Dunántúli Napló, 1985. február (42. évfolyam, 30-57. szám)
1985-02-23 / 52. szám
Szakemberek a tdk-ról Az egyetemeken, főiskolákon folyó tudományos diákköri munka (tdk) néhány konkrét, általános problémáját és eredményét ismerhetjük meg a Felsőoktatási Szemle legutóbbi számának két írásából. Mindkét cikk megállapítja, hogy a kutatómunka egyre szűkebb területre specializálása miatt a „kör”-jel leg kezdi elveszíteni jelentőségét, s az egyéni — az adott oktató által irányított, befolyásolt — tevékenység kerül előtérbe. A körjelleg, tehát az együttdolgozás legfeljebb olyan módon valósul meg, hogy „a hallgató egyenrangú félként, a többi kutatóhoz hasonlóan egy kisebb részfeladat megoldásán dolgozik.” Mint a tanulmányokból kiderül a szakmai tanszékeken a diákköri munkát a diploma- munka elkészítésének fontos és közvetlen láncszemének, állomásának is tekintik, ugyanakkor nem megoldott az elkészített dolgozatok, referátumok felhasználása, hasznosítása és a befektetett munkának megfelelő díjazása sem. Dr. Bencze Lajos (Veszprémi Vegyipari Egyetem) és Hegedűs Zoltán (Budapesti Műszaki Egyetem) tanulmánya egybehangzóan hangsúlyozza az oktatók szerepét abban, hogy mind több tehetséges hallgatót vonjanak be a tudományos diákköri munkába, megteremtve ezzel a későbbi kutatómunka alapjait, a módszerek megismerésének lehetőségét. Ki ad 12 millió ötnegyedes üveget? Nincs mibe tölteni a befőttet Az üveghiány megbéníthatja a Szigetvári Konzervgyár termelését — Jó évet zártunk és bizakodva vártuk az újat, mert a bel- és külföldi vevők a teljes 85-ös termelésünket lekötötték. Most meg nem tudjuk, hogy mi lesz velünk, lesz-e egyáltalán elegendő üvegünk, amiben eljuttathatjuk termékeinket a vevőinknek. A kilátástalan helyzetet még csak fokozza a bizonytalan szénellátás... — mondja nem éppen beletörődve, de egyáltalán nem lelkesen Bernáth Béla, a Szigetvári Konzervgyár igazgatója. A konzervgyárak között, az igényeiket összegezve osztja el az üveget a Konzervipari Közös Vállalat (KKV), azt omeny- nyiséget, amit az üvegipar ad. Az üveggyárak viszont leálltak az 5/4-es, úgynevezett KGST- üvegek gyártásával. Az orosházi üveggyár tavaly még 12,2 millió ilyen üveget küldött irányvonatokban Szigetvárra. A konzervgyáriak csak egyet tehettek, ha nem akarták bezárni üveghiány miatt a gyárkaput: nekiálltak kérni, könyörögni, hogy legyen, mibe tölteniük termékeiket. — Nyakamba vettem az országot és elmentem mindenhová, ahol tudnak segíteni. Jártam az orosházi és sajó- szentpéteri üveggyárban, a békéscsabai, szegedi, debreceni, nagyatádi konzervgyárakban, leveleket írtam a minisztériumnak és akinek csak lehetett, aki segíthet üveg-ügyben. — Az igazgatói üvegbeszer- ző-körút eredménye? — A zakuszkához, a vegyes vágotthoz és a Balaton salátához feldolgozhatjuk a betárolt sárgarépát, petrezselymet és hagymát, még mielőtt az tönkremenne. Az Orosházától kapott 3,1 millió és a lengyel importból érkezett 1,5 millió TO 800-as üveggel, valamint a konzervgyáraktól kapott 1,5 millió visszárus TO 800-as és KGST-üveggel biztosítottuk az első negyedévi folyamatos termelésünket. Igaz, jelentős többletköltséggel. Az üvegek ide- szállítása, kimosása, mozgatása, és az, hogy kétféle típus miatt át kell állnunk a töltősorral. nem olcsó, de még mindig kifizetődőbb, mint ha elrohadna a betárolt nyersanyag. — A második negyedévre is lesz elég üveg? — Nincs, még csak nem is ismerjük az üvegipar második negyedévi szállítási készségét. Az igazi gond akkor nyomaszt majd minket: a negyedévi csaknem 10 000 tonnás termelésünknek nincs meg az üvegfedezete. Nem gyárthatjuk le az NDK-beli vevőnek a hétezer tonna befőttet, a hazai piacra a dzsemmet, az ízeket, az egyéb savanyúságokat. És ha lenne is üveg, tartalékolnunk kellene a borsó gyártásához, hogy ne veszélyeztessük az 1985-ös termelésünket... — A szénhiány, az akadozó ellátás mennyiben nehezíti a termelésüket? — Állandó készletként 1500 tonna szénnek kellene lennie az udvarunkon. A napi felhasználásunk 60 tonna. A szén meg csak nem jött. Február elején már leállítottuk a sűrí- tőt, a dzsemgyártóst és az irodaházat is csak temperáltuk, február 9-én reggelre az utolsó szenünk is elfogyott. Szerencsére aznap délutánra már befutott hozzánk két vagon szén. Jelenleg már 15 napi csökkentett termeléshez szükséges szénkészletünk van ... Most is csak temperálunk az irodaházban. Ígéretet kaptunk Tatabányáról, hogy március közepére a heti 500 tonnás szállítással meglesz a biztonsági készletünk. — És a nyersanyag? — A szerződéseink értelmében a tavalyinál ötezer tonnával növelhetjük a termelést, ahogy azt a vevőink igénylik is tőlünk. Rajtunk nem múlik. Csak az a kérdés, hogy lesz-e elegendő üvegünk. Murányi László Csepel és Rába teherautók Kínába Újra szállít a magyar járműipar tehergépkocsikat Kínába. Az erről szóló, mintegy 25 millió svájci frank értékű szerződést a napokban írta alá a MOGüRT külkereskedelmi vállalat kínai partnerével, a China ( National Machinery Import and Export Corporationnal. Az üzlet alapján a magyar gyárak még ebben az évben 500 járművet készítenek kínai megrendelésre, 200 Csepel és 300 Rába teherautót. A Csepel Autó termékeit már jól ismerik a távoli országban, 1952—1980 között összesen 14 ezret szállítottak Kínába, s a legrégibb típusok jó része még ma is megbízhatóan üzemel. A csepelieknél nagyobb teljesítményű Rába tehergépjárművekből a kínaiak most először vásárolnak, s ha útjaikon beválnak, a győri gyár folyamatos kínai exportra számíthat az elkövetkező években. A vezető — vezessen... Csapatmunkában — önmagát measokszorozua Hock Márton nyugdíjban A rekamién félbehagyott könyv: A tavasz tizenhét pillanata. A résnyire nyitott erkélyajtón át fényesedő, erősödő februárvégi nap ragyogja- be a szobát — nála csak az üveges szekrény közepén álló gyerekfényképek fényesebbek. A lakásban darabos rend, túlzott célszerűség - az asszonyi kéz hiányának jelei. A házigazdát telefonhoz hívják: „Hock Márton . . . Nem parancsolok, Pistukám, csak kérek... Mert már csak nyugdíjas va- gyok...” Vendéglátóm, a Dunántúli Cipőkereskedelmi Vállalat néhány hete nyugdíjba vonult igazgatója, játszi könnyedséggel teremt kapcsolatot, az olyan emberek módján, akiknek lételemük a szó, a közlés és amit ma gyakran így neveznek: szociális kultúra. Nehéz megmondani már, hogy a pécsbányatelepi bányászfiút egyéni hajlama vagy egyszerűen a szűkön mért lehetőség vitte-e mindig olyan pályára, ahol emberekkel foglalkozhatott; Tény, hogy első fizető foglalkozása — kéreske- dő-tanonc — és az, hogy már 17 éves korában tagja lett az MKP-nek, szinte predesztinálta őt arra, hogy — csoportmunkában, másokkal együttműködve — megváltoztassa, ha kicsiben is, maga körül a világot: többet tegyen e változásokért, mint a többiek - de velük együtt...- Most, február nyolcadikén volt negyven éve, hogy párttag lettem — mondja. — Az iskolában persze nem marxizmust tanítottak, de apámtól, aki tizen- kilences vöröskatona volt, és más bányászoktól sokat tanultam: természetesen nem a tételes marxizmust, hanem amolyan igényes szociáldemokrata színvonalon. Legfőbb tanítóm azonban nem az elmélet volt, hanem egy ember: Ragoncsa Vendel, akinek a kereskedősegédjeként dolgoztam. Remek ember volt és jó nevelő: emberséget és valami különös társadalomvédelmet — tudatot, talán csak érzékenységet tanultam tőle . . . Milyen volt? . . . Szerette az őszinte embereket és utálta a hazúgokat... Kezdetben, serdülőként még cserkész is volt („ ... a bányatelepi szervezet a prolikat, a munkássrácokat fogta ösz- sze..."), később negyvenhatban, ő lett az egyik első vörös- nyakkendős úttörő. A megszerzett szaktudást és a jelzett, nehezen körülírható többletet később sokféleképp kamatoztatta. Falujáró, „népnevelő” vagy akár táncoló MADISZ-osként, népboltosként, majd katonaként, aztán megint kereskedőként. — A tüzérséget szerettem, de az egyenruhát nem — mondja. — Persze, ezt ötvenháromban egyáltalán nem kérdezték, s mint párttagnak, hivatásos tiszti iskolára kellett mennem. 1956 augusztusában váratlanul leszereltek bennünket. Később derült ki, miért...” Onnantól — mostanáig, ha csak a számokat, adatokat nézzük, nem sok jelentős fordulata akad életének. Kereskedő volt, majd hálózati ellenőr, míg 1964-ben a megyei pártbizottság gazdasági osztályára nem került, mint a kereskedelem-politika előadója, ügyintézője. A mindennapi gyakorlat munka, az „operativitás” után az újat nehéz volt megszoknia: „Először alig tudtam, mit csináljak ott, később azonban belejöttem: megfogott a döntések előkészítésének izgalma, a mindenkori „háttér" tudása, a körülmények és részleték ismerete — mert annyi mindenre kell gondolni egy-egy jó elképzelés kivitelezéséhez ..." Közben, korántsem mellékesen, a technikumot, majd a közgazdasági egyetemet is elvégezte. Kevés embernek adatik meg, hogy utolsó működési helyén tehesse fel az i-re a pontot, hogy a látható, de még inkább lappangó gyülekvő elemekből végül olyasmit építsen fel, amire — meglehet — maga se számított. Egy tiszta, világos vezetői koncepcióra, magatartásra gondolok, egy — hogy úgy mondjam — emberszabású menedzserségre, amiből nagyon kevés van ma is. Hock Márton ennek lényegét — derűsen, könnyedén, kissé már a megszolgált nyugalom távolából — így körvonalazza: — Amikor tíz évvel ezelőtt odakerültem, a „Cipőker” nagyon lent volt. Sokan azt gondolták, mit akar itt ez a kiégett káder, de nekem mindenképp látnom kellett, kire támaszkodhatok. Elmondtam mindenkinek: aki marad, tiszta lappal indul: engem a káderlap nem érdekel. Aki marad, az viszont dolgozzon - és én hagyom is dolgozni!... Tőlem is féltek, akárcsak az előző vezetőtől, de azt mondtam: nem értek a cipőhöz — értsen hozzá az áruforgalom —, én: vezetek!... Tudok könyvelni, de ez se az én dolgom, ez a főkönyvelő témája. Cipőt venni? Egyszer se mentem cipőt venni külföldre, mert az se az én dolgom . . . Módszerei? Nem híve az örökös, napi, heti értekezletesdi- neik: négyszemközt, hat- vagy nyolcszemközt, amikor hogy kell, rövid megbeszélésen tisztázza a dolgokat. Másik módszer: mindenről közvetlen információ kell — „onnan és attól” —, különösen, ha ellentmondásosak az előző jelzések: írott szöveg is jön, persze, de az simul és simít. A bizalom alapján - mert úgy érzi, ez volt vezetői magatartásának lényege -, a maga mellé állított kollégák segítségével, rosz- szul beidegződött értékrendeket fordított meg, amivel a vállalat gazdálkodásának egészét megfordította. Az ezt alátámasztó ténybeliséget is felsorolhatnánk ismét - de megtettük már. „A vezető munkáját mindenekelőtt az méri-szögezi le -, hány „utódot" tud nyugodt lelkiismerettel a maga helyére állítani ...” Számolni kezd: a keresztnevet és beosztást egyformán pontosan mondja. Tizenötnél megáll: „Látja, rájuk nyugodtan bízhattam a céget nyugdíjazás után ...” Varga J. Nemzedékek együtt A PÁRTÉLET februári számában jelent meg Lukács Jánosnak, a Baranya megyei párt- bizottság első titkárának Nemzedékek együtt a vezetésben című írása, mely a kádermunka néhány tapasztalatát ösz- szegzi. A cikk utal arra, hogy a legutóbbi pártkongresszus után, napjainkban is, időszerűek azok a tennivalók, melyek a fiatalok nagyobb arányú vezetői megbízatására vonatkoznak. Megjegyzi, hogy ez nem új probléma, a vezetők életkorára vonatkozó kívánalom és a megvalósult gyakorlat közötti ellentmondás sok területen érzékelhető. Megállapítja, hogy a Baranya megyei pártbizottság, miközben a helyi sajátosságokkal is számoló politika megvalósításán munkálkodik, természetesen egyik legfontosabb teendőjének tartja a munka személyi-vezetői feltételeinek a lehetőségek szerinti legjobb alakítását, biztosítását. A társadalmi-gazdasági körülményeknek, a munka feltételeknek a változása, a soron- lévő feladatok jó megoldása, a vezetői tevékenység tartalmi és módszerbeli változását sürgeti. Ebben a folyamatban - állapítja meg a szerző — nélkülözhetetlen a különböző generációk jelenléte, együttműködése. A fiatalok bevonása a vezetésbe, tudatos káder- munkát és tervszerű fegyelmezett végrehajtást igényel. Ugyanakkor felhívja arra a gyakorlatra a figyelmet, melyben a pártbizottság lényegesnek tartja, hogy sikerüljön hasznosítani annak a korosztálynak a tapasztalatait, mely évtizedeket töltött vezetői posztokon. Ez biztosíthatja a munka folyamatosságát. Ez a generáció hallatlanul gazdag tapasztalatokat szerzett az irányító munkában, nem ismételhető élményeket a szocialista építőmunka egyes szakaszairól, a történelmi változásokról, nagy tanulságokról. Ugyanakkor ez a korosztály zömében eléri a nyugdíjkorhatárt. A váltás érthetően figyelmet érdemel. A szerző arról ír, hogy a pártbizottság arra törekszik, hogy a vezetőtestületekben, az egyes szervezetek élén álló vezetőgárdában megteremtse a különböző generációk együttmunkálkodását, hogy szervezetten, tudatosan lehessen a tapasztalatokat átörökíteni. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy a fiatalok a vezetésre alkalmassá váljanak. A párt választott szerveiben a megyében a több generáció jelenléte alapjában biztosítva van, bár a fiatalok megfelelő arányát szükséges újra meg újra szorgalmazni. A vezetés megfiatalítása nem egyszerű folyamat, nem is megy mindig simán. Van még idegenkedés a fiataloktól, lebecsülik felkészültségüket, rátermettségüket. Ezért szükséges a döntések előtt körültekintően mérlegelni, össze ötvözni a tapasztalat, a jártasság, az életbölcsesség, a fiatalos lendület előnyeit. Azokat a tulajdonságokat kell értelmesen hasznosítani, amelyek az eltérő korú embereket általában jellemzik. A tartósan kiemelkedő munkát végző kollektíváknak a sikere abban van, hogy felelős posztokon sok jól képzett fiatal szakember dolgozik, jó összhangban az idősebbekkel. M. E. HÉTVÉGE 5.
