Dunántúli Napló, 1985. augusztus (42. évfolyam, 209-239. szám)
1985-08-31 / 239. szám
A gimnázium épületének főhomlokzata A mohácsi Kisfaludy Károly Gimnázium jubileuma Fél évszázad egy iskolában Frissen festett, központi fűtéses termek várják a diákokat alatt, a NÉKOSZ-mozgalom megszüntetéséig. Az 1848-as forradalom és szabadságharc centenáriumán veszi fel a gimnázium Kisfaludy Károly költő, drámaíró nevét, és ez az államosítás éve is. Új, másfajta lendületet vesz az iskolai öntevékeny művészeti mozgalom: a mohácsi gimnazisták ott vannak a Dunai Vasmű és Komló építésénél. Egyre több a tanuló, az ötvenes évek vége felé mór párhuzamos osztályokat indítanak. Az iskola diákjai díjakat szereznek a legrangosabb országos versenyekről. Kiemelkedő a magyar nyelv és irodalom, valamint a szép magyar beszéd és a versmondás ápolása, a most 73 éves, de az iskolával még mindig kapcsolatban álló Kövesi Jó- zsefné munkája nyomán. Az ország egyik legszebb barokk épülete ad otthont ma a Kisfaludy Gimnáziumnak, a 18. század második felében püspöki rezidenciának épült kastély. Idén új konyhát építettek, 2,5 millió forintért, és beszerelték ide is a központi fűtést - megyei és városi pénzekből. Nemrég újították fel teljesen a szép műemléképületet. Az iskola diákjai, a helyi és a bó- lyi üzemek ezután hozzáláttak az udvar parkosításához, és építettek egy szabadtéri színpadot. A mohácsi gimnazisták többsége jelentkezik továbbtanulásra, és nagy részüket fel is veszik. Szépen szerepelnek az országos versenyeken is: a magyar nyelvi tanulmányi verseny idei ötödik helyezettje Csonka Takács Eszter. A történelem „Ki miben tudós?" verseny országos negyedik helyezettje az ugyancsak mohácsi gimnazista Szabó Ferenc. A sportolók közül ifjúsági vb bronzérmes evezősök Bosnyák Andrea és Novák Tünde, ifjúsági válogatott atléta Martina Tibor. Tavaly a KISZ KB vörös vándorzászlót adományozott az iskolának, amely Mohács városért végzett munkájáért a város zászlaját nyerte el. 347 tanulója van az iskolának, s ennek köszönhetően a kis létszámú gimnáziumokra jellemző meghittség otthonos Mohácson is. Ez magyarázza valószínűleg azt is, hogy a fegyelem is jó a gimnázium falai között. — És az is — teszi hozzá dr. Madár József, a Kisfaludy Gimnázium igazgatója -, hogy jó iskolákból jól felkészült és jól nevelt gyerekek kerülnek hozzánk. Legtöbbjük, 60 százalékuk Mohács, a többiek a környező falvak iskoláiból érkeznek. Hosszú folyamat eredménye ez, hiszen évek óta folytatunk együttműködést az általános iskolákkal. A másik jellemző vonás, hogy nagyon fiatal a tantestületünk, sokan közülük itt végeztek, ebben az iskolában. Az itt végzettek és az innen továbbjutottak azok, akik ma is a legjobb reklámot csinálják a mohácsi Kisfaludy Gimnáziumnak. Mint dr. Tímár Mátyás, a Magyar Nemzeti Bank elnöke, aki így vall egykori iskolájáról: „Az a kultúra, amire ott megtanítottak, későbbi munkámhoz mindig jó alapot adott.” Ezt olvassuk dr. Láng Istvánnak, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkárának az egykori alma mater évkönyvébe írott köszöntőjében: „A tudásszomj, az elkötelezettség, az elhivatottság, a hazaszeretet és a tisztesség alapjai és gyökerei ebben a gimnáziumban, és azokban a tanulóévekben alakultak ki." Gállos Orsolya Már elkészült az új étkező épülete, mely jól illeszkedik az iskola udvarába Läufer László felvételei Ebben az évben lesz ötven esztendeje, hogy Mohács városa kivívta magának a jogot, és gimnáziumot létesített. Az előzmények azonban jóval korábbra nyúlnak, hiszen királyi engedély alapján a ferences rend 1816-ban algimnáziumot nyitott Mohácson — ez az általános iskola felső négy osztályának felel meg. Az iskola most évkönyvben teszi közzé 50 év emlékeit. Ennek kéziratában lapozgatva, idézzük fel az eseményeket. Amikor a mohácsi csata 400. évfordulóján, 1926-ban a városra irányul az ország figyelme, ismételten kérik a gimnázium létesítésére való jogot. Indokuk, hogy a tehetséges, szegény fiúk előtt zárva van a továbbtanulás útja. Baranyában ekkor csak Pécsett van gimnázium, míg Tolna megyében négy működik (kettő Szek- szárdon, s egy-egy Dombóváron, illetve Bonyhádon). Dr. Margitay Lajos a város polgármestere, amikor 65 nyilvános, rendes és 13 magántanulóval 1935 szeptemberében megkezdi működését Mohács város gimnáziuma, a jelenlegi intézmény melléképületében, a volt dobozgyár helyiségeiben. Már az induláskor létesítenek diákotthont. Az alapító tanárok Kuzmics Ferenc, Huber (Hites) Ferenc, dr. Simon Vendel, Gaál Endre. 1936-ban kerül az iskolához Kövesi József, 1938-ban fiatal rajztanárként Kelle Sándor festőművész. A város kulturális megmozdulásaiban való részvételük révén is szellemi műhely formálódik. Nemcsak Mohácsról és a környező falvakból, hanem Pécsről és Jugoszláviából is van diákjuk. Már a háborús években járunk, amikor 1941-ben a sárospataki tehetségkutató rendszer alapján a mohácsi gimnázium is tehetségkutatást szervez a környező falvakban. Nem az a céljuk, hogy a fiatalokat kiemeljék a falusi környezetből és „urat" faragjanak belőlük, hanem hogy a falu életszínvonalának emelésére művelt vezetőket képezzenek. Az első évben 19 fiatal közül 13, a következőben 22-ből 9, majd 24- ből 8 nyeri el az évi 600 pengő ösztöndíjat és a tandíjmentességet. A háborús események megzavarják, de nem törik meg a fejlődés folyamatát. Kövesi József latin-német szakos tanár az, aki újjászervezi az iskolát, amelyben 1945. január 15-én megindulhatott a tanítás. Visszatér Hites Ferenc, az iskola igazgatója is. Sok munkás- és parasztfiatal kerül most a mohácsi gimnázium padjaiba; 1947-ben megalakul a Dózsa Györgyről elnevezett Népi Kollégium, s működik két éven át a Kossuth u. 73. sz. 6. HÉTVÉGE De te fabula narratur Legyen fakultatív! Jóriné Kiss Magdolna cikket írt a DN július 20-i számában „De te fabula narratur" címmel. Egy hétig vitáztam magammal, hogy reflektáljak-e rá, de ma sem érzem mondanivalómat jobban elhallgathatónak, mint egy héttel ezelőtt. A más országok nyugdíjkorhatárának felsorolását teljességében nem tudom bírálni (bár kétségeim vannak), de azt a magyar sajtóból tudom, hogy 1985-ben az NSZK-ban 58 évre szállították le a nyugdíjkorhatárt, tehát a közölt 65 év régi adat lehet. Nem közli a cikk a szocialista országok ilyen adatait. Miért? Talán ott nem lett volna ilyen, javunkra szóló az összehasonlítás? Nem sokkal a táblázat után, a következőket írja J. K. M.: „A második világháborút követő, viszonylag békés évek, az általános társadalmi jólét (?) Európa-szerte magasabbra emelte az átlagéletkort ..." A háború, és az azt követő időszak (éhezés, rettegés, frontátvonulás, világrekorder infláció, újjáépítés babon, borsón, munkanélküliség 1949-ig stb.) mindennek nevezhető, csak „általános társadalmi jólét"- nek nem. Ide kell sorolni „jóléti" minőségben az 50-es éveket is, tehát a most 60 év körül járók életéből mintegy 20 évet. Utána pedig ez a korosztály „vitte a hátán" elsősorban az ország életét, mint kora és életereje teljében lévő. Természetesen az elhasználódása is ennek megfelelő lett a 60. év tájékára. Az átlagéletkor megemelkedését világszerte nem a .„nagy társadalmi jólét" okozta, hanem elsősorban a gyermekhalandóság jelentős lecsckkenése — hála az orvostudomány ilyen irányú, ugrásszerű fejlődésének. A 2. hasábon azt írja J K. M., hogy a nyugdíjasokat 20—30 évig „kell eltartani", ami „csaknem egybeesik a munkában eltöltött évekkel". A következő hasábon viszont mint 1982. évi adatot közli, hogy a férfiak átlagéletkora 66,14, a nőké 73,68 év. Ha elfogadjuk ezeket a hároméves adatokat (bár a 40— 50-es évjáratú férfiak morta litósónak évről évre fokozódó romlása miatt a kép talán már ennél is rosszabb), akkor J. K. M. cikkéből idézett két adatot összevetve, a férfiak 6,14, míg a nők 18,68 évig élvezhetnék a nyugdíjai a 35—42 év munkaviszony után. A cikkben szereplő 25 —30 év nyugdíjas időszak a népesség elenyésző százalékára vonatkozik, főleg azokra, akiknek fiatal vagy fiatal felnőtt kora még a „béke időszakra" esett. Viszont ők olyan alacsony nyugdíjat „élveznek”, hogy az nem fogja földhöz verni oz államháztartást. Sajnos, ismét előkerül J. K. M. cikkében a már sokszor letárgyalt fogalom, nevezetesen az, hogy a nyugdíjast „eltartják". Ehhez csak any- nyit, hogy az új nemzedéket mi neveltük fel, tartottuk el. és álltuk képzésének költségeit 20-25 éven át (magam pl. 3 gyermekeméi közvetlenül is), mi építettük fel az országot a háború után és teremtettük meg a mai nemzedék munka- és életlehetőségét anélkül, hogy naponta felemlegettük volna az ebből adódó többletterheinket. Ez az erkölcsi oldal. Az anyagi rész az, hogy eddig 39 éven ót fizettem az ún. öregségi járulékot a béremből, melyet ha befektetek, vagy akár csak ar OTP-be teszek b statisztika által ígért 6,14 évre,* jelentősen magasabb jövedelmet biztosítana, mint amit nyugdíjként kapni fogok, ha megérem. De ezt az összeget halálom után még özvegyem is élvezhetné, ami a nyugdíjammal nem áll fenn, mert saját jogú nyugdíj mellett az özvegy nem kap a férje után semmit. Tehát nem érzem a jelenlegi nyugdíjasokat sem „eltartottaimnak", sem magdm nem foqom senki által eltartottnak érezni, ha véletlenül megérem a 60. évemet. Jó lenne már egyszer s mindenkorra elfeledni ezt az „eltartási" elméletet. Részben egyetértek az utolsó bekezdésben írtakkal, nevezetesen a nyugdíjkorhatár fakultatívvá tételével. De miért csak a nőknél? Hátrányban lévőknek sem érzem a nőket a gyes miatt, és azért sem, hogy 5 évvel a férfiak előtt mehetnek nyugdíjba. Ezek az intézkedések államunk részéről a nők — egyébként jogos — kímélését szolgálják és semmiképpen sem tüntethetők fel hátrányos megkülönböztetésnek. Hiszen a gyes igénybevétele nem is kötelező, ha az valakinek terhet jelent. De vajon ezeknek a nőket kímélő intézkedéseknek - egyebek mellett - nincs-e szerepe abban, hogy míg a nők átlag- életkora — ha kis mértékben is, de — emelkedik az utóbbi években, addiq a férfiaké folyamatosan és jelentősen csökken? Biztosan nem ez az egyetlen ok, de talán egy a sok közül. Befejezésül annyit, hogy ha csak a gyászjelentéseket nézi naponta az ember, és közvetlen környezetét figyeli, szembetűnőnek találhatja, hogy naayobb részt a férfiak, kisebb részt a nők, jelentős számban halnak meg közvetlenül a nyugdíjkorhatár elérése előtti években, vagy utána eqv éven belül. De környezetünket ismerve, sajnos eqyre sűrűbben ta- Dasztalhatiuk, hoqy 50-60 év közötti dolgozótársaink - sokszor mint emberi roncsok — kerülnek „leszázalékolás- ra". Még eqy adat a Nők Lapja f. évi 30. számából: „A 2,6 millió nyugd'ias 70%-a 3000 Ft-nál kevesebb nyugdíjat kap." Mindezt le kellett írnom, mert bár méa csak közelítem ny 59. évet — elén súlvos — talán méa a leszózaléko- láshoz is eléa beteqséqqel vaayok 2 hónapja betegállományban, de azzal a reménnyel, hogy a hátralévő év naayobb részében még dolqozhatom. Az eddin munkában töltött 39 évem alatt is csak azon ritka esetben vettem iqénybe betegállományt (8-10 évenként), ha már mentő vitt. Sajnos, nem vagyok eqyedülólló ez ügyben, kortárs kollegáim — akiket még nem temettünk el a közelmúlt években - vagy hozzám hasonló egészséqi állapotban vannak, vagy rokkantsági, vaqy korkedvezményes nyugdíjban. Nem érzem biztosnak magarr,, hogy akár csak egyhónapi nyugdíjat is fel fogok venni, nemhogy 30 évit. A cikkírótól kissé eltérően leghelyesebbnek a - nemi megkülönböztetés nélküli - fakultatív nyugdíjkorhatár bevezetésével értenék egyet (a jelenlegi határok megtartása mellett +3 év szabad választás) - melyet ismereteim szerint a SZOT és az MT is vizsgál — önös érdek nélkül, mivel a hátralévő 13 hónapom alatt ez a rendelet már nem kerülhet „tető alá". Istvánfalvi Miklós
