Dunántúli Napló, 1985. március (42. évfolyam, 58-88. szám)
1985-03-30 / 87. szám
e Dunántúlt napló 1985. március 30., szombat A Louvre kiállítása a Szépművészeti Múzeumban Philippe de Champaigne: Caritas Jacques Blanchard : Caritas Simon Vouet: A gazdagság allegóriája Közös gondunk: a népművelők tekintélye Képzés, továbbképzés, önképzés Egységes-e a feladat- és a követelményrendszer ? A felszabadulás óta eltelt évtizedekben megváltozott a népművelés feladata, funkciója. A változást jelzi a fogalom bővülése is, hiszen ma már nem népművelésről, hanem közművelődésről beszélünk. S ez nem csupán formai különbség. A hagyományos értelemben vett népművelés a kultúra széles körű terjesztésére vállalkozik elsősorban, közönségnek akarja megnyerni az embereket. A közvetített ismeretek elsajátításával, egyéni feldolgozásával kevesebbet törődik, főként az „adok-veszek" elvet érvényesíti. Mindez nem kevés, de alig épít az együttműködésre, az önképzésre, csak elvétve ad alkalmat a „befogadóknak" a véleményük kifejtésére, kétségeik megvitatására. A közművelődés az emberek aktivitására épít, és a művelődés tartalmát, formáját az igényeikhez igazítja. Közös munkát feltételez, nem egyoldalú ismeretterjesztést. Ez a változás természetesen nem egyik napról a másikra megy végbe. A közművelődés dolgozóinak színvonalas felkészítését, szemléletformálását feltételezi. El kell hagyni a már elavult népművelési formákat, megfelelő újakat keresni helyettük, figyelembe venni a társadalom igényeit, mozgásait. És növekednek a követelmények a népművelő személye, felkészültsége iránt is. Legyen kicsit kul- turulógus, szociológus, de szociálpszichológus is, értsen valamit a társadalom- és természettudományokhoz, legyen 'bizonyos mértékig endragógus (felnőtt neveléssel foglalkozó szakember), tudjon tájékozódni a politikában, jól szervezzen, végezze el a napi feladatokat. A nem teljes fölsorolásból is kitűnik, mennyire jól képzettek, széles körűen műveltnek és felkészült szakembernek kell — kellene! — lenniük a népművelőknek. Megoszlcnak a vélemények a tekintetben, hogy ci népművelők közül hányán felelnek meg ezeknek a követelményeknek és hányon nem. De vessünk néhány pillantást arra, milyen is a népművelők képzése, és milyen módszertani és egyéb segítségre számíthatnak a munkájukban. A főiskolai és egyetemi népművelőképzés tematikája meglehetősen eltérő, az oktatási intézmények saját profil kialakítására törekednek. Van, ahol inkább kulturulógusokat, van, ahol ondragógusokat, másutt művelődési ház igazgatókat képeznek. A gyakorlati oktatás általában háttérbe szorul, ha nem is mindegyik intézménynél. Persze, az is kérdés, ahol „kiviszik az életbe” a hallgatókat, a meglátogatott művelődési létesítményeknél milyen gyakorlattal találkoznak? Milyen az ott dolgozók szemlélete, és mennyiben akarják a fiatalokkal megszerettetni a választott pályájukat, mennyiben ábrándítják ki őket? Nem teljesen tisztázott a köz- művelődési intézmények feladata és követelményrendszere sem. Földrajzi, anyagi helyzetük a meghatározó, és akkor még nem szóltunk az adott település lakossági összetételéről, amelyhez mindenkor igazodni kellene. Egyes művelődési házakban, központokban a népművelők feladata valóban széles körű, de gyakran csak szervezői munkát várnak tőle. Néhol a felettesek összekeverik a munkakörüket az agitációs- propagandatevékenységgel, és nem egy helyen csak azért alkalmaznak népművelőt, „mert népművelőnek lennie kell”. De kanyarodjunk vissza a kérdéshez: milyen segítségre számíthatnak a már dolgozó népművelők, képzettek vagy képzettség nélküliek? (Baranyában, főleg a kisebb településeken, sok a képesítés nélküli). Baranyában a Megyei Művelődési Központ és a városi tanács művelődési osztálya kü- lön-külön rendszeresen szervez továbbképzéseket főhivatású népművelők számára. A továbbképzések néhány naposak, és ezalatt a résztvevők megismerkednek az aktuális politikai és szakmai információkkal. Vitafórumokat tartanak, szekciókban dolgoznak. A művelődési osztály kétnapos továbbképzést is szervez a Munka és Művelődés kulturális játékban résztvevő szakembereknek, egynaposat a megyei klubvezetőknek. A Megyei Művelődési Központ egyik fő feladata a szakági képzés és továbbképzés mellett, a főhivatású népművelők rendszeres képzése és to- vábképzése. Ezen belül tartanak például évente több alkalommal aktuális tájékoztatókat a népművelőknek. Hozzájuk kapcsolódik az igazgatók megyei munkaközössége, amelyeket mint szakmai, információs csatornákat működtet az MMK. Új kezdeményezéseik közé tartozik az MSZMP Baranya megyei Bizottsága Oktatási Igazgatóságával együttesen elindított oktatás, a képesítéssel nem rendelkező népművelők egyéves, alapozó képzése. Az MMK kezdte el a közvetlen módszertani tapasztalatcserék szervezését, a település- és intézménytípusoknak, sajátos profiloknak megfelelően. A JPTE Tanárképző Karán levelező rendszerben is képeznek népművelőket, jelenleg főiskolai szinten. A választható továbbképző fórumok teremtenek lehetőséget arra, hogy a megyében dolgozó népművelők folyamatosan kapjanak támpontokat a munkájukhoz, tájékozódjanak a- időszerű feladatokról. Mégsem lehetünk teljesen elégedettek. A tavaly ősszel Tengelicen megrendezett megyei továbbképzés programja például meglehetősen tetszetős volt, a résztvevők véleménye viszont több hiányosságra hívta föl a figyelmet. Ügy találták, hogy a meghívott, országos hírű előadók nem minden esetben váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, kevesebbet hoztak magukkal, mint amennyit nyújthattak volna. Tapasztalható az is, hogy gyakran divattémák, divatcélok jellemeznek egy-egy továbbképzési alkalmat, amely kevés konkrétummal, kevés igazi fogódzóval segíti a népművelőket. Lehetne sűríteni a módszertani tapasztalatcseréket, bemutatókat és még jobban arra törekedni, hogy minél alaposabb, gyorsabb tájékoztatást kapjanak a társadalmi kérdésekről és a sürgető szakmai problémákról. Igen fontos, hogy a népművelők valóban ismerjék az aktuális társadalmi kérdéseket és legyenek tisztában azzal, melyek a megvalósításra váró fő feladatok, hogyan és mi módon tudják ezt elősegíteni a saját munkájukkal. A népművelőknek felelősség- teljes munkájukhoz támogatókat, szövetségeseket kell találniuk. Szükséges, hogy a helyi politikai és állami vezetők bevonják őket a döntésekbe, hogy meghallgassák és figyelembe vegyék véleményüket. És nem utolsósorban: kapjanak segítséget a kellő munkafeltételek kialakításában is. Növelni kell erkölcsi és anyagi elismertségüket. Mindez azt is jelenti ugyanakkor, hogy a népművelőknek is fokozottan kellene törekedniük saját maguk folyamatos önképzésére. Tudják megteremteni szakmájuk máig is hiányzó, igazi presztízsét, szakmai, politikai képzettségükkel, személyiségük erejével. Társadalmi és emberismeretükkel, nyitottságukkal, lelkesedni-tudásukkal és felelősségérzésükkel. Mutassanak példát igényszintjükkel, objektivitásukkal, közösségi kapcsolatépítő képességükkel, közéleti aktivitásukkal, nagyobb- fokú érettségükkel, tökéletesebb felnőttségükkel. Hogy mindez egyszer valóra válhasson, kölcsönös erőfeszítéseket kell tenniük mind a politikai, társadalmi vezetőknek, mind a továbbképzést, képzést adó intézményeknek és természetesen maguknak a népművelőknek. Csak így válhatnak igazán közéleti emberekké, ani- mátorokká, s csakis ez a szemléletmód lehet a nagyobb távú, korszerű, a szocialista társadalmi követelményeknek megfelelő népművelési koncepció alapja. B. A. Nagy siker volt Bach-emlékkoncert Komlón Hatalmas vállalkozással, minden együttest próbára tevő műsorral tisztelgett o pécsi, baranyai zenei élet és muzsikus- társadalom Johann Sebastian Bach születésének háromszázadik évfordulója előtt. A Pécsi Szimfónikusok, valamint a JPTE Tanárképző Kara, illetve a Nevelők Háza kórusának tagjaiból alakult együttes múlt csütörtöki komlói koncertjének fé-. nyét külön is növelte az, hogy előadása éppen a nagy német zeneköltő születésének napjára, március 21-re esett, valamint az, hogy a mester talán legfényesebb műve, a Magnificat hangzott el, mégpedig pontosan úgy, ahogy — mint Dobos László ismertetőjében kiemelte — az 1723. évi bemutatón elhangzott: a korálokkal. A gondos hangversenyrendezők módot találtak arra is, hogy a kórus és az énekes szólisták mellett külön a hangszeres művészek is méltó főhajtással emlékezzenek: a 80. kontála és a zárószám között a d-moll két- hegedűs versenyt Gyermán István és Vass Ágnes tolmácsolta. Valamennyi műsorszám közül legkevésbé a Luther Márton eredeti szövegére készült, „Erős vár a mi Istenünk" kezdetű kantáta sikerült. Külön-külön élő s mozgó elemek nem eléggé összedolgozott együttesének tűnt az első tétel, a szólóval ékített tételek sikere pedig aszerint váltakozott, hogy épp melyik énekes magánszólista működött közre. Az egységesebb produkció létrejöttét mindenekelőtt az akadályozta, hogy a kórus túlságosan bent, a színpad mélyén énekelt, hangját a zenekar sokszor elnyomta, s ezt hallván — azaz nem hallván — olykor még az egyébként kitűnő hangszeres szólisták: a jellegzetes trombita-, oboa-, és angolkürt-, sőt olykor még a vonós szólamok szóvivői is elbizonytalanodtak. Kiválóan sikerült viszont mindaz, amiben Andor Éva nemesen egyszerű, érzékletes és igen muzikális szopránja volt hallható, valamint a zárótétel. Egészében és részleteiben is lényegesen jobb teljesítményt nyújtott az együttes a Magnificat előadásában. Elsősorban a kórus teljesítménye javult: igen szépen oldották meg a technikailag és zeneileg kritikusabb részeket is, különösen a korál- betétekben adták vissza — kiegyensúlyozottságban, a dallamvonalak tiszta és finom rajzában, dinamikájában — Tillai Aurél gondos betanítói, illetve karnagyi munkáját. Ennek értékét, „élvezhetőségét" csak részben csökkentette az a tény, hogy a férfiszólamok súlya — legfentebb s legbentebb állva — időnként nem érvényesült, valamint az, hogy a szólisták közül továbbra is csak Andor Éva, illetve a hozzá sok tekintetben — elsősorban muzikalitásban — felnövő Farkas Éva (alt) volt az előadás ékessége. Kuncz László (basszus) ezúttal kissé bátortalanabbul énekelt, mint Pécsett, Baski István pedig határozottan nehezen birkózott meg igényes tenorszólamával. Tartozunk az igazságnak azonban annak megjegyzésével is, hogy a pécsi előadás viszont akár rádió- vagy lemezfelvételt is megérdemelt volna. Szép és minden tekintetben meggyőző produkció volt a komlói koncerten a d-moll kettősverseny előadása. A kezdés, az első tétel — imitt-amott ritmikában is, egy-egy bizonytalan hangban is érződő — feszültségét a szólista-házaspár nemcsak hangversenyezői rutinnal, hanem az örömteli zenélés hangulatteli — s ezért igazi élményt keltő — varázsával is legyőzte, s kiváló, stílusos Bach-előadást nyújtott. Annak ellenére történt ez, hogy ketten voltaképp más-más felfogást- ban játszottak: Gyermán István csillogó, fényes tónusú, „kötöttebb” játéka közelebb állt a klasszikus eszményhez, mint Vass Ágnesnek az alsó fekvésekben (és húrokon) tompább, fent viszont élesebb, talán érzelmesebb hangvétele. Az egyértelmű siker magyaráÁ dramaturg azonosítása Czímer József: Függöny nélkül „Egyébként: — jegyzi meg könyve végén Czímer József — 1913-ban születtem Rákoscsabán. Ott jártam elemi iskolába. A polgárit és a gimnázium felső osztályait Budapesten végeztem. Itt végeztem az egyetemet is. A háború alatt illegalitásban éltem, a háború után sokféle munkahelyen dolgoztam, kezdetben mini újságíró. 1951-ben lettem az Ifjúsági Színház dramaturgja, 1956- ban a Vígszínházé, 1968 óta pedig ugyanabban a minőségben a Pécsi Nemzeti Színházban dolgozom.” Ez a személyes hang, az egyéni élet- útra történő hivatkozás nemesek itt, a könyv összegzéseként bukkan fel, hanem átszövi a mű egészét. Megjelenésének oka az, hogy Czímer József ebben a — március elején megjelent — legújabb kötetében arra keresi a választ: „ki is az a dramaturg?". és erre a kérdésre saját tapasztalatainak, színházi pályafutásának felvázolásával véli megadható- nak a választ. Látszólag szakkönyvet tart kezében az olvasó, mely egy színházi szakma sajátosságai! írja le, valójában azonban egy teátrumi napló lapjait forgatja, melynek szerzője élethivatásának meghatározását, s ezzel saját önazonosságának jellemzőit keresi. A „dramaturg" elnevezés és a vele megjelölt színházi funkció rövid történeti áttekintése után Czímer József a drameturg színházi és társadalmi státusáról elmélkedik, s e szakma leg- fontosobb jellemzőjét a tanácsadói szerepben találja meg. Mint írja,a dramaturg „tanácsadója az igazgatónak a műsor összeállításában. Tanácsadója az írónak a darab megírásánál. Tanácsadója a rendezőnek az előadás koncepciójának (. . .) kialakításában. Tanácsadója a színészeknek (• •.), a tervezőknek a mű (...) értelmezésében. De mellékesen még a nézőnek is tanácsadója, a műsorfüzetben.” Az a központi szerep, amelyet a szerző a színházban a dramaturgnak szán, saját bevallása szerint is csak ideális esetben valósul meg; gyakoribb az .a helyzet, hogy a dramaturgot nem foglalkoztatják, csak alkalmazzák. Ennek oka, hogy a dramaturgnak nincsenek jogai, munkája a levegőben lóg. E perifériára való kerülés meg- okcdclyozcscnak érdekében sokat tett Czímer József, könyvében ismerteti is egy hetvanas évekbeli tervezetét, melyet a dromaturgképzés megreformálásának céljából állított össze. Könyve további fejezeteiben döntően azokról a szakmai és személyes kapcsolatokról ír, amelyek a dramaturg létét és tevékenységét a színházban meghatározzák. E kapcsolatok bemutatása során megidézi azokat a társakat, kollégákat,, mestereket, akikkel az elmúlt, közel 35 évben együt! tevékenykedett. Ir Both Béláról, Apáthi Imréről, Major Tamásról, Vór- konyi Zoltánról, Kazimir Károlyról és a magyar színházi élet más kiválóságairól. Igen érdekesek a „Függöny nélkül'' kötet azon részei, melyekben a kortárs írókkal kialakított személyes (és egyben munkakapcsolatairól számol be Czímer József. Ezekből a fejezetekből nemcsak azt tudjuk meg, kikkel dolgozott együtt a szerző (a gazdag névsorból most esek Csurka Istvánt, Garai Gábort, Illyés Gyulát, Hernádi Gyulát, Páskándi Gézát, Weöres Sándort említve), hanem arról is értesülünk, hogy kik nem voltak kaphatók a dráma írásra. Beszámol Czímer József azokról a kudarcokról is, amikor sikerült ugyan a színház számára új drámaírót találni, a darab is elkészült, ám q bemutatóra —• nem művészi okokból — nem kerülhetett sor. Pécsre kerülésének évében hozta magával Czímer Csurka Istvánt és a Deficitet, de a mű csak tíz év múltán került színre a Vígszínházban, s a pécsiek elveszítették Csurkát, mint háziszerzet. „Ugyanebben az évadbon Weöres Sándor (. ..) vállalkozott rá, hogy ír nekünk darabot (. . .), kiderült, hogy A kétfejű lenevad sem bemutatható. Weöres végleg letett a drámaírásról, ami most már nem a pécsi színház, de a magyar drámairodalom nagy-nagy vesztesége lett." (A mű végül is a tavo- lyi vígszínjiázi ér. a januári kaposvári premier után, áprilisban Pécsett is színre kerül.) A Függöny nélkül című kötet tíz fejezete a „ki a dramaturg" kérdésre végül is az! a választ adia, amit már írásom elején idéztem, nevezetesen, hogy a „dramaturg én vaqvok". E személyes élet- úttal hitelesített példa az értelmiségi megatartás felmutatása révén egyúttal a dramaturgi hivatás őt megillető helyének kijelölését is szolgálja. E hivatás elismertetéséért pedig talán senki nem tett olyan sokat az elmúlt évtizedekben, mint a kötet szerzője, Czímer József. P. Müller Pjéter zatát valószínűleg az adja, hogy ez a különbözőség egységbe forrt, sőt, feszültebben, érzékelhetőbben megvalósitot,!- ta az épp a szélsőségekkel is élő, operáló barokk stíluseszményt. Gyermán István pontos, nemes és érzékeny játékát külön is elismerés illeti; kiváló teljesítményéhez csak gratulálni tudunk. Varga János
