Dunántúli Napló, 1985. április (42. évfolyam, 89-117. szám)
1985-04-04 / 92. szám
A Dunántúlt napló 1985. április 4., csütörtök Április Negyediké Érdemrend Munka Érdemrend ezüst fokozat Papp Pálné Kosa Gyula Pap jött nemrég Pappnéhoz, beszélgetni. Jöhet-e máskor is? — kérdezi. — Mondtam neki, ha beszélgetni akar, akkor jöhet nyugodtan. De ha arra számít, hogy esetleg megtérít engem, akkor ne fecsérelje az idejét. Na, elég, hogy azóta sem láttam — mondja Papp Pálné. Hogy itt él, Baranyában, annak is a szegletében, a határ menti Lapóncsán, az pedig egy másik papnak „köszönhető’’: — Megvoltunk odahaza, Bá- rándon, Hajdú-Biharban, szegénységben, de tisztességgel. Hallottam, hogy az ipacsfai pap azt hiresztelte, hogy ő segítene taníttatni szegény gyerekeket. Hát én egy ismerős családdal eljöttem, mert szerettem volna tanulni nagyon, de csakhamar kiderült, hogy cseléd kellene annak a papnak, csak íav csábítgatta a hiszékenyt. Hát ingyencseléd nem leszek, mondtam, így aztán tizenkét évesen elmentem szolgálónak Harkányba az akkori tanítóhoz. Közben láttam, hoay itt azért nagyobbak a lehető- séaek. mint otthon, hát jött a család is. és Kémesen telepedtek le . Nem dúskáltunk utána sem, de megéltünk. Nem azért lettem én kommunista, mert annyira nincstelenek lettünk volna, hanem azért, mert gyerekfejjel sem szívelhettem azt a megalázkodó világot, ami akkor volt. Gyűlöltem mindent, ami megalázott. Pedig ijesztgettek minket a háború előtt is már az oroszokkal, de apám, aki hat évig ott volt mint hadi- foaoly, elmondta, hogy milyenek az oroszok, nem kell félni tőlük. Aztán kitört az új háború, bevonult az oroszokról beszélő apa, be a báty, s be a férj is, családján tapasztalta a fiatalasszony, bizony nem az oroszoktól kell félnie a szegény embernek. S ahogy „bejöttek az oroszok”, ó mindjárt ki is próbálta az apai tanítást: mert nem fizették meg a járandóságát a községben a férje után, a szovjet parancsnoknál bepanaszolta az adorjásiakat. Nem magáért tette ezt, hanem az igazságért, a kislányáért. S hogy véaet ért a háború, földet igényeltek ők is, s így kerültek 1945 őszén Lapáncsá- ra, ahol a földdel együtt házat is juttattak a Papp családnak. — Ez az új rend ösztönösen is vonzott, hogy eljött, hát „kinyílott a csipám" — már ahogy mondani szokták. Jelentkeztem a kommunista pártba, dolgoztam a földosztó bizottságban, a nőszervezetben, pórtiskolókra jártam, aztán én lettem Pécsett a pártiskola vezetője, dolgoztam a megyei bizottságon, úgy jártam innen be, Lapán- csáról, naponta. A férjem nem akart mozdulni innen, s a város engem sem vonzott túlságosan, hát így maradtunk itt. Azután járási titkár lettem, nyugdíjba meg mint a villányi gazdaság függetlenített titkára mentem, s én voltam a nagvközséai titkár is — mondja Papp Pálné, aki ma nyugdíjason is aktív pártmunkás. B. L. — Pallavicini őrgrófnak 96 ezer holdnyi birtokán volt apám gazdasági cseléd, aki nehéz munkájáért 24 forint fer- tálypénzt kapott mindössze. Ópusztaszeren — akkor még Sövényházán - laktunk, s én elhatároztam, hogy semmiképpen nem leszek béres. Pedig hát szinte bizonyosnak tűnt, hogy rám is, mint akkoriban szinte minden pusztán nevelkedett gyermekre, ez a sors vár. De 14 éves koromban gondoltam egy merészet, s megszöktem, elmentem Szegedre szabótanulónak, Tóth Imre szabómesterhez, és nézze csak ezt meg, meg is érte. Egy hatvanéves okmányt tesz elém Kása Gyufa; az okmányt 1925. június 28-án keltezték, s szövege bizonyítja, hogy tulajdonosa „a szegedi ipartestület által rendezett ipartanon- czok versenyén ezüstérmet nyert.” Kása Gyula - most nyugdíjas rendőr alezredes —, valamikori szabómester éppen a gazdasági világválság kezdetekor szabadult mint segéd.- Bárhol próbáltam is munkát keresni, mindenütt azt mondták: mi is elmegyünk, mert nekünk sincs mit dolgoznunk. 1928-ban lettem katona; ez úgy történt, hogy tulajdonképpen becsaptak: ugyanis én a Magyar Királyi Rendőrújonc Iskolába jelentkeztem, de azután kiderült, hogy ez egy illegális alakulat, a 101-es honvéd vasútépítő ezred. 1931-ben lehetőségem nyílt leszerelni, ezt ki is használtam. Megkaptam az iparengedélyt, s egészen 1944 októberéig szabóként dolgoztam. Amikor 1931-ben leszereltem, a szüleimnél laktam a majorban, s azt tapasztaltam, hogy minden iparosban kommunistát látnak, s ezért állandóan ellenőrizték, hogy nem szervezkedünk-e. — Ezek szerint 1944 végén felhagyott a szabómesterséggel. Miért?- Megalakult a polgárőrség, és — itt a papír is - a lakos- sáq kivánsáqára engem választottak a Sándorfalva-Homok- pusztai polgárőrség parancsnokává. Aztán később sorra jöttek az iskolák: először a háromhónapos alapfokú iskola, majd a hathónapos rendőriskola következett. Ezek utón vé- qeztem el a 14 hónapos tiszti iskolát, s 1950-ben már mint rendőrhadnagy dolgoztam. Neqyven éve vagyok párttag. 1953-ban kerültem a Baranya megyei Rendőr-főkapitányságra, s 1967-es nyugdíjba vonulásomig itt teljesítettem szolgálatot. — Korábban már megírták Önről, hogy rendőri pályafutása tulajdonképpen azzal kezdődött, néhány társával együtt 1945. mgrcius 18-án — egy vasárnap —, elfogtak négy SS- ejtőernyőst, útban Sándorfal- va felé.- Igen, s ezért 1948. júliusában belügyminiszteri okirati dicséretet kaptam, tessék, itt is van, megőriztem. Rajk László irta alá. Mondták is nekem később többen is, hogy égessem el az aláíró személye miatt, de én nem tettem ezt, s ennek utólag is nagyon örülök. Kosa Gyula nyugállományba vonulása után is aktív közéleti tevékenységet folytat: az 1. sz. lakóterületi pártvezetöség titkára. D. Cs. Gruber Amikor 1963. március 1-én tanácselnökké választották, vagyis amikor ezt megelőzően jelölték, a véméndieknek —[ így emlékezik —, nem nagyon kellett „a Gruber", amint korábban a későbbi apósa hivatalosan is berzenkedett az idegenből jött ember ellen. Idegenből? 1929-ben Eszék közelében született, 1944 végén települtek át Szentdénes- re, ahol egy évvel később — a felszabadult országban! — félkommenciós cseléd volt a 16 éves fiú a helybéli papnál. A 40-es évek végén kubikos és helyi DÉFOSZ (Dolgozó Parasztok és Földmunkások Országos Szövetsége) titkár, majd három rövid hónapig a fiatalok által állami tartalék- területen alapított, Keleti Fény nevű termelőszövetkezeti csoport elnöke. Onnan evezett át a közigazgatásba, s 1950. április 1-e Hosszúhetényben jegyzőgyakornokként éri. Köz- igazgatási pályafutása — Vé- ménd előtt is — itt a Pécstől keletre eső környéken zajlott; Nagypallon, majd Pécsvára- don volt vb-titkár. — Akkor kerültem Véménd- re — meséli, — amikor már érni kezdett a tanácsösszevonások gondolata. Az időben vé- méndi tanácselnöknek választottak meg. Igen, végül is elfogadtak. Aztán 65-ben is, amikor mór Szebény, Feked és Erdősmecske is a véméndi közös községi tanácshoz került. A mecskeiek nem nagyon akarták ezt (két év múlva le is váltak innen), ezért elmentem oda egy hétig a cséplőgép mellé dolgozni, ismerkedni az emberekkel . . . Közben a csaknem négy évtized alatt mindig a tanulás: DÉFOSZ-iskola, közigazgatási gyakornoki tanfolyam, középiskola és érettségi, tanács- akadémia, marxista—leninista esti egyetem ... És 1950 óta pá rttag. — Bizony, 23 éve már, hogy itt vagyok. És még egy ciklust végig kellene — végig szeretnék - csinálni. Ferenc Itt az el nem kerülhető kérdés :- Ha jelölik, mit tud letenni a másik jelölt ellenében? Előbb csak úgy rávágja, hogy az 1980-beli infarktust és a tavalyi szívritmuszavart, de aztán így beszél:- Elég jó a kapcsolatom az emberekkel; az itt élők legtöbbje Feri bácsinak szólít, s ami nagy szó — és igen jól is esik —, ha egy nálam jóval idősebb ember bejön a tanácsra, az is így nevez. És ha már a kettős jelölést említi: a falubeliek érdekesnek találják és a 40 tanácstag közül 33 vállalja, hogy sorompóba lép. Én magam? Legyek őszinte? Ha falugyűlés jelölne, minden izgalom nélkül állnék oda a 23 évvel a hátam mögött. De a választókerületben?...- Tehát: mit tud letenni?- Fel tudnék sorolni 300- 400 millió forint értékű változást. - (Zárójelben jegyzi meg, hogy 15 éve megyei tanácstag, bizonyára ez is segített.) - Amikor idekerültem, a víz volt itt a legnagyobb gond, de megcsináltuk a törpevizmű- vet és 1969. augusztus 19-én át is adtuk. És milyen érdekes: most, hogy a földgázt szervezzük, vannak, akik a törpevízmű-társulattal példálóznak — mert, annak is vol-. tak ellenzői — azoknak, akik ma vonakodnak. Aztán sorol óvodát, bölcsődét, kultúrházat, utat, járdát, és sok egyebet, ami az említett százmilliók mögött van és a most épülő új iskolát, ami viszont a választás utánra készül el. Másfél éve találkoztunk véméndi családi házak ürügyén s akkor említette: ő is belép a házépítők sorába, hogy a mostani házát a lányáéknak adhassa. Kérdem is: hogy állnak?- Nem építek. A lányomék Pécsett kaptak lakást, mi a feleségemmel maradunk a régi házban. — Épp a közelmúltban hoztam ide az apósomé- kat. . . Hortobágyi József 1983 őszén mintha roló ereszkedett volna le a bal szeme előtt. Utána kitisztult a látása, de kisvártatva ismét leereszkedett a roló. Érelzáródást állapítottak meg, háromszor operálták, de a bal szemével azóta sem lát, bár a vele szemben ülő ezt nem veszi észre. Ez is hozzájárult ahhoz, hoqy Hortobágyi József nem vállalkozik még egy ciklusban a tanácselnöki tisztségre. így aztán lassan eljön a számvetés ideje. Mint nagyon sokan a korosztályából — 17—18 évesen érték meg a felszabadulást -, ö is a dolgok akkori rendje szerint sokfélét próbált, míg ráállt a végleges pályára. Géplakatosként indult, vonalépítő távirdamunkás lett, majd a frissen alakult almamellék! földművesszövetkezet ügyvezető elnöke, az EPOSZ Egyesület Parasztifjúság Országos Szövetsége — helyi titkára, aztán 195Ó-53 között sorkatona. Leszerelés után került a közigazgatásba, mégpedig a lakóhelyén, Almamelléken, begyűjtési megbízottként. „Senki nem jött utánam nagylejszével — mondja, amikor a „lesöpört padlások” éveit idézzük fel. — Ugyan senki nem sírta vissza, mi azért meg tudtuk úgy csinálni, hogy ne legyen nézet- eltérés." Egészen 1957 elejéig Munka Érdemrend bronz fokozat Rajnai Rudolf Rajnai Rudolf harmincnyolc évet töltött a bányában. Amikor az idén tavasszal elbúcsúzott munkatársaitól, talán még maga sem hitte, hogy tényleg vége lehet az aktív munkáséveknek.- Nálunk mindenki bányász volt a családban - emlékezik -, még talán az ükapám is. A bányatelepen nőttem fel. Amikor a férfiak hazajöttek a munkából, rendszerint kiültek o házak elé és meséltek. Ez oz egész valahogy úgy megfogott, az élmények, a szakkifejezések úgy beleivódtak az emberbe, hogy én is hivatásomnak választottam ezt o szakmát.- Már gyermekkoromban megkapott az a fantasztikus összetartás, ami a bányászok nagy családját jellemzi. Amikor Somogy-bányatelepről Ist- ván-aknára költöztük, lehetőségem nyílt, hogy lemenjek a bányába. A környékünkön bányamentők, vájárok, aknászok laktak, csupa olyan kemény ember, akik közül sokan az ünnepi ügyeletet, vagy a tüz- őrséaet adták.- Úgy 12-13 éves lehettem, amikor először levittek és “szembetaláltam magam a valósággal. Ott volt előttem a fekete szén . .. Rajnai Rudolf ettől kezdve tudatosan készült a feladatra. A középiskola után külszíni mindenes lett István-aknán. Egy év múlva - 1947-ben - lekerült a bányába takarító- fiúnak, később csillésként folytatta a munkát, majd sikeresen letette a segédvájárt vizsgát. 1953-ban mint bányatechnikus végzett Tatabányán, ahonnan a Nehézipari Minisztériumba helyezték, de nem fogadta el az állást, inkább Komlóra ment, közelebb a családhoz, az otthonhoz. Vas Zoltán, a komlói bányák kormánybiztosa, örömmel fogadta a fiatal műszaki szakembert. A Feltáró Vállalatnál kapott feladatot. Amikor azt összevonták a bányával, az iszapoló körlet vezetője lesz. — Ez volt az első komolyabb munkám. A főkeresztvágatok kihajtása a 6—7. szinten akkor már olyan szakaszban volt, hogy nemsokára elértük a vastag 10-es telepeket. Sorozatos öngyulladásos tüzek akadályoztak bennünket, és meq kellet“ te-emteni a több szeletben való művelés lehetőségét, amit csak iszaptömedékeléssel lehetett megoldani. Rajnai Rudolf az évek során számos munkaterületen, ám mindvégig Kossuth-bánva térségében dolgozott. Volt feltárás, szenes, foglalkozott bánya- mentéssel, iszapolással, egy időben mint a szállítási körlet bányamestere tevékenykedett, végül mint fődiszpécser vonult nyugdíjba.- Rendkívül nehéz és küzdelmes évek voltak, de én nem bántam meg, hogy akkor, 1953-ban Komlóra jöttem. A nehézséqek, a különféle megpróbáltatások mindig tettekre sarkalltak. Egvik oka lehet ennek, hogy nagyon jó iskolát kaptam, az akkori vájárok, műszakiak renqeteqet segítettek, tanítottak. Atolántáltók belém azt az alapelvet, amit most is magaménak vallók, hogy ezt o munkát csak rendkívül nagy fegyelemmel, következetességqel és pontossággal lehet végezni. F. D. — amikor megszűnt a begyűjtési rendszer - e területen dolgozott, utóbb már a szigetvári járási begyűjtési hivatal cso- portvezetőjeként. Akkor került először Szentlászlóra, mint adóügyi előadó, 1965-ben pedig másodszor, és immár végleg. Vb-titkárként kezdte, 1970-ben választották tanácselnökké. A Szigetvár felől érkezőt ma szép új házak köszöntik, s az „öreg" házak többsége is fiatal arcot mutat. Az elmúlt másfél évtized szép helyi eredménye a Pacsirta utca. A területet a tsz adta át állami tartalékföldért . . .- Mi pedig szinte eszmei áron értékesítettük: 3000 forintot fizettek a fiatalok, ennek a kétszerese volt a rendes ár. Olcsón kellett adnunk, hogy inkább ide jöjjenek építkezni a közeli falvakból is, semmint innen is Szigetvárra ... — Persze most, hogy áll a 32 ház,' egyszerű erről beszélni. Mutatja az elnök a legszélső házat, a sajátját, amit egy kicsit a muszáj is szült. Eredetileg tór- sasházokat akartak itt építeni, de a aondolat megbukott, s akkor nekiszegezték a falubeliek: „Ha te építesz, akkor maid én is..." Elkezdte, mert különben is kellett, s utána hirtelen tizenhatan vágtak bele. Most már a folytatás megy újabb 82 telekkel, de ezeket — úttal, villannyal — már 20 ezerért, adják. Arról beszélünk, mit nyújt Szentlószló, amiért érdemes itt építkezni, s az elnök felvázolja eav qazdagabb ellátottságé falu kéoét, s külön kiemeli az épülő 50 személyes óvodát, amit augusztus 20-án akarnak átadni.- Bizony nehéz lesz meavál- ni, volna még tennivaló bőven — utakat éoiteni, szolgálati lakásokat felújítani . .. H. I.
