Dunántúli Napló, 1985. július (42. évfolyam, 178-208. szám)
1985-07-06 / 183. szám
A Pécsi Balett bemutatója a Szabadtéri Táncszínen Örömmel köszönthettük kedd este az ismét ereje teljében alkotó Eck Imrét új balettjének, az Odüsszeusznak bemutatóján. E táncjáték az elmúlt évek nagy balettjaira emlékeztet - Requiem, Salome -, és Eck Imre mint rendező, koreográfus, díszlettervező felidézte bennünk a Pécsi Balett hőskorát, amikor a balettelőadások ünnepnek számítottak. A most bemutatott mű nem egyszerű színpadi adaptálása a homéroszi eposznak, hanem annak alapján felmerülő új gondolat színrevitele, amely a zárójelenetben summázódik. Nevezetesen: Odüsszeusz — a mindenkori férfi — leiké, ben együttélő Kirké-Pénelo- pé egysége. Ezért találjuk mindvégig a színen Kirkét, annak ellenére, hogy az Odüsz- szeusz-járta más helyszínekre is történik utalás. Ami viszont mind az előzetes rendezői nyilatkozatban, mind a műsorfüzetben olvasható, .......mi le nne, ha Odüsszeusz a lótosz- evők közt maradna?", csupán érintőlegesen jelenik meg a táncban, mint egy helyszín a többi közt, ahogy Homérosznál is. De a Kirké-Pénelopé egység végig jelen van. Bár az első részben csak mintegy jelzésként tűnik fel a díszletek közül kiemelkedő Ithakát jelző magaslaton Pénelopé, (ide érkezik Odüsszeusz is), a második részben pedig, amely már Odüsszeusz megérkezése után történtekről szól, állandó és egyidejű jelenlétük. Egységüket megerősíti, kiemelten egyértelművé teszi a zárójelenet előtti kettősük, azonos mozdulatrendszer nagyon pontos, precíz, szinte hihetetlenül egyszerre történő kivitelezése is. Jelzi, hogy nem a múltban él Kirké — ct»-keí- aetben ellenség, majd szerető és útbaigazító jóbarát —, hanem ugyanabban van jelen a férjét hűséggel hazaváró, jóeszű Pénelopéval a gyászsorsú, sokat tűrt Odüsszeusz világában. A táncokat a letisztultság jellemzi. Eck Imre kitartott a korábbi mozdulatrendszernél, minden ismert jellemzője megmaradt; a megtört mozdulatok, a geometrikus gesztusok. De úgy látni, bővült kifejező- készsége ugyanezen jelrendszerben megjelenő lírai mozdulatokkal, mint pl. Odüsz- szeusz és Kirké kettősében, így a feszültség és oldás jó ritmust adott az előadásnak, a zene nélküli lánc még fokozta is ezt, s a lírai pillanatok csendjét tudta felidézni. Megtörte azonban a jó ritmusú táncegységet az első felvonásvégi kimondottan disco- tánc — amely a hazatérés örömét jelezve —, talán utalás akart lenni arra, hogy a ma embere hasonló érzésekkel, gonddal, örömmel él. De az időszerűség ilyen megfogalmazása itt nem előrevitte a gondolatot, hanem az ercsza- koltság érzését keltette. Fotó: Cseri László Jelenet az előadásból Odüsszeusz Külön kell méltatni a táncosok páratlan produkcióját. Bre- tus Mária — Kirké, Uhrik Dóra — Pénelopé, Hetényi János — Odüsszeusz —, rendkívüli precizitással, a mozdulatok szép, tiszta kivitelezésével váltották valóra a koreográfus gondolatait, és emelték ünnepivé az estet. Az alapító táncosok estje volt ez, és méltó a Pécsi Balett régi hírnevéhez. Az előadás prózai szereplője, a narrátor (Vas-Zoltán Iván), aki Homéroszként kívánt végigvezetni hőse kalandos útján, az Odüsszeiából vett idézetekkel mintegy jelezte a színpadon éppen történteket. Sajnos azonban, a szöveg jelenléte nem volt mindig táncdramaturgiailag indokolt, mert a tánc ugyanazt mondta el, mint az irodalmi idézet — akkor viszont kérdés, szükség van-e ilyen értelmű irodalmi támaszra. Ráadásul a szöveg színészi előadásmódja messze került a homéroszi hangvételtől. Vas- Zoltán Iván túlfokozott izgatottsága, görcsössége elfedte a szöveg szépségét, a bölcs mesélő higgadtságát. Mai, civil ruhában a kosztümös táncosok között való megjelenése sem erősítette Homérosz maiságát, inkább külsődleges- ségnek látszott. A díszlet — Eck Imre tervezésében — Odüsszeusz útját gátoló sziklák mint torz emberfigurák meredtek hófehéren a magasba. Jelzés volt csupán, amely nem vonja el a néző figyelmét a táncról, a színpadon történtekről. A táncosok fehér, puritánságig egyszerű jelmeze kortalanná tette a történetet, ezért vált érzékelhetővé maisága is. Móczán Péter és Varga János zenéjét az East együttes szólaltatta meg. Az Eastnek a progresszív rockhoz vonzódó, klasszikus dzsesszes elemeket tartalmazó színvonalas muzsikája a táncjáték tartalmi vonalát erősítette. így megfelelő egység alakulhatott ki a tánc és a zene között. Azaz létrejött A BALETT. Az a színpadi mű, amely megvalósította a homéroszi felszólítást; „Férfiúról szólj nekem, Múzsa" .. . Fonay Zsuzsa Magyar tájak Platthy György kiállítása Szófiában Magyar tájak címmel rendezett kiállítást a Szófiai Magyar Kulturális Intézet Platthy György festőművész, nyugalmazott főiskolai tanár műveiből. A június 27-i megnyitón a festőművész és felesége is részt vett. A Műcsarnok által kiválasztott 32 festmény igen nagy érdeklődést keltett, bemutatta a rádió és a televízió és megtekintették a bolgár fővárosban ülésező képzőművészeti kongresszus résztvevői. A Szófiai Magyar Kulturális Intézet a nagy tetszést aratott kiállítás hatására számozott példányban kiadja a pécsi művész Kairói táncosnő című pittkréta rajzót. Mit akara felnőtt a bábszínházban? Az amatőr művészeti mozgalmak válságáról hallva és olvasva örömmel figyelték a szakemberek és az érdeklődő nézők a 7. nemzetközi felnőttbábfesztivál előadásait — tudva, hogy a résztvevők között sok volt a hivatásos társulat, de látva, hogy lelkesedésben, ügyszeretetben és a bábművészet iránti rajongásban az amatőrök nem maradtak el a profik mögött. Minden csoport ugyanazon választás előtt áll: üres helyek vagy ütemesen csattogó taps fogadja-e a produkciót, a'hogyan azt Imre István, a Pannónia Filmstúdió rendezője megfogalmazta - a fesztiválon különben mindegyikre volt példa. Ha ebből a szempontból tekintjük át a húsz produkciót (amelyből a zsűri hivatalosan tizenhatot értékelt, a többi stúdióbemutató), felfigyelhetünk egy érdekes jelenségre. Megszaporodtak a kifejezetten szórakoztató jellegű műsorok: az úgynevezett esztrád- és a show-műsorok. Közönségcsa- logató szándék is lehet e mögött, ám mélyebb okok is. Ahogyan a szakmai vitában megfogalmazódott: a bábművészet alkalmas súlyos gondolati tartalmak kifejezésére is, ám szórakoztató feladatát nem szabad hogy feledje. Márpedig az utóbbi években sok együttes túl nagy témákat választott, elsősorban irodalmi, filozofikus tartalmak kifejezésére törekedett, de nem vette figyelembe, hogy a közönség (a felnőtt is bizonyos fokig gyerek ilyenkor) elsősorban szórakozni ül a paraván elé. S mintha maguk a bábművészek is unnák már stilizált figuráikat és végsőkig leegyszerűsített történeteiket (sőt a történet hiányát!) — és a sztori, a látvány, a humor kezdi visszaszerezni jogait. Ebbe régi vásári hagyományok felújítása (Kemény Henrik színháza, a debreceni Vojti- na együttes, az osztrák Du- belowski és az NDK-beli Klimt színháza) éppen úgy beletartozik, mint a showvagy esztrád-metódus szerint összeállított szórakoztató produkció (az NSZK-beli Albrecht Roser és a La Plapper Papp vagy éppen a pécsi Bóbita). Nem jelenti ez azt, hogy a bábszínháznak lel kellene adnia szinte határtalan lehetőségeit az intellektuális élmények feltárásában és kifejezésében, a gondolatiságra való törekvésben és a filozófiai mélységek kutatásában. Nem is adta fel: kiváló példákat láttunk erre. Nagy élmény volt a hollandiai Triangel színház, amely húsz kis történetben az emberi lélek mélyrétegeit érintette meg, vagy az említett Roser kedélyes, érzelmes jelenetei; az olasz Teatro Gioco-Vita egy középkori moralitást olyan árnyjátékban adott elő, hogy valósággal a székhez szögezte a nézőt. De idetartozik az éppen most profivá vált egri Harlekin bábszínház is, és kitűnő színpadi kiállításával, színvonalas színészi játékával a Cseljabinszki Állami Bábszínház (bár a sok szöveg kissé nehézkessé tette az előadást). Ha a közönségsiker titkait keressük tehát, a témaválasztás, a látvány, a gondolatiság és az érzelmesség mellett említsük meg a színpadi-technikai bravúrokat, mint egyik lő vonzerőt: Albrecht Roser, a Triangel, Du- belowski, Klimt és a Gioco- Vita szinte a legrégibb és a legújabb érdekességeket mutatta be ebből, De van itt valami, ami aggodalomra ad okot a bábművészet szakemberei szerint. Ügy látják: sok együttes (rendező) mintha nem bízna eléggé magában a bábban: a bábot mozgató színész egyre gyakrabban jelenik meg a közönség előtt, s átvesz funkciókat a bábutól. A szakmai tudásnak, a mesterségbeli felkészültségnek ebben az esetben sokkal magasabbnak kell lennie. A bábszínészi felkészültség ezen a fesztiválon csak a leg- jobbaknál volt megnyugtató - nyugtalanító viszont, hogy akadt olyan csoport (az eszékiek pl.), akik egyenesen száműzték a bábut — a báb- szírrpadról. Végül is a 7. nemzetközi felnőttbábfesztivál ezeknek a tanulságoknak megfogalmazására adott lehetőséget, és annak megállapítására is, hogy „a magyar csoportok most halványabban szerepeltek, mint korábban", mondta dr. Szilágyi Dezső, az UNI- MA (a Nemzetközi Bábművész Szövetség) elnöke. A pécsi fesztiválnak éppen ez a megmérettetés, tapasztalatcsere a feladata, meg persze, — az előbbiek értelmében — a pécsi közönség szórakoztatása is. A fesztivál mindkét feladatát jól teljesítette: nem csupán udvarias gesztus volt a hivatalos megnyitó- és záróbeszédeknek az a része, amely Pécs városa, Baranya megye kulturális vezetésének, a Nyári Színháznak és a Bóbita Bábszínháznak az érdemét ismételten kiemelte ennek a találkozónak a megteremtésében és megszervezésében. Gárdonyi Tamás Tévétalálkozó Veszprémben Habzó ég és valódi világ Jegyzetíró egy szabadtéri borozó pultjának dőlve nézte meg A halál archívuma utolsó húsz percét. Történt ez múlt kedden, Balatonalmádiban, egy hűvös, szeles félnyári estén. Már a partról hallotta a Georgot, hogyne sietett volna oda, német és magyar érdeklődők tapadtak az ócska, szellemképes készülékre, még a pohár is megállt kezükben félúton, úgy figyelték Gojko Miticet és társait, amint éppen megnyerik saját kis háborújukat. Aztán, a boldog vég után, a Sie sahen-re kiitta borát e kelet-nemzetközi publikum, és villámgyorsan szerteszéledt. A céllövölde sarkáról visszanézve még látszott, 8. HÉTVÉGE ahogy a derék csapos a Stúdió orra előtt kihúzza a dugót a konnektorból. Otthont Balatonalmádi, helyet — immár tizenötödször — Veszprém adott a televízió és a kritikusok rendes évi találkozójának, mely jegyzetíró számára tanulságos volt mindenestül, sőt érdekes, főleg, mert neki ez volt az első. Kíváncsi volt, nem is feltétlenül a bemutatandó filmekre, inkább úgy egyáltalán, hogy hogyan történik meg egy ilyen jeles hét, hogy átharapja-e a televízió a kritika, illetve a kritika a televízió torkát két szaunázás között. Nem harapta át, állítólag most először. Még csak fogak se csattogtak. Nem utolsósorban azért, mert a két fél diszkréten kerülte a találkozást. Mindent (el)mondtak egymásnak egy év alatt, minek épp nyáron és épp a Balatonnál veszekedni! Az egyetlen szervezett vitán ugyan közeledni látszottak az álláspontok, nem csoda: kevesebb szó hangzott el arról, hogy milyenek a bemutatott filmek, s több az időpontról, amikor vetíteni kéne őket, hogy jól hassanak. Amúgy a „szervezetlen" vitákon a közeledésnek nem sok nyomát látta jegyzetiró. Veszprémben már évek óta több találkozó létezik egymás mellett és egymásról alig véve tudomást. A Művelődési Központban, mely a fesztivál hivatalos centruma, a zsűri nézi a versenyprogramot, idén tizenkilenc alkotást, ez alatt a szakmai közönség kultúrteremről kultúrteremre jár a városban és környékén, s ankétokon, közönségtalálkozók keretében végignéz tizenhat ősbemutatót. Filmeket, tévéjátékokat, melyek a jövőben kerülnek adásba. A kritikus számára nyilván utóbbi az érdekesebb, némi szerencsével mindegyik bemutatót eléri. Képet kap hát, hogy mi új született a tévé műhelyeiben, mi várható az elkövetkezőkben. Jegyzetíró itt eltöpreng, vajon ez a tizenhatos keret véletlen- szerű, avagy reprezentatív, aztán előbbiben reménykedve, utóbbira tippelve írja le, hogy se jobb nem várható, se rosz- szabb. Rátérve most már a produkciókra, a jövőben jóval több lesz a képernyőn a „valóság", az életszagú, a mai, a magyar, és kevesebb lesz a „művészet". Úgy tűnik, a filmesek lassan- lassan levetett dokumentariz- musát magára ölti végre némelyik tévés alkotócsoport. Igazán jól mutat még ez a kissé kopottas ruha is a televízión, nem is beszélve arról, hogy Szalai Györgyinél (két filmnek is fontos közreműködője) jobb „szabászt" keresve sem találhatott volna. Málnay Levente Krízis-e, Félix László Majd belejössz, Pistámja és Erdőss Pál Hazárdjátéka annyit mindenképpen ígér és sejtet, hogy bemutatásuk után mindhárom alkotás beszédtéma lesz. Persze, kizárólag a maiság okán, hisz fentiek minimum a jobb riportfilmek bátorságával nyúlnak valóban időszerű kérdésekhez. Ami viszont elgondolkodtató: az alkotók annyira el vannak foglalva a témával, a valósággal, a ,,mondás”-sal, hogy rendre elsikkad vagy háttérbe szorul a megformálás többlete, épp az, amitől a műalkotásként fellépő produkció valóban műalkotás. Érdekes módon nem ezek a tömörségükkel alig tüntető tisztes filmpublicisztikák mutatják, hogy a jövőben sajnos, több lesz az álspontán, rosszul vagy sehogy- sem megirt dialógus és kevesebb a megformált teremtett „irodalmi” szöveg. Főleg az úgynevezett szerzői filmek hibája ez. Bodnár Erika az igen tehetséges Felvidéki Judit filmjében (Fabuland) végig kínlódik jó, ám teljesen megíratlan szerepével, jórészt ezektől a slam- pos, közhelyes mondatoktól „ül le", fordul unalomba a sejtelmes, végül sehova se vontatott történet. Talán épp ezért, veretes szövege miatt értékelődött föl Horváth Tibor munkája a Kodolá- nyi Börtön-jéből készített adaptáció, mely persze, szintén a történetbe kapaszkodott és nem a sorok közötti-mögötti belső, csöndes drámát bontotta ki, azt a „kimondhatatlant", amit látvánnyal, képpel, tehát filmes eszközökkel kellett volna kimondani. A hangsúlyozott „művészfilm" kis súllyal és még kisebb sikerrel szerepelt a fesztiválon. Ennek oka pedig aligha a kritikusok művészfilm-elle- nessége, inkább az, hogy jó rendezők ezúttal verejtékes, borzalmasan kimódolt alkotásokkal jelentkeztek. Esztergályos Károly „szépség"-, vagy „lótvány”-centrikus filmje, A végtelenek a párhuzamosban találkoznak, például, a reakciókból ítélve kifejezett bukás volt. Folytatná még jegyzetíró némi tanulságokkal, de egyre inkább a derék csapos jár a fejében, ahogyan áramtalanítja a rétegműsort, válaszolva a „mikor vetítsük" nagy kérdésére. És az jár a fejében, hogy talán a „milyen"-nel kéne még többet törődni, hogy ne egyfelől legyen a „valódi világ", és másfelől más rétegeknek a csupán és artisztikusan „habzó ég”, hiszen előbbi csak utóbbival a tetején valódi; külön-külön el lehet őket szopogatni, ám hör- pinthetetlenek. » Parti Nagy Lajos
