Dunántúli Napló, 1985. március (42. évfolyam, 58-88. szám)
1985-03-30 / 87. szám
1985. március 30., szombat Dunöntmt napló „Itthon vagyok itt e világban” Száz éve született Kosztolányi Dezső tartották számon. Holott igen sokoldalú alkotó, szinte minden műfajban jelentősét tudott teremteni. Az újságírást nem kenyérkeresetnek, hanem hivatásnak tekinti. Epikáját ő maga sokszor fölébe helyezte lírájának. Némely kritika szerint is regényeiben, novelláiban hűbb kifejezője korának, mint lírájában. Regényei (Néró, a véres költő, Pacsirta, Édes Anna, Aranysárkány) azért is közismertebbek, mert megfilmesítették őket. Novellái rövidek, tömörek, drámai pergésűek. A hosszú leírások helyett megelevenítő képekkel jellemez. Kosztolányit irodalmunk egyik legkiválóbb novellaírójaként tarthatjuk számon. Lírája a húszas évektől kezdve mélyül el igazán. Mint az impresszionizmus neveltje - legjobb mesterei nyomán - egyre tágítja költészetének határait. A Meztelenül (1928) című kötetének verseiben már őszinte részvéttel szól az egyszerű emberek sorsáról, életük riasztó szürkeségéről (Kalauz, özvegy a villamoson, Tanár az én apám stb.). Utolsó és legjelentősebb verseskötetében, a Számadásban az életvágy, az öröm, és a közeledő halál tudata adják a versek alappilléreit. A Szeptemberi áhítat című verse mintegy az életmű összegezése. Benne felszakad a törekvéseit árnyékoló szomorú szkepszis, a költő mámoros ünnepélyességgel tesz hitet az élet szépségéről. Könnyein át is teljes ragyogásban látja a világot, s tőle búcsúzva is önmaga megnövekedett jelentőségének érzése tölthette el. Szépírói stílusának vívmányait irodalomtörténeti jelentőségűnek minősíthetjük. Nyelvének ereje, színessége, gazdagsága, érzékletessége, pontossága mindennemű mondanivaló kifejezésére képessé tette. Jártas volt a nyelvtudományban, s a maga stílusának párját ritkító tisztaságával, elevenségével és érzékletességével a magyar nyelv ügyéért igen sóikat tett. Egyike azoknak, akik az epigon-népiesség idején elszürkült költői nyelvet a modern érzések kifejezésére alkalmassá tették. A művészet bonyolult és elvont dolgairól Arany Já/ioshoz méltó szépséggel és természetessé'-'-el beszélt. Szívesen volt fiatal költők mestere, s válaszolt leveleikre zöld tintával, gyönyörű gyöngy betűivel. A közvetlen érintkezésben pedig nagykedvű, színes társalgó volt. Nemes István Nagy utat kellett megtennie Kosztolányinak, amíg igazán itthon érezhette magát ebben a világban. A Nyugat-mozgalom nagy Írói közül ő volt a legszeszélyesebb, elvi-ideológiai fokon a legérőtlenebb, őt fűzték a legszorosabb kötelékeik a polgári társadalomhoz. Egyénisége tele volt olyan ellentmondással, mint az életszeretet és halálközelség, a lemondás és újrakezdés, a gőg és együttérzés, a közöny és részvét, az unalom és életláz, a búsongás és játékosság, a titokzatosság és világosság, a fegyelem és szeszély. Mindezek egyúttal költészetének páratlanul színes világát is eredményezték. Ifjúkori témáinak újszerűségét tekintve jelentősek a nagyvárosban élő emberek érzelemvilágót, szorongásait és magányosságát megszólaltató versek. Ezek közül áz Üllői úti Iák keltett legelőször igazi feltűnést: benne- egy frissebb, szemléletesebb impresszionista kifejezési móddal - a múló hangulatot a maga pillanatnyiságában is közvetíteni tudta. Országos hírű költővé mégis A szegény kisgyermek panaszai című versciklusával vált. Kosztolányi első köteteinek alaphangja általában az esztétizmusra emlékeztető csüggedt, dekadens bánat. 'Megszépíti a lemondó szomorúságot is. Eszmét és igazságot nemigen kutat, de annál fontosabbnak tartja belső világának, sugallatainak, sejtelmeinek közvetítését. Költészete az első világháború idején vált elmélyültebbé. Oszladozott a deka- ; dencia köde, a hétköznapok örömei egyre becsesebbekké í váltók. Amikor övéi sorsáért szorong, egyre fogékonyabb * a pesti szegények nyomorú- í sága és a nemzetet fenye- j gető veszélyek iránt. A véres I háborúval szemben Virág I Benedek szelíd és békés vi- l lógót idézi (Ének Virág Be- 5 nedekről). Igaz, a költő há- ] borúellenessége a polgári | humanizmusban gyökeredzik: I irtózik mindenféle harctól, az ■ osztályok harcától is, de kö■ vetkezetesen őrködik a „szel- I lem” tisztaságán. Az ősziró- I zsás forradálmat még vállal■ ja, de a Tanácsköztársaság I idején már fél a diktatúra szigorától, tart a megtorlás- I tál, aggódik nehezen kivívott I egzisztenciájának megőrzé- I séért. így 'következett be a forradalom bukása után csatlakozása a reakciós Új Nem- I zedékhez. Az árulás reá zú- I dúló vádja azonban égeti, I ezért a reakciós „kaland" I csak rövid ideig tart. Kosztolányit sokáig csak I költőként, a századeleji új I líra egyik nagy mestereként Tamás letette a táskáját az előszobában, egy órával korábban jött haza a szokottnál. A lakásban csend fogadta. Edit talán éppen vásárol, vagy útban van az óvoda felé. Bepillantott a konyhába, az edények a szárítóra rakva, talán valamit harapni kellene a munka előtt, azután hozzáfog ehhez az ügyhöz. Válóper, az asszony, aki válni akar külföldi, két gyerekük van, de az anya csak az egyikre tart igényt, a fiúra, azt mondja, neki a lány nem kell. De sza- bad-e elválasztani a testvéreket, mégha különneműek is, az apa viszont mindkettőt vállalná. Arra is hivatkozik, a nagymama is be tudna segíteni a gyermekek nevelésébe. Bonyolult ügy, mormogja magában, lehet, hogy éppen ő az oka a fiatalok szétválásának, hiszen évekig egy fedél alatt laktak, és most is csak néhány lépcsőház választja el őket egymástól. Szokatlan most ez a csend, Enikő sem motoz a játékaival az előszobában. Ilyen csendben lehetne igazán jól dolgozni, de addig nem érdemes hozzákezdeni, amíg haza nem jönnek, úgyis kizökkentenék a munkából. Körülnézett, mivel üthetné agyon a legfeljebb félórányi időt. Leviszem a szemetet, gondolta, azzal is előbbre leszek. Felkapta a műanyagvödröt, és a bejárati ajtó felé mozdult, de mielőtt léphetett volna, felcsörgött a telefon. A szemetesvödörrel a kezében visszafordult, megmarkolta a kagylót. Lajoskám, te vagy az, gügyögte egy női hang. Nem, mondta Tamás kimérten, de lehetnék az is. Most az vagy, vagy nem, méltatlankodott a nő. Ha maga fekete hajú, szép és okos, akkor nagyon érdekel, mondta a kagylóba, ugyanis olyan a feleségem. Hülye, válaszolta a nő, és letette a kagylót. Tehát egy válás, indult el benne az ügy, és mi legyen a gyerekekkel. Kilépett, majd becsapta maga mögött az ajtót. A pincében rothadó gyümölcs és valami nyomasztó penészillat fogadta. Nyilván nem ürítik ki rendesen a kukákat. Most az övébe is beletapadt a szemét. Hozzáütö- gette a vödrét a nagy tároló konténerhez. Leoltotta a villanyt, és visszaindult, és egyszerre nyugtalanság szállta meg. Szabad kezével a zsebéhez kapott, a kulcs nincs a zsebében, valószínűleg a zárban maradt. A fene egye meg, morzsolta szét a szavakat a foga között, most kizártam magam. Néhány lépéssel felért az ajtóin. Valami csodában reménykedett. Hogy Edit közben hazajött, hogy az ajtó mégsem csapódott be, és csak meg kell lökni, máris feltárul. De hiába nyomta lágyabban, majd erőteljesebb lökésekkel az ajtót, a zár nyelve szilárdan őrizte pozícióját. Most mi lesz, töprengett magában. Nem hallott még ilyen helyzetről. Megvizesedett hátán az ing. Editnél van kulcs, biztatgatta magát. Rövidesen itt lesznek, és megoldódik ez a hülye helyzet, hogy az ember nem tud bemenni a saját lakásába. Mert belül felejtette a kulcsát, kívül pedig nincs kilincs, csak egy gomb, amely tulajdonképpen semmire sem jó, pusztán arra, hogy annak a segítségével be lehet csapni az ajtót. Ez tehát ezeknek a házgyári lakásoknak az egyik nagy hibája. Neki, legalábbis most ez. Letette a vödröt az ajtó elé, és lebotladozott a lépcsőn. Kiment a feljárati ajtó elé, innen legalább látom őket. Ácsorgott néhány percig, de nem látta Edit és Enikő ismerős alakját. Emberek mentek el mellette közömbösen, talán a másik, vagy a harmadik lépcsőházban laknak, nem tudta. Rémlett, hogy egyiküket-mási- kukat mintha látta volna már valahol, de ebben sem volt biztos. Ebben a lépcsőházban is harminchárom csalód lakik, gondolta lehangoltan, és talán néggyel, vagy öttel vagyunk köszönőviszonyban. Felemelte az arcát a tízemeletes épület tetejéig, egy félig nyitott ablakból a szemébe lövellt a fény. Mintha rámdőlne az épület gondolta, és a mellén; érezte a nagy szürke blokkok súlyát. Újabb tíz perc múlt el, vagy talán tizenöt. Edit még mindig nem jött. Talán a szomszédnak kellene szólni, vagy a házmesternek, de a három lépcsőházzal odébb lakik, és lehet, hogy nincs is itthon. Újra felbaktatott a lépcsőn, néhányszor megnyomta az ajtó melletti csengőt, de bentről nem jött válasz. Talán egy óra múlva, gondolta lehangoltan, most indulnak haza az emberek a munkahelyükről, kirajzanak az utcára, mint a hangyák, és ki-ki elindul o lakása felé, hogy ott élje tovább az életét, azt a félnapot, ami a munkaidőn kívül van. De ő nem élheti, mert feledékeny volt, szórakozott, figyelmetlen és becsapta az ajtót, a kulcs pedig belül maradt a zárban. Nyilván Edit nem állja meg szó nélkül, ha addig nem történik valami. Alig várt újabb öt percet, egy ismerős arc bukkant elé, a hóna alatt táska. Ez valahol a negyediken, vagy az ötödiken lakik, gondolta örömmel, bár a nevét nem tudta. Köszöntek egymásnak, majd Tamás elhadarta, mi történt. Egyszer mi is jártunk így, válaszolta a könyvelő kinézetű. De ugye nincs bezárva. Nincs, nincs, bizonygatta Tamás, csak becsaptam. Hozok csavarhúzót, indult el a másik a lifthez. A könyvelő kinézetű rövidesen visszatért, közben levetette a kabátját, és melegítőt vett fel. Ha szerencsénk van, makogta, akkor gyorsan meglesz. Tudja, attól függ, miyen erős a zár rugója. Nekifeszítette a vékonyka résnek a csavarhúzót, és a nyelére aprókat ütött a franciakulccsal. De vagy a rúgó volt túl erős, vagy nem találták el jól a nyelv magas ságát, hiába nyomták, az ajtó nem engedett. Hát ez nem megy, mondta a másik lehangoltan, és cigarettára gyújtott, hátha támad így egy jó ötlete az embernek. Közben a bejárat felől lépések hangzottak, egyszerre többen nyomakodtak fölfelé a lépcsőn, köztük a szomszéd is. Bentmaradt a kulcs a zárban, ugye, vélekedett szak-t értelemmel, s ettől Tamás megértette, ők is jártak már így. A mienk könnyen kipattant, mondta a szomszéd, hiszen akkora a hézag az ajtó, meg a tok között, hogy majdnem belefér az ujjam. Letette a táskáját, és megvizsgálta az ajtót. Hát itt nincs akkora hézag. El van fordítva belül a kulcs Tdmáskám? kérdezte a szomszéd. Ö eddig csak Török úrnak szólította. Nem tudom Tibor, vonta meg a vállát Tamás. Nem emlékszem. Csak amikor hazajöttem, és kinyitottam, ösztönösen belülre tettem a kulcsot. így csinál az ember. Mert ha nincs elfordítva, akkor az enyémmel ki lehet lökni, vélekedett Tibor. Néhány másodpercig babrált, majd abbahagyta. Ez sajnos el van fordítva. Tamás eddig nem is ügyelt rá, hogy kik vannak mögötte. A dolgozó alak hátát bámulta. Egyszerre csak megszólalt egy ismeretlen hang. Hoztam egy hosszabb csavarhúzót. Két melegítés alak állt mögöttük, nem emlékezett rá, hogy valaha is látta őket. De Török Tibort ismerték. Majd rövidesen egy újabb jött, ő is me- legitőbeh, segítőkészen, és csak a beszédéből következtetett rá, hogy ő is itt lakik a lépcsőházban. Majd nemsokára ott látta a házfelügyelőt is, aki rövidesen elment, majd egy fiatalemberrel tért vissza. Ekkor ért a lépcsőfordulóba Edit is Enikővel. A fiatalembernek rövid bajuszkája volt, ő is szerszámokat szorongatott a kezében és egy zseblámpát. Arra kell vigyázni, mondta a- bajuszos, hogy a borítólemezt ne feszítsék neki a zárnak. Most ő vette birtokba a terepet, a többiek cigarettáztak, és különböző történeteket meséltek. Egyikük lehajolt Enikőhöz és a kezével árnyékfigurákat formált a gyér fényben. Még, mondta a kislány, még, másikat is, többet talán nem tudsz. Tamás közben a bajuszost figyelte, aki szakértelemmel matatott a záron. Az a baj, mondta, az, félig hátrafordulva, hogy nekinyomták a lemezt a zár nyelvének, máskülönben már kipattant volna. Végnélküli percek múltak el, Edit szemrehányóan bámulta Tamást, amikor az ajtóból fémes kattanást hallottaké majd azt követve feltárult a fekete névtáblával ellátott bejárat. Hát ennyi volt, mondta a fiatalember, 'és összeszedegette a szerszámait. Mondtam én, hogy Zoli majd megcsinálja, dörmögött a házfelügyelő. A fiam ugyanis műszerész, és most katona. Tamás körülhordozta a tekintetét a szűk lépcsőházban, hogy szemreve- hesse az arcokat. Vagy tízen szorongtak mór a falhoz lapulva, különféle szerszámokkal a kezükben. Tamás telisteli volt feszültséggel, de elnevette magát. Másik bezárt ajtóm nincs, mondta, majd sorban kezet fogott mindannyiukkal. Amazok is kezetfogtak egymással, az ismerősök ismerősként köszöntek el egymástól, volt aki a nevét mormogta,, legalább utólagos bemutatkozásképpen. Amikor elmentek, Tamás mégegyszer a szomszédja, Török Tibor felé fordult, aki továbbra is az ajtónál állt. Hát köszönöm neked is, Tiborkám, mondta, és megvárta, hogy a szomszéd egy szervuszt köszönve, bezárja az ajtaját. Ekkor ő is bement a még mindig nyitott ajtón. Rápillantott a. zárra, amelyen bizony látszott a beavatkozás nyoma. Hát ezt valószínűleg ki kell cserélni, gondolta, és amíg becsukta maga mögött az ajtót, arra gondolt, ez a zárban felejtett kulcs, most néhány félóra alatt közelebb hozta egymáshoz és őhozzá is a lépcsőházban élőket, mint az elmúlt öt esztendő, amióta itt laknak. Azután arra gondolt, vajon megismeri-e majd valamennyiüket az utcán is, hogy köszönni tudjanak egymásnak. Hajdú Gábor Kulcs a zárban Makay Ida versei Süllyedő Atlantisz A békességé mór a kert. Tüze a múlt Napból sugárzik. Gyümölcsök érett bölcsessége. Csönd gyűrűzik ágtól az ágig És mintha hűs tóba merülne — vagy a mferetlen tengermélyre? — Süllyedő Atlantisz, a nyár lebegve, lassan már leszáll, hazátlan, virradatlan éjbe. Nyárvégi vázlat A park mélyén már minden őszül, pedig zenitjén ég még a nyár. Az íves ég fényes tetőül feszül fölé. Csorduló pohár a piros érés. — És fehéren villan a nyírfa. Gyolcsfehéren. Magányosan leng fönn a hinta: akasztott teste lassú’ szélben. Hodnik Ildikó A gomb t (Nyolcasok IV.) tegnap rám néztek a buszon biztosan gyanúsnak tűntem hogy annyira nyomtam azt a gombot mintha le akarnék szállni vagy csak megállni lehet, hogy ezek valamit tudnak itten amit én nem tudok XT i Füredi Ferenc: Töltés Deák Mór Nemzedékem A látomások évada lejárt; befogott szemmel őrködünk magunkon, a csodák felizzó varázsgömbjén kiégett földrészek parázslónak. Üszkös arcunk talán egy istené volt, egy elfelejtett vallás földet ért napja — talán a betiltott hit harci korongja, hogy egyszer még minden újrakezdhető, halotti máglyák emlékpernyéin is, hisz fegyver a tehetetlenség, ha véges, és nekünk hazudható múltunk sincsen, egykor volt lángját melengetni--------— A csodák áttetsző varázsgömbje kiégett szemünkben röggé pördül: a látomások évada lejárt — arcunk talán egy istené volt. ♦
