Dunántúli Napló, 1985. augusztus (42. évfolyam, 209-239. szám)
1985-08-18 / 226. szám
1985. augusztus 18., vasárnap Dunántúli napló 9 Reich Károly rajza Galambosi László Szívekben országló HAJDANI ENEK Eljött István napja. Kürtöt fúj a gazda. Magasodik, fölaranylik csűrben csépelt kazla. Igyon a bőségre, hevült feleségre, táltos csikót sarkantyúzó füttyös gyermekére. Tányér csöng a fénybe, terítenek délre. Kápolnaként fehéredik haranghangú béke. Mintha István jőne, szent királyunk, földje dúsan ragyog; vonul a nép dalolni elébe. Táltos csikó hátán ül a gyermek, bárány gyolcs gyapjából zászlót szőnek, nem ronthatja sátán. Aki velünk áldja Krisztust, keresztfája alá gyűljön, rózsát hintünk sebzett homlokára. Voltunk faggyal-vertek, harcokra-tüzeltek; István urunk, királyurunk istápolt bennünket. Magyari voltunkat, kalász-sisakunkat védje Isten. Kóstolja meg cipónkat, borunkat. Nem vagyunk gyalázók, a szűzanyás zászlót fölemeljük, köszöntjük a szivekben országlót. A zt hiszem, a harmincas évek közepén egyedül én olvasztottam magamba halálos elszánt komolysággal a népi írók és hajdani Jean- Jacques Rousseau tanítását; vissza a földhöz, vissza a természethez. Pedig annyi föld sem volt, ahová a könnyem lecseppenhetett volna. Aratás! Mikor ezt a szót hallom, nekem egy egész esztendő képzik meg, s benne Kurucsai Veconka olajosbarna szeme. Egy szántó-vető, aggódó esztendőnek minden reménye és öröme, ahogy a szántóvetőnek a gabona betakarítása jelentette mindig az év fordulóját. Nekem, mivel csupán egy évben arattam bérletben a magamén, sem azelőtt, sem azóta, bizony emlékezetemben maradt minden napja és hónapja, de különösen az aratásnak minden órája és perce is. Először azért, mert húszéves voltam, s minden szomorú és vidám élményre fogékony, másodszor, mivel más szegény és sóvár emberek előtt jutottam ahhoz az öt hold bérlethez, melyért alku és egyezség szerint két és fél mázsa búzát kellett fizetnem holdanként, éppen úgy, mint az elődömnek, aki Kisasszony napján, tehát szeptember elején hunyt el váratlanul, s még a tarlóhántást sem végezte el, még azt is rám hagyta. Tizenkét és fél mázsa búzát kellett fizetnem a bérletért, két hold őszi búzát vetettem hát, a termésből tartalékolnom kellett vetőmagra és táplálásunkra is. Mert nősülést forgattam a fejemben. Huszadik évemet tapostam, s a házasodás illett is a jó gazdához. S alkalmat adott az ilyenféle gondolatokra Kurucsai Veconka is, ősszel, hogy önkéntesen segített a tengeri csutka betakarításában. Tavasszal pedig, amikor kijelentette, hogy ő a markot szedi utánam, ha én is úgy akarom. De még ott nem tartottunk! A tarlóhántásra igát kellett fogadnom. És még akkor a magágy sehol, mert az elődöm tengerije talpon! Végre november elején nekieshettem lelkesen és soványan, hogy megtisztítsam a kukoricaföldet. Ebben segített Veconka. A vetőszántást és a vetést is hitelben végezhettem el. Jött a tél, és megállított igyekezetemben. De nem torpanhattam meg, nem ülhettem a kemence mellé, mint a többi földmívelő, választanom kellett: vagy béresnek állok, vagy a malomba munkásnak. Adósságomat készpénzben kellett megfizetnem. Én a malmot választottam. Zsákos lettem. Cédulára mértem vissza a lisztet az őrletőknek. Heti tizenkét pengőt kaptam, s hogy jól meghúztam a nadrágszíjat, szépen törleszt- hettem. Hétköznap hát a malom, s vasárnap Veconka. Ez a Veconka tizenhét esztendős volt, a vállamig ért, és mostani értelmemnek úgy tetszik, amint megismerkedtünk, nyomban feleségül akart jönni hozzám. És ezt a szándékát azon nyomban közölte is velem, s rejtélyes módon abban semmi nevetséges és semmi megalázkodó nem volt. Elhitette velem, hogy pírba játszó barna arcára és tömör, formás lábaira múlhatatlanul szükségem lesz felvirágzó gazdaságomban, sőt gazdaságom felvirágoztatásában. S én bele is egyeztem, vagy törődtem valahogy. Nem tiltakoztam, s iái is esett ez a bizonyosság. Veconka hajlamos volt hirtelen kacagásokra, sőt mindenféle huncutkodásokra is. S amikor a nyarat emlegettük, amikor ő majd az én marokszedőm lesz, és a déli pihenőben együtt hűsölünk majd — minden szava meg- szárnyasodott. Az én későn vetett búzám még csak zsendült, amikor mór másutt kaszára érett a kalász. Elszegődtem, s Veconka járta ki nekem, hogy amelyik gazdánál az ő apja meg bátyja arat, ott jusson nekem is három hold búza. Azaz nekünk, mert Veconka lett persze a marokszedőm. Nem emlékszem én arra, hogy milyen rendet vágtam, s arra sem, mennyi időbe tellett, míg a három holddal végeztem. Egy hétből kitelt azért az ideje. De Veconka mindig a nyomomban járt, arra emlékszem, s az iszonyú fáradtságra, mert még soha nem arattam addig — s azóta sem. Tizedéből arattunk, s én három mázsa búzához jutottam. Veconka dúdolt eleinte, aztán nagyokat hallgatott, s nézte karom lassuló lengését, s a kasza után élhanyatló rendet. Kettőből csinált Veconka egy kévét, s néha három rendből. Jobban esett volna, ha beszél, még akkor is, ha korhol vagy siettet. Még inkább beszélnem, magyarázkodnom kellett volna nekem, hogy eltereljem figyelmét, gondolatát. Én azonban csak azt éreztem, hogy csontom velejéig fáradt vagyok. S még arra is emlékszem, láttam, ő pontosan tudja, mit érzek én. És sajnált is egy kicsit, de nem tehetett semmit. S ezért aztán hallgattunk másnap is, harmadnap is. Ebéd alatt is, és nem hancuroztunk ebéd végeztével sem, mint egész télen, tavaszon elterveztük. A következő héten álltunk bele az én búzámba. Most már csak ketten, persze. S furcsa volt, hogy nem állapodtunk meg, mennyi lesz az ő marokszedőrésze, mert hogy én már a sajátomban dolgoztam. Sok pipacs piroslott az én nyurga búzavetésemben és szarkaláb, meg búzavirág is kéklett benne elég. Hétfő reggel alkalom lehetett volna tréfálkozásra, kacagásra. Olajbarna szemét ezen a szép és haszontalan látványon feledve — csak ennyit mondott Veconka : — Nem adja meg a hét mázsát se holdja! S belefogtunk a munkába. Tenyerem sajgott, talán még jobban, mint a múlt héten, szívem vert a második félórában, s tüdőm kérte sóhajtva a levegőt. — Három rendet kötök minden kévébe — szólt nagy sokára mögöttem a lány —, némelykor négyet is. Nem volt semmi kegyetlen a hangjában. Amint megálltam, visszafordultam, akkor ötlött szemembe, nem köti be kendővel az arcát a bámulás ellen, mint némely kényeskedők. Nem fél a naptól! Milyen szép olajbarna! Gyönyörködtem benne. Bizony isten! — A bérletbe meg vetőmagra talán elég lenne. De hol van még a cséplőrész! S mit eszünk a télen! — szólt valamivel később Veconka. S ez volt az utolsó alkalom, hogy megkérjem a kezét, s őt magát testestül-lelkestül, s valami ígéretet is tegyek, hogy hosszú és boldog, nyugodt életünk lesz. Ha csak egyről is bizonytalan voltam, hallgatnom kellett. Bár Veconka dolgos kezében, életbíró izmos lábában bíznom kellett volna. És szeme is úgy csillogott, amint a szalmakötelet sodorta, terítette, mintha valami huncutságon járna az esze, vagy el akarna cseppenni a könnye éppen. De ő nem sírt és nem nevetett, hanem komolyan hallgatott. Délbe azt mondta, hazamegy, mivel nem hozott ételt. Én is megebédeltem árnyékba húzódva, szokás szerint köröm közül. V econkát azonban hiába vártam. Nem jött vissza sem délután, sem másnap. Magam arattam le a búzát, magam nyűttem, magam sodortam a kötelet, magam kötöztem a kévét. Talán jobb is így — gondoltam —, mint aki nem tehet egyebet. Mért csináljunk két szegényből hármat. Mert akkor én már tudtam, inkább a malomba megyek dolgozni esztendőszám, csak a bérletből, a föld terhétől szabadulhassak. MAKAY IDA Fekete napban Ilyenkor jössz. A hamvazkodó, hűlő nyár gyűrött útjain, az emlék szakadt szélesvásznán. (Filmzene a szél húrjain) visszhangtalan, elhaló dallam, pentaton, pogány sirató, vizek sírása a fehér kövek időtlen közönyében. Ilyenkor jössz. Fekete Napban, zsaráttá rogyó alkonyatban. Üszők az inged. — Fekete vér. PARTI NAGY LAJOS Berendezik a ringet Ma este is berendezik a ringet kerthelyiséggé, és illedelmesen leülnek a sörökhöz, fogvédőiket testmeleg mosollyal asztalra teszik, pásztorábrándokat dudálnak egymás kesztyűibe, szemük sarkában téblábol a jóság, mint egy tüllszoknyás boxoló. Könyv Ki ülteti az erdőt — kérdezi Zsófi, de ugyanúgy kérdezheti minden városi gyerek, s meg is kaphatja a választ: a szél és a madarak hordják szét a magvakat, melyekből majd a fák magasra nőnek. De mégiscsak más, ha egy ilyen válasz mellé a gyerek maga húz ki a földből ,,egy furcsa gazt”, amiről kiderül, hogy egy kikelt makk, egy kendő tölgyfa. S ugyancsak más, érzékletesebb, valódibb tudást ad az is, ha a gyerek maga figyeli meg a napozó zöldgyíkok játékát, maga jön rá, hogy a szabóméh csipkézi ki a bokrok leveleit, ha maga is kifog a Balatonból egy keszeget, miközben megfigyeli a pézsmapockot, meg a víz alatt a' horog körül téblá- boló tavibékákat. Nagy Franciska újabb gyermekkönyve, a „Zsófi kertje" egyszerre lebilincselő olvasmány és pompás tankönyv T ermészetről-gyerekeknek kezdő természetbarátoknak. A színhely egy balatonszepezdi kert, a történet egyszerű: egy kislány szüleivel itt tölti a hétvégeket, a szünidőt, tavasztól télig. A könyv igazi hősei a növények, állatok, rovarok, a táj maga, a természet, az első virágoktól a lehulló hóig. Ha valaki odafigyel, a természet reggeltől estig ontja az érdekesebbnél érdekesebb eseményeket. Ha elbújik a felhők mögé a Nap, a pitypangok mintha eltűnnének, becsukják szirmaikat; a nádirigó-fészekben kakukkfióka trónol, a hangyaleső apró homokgödröket mélyít és a művészi csapdába hangyák zuhannak, a güzü- egérnek, aki az elégetésre ítélt kerti hulladékban akart téli szállást magának, leperzselődik a bajsza, a hóember sárgarépaorrát újra és újra lecsipegetik a szarkák. Ha az ember odafigyel — és a könyv szelíd példamutatással erre nevel —, a természet minden megmozdulásában értelmet talál, egy összefüggő, folyton változó, gazdag világot ismer meg. Végigéli a Balaton fölött lezajló nyári zivatart, meglesheti a vaddisznók vagy a seregélyek szokásait, megismeri az ember legősibb tevékenységét, azf a munkát, amely révén a megszelídített föld ételt és italt ad az embernek. Mindezt a könyv könnyed, mesélő hangon mondja el, soha nem szájbarágva, nem direkt oktatásként. Csak ami magától adódik vagy előfordul „Zsófi kertjé"-ben, az kerül szóba. A szülők se mindentudók, ha véletlenül valamire ők sem tudnak választ, megnézik egy tudós könyvben. A leg- rokonszenvesébb talán éppen ez a nyitott figyelem, ez az együtt-gondolkodás, ami végigvonul a történeten, és kimondatlanul is azt sugallja, hogy a természet mindannyiunk számára egy nagy felfedezni való világ, nyitva áll a mai városi ember előtt is, örömet okozni mindenkinek hajlandó és titkait nemcsak a beavatottak előtt tárja fel. A könyv másik nagy értéke a sok szép színes fénykép. Bé- csy László természetfotói látványban is méltók a szöveghez, s a legtöbb esetben konkrétan is ahhoz kapcsolódnak. A legapróbb rovaroktól a táj jellegzetes állatain, növényein át a csodálatos Bala- ton-parti vidékig — hiteles, hangulatos fotók teszik vizuálisan is teljessé a képet, amelyet Nagy Franciska könyve megrajzol. A legfiatalabb olvasóknak minél több ilyen tartalmas, szép könyvet lehet csak kívánni. (Móra Kiadó, 1985) H. E. Cseres Tibor: Aratörész
