Dunántúli Napló, 1985. augusztus (42. évfolyam, 209-239. szám)

1985-08-31 / 239. szám

Föld alatt és föld felett Épül az István III. akna Ha valahol utamba akad egy tégla... Nyugalomban, emlékezve A betonkolosszus oldalán kú­szik fel velünk a lift. Lassan ki­tárul körülöttünk a táj: amott Józsefháza mellett még mindig áll a hordó alakú brigádház, még 1969-ben, az első Pécsi Ipari Vásáron ebben volt a szénbányászati bemutató. A távolban István I. és István II. akna tornyai látszanak a fák között. Elhesegetem a gondo­latot: a halálra ítélt tornyok. Valójában azért épül István III. akna, hogy a két régi akna pillérében levő mintegy ne­gyedszáz millió tonna szenet ki lehessen bányászni, de hát elképzelni is nehéz, hogy itt István-aknán egykor majd el­tűnik a hat évtizede az erdő fölé magasodó egykori Szent István-akna és a felszabadu­lás utáni nagy bányászati fej­lesztés jelképe István II. akna. Felérünk a toronv, illetve a „kéttorony" legfelső szintjére, az új akna felett ugyanis tu­lajdonképpen kettős torony lesz, két szállítógéppel. Innen fentről látszik csak igazán, hogy miiven méretű építkezés ez. Korbélyi Józsel, a Baranya Megyei Állami Építőipari Vál­lalat művezetőié (apja is ál­landóan tornyokat épített, pél­dául a tv-tornyot is, az a bizo­nyos alma tehát az ő esetében sem esett messze a fájától) mondja: — 58,6 méter magas a to­rony, 1800 köbméter betont épíetttünk be, de a födémezés- hez még 1000-et felhaszná­lunk, 300 tonna betonacélt rejt a beton, huszonhat nap alatt építettük fel, vagyis hát a csúszózsalu ennyi idő alatt ért fel. Itt, amit körbe látunk az erdő széléig, ez a teraszos rész 200 000 köbméter föld megmozaatósával alakult ki. Varga György, a Bányászati Aknamélyítő Vállalat Mecseki Körzetének aknavezetője, Papp György körletvezető valóságos védőkorlátként áll köztünk, míg kimászunk a vastartókra, fél­tenek bennünket, alattunk fél­száz méternyi mélység. — Tizenkét tonna ez a vas­tartó, valóságos bűvészmutat­vány volt maga a felemelése is, de amíg helyére került itt fenn, az valóban bányász-bra­vúr volt — mondja Varga Ernő. Ahhoz képest, hogy mi csak nézelődünk, fotóriporter kollé­gám a géppel bajlódik, itt az óriás vasszerkezeten hihetetle­nül nehéz lehet dolgozni. Igaz olyan nagy tudással rendelke­ző szakemberek vannak itt, mint például Fekete Józsel, aki ugyan rehabilitáltként dolgo­zik, de a tapasztalatára óriási szükség van. István III. akna az első olyan végleges aknatorony, amelyet már a mélyítés megkezdése előtt felépítettek. Ez a súlyos vasszerkezet az aknamélyitő berendezéseket tartja majd, amíg a mélyítés folyik fenn a gépteremben, a nagyon mun­ka- és időigényes szállítógé­peket nyugodtan összeszerel­A villamossági munkák főnöke hetik, így tulajdonképpen a két legfontosabb és legna­gyobb mérvű munka párhuza­mosan folyhat, két év megta­karítható így. A bányaüzem építése ugyan késve indult, de a tervezettnél előbb lehet be­fejezni, ha az anyagi feltéte­lek folyamatosan rendelkezés­re állanak A mélyítés októberben kez­dődik és várhatóan 1989-re érik el a 933 méteres mélysé­get. Csaknem 60 000 köbmé­ter kőzetet kell kitermelni és 20 000 köbméter anyagot be­építeni biztosítósként, a nyolc méter átmérőjű aknába. Ezt is az Állami-díjas Zalka Máté brigád mélyíti, miként a Me­csekben, aztán Észak-Magyor- szógon az aknák egész sora őrzi kezük munkáját. Bár, saj­nos a régiek közül már töb­ben nyuadíjban vannak, vagy másutt könnyebb munkán dol- qoznak. De azért méq egyszer így együtt leírom o régi neve­ket, mégha ebben az akná­ban nem is viszi őket a bödön a föld aló, mint életük során többezerszer. Tehát: Dörner Konrád, Bősz Mátyás, György Ferenc, Schilller János, Hor­váth István . . ., hogy csak né- hányukat említsük. Itt közülük már csak György Ferenc dol­gozik, de az újak is valameny- nyien kiváló munkások, ta­pasztalt baráberek. Lépcsőn jövünk le a torony­ból, a surranok között lakato­sok dolgoznak, egy autódaru emelőhorgán kicsiny kosárban ketten szorongnak, ezzel a lé- lekvesztővel ügyeskednek a vasszerkezetek között. Benézünk az aknatalpat fe­dő vaslapok alá, az ötven mé­ternyi előakna tátong alattunk, innen indul majd a mélyítés. A markoló már ide van ké­szítve az akna mellé, mellette kúszik a magasba a kék su­gárcső, olyan, mint egy éppen induló rakéta, ezen szállítják a surrantókba az akna biztosí­tásához szükséges betont. Kör­bejárjuk az aknamélyítő csör- lőket, mind a 15 helyén van már. Egy jól megtermett, ős­ember szakállal ellátott figura kerül elő — talán nem sértődik meg e jelzőért, de Varga Ernő is éppen azt mondja róla, hogy most ö a kulcsfigurája a munkáknak. Kukorelli László a Villamos Állomásokat Szerelő Vállalat csoportvezetője. Dol­gozott Dunaújvárosban, Pé­csett, amilkor 220 voltos fe­szültségre állították át a fo­gyasztókat, a BCM épíkezésén — s most itt a mélyítő be­rendezések villamos szerkeze­teit szerelik. Megnézzük a mélyítéshez szükséges szellőztetőgépet is, helyén van már. Egy olyan vil­lamos motor hajtja, amely 60 kW-os és 200 kW-os teljesít­ményre egyaránt képes, a szel- lőztetőnek ugyanis az akna mélyítésével fokozatosan több és több levegőt kell adni egé­szen percenként 2000 köbmé­terig. Varga és Kukorelli egészen váratlanul vitatkoznak össze egy kábel miatt. Már-már azt hittem, hogy ez nem is egy amolyan igazi feszült munka­tempót követelő beruházás. Hi­szen ott pillanatonként vesz­nek össze a különböző válla­latok dolgozói, hogy aztán né­hány perc múlva nyugodtan dolgozzanak tovább egymás mellett mintha mi sem történt volna. Ök is hamar lecsende­sednek, öt-hat évig dolgoznak itt még együtt, gondolom, lesz még alkalmuk veszekedni. Bemegyünk az aknamélyítők konténer-irodájába, itt van Tapasztó Ferenc, két évtizede még Indiában is mélyített ak­nát, ő most itt az üzemvezető. — Tudod — mondja — az építők akkor érzik jól magu­kat, ha felfele mennek, az ak­namélyítők ha lefele, itt meg még féltucatnyi vállalatnak is jól kell magát éreznie, hiszen, felfele, lefele, szerteszéjjel fél­száz munkahely tevékenységét kell összehangolni és biztosí­tani. Nem látjuk, csak Varga Ernő mondja: — István I. aknáról a hato­dik szinten jön egy 900 méte­res vágat ide az akna aló, jö­vőre a hetedik szintről is indí­tunk egyet, később pedig ne­gyedik szintről is. Épül Isván lll-as akna. Ép­pen négy esztendeje Mérei Emillel, a Mecseki Szénbányák vezérigazgatójával beszélget­tünk a nagyegyházi bánya avatásán: mikor vehetünk részt új szénbányaüzem megnyitásán o Mecsekben? Sajnos, ezen a bányásznapon is azt kell mon­dani, hogy a bányászok, épí­tők, szerelők mégoly lelkes munkája is csak akkor lehet eredményes, ha a bányászat fejlesztésére szánt összegek nem csorbulnak. Lombosi Jenő- Ha valahol utamba akad egy tégla, lehajolok érte és megnézem . . .- Mit lát rajta? — Hogy hol gyártották. De többet is . . . gyerekkoromat, családunk sorsát, a későbbi éveket. — A tégladarab nosztalgiát ébreszt a Patyolat nyugalomba vonult igazgatójában? — kér­dem meglepődve Ács Gyulától.- így van. „Téglások" vol­tunk, az egész család, kilenc testvér, öt fiú és négy lánv, de apámmal az élen kivétel nél­kül mindegyikünk végigjárta a téglaverés „útját". Szombat délutáni vendége vagyok Ács Gyulának az ürö- gi szőlőhegyen. A pincéről külső falépcső vezet fel a két kis helyiségből álló házba, amely mögött olyan meredek a parlag terület, mint egy al­pesi háztető. Nincs is rajta szőlő, hiszen még a földbe vá­gott kapában sem lehetne megkapaszkodnia az embernek. Fürtös szőlőt vásárol Villányban, abból készít jó vörösbort, amelynek maradékát méq őrzi egy-kéí kisebb hordó. „Szüre­tig" talán kitart. — Hoqyan éltek a tégla­verők? A téglagyárban nem volt egész évi munka akkoriban, csak tavasztól őszig. Kézi gyár­tást véqeztünk, sablonba for­máztuk az anyagot, aztán kö­vetkezett az égetés, kihordás, rakodás. A tragacsra eny-egy fordulóban 80 nyerstéglát rak­tunk föl, az égetettből ráment száz darab is. De olyan forró volt, hoay a tragacs deszkája gyakran lángra lobbant. Ne­héz egy meló volt. Ősszel pe- diq felkerekedtünk és a tég­lagyárak környékén halastava­kat építettünk, kubik-munká- val. Rétközben tömegszálláso­kon laktunk, szalmát terítettünk a földre, gerendát fektettünk eléje, nehogy szétkotorjuk, az­tán ott aludtunk, rossz pokró­cokkal, télikabátokkal takaróz­tunk. Hétvégén jártunk haza Dombóvárra, tavasszal pedig végleg hazaköltöztünk: megpa­koltuk a talicskát a batyuval, tisztálkodószerekkel, rissz-rossz göncökkel, lapáttal, csákány­nyal és megindult a téglások menete az országúton. Szentlőrincen Kromer Gyula tulajdonában volt a téglagyár. „Nagysáqos úrnak” kellett szó­lítanunk, Géza fiát „fiatalúr­nak". Kromer Gyula, de inkább a fia a téglás gyerekeket vit­te vadászatra hajtónak, ez vé­gül is kellemes időtöltésnek szá­mított. De aztán az Ács gyere­kek kegyvesztettek lettek, mert apjuk, Ács Márton valamilyen bérügyben összekülönbözött a téglagyárossal.- Aztán milyen a véletlen — meséli Ács Gyula, — vagy talán nem is annyira „véletlen": jó évekkel később, már az ötvenes években mint a Téglagyári Egyesülés igazgatója találkoz­tam Kromer Gézával a válla­latnál. Zavarban volt, nem tud­ta, mi lesz vele, már úqy értve, hogy az apja és jóapám közti hajdani veszekedés miatt. Be­hívtam az irodába, megmond­tam neki: nincs más feladat, mint hogy jól dolgozzunk, ő is, én is. Jó szakember volt, megbecsültük, a vállalattól is ment el nyugdíjba.- Többször is találkozott haj­dani téglásokkal?- Igen. Engem negyvenki­lencben vagy ötvenben féléves káderképző tanfolyamra küld­tek Pestre. Amikor visszatér­tem, alig húszesztendős korom­ban, személyzeti munkakört bíz­tak rám, később az Egyesülés igazgatójává neveztek ki. Tíz téglagyárunk volt, többek között például a szentlőrinci is, ahol még annak idején mint tégla­vető dolgoztam apámmal, fi­véreimmel. Stadler volt a tu­lajdonos akkoriban. Az államo­sítás után kimentem a gyárba, összehívtam a régi gárdát és nagyjából fölvázoltam a jöven­dő feladatokat. Gépesíteni kell, szükség van az építőanyagra, és meq kell szüntetni a tégla­gyártás szezon-jellegét, vagyis ősztől tavaszig is szükség van mindenkire, nemcsak nyáron. Akkor aztán az öreg Német Imre bácsi előállt, azt mondta nekem: „Ide figyelj gyerek! Közted meg a Stadler között annyi a különbség, hogy ő gyalog jött ki reggelente és le . . . bennünket, te ugyanúgy, csak éppen autóval érkezel a gyárba reggelente .. Az öreg viccnek szánta, de azért meg­kérdeztem tőle: „Csak eny- nyi a különbség, Imre bá­tyám?" Akkor eszembe jutott, hoay az egész ifjúságomat — amit a téglás-világban eltöl- töttem - átszőtte egyetlen vágy: csak egyszer ki tudnám aludni magamat! örökké álmos vol­tam, napkeltétől napnyugtáig dolgoztunk, hajnalonta félólom­ban nekimentem a téglarakás­nak. A pesti tanfolyamon is né­hányszor elaludtam, még a fali­újságra is kiírtak. Szóval, fura egy helyzet volt. .. A Téglaipari Egyesülés tíz gyárát a megyei tanács átad­ja a minisztériumi Téqlaipari Vállalatnak. Ács Gyula marad továbbra is a tanács felügyelete alatt: kinevezik rövid időre a Mohácsi Bútorgyár élére, ké­sőbb a Patyolat igazgatójává. A tégla-korszaknak vége. — Hivatalosan persze, mert hogy mást ne mondjak, ennek a pincének a boltozatához is én csináltam a téglát felesé­gem segédletével. — A „patyolat" valamikor a kabarészerzők célpontja volt, rádióban, vicclapokban, pódi­umon. Ács Gyula elnézően legyint; — Persze. A humor, a szatíra mindig túloz, ez mór ilyen mű­faj. Végül is leszoktak róla. A Patyolat - már úgy értve, hogy a baranyai vállalat - egy sor új szolgáltatást veze­tett be, többnyire elsőnek az országban. Szalonokat nyitot­tak, meggyorsították — felár­ral persze - a vállalási időt, nemcsak közületi, hanem a la­kossági mosás minőségét is merőben új alapokra helyezték. A vállalat három alkalommal nyerte el a Kiváló Vállalat cí­met, ma a termelési érték meghaladja az 50 millió forin­tot. És mindezt „fillérekből". — Még nem töltötte be a hat­van évet... — Még nem. Korengedmény- nye! mentem nyugdíjba. — Valamikor az Ács család egy falura való téglát összeta- licskázott. Gondolom, kézenfek­vő, ha feltételezem, az Ácsék valami szép családi házban lakhattak . .. A magas, jóerőben lévő fér­fi elmosolyogja magát: „Kilenc gyerek mellett? Mindig tégla­gyári kolónián laktunk .. — De most nem. — Nem persze. Van egy la­kásom, meq ez a szőlő nélküli telek, hétvégi házzal. Magam építettem. Amire büszke va- avok: feleségemmel szorgalmas gyermekeket neveltünk. Kell ennél több? Rab Ferenc HÉTVÉGE 5. Az épülő új István-akna járulékos munkálatai Fotó: Erb János

Next

/
Thumbnails
Contents