Dunántúli Napló, 1984. december (41. évfolyam, 330-358. szám)
1984-12-31 / 358. szám
IO Dunántúlt naplö 1984. december 31., hétfő A Hohmann utcai házsor — Nekem is furcsa volt először a falusi élet, aztán megszerettem. Sok a munka, mégis valahogy nyugodtabb vagyok. És még valami: ha gondod, bajod van, bárkihez fordulhatsz, segít. A lakásban az összes belső munkát mi végeztük el a barátaimmal. Az csitk mese, hogy maguknakvalók az itteni emberek! Már rég elhagyjuk Villányt, amikor eszembe jut az egyik lakás falán látott poszter. Délszaki táj, pálmafák, tengerkék öböl. Villányban elhulatták lombjukat a fák, borús volt az idő. Az ottani valóság mégis vonzóbb. Nem a képzelet szülötte, hanem az emberek akarata, szorgalma, kétkezi munkája hozta létre. A Hohmann utcai sorház merész ívben lehajló, piros cseréppel fedett teteje meztelen téglákat oltalmaz. A vakolat még hiányzik, a környék hepehupás, a hét lakás közül csak kettőnek az ablakain van függöny. Pusztaiéknál, Andrea a negyedikes gimnazista nagylány a konyha felé vezet bennünket, ahol szokatlan látvány fogad. Idősebb férfi tortakrémet, vagy valami ahhoz hasonlót kever egy tálban. Pusztai Árpádné még az áfésznál végzi a dolgát, ilyenkor a nagypapa a ház ura. Régi, híres cukrász Hemm Lajos, ismerik jól a környéken. — Amennyi mignont én már megcsináltam, toronyházat lehetne építeni belőlük. - mondja, amikor megtudja, mi járatban vagyunk. Ha cukrászsüteményét nem is, de a mestersége, szorgalmas munkája által megszerzett pénzét beleépítette lánya házába. Amikor elhatározták, hogy kiköltöznek a szolgálati lakásból és saját otthont teremtenek, elővette 200 ezer forintját. Mindezt persze csak egy elejtett félmondattal közli, természetes számára, hogy Így cselekedett. A lakótelephez szokott ember kastélynak látja a lakást, mely a földszintjén két és fél szobát rejteget, az emeleten pedig újabb hármat. Hemm Lajos elkapja csodálkozó pillantásomat, rögtön tudja, mire gondolok. — De nem ám a készbe ültünk bele, drága uram! Keményen dolgoztunk, meg aztán az OTP-hez is odakötődtünk, hiába volt valamennyi pénzünk, meg a szövetkezet segítsége. Az épületsor túlsó végén Andrásy Józsefék is beköltöztek már. Harmincegynéhány éves a háziasszony, csak Pusztaiék idősebbek náluk, a többi jövendőbeli lakó mind fiatalabb. Pusztainé kissé csalódott, férjét várta az állami gazdaságból, ahol lakatos, helyette két vadidegen lépi át a küszöböt. Kicsit pironkodik, elaludt reggel, szabadságot kért a munkahelyétől. Nehezen ül le egy fénykép erejéig a harmincezer forintos stílbútor heverőre, mely a többi darabbal együtt a terebélyes hall hasznos díszlete. Szőlőmunkás az állami gazdaságban, s ha lejár a munkaidő, „Takarékoskodni, dolgozni kell, aztán minden lohetV saját oltványaikat ápolgatják. ívánbattyánból költöztek be, ott a szülőknél laktak. Bólyi kőművesbrigád, pécsi burkolómester, rokonok, háziak munkáját dicséri a ház, melynek földszintje a felnőttek birodalma, az emelet pedig a két gyermeké. — Aki kívánja, építhet magának — mondja Andrásyné. — Nézzen körül a községben, hány új házat talál. Takarékoskodni kell, dolgozni kell, aztán minden lehet! — Mibe került a ház, meg a berendezés? — A terhekkel együtt úgy egymillióba . . . A Hazafias Népfront villányi lakásépítő szövetkezetéhez tartozik ez a sorház. Eddig 27 lakás épült, most fejeznek be újabb 11-et, összesen hatvanöt tervez a szövetkezet. A telkeket a tanács adja, mindössze 25— 60 forint négyszögöle, igaz, közmű nélkül. Az állami gazdaság építőbrigádjaival segíti a munkát. Persze nemcsak szövetkezetben, hanem egymaguk is belevágnak az otthonteremtésbe a villányiak. Tóth Józsefet keressük a Radnóti utcában. Hatalmas bernáthegyi liheg elénk, majd ne- kiugrok a kerítésnek, de szerencsére jön a gazda. Odakiált valami mitológiai nevet a kutyának, minket meg betessékel a házba. — A feleségem játékszere, meg a gyerekeké — simogatja meg a derék négylábút. — Én viszont galambászkodom vagy horgászok. Hogy mikor van rá ideje — nem tudom. Három műszakban karbantartó a Pannonvin-nél, mellette egy gmk-ba is belépett annak idején. Volt húszezer forintja, vett mellé egy nagy levegőt, és nekivágott az építAndrásyék kellemes hangulatú nappalija kezésnek. Ért a kőművesmunkához, a szereléshez, másoknak is segített - neki is segítettek. Kívülről még csinosítani kell a házat, de belül már automata mosógép és színes tv díszeleg. Egy pillanatra sem nyugszik Tóth József, állva magyaráz a szobában is. A barátaival lefektetett vízvezetékről, a közösen épített járdáról mesél, meg a most készülő mároki horgásztóról. — Feleségem itthon van a gyerekekkel, a ház körül dolgozik, tyúkokkal vesződik. Néha-néha megfeszülünk, de megélünk. Nem iszom, vigyázok a pénzre, igaz, nincs autóm, biciklivel járok, de áll a ház! Sokat hányódtam gyermekkoromban, állíthatom magának. nincs jobb érzés, mintha saját fedél van az ember feje felett. A Déryné utcában is egy frissen átadott szövetkezeti sorházra bukkanunk. Benézek a kétszintes lakásokba, késő délután van, most szálingóznak haza az emberek. Van, aki a munkaidő után maszekban autót javít, van, aki a szülői háznál az istállóban dolgozik. Perger Károly és felesége Pécsről, a Zsuzsanna utcából költözött Villányba. A férj üzletkötő, a feleség az OTP fiók vezetője. Azelőtt is sokat jártak errefelé, a szülőknek Mórokon van szőlője. Most már saját birtokuk is van, bort termelnek, oltványt gondoznak. A férfit ismerem Pécsről, amolyan nyüzsgő ember volt. Otthonteremtő villányiak Tóth József övéivel családi házukban Erb János felvételei Belénessy Csaba Életünk ritmusa - nagykabáttal Kinek készít bioritmust a Skála Metró? Az úgy volt, hogy nyoma- kodtam befelé a pesti Skála Metró csapóajtaján tigristermetű szőkeség előttem jobbra el, barna szemem, - azzal a híres szépérzékével — gu- vad a szőke után, csapóajtó balról jő, bumm . . . búbocska homlokomon szépen verese- dik, szóval rossz volt a bioritmusom. Mert nem vettem steppelt osztrák télikabátot, a háromezerhatszázért és bioritmusműveltségem megmaradt parlaginak. Pedig . . .- Pedig aki osztrák kabátot vesz, annak elkészítjük a bioritmusát, - mondta Presz- ter Sándor, aki iparcikkosztály igazgató, a Skála Metróban. — Higgye el, jópofa játék. Szerettünk volna valami olyat adni a vásárlóknak, ami nem átlátszó vevőcsali, hogy a kereskedő akkor veti be, ha nyakán maradt az áru. Az osztrák télikabátot háromezerhatszázért önmagában is elviszik. De a vevő játékos, és mi sok számítógépet szeretnénk árulni. Most a Commodore típusú kapható Magyarorországon, s az új •vámrendelet óta remélhetőleg nem lesz olyan magas az ára. De számos más elektronikus gépünk is van, s még több lesz. Mindehhez fel akarjuk mérni a hazai vevők számítógépkultúráját. Benyomulunk tehát a körbe. A fókuszban Gajáry Ödön egy kellemes öregúr nyomkodja a Commodore számítógép gombját, és a nemrég érkezett Lajosról kiderült, hogy érzelmi holtponton •van, értelme is csak vagyo- gat, ám fizikailag most éppen olyan erős, mint a kondorosi öregbika. Lajos, úgyis, mint ,,osztrák kabáttulajdonos”, csempén ránéz a nejére: ,,Na ugye?!” és eloldalognak, Gajáry Ödön szerint:- Uram, a férfiak mind tudomásul veszik, amit a gép mond, mert van játékkultúrájuk. De az asszonyok, ... — s a megkezdett mondat állítmánya csak egy lebecsülő, lapos kézlegyintés. Nézem a Commodore-t. Jön a vevő, mutatja a kabátblokkot, mondja keresztnevét, születési évét, hónapját, napját. Gajáry úr nyomja a gombot, a képernyőn három jelsor jelenik meg, az érzelmi, értelmi és a fizikai erő jelsora, egy hónapra előre, kétnaponkén- ti állásban. A harmincon aluli férfi nézőtábor vizslán lesi Gajáry úr kezét, és rögvest rászól, ha netán rossz gombot nyom meg. Van itt számítógépkultúra! Csak az osztrák télikabát lesz lassan kevés, meg persze ez a bioritmus dolog nő egyre izgalmasabbra. Sokan lebegtetik a százast: „Kifizetem, csak tessék megnézni az én ritmusomat is!" Dehát rendnek kell lenni, ez a sem tudománv, sem babona dolog csupán játék. Belegondolok, hogy öreganyám ezt Commodore gép nélkül is tudta, mert ha öregtata, a drága, megivott egy kancsó rizlinget, hát nyilván abszolúte csendes bioritmus következett őnála. Ha meg fölmérgesítették az adókivetéssel, némi kis beszolgáltatással, hót az égzengés elől meg öreganyám kotró- dott be megértőén a kamrába, és órákig nagy műgonddal nézegette, nem rohad-e a téli alma. Amía a bioritmus hétszentséges órája el nem múlt. Most meg a Commodore gép, képernyővel és kétnaponként kiszámítva . .. Jó, hogy ebben a napi 8- 9 milliós forgalmú áruházban nem csinálnak bioritmust még a tízforintos zsebkendő vevőjének is. De há,t ennyire sosem lehet rossz a Skála Metró üzletembereinek bioritmusa. Zárókép: kalapos nagyasszonyforma jő, szeme szépdülhödten forog, hogy „Nem látták az uramat?”. Halk imát rebegek: Ó, csak lenne ma jó a fizikai ritmusa szegény párának, mielőtt megleli őt ez a kalapos ... F. D. Készül a bioritmus. A számitógép előtt Gajáry Ödön. Magyar filmek az indiai fesztiválon Magyar produkciókat is vetítenek az Indiai Nemzetközi Filmfesztiválon. Az Új-Delhiben január 3—17. között megtartandó seregszemle versenyében Maár Gyula Felhőjáték című filmjét láthatják, mig az információs szekcióban Fábri Zoltán Gyertek el a névnapomra; Gyöngyössy Imre-Ka- bay Barna Jób lázadása és Mészáros Márta Napló gyermekeimnek című alkotását mutatják be. A fesztivál nemzetközi zsűrijének Gaál István rendező is tagja lesz.
