Dunántúli Napló, 1985. január (42. évfolyam, 1-29. szám)
1985-01-12 / 10. szám
Kár szellemi és fizikai segédmunkára kényszeríteni azt, aki még ugyanannyit tehetne, mint korábban December 19-én Budapesten a Magyar Tudományos Akadémián védte meg kandidátusi disszertációját „A falu történelmileg változó- szerepe a település struktúrájában” címmel a pécsi Pollack Mihály Műszaki Főiskola Marxizmus Intézetének docensnője. Gyakran látni Pécsett egy elegáns, széparcú, fiatal nőt lassan, egy bot segítségével bicegve járni. Óriási erőfeszítéssel küzd minden lépésért, de megy... Ot évvel ezelőtt történt. A Kodály Zoltán út—Rad- nics utca kereszteződésében kissé figyelmetlenül haladt át az úttesten. A vele szemben száguldó kocsi vezetője is rosszul mérte fel a köztük levő távolságot, és oly sze^ rencsétlenül ütötte el, hogy az asszony mindkét lábát súlyosan roncsolta. A mentők azonnal a klinikára szállították. A sebészek mindent megpróbáltak. Tíznapi kísérletezés után közölték a sérülttel: ha életben akar maradni, amputálni kell mindkét lábát combból. — Egy éjszakám volt arra, hogy eldöntsem, mit válaszszák — kezdi a visszaemlékezést. — Nyugtátokkal amúgyis teletömtek már előtte, de csak a műtőben döbbentem rá, mi lesz velem. Mindig sportoltam, táncoltam. Fiatal és szép voltam, férjjel, két gyermekkel, sikeres munkával. A műtét után csak zokogni tudtam, ujjúimmal kerestem a lábaimat... A nyolcadik napon dr. Forgon Mihály professzor elkezdte a rehabilitációmat. Az ápolók támogatásával megpróbáltam lépni, lépkedni. . . Aztán iszonyú lelkiállapotban kerültem a Budapesti Rehabilitációs Intézetbe. Ott döbbentem rá — a család védőburka nélkül —, hogy egy életre nyomorék lettem. Életemben először ott hiszté- riáztam, pedig nyugodt lelkialkatú ember vagyok! Aztán arra gondoltam: nem alkuszom meg a sorssal. Akarom, hogy'újra ember legyek! Ahogy ül a fotelban, kényelmesen hátradőlve, a lábait maga elé nyújtva — senki sem mondaná meg, hogy nem saját lábai, hanem protézisei vannak. — Iszonyú munka van benne. Hónapokba telt, míg hozzáedződtem, hogy csinos, fiatal és sikeres nő létemre egy torzult fazonba mentem át. És hogy még ez is elfogadható legyen, állandóan edzem magam. A gyógytornász napról napra egyre nehezebb fizikai erőpróba elé állított, mégis kevés volt az induló tőke. Mikor először próbáltam a protézissel járni — elestem vele. Legalább fél órát kínlódtam, míg sikerült talpra állnom. A szobatársaim tágra meresztett szemmel és zokogva nézték a próbálkozásom, de megtiltottam nekik, hogy segítségért kiáltsanak. Ezt nekem kellett megoldanom. Elmondhatatlan, hogy mennyire fájdalmas és fárasztó a saját testet egy műlábra nehezíteni és azzal még lépkedni is . . . Ebben senki más nem, csak a saját akarat tud segíteni... Az a baj, hogy a balesetet szénNem 0 • • - • alkuszom a sorssal vedett emberek a tragikus események után kevesebbre tartják magukat, és a társadalom is kevesebbet kér tőlük számon. Ez pedig lefelé húz. Kár szellemi és fizikai segédmunkára kényszeríteni azt, aki még ugyanennyit tehetne, mint korábban. Lélek- rombolás helyett okosan kellene segíteni mindenkinek. Én úgy éreztem, hogy tovább tudom csinálni mindazt, amit korábban végeztem otthon és a munkahelyemen is. — Akkor minden segítséget megkapott, és megkap a csd- ládtól és a munkahelytől is? — Azt hiszem, többet mint az átlag. Mi. szerelmi házasságot kötöttünk a férjemmel. Van két lányunk, akik akkor tíz- és kilencévesek voltak. Korábban panellakásban laktunk. Tanácsi segítséggel egy régi, tágas belvárosi lakásra cseréltük. így rokkant- kocsival is tudok mozogni, mosni, főzni, takarítani. Tö- rölgetésnél, amit kocsiból tudok, azt úgy porolom le, a többit állva. Nem veszítettem el a hallgatóimat sem. Kezdetben előfordult, hogy a lakásunkra jártak órát hallgatni és vizsgázni. Különben a pécsi Pollack Mihály Műszaki Főiskola Marxizmus Intézetében politikai gazdaságtant tanítok. A főiskolára most szinte naponta bejárok ugyanúgy, mint a balesetem előtt. — Mi volt a legnehezebb a baleset után? — Az, hogy túltegyem magam oz egeszen: nogy elfogadjam, ilyen lettem, s ezen már változtatni nem lehet. Néha álmodom, hogy olyan vagyok, mint korábban. Aztán józan fejjel ráébredek a valóságra. Négy évbe telt, míg legyőztem magamban a gátlásaimat. Merek az utcán segítséget kérni... Neuem újra kellett tanulnom a legalapvetőbb dolgokat: egyedül mosdani, öltözködni, kocsit vezetni... De én ember vagyok! Es nekem ezeket a dolgokat egyedül is meg kell csinálnom, még ha keserves, akkor is. A lakosunk az első emeleten van, csigalépcsőn lehet feljutni. Korlát segítségével húzom fel magam, a karjaim egészen kiizmosodtak. Hízni semmit nem híztam, de nem is szabad. Mi lenne akkor a műlábaimmal? A protézis különben sem állandó, évente cserélni kellene. Nekem ez már második éve fenn van. Olyan edzett vagyok, hogy öt percet tudok rajta állni, menni pedig — ha valaki belém karol — háromszáz méternél valamivel többet. Nehéz volt megszokni nekem, aki rajongva szerettem a vizet és a napot, hogy az emberek elől .rejtsem el magam. A férjem segítségével és biztatásával éppúgy sportolok — vitorlázom, kajakozom és úszom — i mint régen. Nem, nem éppúgy. .. Akkor szórakozás volt, most meg munka, komoly, fárasztó munka. De meg kell tennem magamért... Az időm nagyrészét különben leköti a tanulás. Átálltam a balesetem után a kutatómunkára. Ehhez állandóan gyakorolni kell az orosz és az angol nyelvet. Készülök a kandidátusi disszertációmra és iszonyú vizsgadrukkban vagyok. Néhány nap múlva már túlesek rajta... Akkor nyugodt karácsonyom lesz. Pedig kedvem lenne visszamondani. Persze, nem teszem meg a magam, a családom és a munkahelyem miatt sem. — Mi volt az elmúlt öt évben a legnagyobb sikerélménye? — Sok minden szép volt, de a diadalom a legemlékezetesebb. Két számot így, ilyen lábbal végigtáncoltam a közelmúltban. És kibírtam. Sőt, nem látszott rajtam, hogy milyen állapotban vagyok! Azt hiszem, ez az igazi, az önmagam felett aratott győzelem! — A beszélgetésünk után néhány nappal a docensnő megvédte disszertációját és elnyerte a kandidátusi címet. Adóm Erika Vélt és valóságos ellentmondások A gazdaságpolitika és a szociálpolitika viszonyáról V alóban ellentétesek a társadalom gazdasági és szociális érdekei? Ha a gazdasági hatékonyság követelményeit preferáljuk, szükségsze- rű-e az, hogy háttérbe szoruljanak a szociális szempontok? Első pillantásra úgy tűnik — igen. Hiszen a gazdasági hatékonyság növelése megköveteli, hogy eszközöket, anyagi és szellemi erőket erre a célra összpontosítsunk, hogy — mivel az összes erőforrás korlátozott — nem marad belőlük a szociális célok megvalósítására. Ha a hatékonyság és a szociálpolitika is csak a nemzeti jövedelem elosztási arányaitól függne, akkor valóban merev ellentét létezne e két szféra között. A hatékonyság azonban nemcsak ettől függ. Függ a vezetők és a dolgozók hozzáállásától, társadalmi helyzetüktől függő érték- és érdekstruktúrájuktól. Ennek kialakításában és befolyásolásában pedig jelentős szerepet kap a társadalompolitika, illetve ennek eszközeként a szociálpolitika. Alapvető különbség van azonban a gazdaságba és a társadalom szociális szférájába befektetett tőkék megtérülése között. Az első esetoen a tőkebefektetést — ha a termék ki van téve a piac kontrolljának — gazdasági mutatókkal viszonylag egyszerűen lehet mérni, ezt előre kalkulálni, gazdaságosságát értékelni. A szociálpolitika csatornáin keresztül kiáramló eszközök megtérülése — legyenek ezek akár tőkebefektetések, akár személyi jövedelmek forrásai — nem mérhető ilyen egyszerűen, és nemcsak azért nem, mert ezek jelentős része nem kontrollálódik a piaci törvény- szerűségek segítségével. De ez nem jelenti azt, hogy ezek nem térülnek meg. Megtérülnek a dolgozók fizikai és szellemi munkaképességében, hozzáállásában és közérzetében, újítókezdeményező készségében és még ezernyi más tényezőben, amely mind hatással van a gazdasági szférára. Közelebbről: ezek a tényezők meghatározzák azt, hogy a gazdasági hatékonyság növelésére tett erőfeszítéseink, befektetéseink elérik-e a céljukat, avagy a társadalmi-gazdasági környezet elmaradottsága miatt nem hoznak megfelelő eredményt. A gazdasági célok között mindig kiemelt helyet foglalt el a növekedés, amelynek meg kell nyilvánulnia a vállalati és a személyi jövedelmek növekedésében. Ez a cél eddig mint adott, rövid időszak gazdasági feladata fogalmazódott meg. A 80-as években a növekedés lassulása olyan erőteljes szükségszerűséggel jelent meg, hogy a szociálpolitikára fordított eszközök — szintén elkerülhetetlen — növekedését a társadalom áldozatvállalásként éli meg. Holott ezek a ráfordítások előfeltételei annak, hogy a növekedés egy következő szakaszban elérje a normális ütemet — hony a társadalom, amikor objektív lehetőségei adottak, szubjektiven készen álljon a valóban hatékonyabb gazdálkodásra. Vagyis a hosszú távú gazdasági célok elérésének feltétele a társadalompolitikaiszociálpolitikai érdek érvényesítése. És mivel a társadalom- politika által befolyásolt létszféra sokkal kevésbé dinamikus, mint a gazdaság, egy de- konjunkturális időszak „kihagyásai" az emberi életciklusokon keresztül bosszulják meg magukat. A z ország lakossága, mint a gazdasági és a szociális érdekek szubjektuma természetesen nem egységes. Differenciáltságának fokát számtalan körülmény befolyásolja, az anyagi lét elemeitől a hatalmi viszonyokban való részvételig minden. E differenciáltságnak megfelelően strukturáltak az érdekek, de ha van konszenzus, akkor vannak közöttük olyanok — méghozzá az alap- vetőek —, amelyek mindenki számára azonosak. Természetesen másféle lehet a konszenzusban részt vevők viszonya a társadalom egésze érdekeihez. Vannak olyan rétegek, amelyek ezek megvalósulásában közvetlenül érdekeltek és vannak olyanok, amelyek számára az össztársadalmi célok elérése a saját partikuláris érdek érvényesítésének csak* előfeltétele, társadalmi környezete. A gazdasági és szociális érdekek ösz- szeegyeztetése azonban, a köztük levő összefüggés alapján mindkét csoportnak közvetlen érdeke. Az erre irányuló „okos kompromisszumot" ma a szakemberek egy progresszív jövedelemadó-rendszerben és egy átalakított szociálpolitikai struktúrában vélik megtalálni. A szociálpolitika társadalom- politikai célok szolgálatába állítása és az ilyen értelmű továbbfejlesztés feltehetőleg a társadalom széles rétegeinek egyetértésével találkozik. Hiszen nagyon sokan a saját bőrükön tapasztalják azokat a „hézagokat”, amelyeket a mai szociálpolitika nem tud befogni, sőt esetenként tágít is. Gondoljunk csak arra, a hatvanas évek elején jellemző optimizmusra, amely gyakorlatilag nem számolt és nem is számolhatott olyan rétegproblémák felszínre kerülésével, mint a fiatalok és a nyugdíjasok helyzete, a családosok és az egyedülállók speciális problémái, a lakással nem rendelkezők és az iskolázatlanok gondjai és az ezekhez kapcsolódó társadalmi devianciák szaporodása. A társadalompolitikának ebben a vonatkozásban tehát sok tennivalója van, és a szociálpolitika reformja lehetőség arra, hogy közelebb kerüljünk e kérdések megoldásához. A jelenlegi helyzetben az ad okot a bizakodásra, hogy elméleti kutatások és gyakorlati intézkedések nagyjából egységesen célozzák meg e hézagok kitöltését. A progresszív jövedelemadó-rendszer bevezetésével kapcsolatos vélemények megoszlanak. Progresszív jövedelemadó ma is van, ha nem is ez a neve. Problémát okoznak viszont azok a jövedelmek, amelyekre az adózás nem terjed ki. Ezekről a jövedelmekről — és költségekről, ha a másik oldalról nézzük — szinte egyöntetűen elmondható, hogy a hiányjellegű javak szabadpiaci árának fedezésére szolgálnak. És ez a hiány az alapja a joghézagoknak és a szokásoknak is, melyek életben tartják e jövedelemszerzési lehetőségeket — a különbség e kettő között annyi, hogy a szokások erősen függnek a jogtól, míg a fordítottja nem áll fenn. Az adó a már létrejött jövedelmekre vonatkozik, miközben ilyen jövedelmek között számtalan van, amelyeknek a létrejötte sem kívánatos. Az adórendszer ugyan gazdaságtalanná teheti az egyes tevékenységfajták gyakorlását, de nem ad garanciát azok megszüntetésére, és ha az adórendszert aszerint is differenciálják, hogy a jövedelem, miből származik — a túlbonyolítás szinte elkerülhetetlen. Az igazságosság pedig — lévén szubjektív kategória is — minden bizonnyal csorbát szenved. Vagyis a kérdés megoldása a hiánytermelés megszüntetése. illetve visszaszorítása. Oav tűnik, hogy az adórendszer működése ebben segítséget nyújthat arról az oldalról is, hogy az adó az állam számára jövedelem, amellyel ott növelheti a kínálatot, ahol eddig hiányjelenségek léptek fel. Amíg azonban az adórendszer finomságain gondolkodunk, elfeledkezünk erről a lehetőségről. Hadd hozzak erre egy példát! Az adórendszerről megjelent publikációk alapján egyértelmű, hogy a szakemberek a fogyasztási cikkek árdotációjának egyidejű és teljes körű megszüntetésével együtt képzelik el bevezetését. Viszont sehol sem olvasható, hogy ezzel együtt jelentősen megemelkednek a legalacsonyabb jövedelmi kategóriába tartozók jövedelmei, tehát tegyük fel, hogy ezek növekedési üteme a mostani szinten marad. Ahhoz, hogy ezek a rétegek ne kerüljenek még hátrányosabb helyzetbe, rögtön adó- kedvezményt is kaphatnak vagy ki is hagyhatók az adózásból. Az árszerkezet megváltozásával azonban biztosan átalakul a fogyasztási szerkezetük. Ma azon fogyasztási cikkek árai dotáltak, amelyek fogyasztását az egészséges fogyasztási szerkezet kialakítása céljából ösztönözzük, illetve azoké, amelyeket speciális igényekkel fellépő lakossági rétegek fogyasztanak — mindenekelőtt azok, akik a „lakosság újratermeléséről” gondoskodni hivatottak. Ha a keresleti struktúra alakításában a dotáció nem kap szerepet, fontos fogyasztásszabályozó eszköztől fosztjuk meg magunkat. Pedig — hogy a példát tovább szűkítsem —, mire e rendszer bevezetésre kerül, addigra az aprófalvak jelentős részébe, pénzért vásárolt vizet ijznak, amelynek költségei alig térnek el a sörgyártás költségeitől. Nehéz elvárni az emberektől, hogy adott esetben vizet vegyenek sör helyett, miközben milliókat fogunk költeni az alkoholizmus elleni harcra. És ez már — a dolog oaradox voltán túl — gazdasági kérdés is. Mindebből az a következtetés adódik, hogy az adórendszer bevezetése eav sor olyan kieaészítő intézkedést követel, amely az adók hatását korlátozza. A helyzet analóg a vállalati iövedelemszabályozósban ismételten előálló ielenséggel — a jövedelemszabálvozás egységes elveken nvuaszik, de any- nyi benne a kivétel, hogy ezek az egységes elvek ellentétes jelenségekben nyilvánulnak meg. A vállalati iövedelemsza- bályozás megreformálásában azonban már nagy gyakorlatunk van. A lakossági jövedelmek ilyen szabályozásában kisebb, és e terület politikai-etikai szempontból jóval érzékenyebb, mint a vállalati szféra. M indez természetesen nem jelenti azt, hogy elvileg lehetetlen jó jövedelemadó-rendszert létrehozni. De ügyelni kell arra — és az eddiginél sokkal szigorúbban —, hogy a nagy jövedelmek megadóztatásának szándéka ne forduljon a visszájára, és nem kell az adórendszertől elvárni, hogy megoldjon olyan problémákat, amelyek megoldása semmilyen társadalmi rendszerben nem lehet a feladata. Ezért - Bródv András szavával élve — csak annyit mondhatunk, hogy „az események valódi menetét és valódi érdekeinket felismerve ne súlyosbítsuk bajainkat ... felülavatko- zással”. — vagyis ne hozzunk olyan intézkedéseket, amelyek megkérdőjelezik a hosszú távú céljainkat a „gazdasági hatékonyság" szűk látókörű értelmezése alapján. Dr. Berki Erzsébet kandidátus, az Oktatási Igazgatóság tanára Tóth Károly: Sirály
