mindig másmilyennek mutatta magát, ha Égerer néni megjelent. Az ajtaja eltűnt, csak egy ablaka lett. fönn magasan, s Égerer néni nyújtózkodva verte az esernyőjével. Innen kezdve adta ki a gyerek Rózsikót, Adélkát és Égerer nénit. Kiszolgáltatta a testvérének, s .vasárnap reggelente, a lehúzott rácsú ágyban azt sem bánta, ha az anyja is meghallja az Égerer néni fenyegető rikoltásait : RÓZSIKA! ADÉLKA! majd: RÓZSI! ADA! Ezt csak megfeszített torokkal lehetett kiáltani, a végét tátott szájjal, gonoszul elhúzva. Rózsika és Adélka sosem szóltak, falsápadtan ültek a trafikban, a lehúzott barna rácsok mögött. Ez most volt nemrég, alighanem tegnap. Tegnap nem volt NYOLC ÓRA, csak most van, meg ezután sok napig. Azokon a napokon, amikor NYOLC ÓRA van, mindig arra ébred, hogy az anyja és a testvére teát isznak, és az anyja olyan szavakat mond a testvérének, amilyeneket neki sosem szokott. SZALACSI, LECKE, EDIT NÉNI, SZEBBJÖVÖT ... És a gyerek a csukott szobaajtón át is látja, hogy ezek a szavak anyját és testvérét összeláncolják, ráteke- rednek a kezükre, derekukra, nyakukra. Nem úgy, hogy fájjon, ök észre sem veszik, olyan puha és finom ez a hosszú valami, mint anyja rózsaszín horgolt ágykabátjának a gombócos végű öve. Mindez a konyhában történik, villanyfénynél. S amikor kinn a kapcsoló is kattan, akkor már tudni lehet, hogy visszavonhatatlanul itt a NYOLC ÖRA. A konyhaajtóban kétszer zörög a kulcs, az udvaron lépések. Az udvar kövének itt-ott tejszíne van, földszínű, puho hézagokkal. A testvére mindig a fehérekre lép. Anyja és testvére összekötve a puha valamivel, s anyján rajta van a rózsaszínű, horgolt ágykabát. Aztán a fehér vászonrolók mögött néha árnyék megy el. Ezt jó előre lehet tudni, mert jelzik a Mesnerék előtti bice lépcsőn lehuppanó lépések. Az árnyék az ablaktól mindig a plafonra vetődik, és szánalmasan elterül, majdnem szét- kenődik. így elfolyva húzódik az ágy fölötti saroktól a kályha fölöttiig. Az eltűnését még sosem sikerült meglesni. A NYOLC ÓRA titka marad, hogy hová tűnik. Lehet, hogy a nagy ágyak alá, lehet, hogy az éjjeli szekrény mögé, lehet, hogy egyszer csak szűk lesz a helyük, és kiszorulnak a padlóra. Lehet, lehet. . . Egy napon minden kiderülhet. A lassú lépések árnyéka nagy, barna lesz és puha, kócosán fog az ágy elé gurulni, és a simogató kéz alatt úgy fog besüppedni, mint a papa takarója. És akkor suttogva meg lehet kérni, hogy ne tűnjön el többet, és a falon se futkosson az ágy fölötti saroktól a kályha fölöttiig. A nagy barna szomorú lesz, és azt fogja mondani, hogy ezt neki muszáj. Akkor majd ő megpróbálja egyedül leengedni az ágy rácsos oldalát; fontos, hogy mind a két acélgolyó színű, csikorgó vasat egyszerre húzza el a mutató ujjaival, azt is, ami a feje felöli részen van, azt is, ami a lábánál, mert a rácsok enélkül nem mozdulnak. Apja és anyja kitárják két karjukat, s mindkét kezük mutatóujjával egyszerre kattintják a golyókat, de neki ez még nem megy. Szétfeszülő karjai végén mindig csak az egyik keze tapintia a hideg vasat. „Ó naqy barna, kócos barna, szegény árnyék, félsz, bújtatod magad. Még bújhatsz, még van he'y a nagy ágyak alatt, de egyszer csak nem lesz. Kilöknek, kinyomnak." A gyerek tudta, hogy a csukott szájú beszédét is értik. „Gyere elő, gyere elő, de még ne. Várd meg, míg a kezem eléri a rács másik vasát is. Az ezutáni vasárnap utáni NYOLC ÓRA-kor gyere elő. Addig minden tejet megiszok, és minden répát megeszek. A rácsok mögött akkor is nyugtod lesz, ha százat lépnek az ablak alatt.” Az árnyékok nem mozogtak, de a nagy kócos barna figyelt. Az ágy alatt Rózsika és Adélka szívében nagy reggeli nyugalom áradt szét, mert mindent hallottak és tudtak. A következő vasárnap utáni NYOLC ÓRÁ-tól nem lesznek egyedül, melléjük költözik egy nagy barna, akit Égerer néni nem ismer, s ezért csak félhet tőle. A qyerek kucorogva feszítette szét karjait a rácsokon, s reggeli tejekben meg répafőzelék ebédekben próbálta megmérni a tátongó araszokat. Fáradtan és szomorúan e'aludt. HÉTVÉGE 9. ,,Hallgass meg kedves olvasó: én ki a határsávba értem és elképzeltem Így is úgy is és napról-napra képzelem még nem kívánok könnyű halált én ki a határsávban értem önbecsülésem és az ember becsülését hisz annyiféle eszközzel módon módszerekkel irtották ki vagy igyekeztek kiirtani belőlem őket" Szederkényi Ervin Bényi László rajza Dalos Margit Reggel
