Dunántúli Napló, 1985. július (42. évfolyam, 178-208. szám)

1985-07-06 / 183. szám

IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT A Jelenkor július-augusztusi száma Gazdag, változatos tarta­lommal, értékes szépirodal­mi, művészeti és kritikai köz­leményekkel jelentkezik a Pécsen szerkesztett folyóirat kettős nyári száma. A lírai rovatban többek kö­zött Bisztray Adóm, Csíki László, Csorba Győző, Kál- noky László, Rába György és Weöres Sándor verseit, a prózai írások sorában Albert Gábor, Hallama Erzsébet és Mándy Iván elbeszélését, va­lamint Kalász Márton regé­nyének új részletét olvashat­juk. Nagy László születésének 60. évfordulójáról megemlé­kezve közli a folyóirat Szán­tó Piroska Adósság c. elbe­szélését és Vitányi Iván: A hűség jegyében c. tanulmá­nyát. — Érdeklődésre tart­hat számot a folyóirat két in­terjú-közleménye. „A népe sorsáról írjon" címmel Cseres Tiborral írói pályájáról be­szélget Bertha Bulcsú. A köz- művelődés kérdéseiről Vitá­nyi Iván nyilatkozik Vekerdi Lászlónak. A művészeti rovat élén új sorozat indul a folyóiratban ,,Színészportrék pécsi háttér­rel” címmel. Futaky Hajna írja, s elsőként Koós Olgát mutatja be. — Pályi András budapesti; P. Müller Péter pécsi színházi előadásokról közöl beszámolót, Tarján Ta­más pedig folytatja az új magyar filmek szemléjét. E gy termékkiállításra terel­ték be őket, A libucik ásítoztak, sodródtak, dünnyögtek — rengeteg fotó a falakon, grafikonok, kis zacs­kókban gabona, lécekből min­tasor, gépek és alkatrészek. De aztán ruhák és cipők és táskák és hozzá prospektusok: a társa­ság felélénkült, a vendéglátók hűsítő italokkal kedveskedtek, rögtönöztek egy divatbemutatót is, ígérvén, hogy azután egyes kiállított tárgyakat a hölgyek föl is próbálhatnak. Piroska ki­osont, akadálytalanul kijutott az épületből, egyenesen a tér túlfelén álló műemléktemplom felé tartott. Odabent éppen az a félho­mály, puritán méltóság, amit remélt. Megbámulta a díszesen faragott szószéket, egy finoman hímzett fehér térítőt, aztán le­ült az egyik hátsó padba. Ha megszólalna az orgona! Ne félj, én megsegítelek, monda ez Úr. Luther híveinek kemény koponyáján megcsillan a gyer­tyák fénye, nyakuk egyenes, szorosan zárt ajkaik megnyn* nak az énekre, perelj uram per­lőimmel, követelik, szavukban önérzet és sértettség, kikezdhe­tetlen a meggyőződésük, hogy a világ, amelynek ellene fordul­tak, amely ellenük fordult, csak megvetésükre érdemes. Én se- qedelmemre állj elő, szólítják fel az Urat újabb keresztes há­borúra, avval a gőggel, ami csak az alullévőktől telik. Itt ült valamelyik ősöm, gondolta Pi­roska, magába szívta a dalla­mokat meg az odaadásnak és az önérzetnek ezt a fenséges vegyületét, megerősítette a szí­vét, és hazament. Poros botját a sarokba állította és prédikál­ni kezdett. Egyre hevesebben és egyre hangosabban, miként a gyermek, aki hangjával akar úrrá lenni a rémisztő sötétsé­gen: szivét marokra fogta a kétség, lompos fejek közt for­golódott, lábikrájába belekap­tak a félvad kutyák, talán oly­kor egy-egy éjszakán térdre is hullott, de a térdelésből zuha­nás lett, hason feküdt a puszta földön, ujjai belekapartak a ta­lajba és várta, csak várta, hogy megszólal a hang: Ne félj, én megsegítelek. Mire volt jó mindez, gondol­ta Piroska. A hűvös homályban némán bámultak rá az orgona sípjai, csend volt, csak a nyár szöszmötölt odabent, vagy ta­lán kint, ahol emberek jártak — egyedül volt a templomban. A sötét fapadok mint a csukott szemek. Egyszer - nos, több ilyen estéje is volt, talán tucat­szám. de ez az egy, ez örökre emlékezetes — hirtelen sötéte­dett rá kint a község határá­ban, ahol magányos tanyasze­rű házak álltak, letért az útról, és nem talált rögtön vissza, gö­dörbe lépett, megrántotta a lá­bát, az égen villám vágott ke­resztül, arra a pillanatra bevi­lágítván a környéket. Az alvi­lág volt ez, fenyegető árnyak, különös formák, rá leső rém­alakok birodalma. Fájós lábán, sántikálva menekült tovább, ku- tyaugatás állította meg, még mindig félt a kutyáktól, de most egyenesen az őrjöngő ál­lat felé indult, élőlény volt, ha ellenség is, ebben a holttá vált pokolban. Itt fogok meg­halni, gondolta akkor és a fel­ismerés, hogy őrült, éppen úgy bevilágította a bensejét, mint ahogyan a villám o külvilágot. Kirekesztettem magam a civili­zációból, kiabált benne egy hang, otthagytam a jogaimat, a lehetőségeimet, a védelmet, ami megilletett! Tudathasadá­sos, de kikezdhetetlen érzés volt: azt a civilizációt ő terem­tette '— az anyja bőrében, aki térítőkkel párnókkal-konyha- szekrénnyel-villanyszámlókkal bélelt ki számukra egy biztos lakhelyet, meg a nagyapja bő­rében, akinek parányi borbély- üzlete - sárral tapasztott fecs­kefészek — a város egyik fóku­sza volt, meg a dédanyja bőré­ben, aki kilenc gyerekét úgy rakta le óvatosan, mint hal az ikráit, gondoskodván sorsukról, benépesítvén velük az emberi közösség egy darabját, meg az ükapja bőrében, aki talán ide­genből hozott forró eszmékkel vetette be azt a földet, hogy a magok majd újabb és újabb magokat hozzanak. És ő, aki vetett és aratott és épített és hordta a virágport a kaptárok­ba, végül föladta jogait! El­ment a pusztába, lemeztelení­tett gyönge ember, fegyverte­lenül, odahagyva a biztos vá­rat, ki egyenest a pusztába, ahol kódorgásainak értelme sincsen, hiszen pusztába kiál­tott minden szó. Te bolond vagy, mondta az egyik barát­nője, hiszen beülhetett volna bárhová, papírok, asztalok, forgószékek, villanykörték, ká­véfőzőgépek közé, jó kis fa­lak közé, dilis vagy, hiába, mondta a barátnője. Hát igaza volt. Az újabb villá­mot közeli, fülsiketítő menny­dörgés kísérte, szóval itt csap­kod már, szóval most megha­lok, gondolta és eleredtek a könnyei. Elsiratta magát, aki íme, fölöslegesen hal meg. A kutya őrjöngve ugatott tovább, ő meg botladozott feléje, az eső hatalmas csöppekben hul­lom kezdett, a föld azonnal mocsárrá változott, csúszkált a sárban, beleesett, föltópászko- dott, ment a kutyaugatás felé, ahonnan már fény is szivárgott, át az esőfüggönyön. A fény nyitott ajtóvá szélesedett, egy gyerek, majd egy férfi tekint- getett ki rajta, aztán egy lám­pa világított a szemébe, s a kutya szüntelen vinnyogásán egy éles vékony hang tört ót: de papa, ez a tanító néni! örült, hogy azt hiszik, csak az eső oz, ami eláztatta az arcát. Megérintette a simára kopta­tott fát. Rengeteg érintés kel­lett, hogy ilyenné váljék. Kezek tízezerszám az időben. Valami­képp mind jelen volt ebben a simaságban. De minek, gon­dolta Piroska, egy holt fadara­bért? Odakint a nyárban is je­ges lehellet. Helgák hidegvére, jégnyilak a szemekből, jégnyi­lak ütötte sebek milliárdjai. És mind érzékenyek vagyunk, nincs ami a sebeket begyógyít­sa. Következmény? Lassú el­vérzés, csaknem észrevétlen, mellesleg: élet, amely végigbo­torkál véletlenszerű útján. Si­vár síkságon kanyargó kitapo­sott utacskók, jól látszik, hogy nem vezetnek sehová. Az ember eleinte bátor, de csak mert nem tud semmit. Aztán (a mennyiség minőségbe!) a felismerések fé­lelemmé sűrűsödnek. Ne félj, én megsegítelek, mondó az Ür. Hol mondta, mikor mondta? Nekem nem mondta senki. Na­gyon sajnálom. A sajnálat — a felület minden fehér foltja, amelyen még nem ömlött el a félelem fekete tintája. Ennyi maradt. De az csak egy hason­lat. A tinta alatt rángatózó iz­mok, lüktető remény. Piroska nézte az öreg pado­kat — megannyi csukott szem — és félt visszalépni a kinti idegen nyárba. A lengyelek is vendégek vol­tak, s mint a haláltáborok egy­kori lakói, afféle díszvendégek. A himlőhelyes sziléziai volt, annak idején mindössze egy nyilatkozatot kellett volna alá­írnia, hogy németnek vallja magát. Négy testvére, anyja, apja elpusztult, ő harmincnyolc kilósán életben maradt. Félévi idegszanatórium hozta helyre. Egyízben kiütéses tífusszal be is oltották, kísérletképpen. A né­met ápolók segítségével élte túl, mondta az ünnepséget kö­vető fogadáson. Közben ivott, úgy itta a konyakot, mintha víz lett volna, himlőhelyei ragyog­tak, mint a kifényesített rend­jelek. Mauthausen, május ötö­diké, mondta révülten és bó­lintott. Mind a két lengyel ön­feledten ivott, pajzán vicceket meséltek, hatalmas étvággyal tömték magukba az ételt, el- pusztíthatatlannak látszottak. Minthogy az ünnepségen mél­tatták érdemeiket, utána egye­sek udvariasan faggatództak a részletekről. Az egész nem tett ki tíz percnél többet. Akkor ke­rült szóba a villanyrezsó is, amire a himlőhelyes szemmel Kálnoky László Hívatlan látogatók Aradnak a napok és feldagadnak hullámaik a szűk folyómederben. Sárszínű karjuk bárkit elragadhat, sodruknak ellenállni lehetetlen. Csillogó fémvödörben fel-felvöröslik a horogra csalt nap fanyar képe, mint torzító tükörben. Barátkoznék az este a beteggel, ki emélkezve lomokat lapátol, s ha maga hívogatta nem is egyszer, mégis visszariad az éjszakától. Alma hajdani utcákkal, terekkel s régi járókelőkkel népesül be. Csak a lányok arcát takarja fátyol, ha megjönnek s eltűnnek a szelekkel, a szoba négy falára rávetülve. Későn jön meglepő felismerése a látszatnak, mit elföd a valóság, a teljes egésznek ezrednyi része, vagy annyi sem, a rothadás a rózsák illatán túl, a bőr alatt enyészve az élő szervezet, önmaga foglya. A farakás fellobbanó kanócát szemlélheti, de el sosem tapossa az öntudatlan részecskék egésze. És látja sorát szárnyas alakoknak, formájuk nem is ember, nem is állat. Föl-alá mozgó szájukkal makognak, furcsállják külsejét, bámészan állnak. A szemük fénytelen, mint a vakoknak. Feltárulnak ablakok s kapuszárnyak, míg az ismeretlen közegnek lakosai lassan felbátorodnak, s hamiskásan, egy ujjal integetnek. Rába György A föld alatti folyó A föld alatti bősz folyó sodra fülembe zúg vetődjem bárhová fölötte visz az út Cserkésszem nyomot tévelyegjek nomád talpam alatt mint kényelmetlen új lakónak feldörömböl az áradat Itt fönt burjánzani együgyű buzgalom míg az elfojthatatlan harsogást hallgatom Hallama Erzsébet- részlet ­láthatólag nagyon büszke volt. Ű lopta vagy barkácsolta a láger lakatosműhelyében, ily módon amikor aztán az élel­miszerszállítmányból a rendet­lenséget kihasználva tetemes mennyiséget el tudtak emelni, főzni is lehetett. A másik len­gyel, az öreg régi ellenálló volt, aki álnéven került a lá­gerbe. Később tudta meg, hogy akkor már két éve ha­lálra ítélték egy háromperces tárgyaláson. Piroska dermedten figyelte, de nem látott az arcán semmit. Furcsa szögletes feje egyenesen ült a nyakán és el­mélyültem sőt. bizonyos elérzé- kenyült szeretettel bámulta a kezében tartott karcsú, csiszolt talpaspoharat. ,-A . v°l»agu rózsák mögött untek fel, el óbb eltakarta őket egy vastag márványoszlop, az- *a" “Jh®1 előbukkantak, észre- vettek okét, szélesen mosolyog, tok, integettek. Piroska vissza- intett. Mellettük volt még hely SKS ° K, az? - kérdezte Helga, j nem varta meg a választ odafordult. A lengyelek neki aaált^1^' d|f Helga nem re- fOgalt, visszahajolt a tányérja katEZAe\'S.d,ÖILfÖtte a ‘ovóbbia- túlsó JéríÍ leült ° terem ulso vegebeH, a pincérek már kezükbe ,s adták az étlapot. Piroska sóhajtott. Vonzották a lengyelek, a napok fogytak s ° le.he,tosé9' h°gy valamit még kenfAL ' íme' °ira csök kent. Sóhaja önkéntelen volt ae amint megszületett, ő is ész- revette. Utólag úgy hangzót, a J. mint egy szemrehányás. Ha meggondoljuk, futott ót az agyon, az is volt. Helga is meghallotta, de «ak szemhéjának rebbenése °zo na if ' l PKr°Ska mÓr 02t hitte, o nelkul h°gyia a dolgot. . „ r.er,sz mé9 valamit? — for- dúlt Helga Smitthez. Smitt a fe- M razta es engedelmesen k^9 £r fe'éje t0,f Palóc- k°t Míg töltött, Helga simán hangsúlytalanul azt® mondta:’ kát agy00 Un°m már a hadfia­Piroska hallgatott. De hiába. Helga jól tudta, mit csinál. Szá­bamha P°ntosan hevált. Smitt bambán ránézett: — Kiket? tai^'r, a '«"gyelek távoli asz- fala fele billentette a fejét Smi t arrafe|é ,ordulti kérdezte!0tt' ** ^ meg‘ — Miért? — Körülhordozzák itt a se­beiket, mint holmi érdemren­— Mit akarsz ezzel mondani? ~ A Yi,á9nak meg az a dol­a lóh L° yi u° Helga -■ hogy a lábuk ele boruljon és csodál­J° oket' ok addig élvezkednek. Egen; - mondta Smitt ta­nacstalanul. net Jön"ek-mennek,‘ élvezked- , . Helga elfogulatlanul Pi­roskara nezett. - Nem így Hogyhogy nem vettem eddig eszre, milyen hüllőszeme van gondolta Piroska rémülten. Egyáltalán nem is pislog. Ő bezzeg pislogott, szemhé­jai valóságos táncba kezdtek. — Nem hinném, hogy élvez­kednek — motyogta ügyetlenül. Smitt a nyakát nyújtogatta. — Mi von az élvezkedéssel? — ízléstelen az egész - folytatta Helga Piroskának. - Mutogatják itt őket, mint a tör­péket a vursliban. Piroska a tányérjába mene­kült a zöld szemek elől. Micso­da gyáva szar vagyok, gondol- ta. — A protokoll az más kérdés — motyogta. — De ettől még ... — Tudniillik ez az egész már senkit se érdekel — jelentette ki Helga. — Majdnem huszon­öt éve, ki kiváncsi rá. — Ha kíváncsi, ha nem — nyögte Piroska —, mégiscsak volt. — Ugyan! Nekem is meghalt Auschwitzban egy nagynéném meg két unokatestvérem, mégse tűzök a fejemre mártírkoszorút. — Minek is tűznél, nem te haltál meg — csattant föl Pi­roska, de nyomban meg is bán­ta. - Bocsánat, nem akarta­lak ... — A jelen számit — mond­ta Helga szánakozva —, nem a múlt. Naftalinszag és préselt virágok! — A tények számítanak — mondta Piroska.,— Nem a ma­gyarázat, — Hát én is ezt mondom. De mi köze a tényeknek ehhez a két lábon járó lelkifurdalás­hoz? — A tényeket olyan könnyű kiforgatni, ha csak a szöveg és a szöveg . . . — Annak van igaza, aki el tudja hitetni. — Ez nem igaz! Farkasszemet néztek a vaj­szagú rózsák fölött. — Micsoda érzelmes lélek! — kiáltott fel Helga. Őrület, gondolta Piroska, tel­jesen olyan, mintha igaza len­ne. — Mi van? — követelőzött Smitt. - Mi bajotok? Helga hátradőlt, megrázta nagy vörös hajtömegét és Smittre .mosolygott. Mintha für­dés után lenne, friss és laza volt. — A lengyel hadfiakról tár­gyaltunk, Smicikém. Én nem szeretem őket, ő meg szereti őket. Világos? — Ja? — nevetett föl Smitt. — És melyik tetszik neki, a ra­gyás? Vagy mind a kettő? — Talán mind a kettő — mondta Helga. — Ilyenből kettő se olyan sok — vihogott Smitt. — Sőt! Ha aztán úgy gondolod, majd szólsz nekem, jó? - Kitartóan és félreérthetetlenül Piroska ar­cába bámult. Piroska nem akart elpirulni, de hiába erőlködött. Smitt győztesen nevetett. — Nem bontunk asztalt? — kérdezte társalgási hangon Hel­ga­— Hát hogyne, csibém — je­lentette ki Smitt, és egyszerűen kinyúlt, megfogta Helga comb­ját. Közben kitartóan fixírozta Piroskát. Helga hívta a pincért. Mi­közben beszélgettek, a pincér tekintete megrebbent, ahogy Smitt kezének céltudatos hala­dását fölfogta. Helga szoknyá­ja erőteljesen mozgott, de az arcán diplomáciai fogadósra sereglettek a szeplők. Ezenköz­ben Smitt, már egészen oldalra dőlve, még mindig Piroskát ost­romolta ajánlatokat tevő tekin­tetével. Tulajdonképpen röhögnöm kéne, gondolta Piroska, ha nem volnék olyan istentelenül elke­seredve. HÉTVÉGE 9. Kóldi Judit rajza FÁKLYÁK

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents