Dunántúli Napló, 1984. december (41. évfolyam, 330-358. szám)

1984-12-31 / 358. szám

1984. december 31., hétfő

Dunántúlt napló

9

tükör fele

Egy nemzedék élete levelekben

Látogatás Takáts Gyulánál

A megszólítás „Édes öregem!, Kedves Barátom!, Édes Gyúró!, Kedves Gyula" — a barátság foka és a levélíró hangulata szerint. A címzés pedig — a kor szokásainak megfelelően — „Nagyságos Dr. Takáts Gyula tanár úrnak, író" (1935-ben) vagy „Dr. Takáts Gyula író úrnak" (1947- ben). S a feladók: Weöres Sándor, Radnóti Miklós, Jékeiy Zoltán, Vass István, Képes Géza, Rónay György, Devecseri Gábor, Csorba Győző, Szabédi László és mások: a magyar irodalom egy, immár klasszikus generációja, amelyet az irodalomtörténet a Nyugat harmadik nemzedéke néven emleget. Tizennyolc költő 223 levele az 1934—1949 közti másfél évtizedből. Kötetbe összegyűjtva Helyét kereső nemzedék címmel a nyáron jelent meg a Magvető Kiadónál.

A címzett vidéken élt s él: Pécs, Kaposvár, korábban Fonyód, újabban Becehegy az élete fő színhelyei. A kaposvári Kováts Sebestény utca 9. szám alatti házban a postabontás, a levélírás ma is napi szertartás.

— Tíz órakor jön a postás — meséli a házigazda élvezettel, hátradőlve karosszékében, — bedobia a leveleket és becsenget. Kimegyek, kiszedem, felbontom, szelektálok. Van, ami az archívumomba kívánkozik — ott, ni, alul a polcon nyolcezer levél, megúszták a háborút is —, egyesekre azonnal kell válaszolni. másokat ki lehet dobni. A fontosabbakat összegyűjtőm és egyszerre nekiülök a válasznak. Az utóbbi két hét alatt összejött vagy hatvan, válaszra vár még huszonöt. Kézzel írok, amúgy szemre szép, de nehezen olvasható. Tegnap diákoknak írtam, ma özvegyeknek: kiegészítésül az életrajzhoz azokról, akikkel együtt jártam iskolába, és híres emberek lettek. Ja, igen, és elteszek meghívókat is. mert mint muzeológus tudom, néha egy fecni többet mond a múlt időkről, mint egy-egy tanulmány.

Mindenesetre ez a kétszáz- egynéhánv levél, amit Takáts Gyula közreadott, a magyar

történelemnek, az irodalomtörténetnek egy eseményekben bővelkedő, megpróbáltatásokkal terhes, mégis színes és érdekes fejezetét mutatja be. .„A tükör egyik fele van meg, mondja a címzett, amit hozzám írtak. Az én leveleim elvesztek."

— Miért 1934-gyel kezdődik a kötetben a levelek sora?

— Akkortájt kerültem Kaposvárra a pécsi egyetemről. Az ottani barátoktól elszakadtam, a levél lett a kapcsolat- tartás, az eszmecsere, vita, olykor a közös harc lehetősége, eszköze, a barátságok ébren- tartója. Huszonhárom éves voltam akkor, a verseim már több- helyütt megjelentek, leveleztem a szerkesztőkkel, kiadókkal, a következő esztendőkben köteteim is jöttek. Ez a tizenöt év a mi nemzedékünk számára nemcsak azt jelentette, amit másnak — egy háborút például —, hanem az irodalomban is meg kellett keresnünk a helyünket, mégpedig nehéz körülmények között. A különböző egyéniségű költőket összetartotta a politikai szándék: segíteni az elszakadást a feudál- kapitaMsta. antiszociális viszonyoktól. közeledni egy igazi demokráca felé. és összefűzte generációnkat — szerénytelenség nélkül mondom — a nívó. Irodalmi, politikai sikereink, reményeink, csalódásaink egyaránt benne vannak ebben a néhánv levélben, még magánéletünk lényegtelennek látszó apróságai is erről szólnak.

— Miért 1949 a másik határ?

— A magyar irodalomnak az a nagy korszaka, amely a Nyugattal tetőzött, a Válasszal és a Kelet Népével folytatódott, véget ért. A kontinuitás akkor, rí személvi kultusz időszakának kezdetén megszakadt, amikor sokan tették le a tollat.

— A levelekben természetesen nemcsak irodalomról esik szó: olykor iqencsak személyes természetű kicsinységekről is. Ki hányszor házasodott, hol üdült olcsón, milyen egy falusi pap napirendje, s drága-e a

narancs Velencében. Gondol az ember, ha költő és levelet ír, arra, hogy esetleg az irodalomtörténetnek is ír?

— Én nem gondolok rá, hogy a címzetten kívül más is olvashatja, s hogy dokumentum lehet belőle. Úgy írok levelt, mint verset: őszintén. Talán attól lesz irodalom belőle, hogy költő írja költőnek, s valami módon a látszólag kevésbé fontossal is fontos dolgokról tud szólni.

— Hogyan jellemezné levelei alapján egyes költőtársqit?

— Például Weöres szép írással, pontosan, lényegre törően válaszolt, magáról és munkáiról is mindig írt, szinte értekezéseket. Jékeiy lírikus volt, akár panaszkodott, akár lázongott. Kiss Tamás nagyon baráti és meghitt hangú, pontos adatközlő. Jankovich Ferenc nagyvonalú tervező és bohém. Forgách Antal igen radikálisan és szociálisan gondolkodó elme volt. Vas István valósággal adminisztrálta a vidéki költők ügyeit. Toldalagi Pál gyermeteg naivitással levelezett. Képes Géza széles körű ismeretei révén igen hasznos tanácsokat adott, Rónay György segítőkészségére mindannyian számíthattunk. Csorba Győző olaszországi levele élvezetes, valósággal útleírás.

— Milyen emlékek lűzik Pécshez?

— Ö, Pécs — sóhajt, s mosolyog az ősz költő. A fiatalságára gondol: 28-tól 34-ig pécsi egyetemista. Akkoriban még lehetett átjárni egyik karról a másikra: kit mi érdekelt. Takáts Gyula például geoló- gia-filozófia-geográfia doktorátust szerzett. Ez volt az az idő, amikor Várkonyi Nándor, a nagytekintélyű író, szerkesztő, tanár „hóna alatt" fiatal költők bontogatták szárnyaikat Pécsett, folyóiratalapítási lázban égve, de gyakran csak egy saját kiadású verseskönyvig jutva; el. Csak? Akkor más volt az irodalmi élet hierarchiája, mint ma: tanú rá nemcsak az irodalomtörténet, hanem a sajtótörténet is és az említett levelezés. A harmincas években a budapesti napilapok terjedelmes vasárnapi irodalmi mellékletei rendszeresen közölték verseket, tárcákat — nem egyszer ismeretlen vidéki diákoktól is. A Budapesti Hírlapnak 24 oldalas irodalmi mellékletében, amelynek fő munkatársai a Nyugat munkatársai voltak, Illés Endre helyet adott a kezdőknek, fiataloknak is. A honorárium jó zsebpénz volt a bohém költőknek. Mert persze, igazi, vidám diákélet folyt az akkor nagyszámú pécsi kávéházban. Házigazdánk ott kezdi az anekdoták sorát, hogy a Corso kávéhózból hajnalonta gyakran az utcaseprő-gép vitte haza hónapos szobájába — s ott fejezi be („meg kellett volna már írni, de elmondom, írd meg te!"), hogy Jankovich Ferenc egyszer büszkén elmesélte, 800 négyszögöles telket vett Balatonfenyvesen. Évtized múltán. amikor a lányát férjhez adta, derült ki, hogy a hozomány — 800 négyszögöl víz a Balatonból.

Lehet, hogy valamelyik későbbi levélben erről is szó esik? Mert levelek íródtak később is, sőt 1949-től 19ő9-ig rendszerezve ott lapulnak a polc aljában: leaúiabbkori irodalmunk nem kevésbé érdekes korszakának e sajátos dokumentumai.

— Ezeket is kiadja?

— Még nem tudom.

Harmadik órába fordul a beszélgetés: diót törünk közben, kései szőlőt szemelqetünk és becehegyi bort kortyolunk. Egy kis eszmecsere a balatonvi- déki szőlőkről, s néhány friss pletyka Kaposvárról. Igv köszönt ránk az este. A koraeste, amely —, ha úiságíró vaay más látogató nem iön — az olvasás. a vers- és levélírás ideje Takáts Gyulánál.

Gárdonyi Tamás

fiudvar „megtárgyalása” természetesen németül folyt, azaz csak szerény-véknyan csörgedezett. Istentelenül megkurtítottam az órát: az ötödik-hatodik kérdés-felelet után máris összefoglaltam az anyagot. A váratlan-hirtelen befejezés szem- és fültanúi elámultak; az elnöki asztalnál ülők ismét összesúgtak; bizonyos voltam benne, aligha részeltetnek olyan minősítésben, mint számtanórámon. Nem sokáig tanakodtak: az elnök úr imigyen értékelte óralevezetésemet:

— Kedves fiatal barátom, a maga gyakorlatából nem nehéz arra következtetni, hogy kevésbé járatos még a német nyelvben. Mégis megadjuk önnek a német tannyelvű iskolai tanításra szolgáló oklevelet, azzal, hogy próbálja megtanítani a svábokat magyarul...

Nem volt hangulalom, hogy akár a magam produkcióját, akár az elnök sovén buzdítását értékeljem. Azt mindenesetre eldöntöttem, hogy német iskolába akkor se teszem be a lábamat, ha magyar tanodában nem kapok állást.

Eszünk nélkül fújtuk a Gau- deamus-t, persze a második sortól már magyarul, azzal az idétlen szokvónyszöveggel, ami silány örökségül ránk maradt:

„Gaudeámusz igitur,

Ha diák vagy, ne tanulj:

Ha tanulsz is, keveset,

Ne koptasd az eszedet."

A visszacsatolt országrészekbe tódultak az újdonsült oskolamesterek.

Még azt is megkérdezték, ki merre orientálódna szívesebben. Jómagam Pest közelébe kívánkoztam azzal az indokkal, hogy az eddiginél valamirevalóbb kapcsolatot teremthessek az irodalmi-művészeti élettel. Egy hónap múlva megjött a diszpozícióm Galmód községbe, Pest megyébe. Vagyis ténylegesen fölcsaptam a nemzet napszámosának. Ezt a rezig- náltan-büszkén viselt, de alapjában véve erősen degradáló titulust már a kezdet kezdetén belénk súlykolták; jól tudtuk, nem kevés nosztalgikus mártí- romság fénye övezi a pajde- gogosz nevezetet. Pályánkat a fátum nemigen kímélte; idő- nap előtt mellre szívtuk a klasszikus szállóigét: „Quem dii odere, paedagogum fece- re."

Mikor a minisztériumban Ko- molár államtitkár úr színe előtt letettük a hivatali esküt, s a nyalka dalia közölte velünk kezdőtanítói havifizetésünk ösz- szegét, ami jócskán alul maradt a hőn óhajtott havi 200 fixen, mert kereken 80 Pengő vala, mindahányon fölmordultunk: Csak ennyi?! Az államtitkár úr rosszalólag nézett ránk, akár a zendülőkre. (Az 1942-es naplómat ürgetve-forgatva, éppen az eskütétel körüli időpontban ezt a bejegyzést találom: „De havi kétszáz sose telt, azám, hazám!" — Idézőjel van, de a költő neve nincs föltüntetve.)

Első állomáshelyem iskolaablakából egy nádtetős, rozoga épületre láthattam. A galmódi benszülöttek szerint a ház (éppenhogy lakható még) egyik traktusában hajdan mészárszék volt. Itt mérte a húst bizonyos Petrovics István nevezetű mészároslegény. Az akkori lutheránus pao egyik távoli rokona látogatóban járt a pa- rochián, s mivel a tiszteletes úr neje beteges, gyönge fizikumú teremtés volt. kapóra jött a rokonlánv segítsége. A téns- asszony helyett ő járt a piacra, a szatócsboltba, s hetenként legalább háromszor a hússzékbe. A mészároslegénynek hamarosan ügyelnie kellett, ne hogy valamelyik uiiát csapja le, mikor a sonkacsülköt vágja, vagy a sertéskarajt trancsíroz- za. Mert igen szemrevaló volt a kissé szomorkás tekintetű leánv, nemcsoda, hogy megakadt rajta a székbeli legény tekintete. Különben Hruz Máriának hívták a papék rokonát. A foszladozó, öreg matrikulum szerint a fiatolok itt kötöttek házasságot. Petrovics István bérlete azonban hamarosan lejárt, úiabb hússzék-bérlemény után kellett néznie az ifjú térinek. lay kerültek Petrovicsék Kiskörösre.

A galmódi állami népiskolának — nagy meglepetésemre — katolikus plébános volt az iskolaszéki elnöke, Nemmer János személyében. Igazgatóm, a jobblábára enyhén bicegő Re- géczi Jóska menten barátjául fogadott; Jánosbácsival együtt szorgalmazta menyasszonyjelöltem áthelyezését. Leila ui. nem akart az otthontól távol elhelyezkedni, s mivel odahaza nem kapott pedagógus állást, kénytelen-kelletlen cukorjegyet osztogatott szűkebb pátriánkban a Községházán. Hol Já- nosbácsi-plébános úr, hol az igazgatóm mászkált velem a miniszteri államtitkárhoz Leila áthelyezése ügyében. Az államtitkár úgy egyre buzgóbban hajtogatta: „Házasodjék meg, fiatal barátom minél hamarabb, mindjárt lesz indok az idehelyezésre, hiszen nem is áthelyezésről van szó, tekintve, hogy menyasszonya jelenleg nem pedagóausként működik.” Nekem aztán teljesen mindegy volt, hogy Leilát át- vagy idehelyezik; egyelőre reménytelennek látszott az egész, hiszen Galmódon üresedés nem volt. Házasodni — ilyen körülmények között — egyáltalán nem akaródzott, hiszen bármelyik nap jöhet a behívó. Épeszű ember pedig nem nősül a katonáskodás előtt. Különösen háborúban nem. ösmertem ugyan jópár példát ellenkező előiellel. sőt. hallottunk eleget a távházasságokról is.

Maradt hát a hétvégi hazavándorlás hajóval, vonattal, néha kerékpárral kombinálva a vonatot.

Teleky Pál gróf halála irtózatosan fölkavart, mert szerte- szerint suttogták, hogy a németek tették el láb alól. Mások úgy vélekedtek, hogy öngyilkos lett, mivel nem bírta1 elviselni a hazudozást. Az országrészek visszacsatolása ellenében Hitler elvárta, hogy Magyarország miniszterelnöke azonnal rúgja föl a Jugoszláviával kötött megnemtámadási szerződést. Az angolbarát Teleky persze hogy vonakodott ettől a kínkeserves lépéstől. A Führer lelkiismeretét nemigen furdalta a sorozatos szerződésszegés; nem tűrhette „a kripli magyar Kiscserkész” külön- gesztusát... Akár öngyilkos lett gróf Teleky, akár megölték, a németeknek mindenkéopen közük volt a halálához. Elég nagy gyakorlatra tettek szert az ilyenféle nagyjelenetek megrendezésében ...

„Októbernek elsejével ..." — irány a laktanya . ..

„Kaszárnya, kaszárnya, nem az isten háza; de sok szőke, csinos barna lánynak

benne hervad a babája.”

Csokonai ugyan sokkal szebben mondta-írta, („Estve jött a parancsolat) (Violaszín pecsét alatt”) ám a berukkolás egykutya, akár költőien hívják regrutának az embert, akár nyer- sen-kategorikusan, miként a Foe Zászlóaljparancnokság.

Apám nekibusult, hogy — negyedikként a családban — én is felöltöm ct mundért, valószínűleg póttartalékosi beosztásban, ami azt jelenti, hogy pár hónapi hetvenkedés múltán levethetem az angyalbőrt. Ez idő tájt sokat hajlódott a szívével. Az öreg Zábolyi doktor ellátta ugyan gyógyszerrel, ajánlotta a teljes pihenést is, de hiába: a harangozónak addig kell húznia, míg ki nem harangozzák őt magát is. Stal- luma nem nyugdíjas, örült, mert hetvenkétévesen megérhette: én is a magam lábára álltam. Leilát már ismerte, menyasszonyjelöltem is megnyugtató vigasza volt, mielőtt kiballag az árnyékvilágból. Égszín szemét könny fátyolozta, mikor elindultam a hajóállomásra. Mindketten éreztük, végső búcsúzós ez.

A hajóállomáson megbeszéltem Leilával, hogyha sikerül az a bizonyos póttartalékos leszerelés, megtartjuk az eljegyzést.

Az állomás messze-messze, halkan száll a szelíd este; piros nap a láthatáron, csak a templomtornyot látom, meg a lányt, akit a parton helyettem ölel az alkony;

— megy a hajó, fut a hajó — ez az egész útravaló.

Kelle Sándor rajzai