Dunántúli Napló, 1984. december (41. évfolyam, 330-358. szám)
1984-12-24 / 353. szám
PARTI NAGY LAJOS Emlékszoba térivé Pécsivé radon A Nemes Endre Múzeum épülete Pécsett, a Káptalan utcában Fotó: Läufer László ¥ Uj ház a pécsi múzeumutcában Találkozás Nágel Lajos könyvkiadóval Lamentha már mindig mária-ünnep nehéz alkalmakogni pedig ha vers karácsony ablakját belehelné serren a kotta felcsap a varjak mintha slafrok lamentha illatom van ha lenne vers rugózna bolyhos fekete sálon lábaleérni egyszer míg krétaképe fönt ég ahova lift se indul túl fekete teákon ahova csak kilépni valami kicsi rongyot cipőből vattakapcát előcibálni vastag nyirokból két propellert kitisztogatni gonddal míg jajduló motorral fölhúz a postajárat tenyérke-havat hullaszt fogadd röpcédulának akármilyen tüdőben sem savanyú levessé ma hörgőcskék az égen hintáié babaholdfény lamentha illatom van nehéz alkalmakogni didereg mű és műszer látom kinyúlni kariát s ahogy rákapcsolódik a vászon lágy bilincse liftoszlop higanyoszlop az ünnep vérnyomása szökik üvegtoronyban pirosló pumaalabdát izzadt tenyér ezüstje hol lóbál? hol dobogtat? mig lassan visszaenged # #• MÁTYÁS FERENC Végső kaland Öreg paraszt megy a réten, sir utána fehér háza, viszi a csendőr-idő, tán életfogytiglan a város beton-börtönébe, ahol összkomfortos cella várja. Pincéjéből kivadultak az emlékek darazsai üres hordóként kong a csönd, mintha az utolsó lovát most soroznák háborúba, s azt kéne neki hajtani. Fut utána a halott hold, mennének a napraforgók, piros csöcsü szőlőtőkék, — de miként ő, azok is csak gyökérlábon azt figyelik, hogy a Göncöl merre fordul. Fordulna ám, hogyha tudna, eltakarják a műholdak, hirközlő, s mi mindent közlő istenátkok, — csak a város, hol megszáll majd, maradjon meg, s legyen ott virradat holnap. Éj szakad rá, mikor beér s véget vet végső kalandja, bukdácsol az óriás házak közt, nem köszön vissza senki, csak egy befalazott akác, — oly kicsi már, mint egy hangya. met. Kinek szóljak? Hol van valaki ebben az embertömegben, aki... Odakint az utcán valaki bevág egy kocsiajtót. Zörög a szenesvödör. A boltban csapkodják a pénztárgépet. Pakolnak a piacon az árusok. Az étkezdékben már hordiók ki a tányérokat. Az irodákban telefon lóg az emberek fülén. A palack itt van a kezemben, éget, el kellene dobni, de nem tudom. Zsibbadt érzékeimben még ott az iménti rémület. Az ember mindig kaphat egy telefont, amikor... az ilyen telefonoktól ments meg uram minket. A palackból csak szól, csak nyöszörög a magányos hangocska onnan a hetedikről: gyere haza, anyu. A telefonkönyv szinte magától lapozódik, ott vannak előttem a nevek, öt egyforma családnév. Ezeket most sorra fölhívjuk. Mikor tárcsázni kezdek, eszembe se jut, mit mondok, ha fölveszi egy elfoglalt, egy rosszkedvű, egy méltatlankodó felnőtt. Ki az? hallom a gombócos- nedves, immár ismerős hangot. ö az! Szépen süt a nap, nem igaz? Egy kis fejfájás A Nemes Endre Múzeum felavatásával teljessé vált Pécsett a ,,múzeumutca". A hír mögött rejlő művészpályát, a múzeum megszületésének történetét akár regényesnek is nevezhetnénk, ha a „regényessé- get” nem századunk brutális eseményei erőszakolták volna az emberek életébe — Nemes Endre életébe is. Pécsváradon született 75 évvel ezelőtt. Adótiszt édesapját pár év múlva elhelyezik a Felvidékre. Szlovákiában, Miskolcon, Budapesten végzi iskoláit, ám a numerus clausussal korlátozott magyar egyetemek helyett Bécs felé veszi az útját. Nincs még húszéves, de pontosan érzi, hogy nem tud élni Horthy Magyarországán. A harmincas évek Prágája hozza meg számára a művészi kibontakozást, itt talál rá máig érvényes formanyelvére, a szürrealizmusra, de 1938- ban, a német megszállók elől ismét emigrációra kényszerül: magyar állampolgár, vízum ■nélkül egyedül Finnország fogadja be. Már otthonra lelne, dolgozik, kiállít, ám a háborús események szorításában menekülnie kell újra. A német megszállás előtt hat nappal érkezik Norvégiába, beáll a norvég hadseregbe, majd az összeomlás után távoznia kell innen is. Következő állomása Svédország, ahol végleg megállapodhat. Itt éri el igazi nagy sikereit, 1941-től fogva kiállít, nagyszerű megbízatásokat kap, a svéd képzőművészet elismert tekintélyévé válik, megkapja a legmagasabb elismeréseket, és képei bejárják Európa fővárosait. Fél évszázad is eltelik, mire újra tájékozódni kezd Magyar- ország felé. Azért ily hosszú mindenkivel előfordul. Mesélj valamit, mit is mondott az anyu, mielőtt elment? A Petit is még el kell hogy hozza. A Peti is ott van, nem messze az anyutól. Hol is? Sokáig csevegünk, a hang valamelyest megnyugszik, kisimul, közben mintegy véletlenül kiböki egy intézmény nevét, ahol az anyja dolgozik. Akkor én most elbúcsúzom, és szólok neki, mondom óvatos izgalommal, rendben? A drót végén halk szippantás, talán bólintanak és leteszik a kagylót. Most már csak az intézmény számait kell végighívni, ilyen mellék, olyan mellék, fiatal női hang jelentkezik, Jmagyaráz- kodom, a nő először megijed, aztán kurtán és elutasítóan megköszöni, tökéletesen megértem, mentegetőzöm még egyet, aztán gyorsan leteszem a telefont. Ez a része határozottan kínos volt. Mindegy, meg kellett tenni. Térjünk napirendre az egész fölött. Egy beteg gyerek eltévesztette a számot. Föl akarta hívni az anyját, hát mi van abban. Szóltál az anyjának, kész. Jól van, először kicsit megijedtél, akinek gyereke van, arra idő, mert szinte senkije sem maradt idehaza. Ortutay Gyufa egyengeti hazafelé vezető útját. Budapesti (1970, 73, 82), majd pécsi (1982) kiállítások következnek, felkeresi szülőhelyét, Pécsváradot, aztán megszületik elhatározása: életművét reprezentáló 250 képet ajándékoz a magyar államnak, amennyiben ehhez a pécsi Janus Pannonius Múzeum biztosítja a feltételeket. A képek értéke 20 millió svéd korona, azaz 120 millió forint. A Nemes Endre Múzeumnak otthont adó kanonokház szinte úijászületett a megnyitóra, a Pécsi Építőipari Szövetkezet munkája nyomán. Az épület eredetéről szinte semmi nyom, valószínűleg középkori falakra emelték a ma is álló, szép barokk házat. Legnevesebb lakója a múltban a történetíró Koller József volt, aki éppen 200 esztendővel ezelőtt élt és dolgozott e falak között. Megérdemelné, hogy mielőbb emléktábla őrizze emlékét. Nemes Endre számára ez a múzeumavatás jelentette az igazi hazatalálást. Abban az értelemben is, hogy ezzel a múzeummal a szürrealizmusnak olyan ága jelenik meg nálunk, amely eddig hiányzott a magyar képzőművészetből. Nemes Endre erről így beszélt: — Képeimen ott vannak mindazok az élmények, amelyeket átéltem életemben. Ezt persze, nem szó szerint kell érteni, hiszen részleteket emeltem ki, majd kapcsoltam ösz- sze, és ezek kapcsolódása általában különös. Megbontottam és más összefüggésekben mutattam fel logikai sorokat. könnyű ráijeszteni, evvel mindnyájan számolunk, ebből nincs is kiút. A palackot továbbítottuk a címzetthez, magyarázom magamnak, de hiába. Percről percre rosszabbul érzem magamat. A hang itt maradt a fülemben. Jön velem, ahogy járkálok, nem tudok tőle szabadulni. Lehet, hogy soha többé. Mert már tudom, mi volt ez. Tudom, mi történt ott a hetediken. Hiába szólt mellette a rádió. Hiába nézett ki az ablakon. Lent sem embereket látott, hanem vonuló hangyákat. Idegen hangyalényeket, kilométerekre tőle. Bent minden mozdulatlan volt, a bútorok tátott szájú halottak, az ajtó leselkedő szemű szörny, a sarokban láthatatlan vadállatok. Ha a lépcsőházig elmerészkedne, három ajtót látna, rideg óriásokat, melyeknek négyszögletes szeme mereven bámul rá. Alatta a lépcsőház ásító szakadéka. Senkit sem ismer, senki sincs itt, mindenki eltűnt ebből a kihűlt világból. Hát nem mozdult, nem mert megmozdulni sem. Nem tudta, mi hiányzik, nem tudta, Érdekes, hogy Prágában, ahol a szürrealizmusnak már a harmadik nemzedéke él, nem okoz problémát a képeim megértése. Jugoszláviában vagy Belgiumban olyan természetesen hatottak, mintha egy almát festettem volna le. A svédek teljességgel közép-európainak tartják a képeimet, ugyanakkor tudom, hogy Magyarországon idő kell, hogy hozzászokjanak ehhez a világhoz, hiszen itt más irányt vett a képzőművészet. Egyáltalán, más a külföldön és más az itthon élő művészek alkotásainak világa, és ezt nagyon érdekes volna egyszer együtt bemutatni . . . Nemes Endre két üvegablakot is tervezett pécsi múzeumába — idén márciusban, súlyos betegség, sok szenvedés közepette születtek ezek a tervek. Ezenkívül tervezett múzeumának gobelint is: ezzel a technikával tíz éve kezdett el foglalkozni, és számos jelentős falikárpitot készített el Svédországban. De szólnunk kell még a hazatalálásról, hiszen ez nemcsak a múzeumavatást jelentette. Nemes Endre ez alkalommal itt találkozott újra Genfben, illetve Párizsban élő bátyjával, Nágel Lajossal (ő megtartotta az eredeti családnevet, és ragaszkodik abban a magyar „á"-hoz is). Nágel Lajos baloldali beállítottságáról ismert könyvkiadó, felesége a pécsi egyetemen volt francia szakos lektor. Nágel a két háború közötti időkben főként a Korunk című folyóiratba írta elmélet! jellegű cikkeit. Sorozatot publikált az olasz fasizmusról, terjedelmes cikket a liberalizmus válságáról. Amikor a Korunkat hogy ha akár csak egy idegen is elballagott volna az ablak előtt, talán nem lenne ez az iszonyat. Dehát az ő ablakuk előtt nem ballag el senki. A ház előtt a pádon se ül senki, nincs is pad. Nem tudta, mi hiányzik, nem tudta, hogy fél, talán tudta, de okos gyerek nem félhet, mitől is félne, vinnyogni kezdett, valakit szó- longatni, de senki sem felelt, már pityergett, de senki se szólt rá, már sírt, de senki se törölte le a könnyeit, már zokogott, bőgött, de senki se adott neki zsebkendőt, visszaszipogta, lenyelte, fuldoklott, a szörnyek körvonalai elködö- sültek a szeme előtt, mozogni kezdtek, talán most már nem várnak tovább, talán nekirontanak, pedig nincs is itt senki, csak éppen üres a lakás, üres a ház, üres a világ, de okos gyerek nem fél, szívta az orrát, nyelte a sírást, tárcsázott, nagyon fáj a fejem, mondta, és fájt is, tényleg nagyon fájt a feje, nem hazudott, és különben is mit mondhatott volna, mi baja, hiszen nem tudta. Ezekről a fülsiketítő ormokról, a némán lezúduló lavinák betiltották, 1935. január 2-án, éppen ötven éve, megindította a Gondolat című folyóiratot, a kommunista párt legális lapját. Megjelentette Veres Péter első könyvét, Az Alföld parasztsága című társadalomrajzot, amit másnap betiltottak... Élete, kapcsolatai a két világháború közti magyar baloldal képviselőivel tulajdonképpen egy újabb történet, egy következő írás témája lehetne, és remélhetőleg lesz is. Nágel Lajos kiadói pályafutása legelején egy magánkiadásban megjelent verseskötet áll. Testvéröccse, Nemes Endre: Menny és pokol című, 1928-ban megjelent kötete, amellyel az is eldőlt, hogy a fiatalabb testvér mégsem az írást, hanem a festészetet választja. A verseskötet és a Gondolat két példánya már Pécsvá- radon került elő Nágel Lajos aktatáskájából. A két testvér a múzeum megnyitását követő napon látogatást tett családjával egykori lakóhelyükön, Nemes Endre szülőföldjén. Több mint hét évtized múltán ismét ott álltak a Vár utcai szülőház udvarán, mint a távoli gyermekkorban, amelyből csak egy megsárgult fénykép maradt. Majd amikor felmerült, hogy Pécsváradon emlékszoba őrizné a két testvér életútjának dokumentumait, mindketten köszönettel fogadták ezt a gondolatot, és készséggel felajánlották életük, munkásságuk tárgyi emlékeit. Az emlékszoba a pécsváradi Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Szakmunkásképző Intézet, az egykori városháza épületében kap helyet. Gállos Orsolya alól lehet-e épségben szabadulni? Később újra hívott. Csengett a hangja a büszkeségtől. Telefonált az anyukám, hogy jön ám, mindjárt jön. És már nem is fáj a fejem, örülsz neki? Hogyne örülnék! Már majdnem meg is gyógyultam. Ez nagyszerű, de hogyan tudtál megint fölhívni? Mer az anyukám számát elég sokszor el szoktam téveszteni . . . Miért nem írod föl? Dehát föl van nekem írva! Mégis eltéveszted? Ismerem én a számokat, csak néha eltévesztem őket... Miért, hát hányadikos vagy? Én? én már nagycsoportos vagyok az óvodában! Ilyen kicsi vagy hát, gondoltam. Ilyen kicsik vagytok. De most pont tégedet akartalak fölhívni, csevegett tovább a hangocska, hogy megmondjam, hogy már nem is fáj a fejem. Igazán kedves tőled. Gondoltam, hogy örülni fogsz. * A Központi Sajtószolgálat 1984. évi pályázatán tárcakategóriában első díjat nyert. alapismeretek Andrásfalvy Bertalan könyvéről Napjainkban, amikor a tudományok egyre szerteágazóbb specializációját figyelhetjük meg, egyre kevesebb olyan tudós akad, aki tudományterületének egészéről szóló könyvet ad az olvasó kezébe. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy miközben egy-egy részprobléma kutatása hallatlanul érdekes adatokkal szolgál, a nagy- közönség, a „laikus" olvasó gyakran értetlenül áll a problémakör egésze előtt. Úgy vélem, a néprajztudomány sem kivétel ez alól. Igaz, született ebben a században néhány kitűnő rendszerező munka — hogy csak a ma már kincsnek számitó A magyarság néprajza című négykötetes sorozatot vagy a Ba- lassa-Ortutay-féle Magyar néprajz címmel a közelmúltban megjelent kötetet említsem — mégis, aligha mondhatjuk el, hogy széles körben ismertek volnának a néprajz alapjai. Különösen a történelemszemléletünk hiányosságai^ okán szokták ezt fölemlegetni, hiszen etnográfiai ismeretek nélkül aligha érthetők meg olyan történeti alapfogalmak, mint pl. a jobbágyság, a mezőváros vagy az irodalomban a romantika. Dr. Andrásfalvy Bertalan Néprajzi alapismeretek című könyvét lapozgatva döbbenhetünk rá ismét, mennyire fontos, hogy egészében lássuk azokat a kérdéseket, amelyeket haqyományosan külön diszciplínák tárgyalnak az iskolákban. A pécsi Janus Pannonius Múzeum Néprajzi Osztályának vezetője számos szóbeli előadását foglalta össze a Múzsák Közművelődési Kiadónál a napokban megjelent könyvében. Munkája többszörösen is hézagpótló mű. Ismereteim szerint először tesz valaki kísérletet arra, hogy rövid, lényegre törő kézikönyv formájában, nem csupán leíró jelleggel, hanem történelmi szemlélettel mutassa be a magyarság néprajzának alapkérdéseit. A négy fejezetre tagolt könyvet végigolvasva olyan fogalmakról kapunk világos képet, mint az írásbeli és a száj- hagyomány útján terjedő műveltség, a paraszti társadalom történeti tablója, a magyar népművészet jellemzői, a nép- költészet és népszokások világa, s végül a magyarság és a hazai nemzetiségek néprajzi csoportjai. Andrásfalvy Bertalan kandidátus könyvének legnagyobb értéke, hogy nem akar többnek látszani, mint amit feladatnak felvállalt: közérthető, élvezetes nyelven alapismereteket közölni az olvasóval. Sokszor halljuk, olvassuk ezeket a neveket, kifejezéseket: hajdú, ballada, fajansz, csürdöngölő, leányvásár, pünkösdi királyné, csángó stb. De vajon ki merné teljes biztonsággal állítani, hogy ismeri is e gyakran előforduló szavainknak a pontos jelentését? A Néprajzi alapismeretek a klasszikus tankönyvírás legjobb példáira emlékeztet. Arra az időre, amikor hires-ne- ves professzorok 50-60 gépelt oldalon foglalták össze életművüket, s nem volt előírva a tudományos értekezések minimális terjedelme. Ez a könyv tanítani akar és tud, laikus és hozzáértő olvasót egyaránt. Kár, hogy nem kapott nemesebb formátumot, s hogy az ára riasztóan magas. Félő, hogy éppen ez utóbbi miatt nem jut el majd a szélesebb olvasóközönséghez. Havasi János jÜPT Néprajzi ———M
