Dunántúli Napló, 1984. december (41. évfolyam, 330-358. szám)

1984-12-24 / 353. szám

r

Műhelybeszélgetések

Megújulási képesség, vállalkozó kedv

Húsz év a Jelenkor szerkesztőségében

Huszonhetedik évfolyamát zárja most a Jelenkor: a folyóirat születésének jubileumáról

1983-ban megemlékezett a megyei és országos irodalmi közélet. 1984-re is jutott egy évforduló: húsz éve szerkeszti a folyóiratot Szederkényi Ervin. Ez a húsz esztendő a magyar irodalomnak eredményekben gazdag, de vitákkal, olykor válságokkal terhelt két évtizede volt. Hogyan állt helyt ebben az időben a Jelenkor, hogyan s mivel szerzett magának országos tekintélyt és megbecsülést? Erről beszélgettünk Szeredkényi Ervinnel a Jelenkor szerkesztőségében.

— Amit a Jelenkor első száma célként kitűzött 1958-ban, azt ma is nyugodtan vállalhatjuk, mert a pécsi adottságok és az országos helyzet alapján határozta meg feladatait. A Sorsunk című folyóirat (1941 — 48) által kiformált tradíciókra épített és a Dunántúl (1952—- 56) hagyományaiból is sokat át tudott venni. Várkonyi Nándor, a Sorsunk szerkesztője arra törekedett, hogy felülemelkedjen az értelmiséget akkor megosztó népi — urbánus ellentéten, egyformán szívesen látta a folyóiratban például Kodolányit és Weörest, s olyan pécsieket, baranyaiakat közölt, akik országos szinten képviselték a vidéket és a régiót.

— Hogyan ölt testet ez az elv a Jelenkor mai gyakorlatában?

— Elsősorban azokra támaszkodunk, akik ma itt élnek és dolgoznak. A „maroknyi hűségesek”, Csorba Győző és Mar- tyn Ferenc nevével jellemezhető csoportjára, és azokra, akik bár nem ős-pécsiek, de a város szellemi ereje hozta ide és tartotta meg őket. Másrészt arra törekszünk, hogy a pécsiek távozását ne veszteséaként éliük meg, hanem nyereségre fordítsuk fővárosi jelenlétüket: hisz- szük, hoav Ber>ha Bulcsu, Lázár Ervin, Thiery Árpád ma Pesten is pécsiek. És ott vannak a „naay öregek”, akik a Sorsunk ideién itt kezdték oályájukat: Kolozsvári Grandpierre Emil, Mészö/v Miklós. Takáts Gyula, Tatav Sándor, Weöres Sándor. Harmadszor: olyan írókat is sikerült meanvernünk, akik hár

pitoií itt. méais vonzódtak Pécshez és meqjelenésük rnnqot ielehtett a folyóiratnak: lllvés Gvula, Vas István, Sőtér István, Mándy Iván stb., vagy a fiatalabb oenerációból Ester- házv Péter. Nádas Péter, Lengyel Péter és mások.

— Az indulás után hamar megismerték a Jelenkort...

— Az 1958-tól 60-ig terjedő időszak a széthullt irodalmi élet újjászervezésének, az erőgyűjtésnek az ideje volt. 61-től 63- iq beszélhetünk talán a Jelenkor „első fénykoráról” Tüskés Tibor főszerkesztésével: Hadarna Erzsébet, Bertha, Lázár, Thierv indulásának ideje volt ez. A Jelenkor ekkor alapozta meg a havi megjelenés lehetőségét. Amikor átvettem a folyóirat veJLMlt.

A Jelenkor főszerkesztője dolgozószobójoban

Fotó: Lauer Györgyi

zetését, csak kevés pályamódosításra volt szükség, és a jó alapokon indulva a hatvanas évek második felében szellemi erejét, sugárzását tekintve szépen emelkedett ismét a lap országosan is a legjobbak közé. De hadd jegyezzem meg: Pécs is, mint a folyóiratot fenntartó többi vidéki nagyváros, Debrecen és Szeged, elmulasztott egy páratlan lehetőséget: hogy a város, a réqió kisszámú, de magas színvonalon alkotó művész- értelmiséaét ne csak tekintélyével és erkölcsileq, hanem egzisztenciálisan is a folyóirat szerkesztéshez kösse. A tanácsok és az orszáqos vezetés különböző kulturális intézményekben tudtak ugyan kedvezményeket biztosítani íróknak, költőknek irodalmi munkásságuk támogatása céliából, de mennyivel többet tudott volna tenni Csorba Gvőző vaqy Berták László a Jelenkorért, a városért és a régióért, ha nem a könyvtárhoz, hanem a szerkesztőséghez köti eozisztenciája! Mint ahoayan a fővárosban a leqtöhb író folyóirat-szerkesztő- sénekben vaay könyvkiadóknál helyezkedik el főállásban.

— Hogyan érintette a Jelenkort a hatvanas évek fordulóján az irodalomban lezajlott nemzedékváltás?

— Válaszút elé kerültünk: vagy megtanuljuk olvasni és érteni az úi műveket, vagy a folyóirat elmerevedik, konzervatívvá válik. Néhány év alatt sikerült a szerkesztésben a nemzedékek olyan szerencsés összetételét és együttműködését megvalósítani. amelyet szerénytelen- séq nélkül példásnak nevezhetek. Belső munkatársunk lett Csordás Gábor és Parti Naay I a/as. akik a József Attila Kör és baráti körük — életkoruk — révén eleven kaocsolatban vannak a mai húszon- és harmincévesekkel. Csorba Gvőző és Pákolitz István személye a Sorsunk és a Dunántúl munkatársaival biztosítin számukra a iá kaoesolatat. Berták László, Hallatna Erzsébet és iómaaam n°Hia a közéonemzedéket kéo- uíseliük.

— Húsz évia lenni lolvóirat főszerkesztőiének — erre nincs példa a felszabadulás utáni magyar irodalomban.

— A folyóiratszerkesztés nem hosszútávfutó-verseny, az évek száma önmagában nem érdem. Nem is tudom, büszkélkedjem-e

vagy szégyenkezzem. Hiszen ilyen hosszú időnek nemcsak előnyei vannak —- a személyes kapcsolatok bővülése, a tapasztalatok halmozódása —, hanem hátránya is: hajlam a konzervativizmusra, az „elgyávulás” veszélye. Hiszen aki olyen sokáig szerkeszt, annak nemcsak a konfliktustűrő képessége, hanem a megalkuvásra való hajlandósága is nagyobb lehet. Hallatlanul fontos, hogy ne veszítsük el szellemi frisseségün- ket, megújulási képességünket, országos vállalkozásokat kezdeményező kedvünket, erőnket.

— Úgy érzi, sikerült?

— Ha a sikert nem úgy értelmezzük, hogy tizes körbe lőttünk, hanem mint egy be nem fejezett, élő folyamatot, akkor

igen.

— Az utóbbi években voltak kisebb-nagyobb viharok az irodalmi életben. Sokan beszéltek irodalomról akkor is, amikor politikáról akartak szólni. Megérezte ezt a Jelenkor?

— Meg, mégpedig erősen. Csakhogy, szerencsére, ezeket a

fővárosból érkező „lökéseket” a pécsi bázis csillapítja. Ez a bázis évtizedek óta ép és egészséges, a megyei politikai vezetéssel és az irócsoporttal — olykor vitákon keresztül megvalósuló — jó kapcsolatunk olyan idegi és erkölcsi tartalékot, nyugalmat és biztonságot ad nekünk, hogy mintegy csillapító, kiegyenlítő szerepet tudunk vállalni az országos irodalmi közéletben is. Éppen ezért ezt az érzékenyebb hangulatot nem tartom meghatározónak a folyóirat szempontjából. Fontosabb, hogy a felelősségteljes elkötelezettség mellett meglegyen bennük a reformgondolkodás kurázsija, a kockázatvállalásra és a kompromisszumra való hajlandóság. Közéletünk sokkal többet elbír, mint ahogyan gyakran gondoltuk: az általunk képviselt üavek legnagyobb ellensége a félelem, a szorongás, az elgyávulás. Ha ezt nem tudjuk legyőzni napról napra, jobb, ha abbahagyjuk az egészet.

— Megújulási képesség, vállalkozó, kezdeményező kedv . . . Milyen tervei vannak a Jelenkornak?

■— Decemberi számunkat ven- déqszerkesztő jegyzi, ilyen — tudtommal — még nem volt a magyar gyakorlatban. Újabb tervünk, hogy néhány vidéki folyóirat-társukkal jövőre, a fel- szabadulás évében közös vállalkozásba fogunk: azonos, közérdekű témák feldolgozását kezdeményezzük. Emellett egyik számunk összeállítására ismét vendégszerkesztőt kérünk fel. Jó lenne tovább bővíteni országos kapcsolatainkat, és néhány új, fiatal költőt elindítani. Kézirat van is már a tarsolyunkban.

Gárdonyi Tamás

PÁKOLITZ ISTVÁN

Roráté

RORATE COELI DESUPER

A klaviatúra sárgásfehérre kopott elefántcsont-lemez billentyűinek ripicskes vájataiba pontosan beleillettek szortyogó-krákogó elaggott kántorunk nikotin-cserzett ujjai

A félvak Orgonanyomó Franci

szemefehérjét ijesztőn villogtatva

taposta a fapedál-fújtatót

alámerült-fölemelkedett

akár az Unicum-reklám plakátján

a csapzott-frizurás férfifej

Nyiszorogva-nyekegve-fulákolva dőlt a szusz a szúette hangszekrény két tucatnyi sípjába

A csontot dercélő templomhidegben pisla gyertyafény-glória imbolygott

Párát lehelő ajkunkról mennybe szállt Jézuska-váró adventi dallamunk:

Harmatozzatok égi magasok

BERTÓK LÁSZLÓ

Fölér a lélekig

Ha kimerülnek tartalékai, vergődik a test a lélek szerint, szeretne megint hasonlítani, régi tükörbe vigyázva tekint.

Titkos utakon furcsán megszalad, árnyékát méri, fölágaskodik, elképzel égig érő falakat, és szomorú, amikor hazudik.

Gyanús neszekre gyertyát gyújtogat, lopva nézi a villanykapcsolót, parányi csillagokban megakad, s magyarázkodik, hogy csak álmodott.

Példákat keres, s nem leli magát, hát az se, ez se, egy minta se jó, ha verset ir, a rime nagvkabát, de megijed, mert nem esik a hó.

A lendület a kályháig viszi, ott bűntudata lesz. szégyenkezik, s mikor megpróbálja, már nem hiszi, hogy térdelve fölér a lélekig.

PÁLINKÁS GYÖRGY

Kerek az éj Éva havában

Hó és jég fázik fázik A hintaszék billeg ugyan mint a Tükrös asztalon felejtett ajándék Árnyéka visszfény már nem lévő arcokon Itt van hát a karácsony És billeg billeg a palinta Hinta-hinta előre-hátrc Mint ha lenne falravetített mása Titokzatos az éj és titkos a varázsa Hull a hó talán reggelig a karfára

Hallama Erzsébet

Hang a hetedikről*

Csend van idebent, de zajaival mégis jelen a serény kinti délelőtt: a szomszédban kaput nyitnak és kitárolnák a kocsival, az utcán valaki szenet lapátol, megcsörren a vödrök fogantyúja, a szemetesautó mór elvonult, de tudom, hogy a közeli kis utcában még ott fújtat, rója köreit.

Idebent csend van, termékeny, reményt keltő csend, munkára buzdító.

De megszólal a telefon. Be- lesivít a csöndbe, szétzúzza. Megadom magam, kelletlenül emelem a kagylót, kelletlenül szólok bele, csak annyit: halló.

Te vagy az, anyu? mondja egy hang a drót végén. De milyen hang — a gerincemben egy nyilallás. Valami nyüszítés, valami zokogáson túli, kicsiny, összezsugorodott hang,

mélyről, valahonnan a bugyrokból feltörő. Megismerem, hogy nem az én gyerekem hangja, és mégsem vagyok biztos benne. Szempillantásnyi idő alatt végigélem, hová ment, mit csinálhat, nem lehet semmi baja, ez nem lehet ő, nem is ilyen a hangja! Ez egy kisebb gyereké, nem, mégsem kicsié, inkább egy felnőtt lányé, egy felnőtté — vagy mégis inkább egy öregé, egy apróra aszalódott öregé?

Miközben érzem, hogy a rémület egyik hulláma elvonuló- ban, máris lecsap a másik. Gyere haza, mondja a hang.

Hova haza? Hol vagy, mi bajod, ki vagy? Kérdeznék, de nem merek. Hiszen ez egy segélykiáltás. A kérdések hűvösek, idegenek, elriasztják és akkor ott marad egyedül, és még azt se tudom, gyerek-e

vagy felnőtt. A hang csak egy emberi lény darabja — nedves cserépdarab, melyből nem kivehető az edény formája. Halló, ismétlem meg csekélyke tudományomat, akár egy varázsszót, az egyetlent, ami ebben a törékeny pillanatban helyénvaló.

Olyan rosszul vagyok, mondja újra a hang. Mégis gyerek. Az a kis vinnyogó kunkor a szó végén, ahogy belefullad a könnyek gombócába . . . ösztöneim mozdítják a számat: mid fáj? A válasz akár a zu- hatag: a fejem! nagyon fáj a fejem! A kinyitott gázcsap, a marokra fogott italosüveg, a szétszóródott gyógyszerek homályos víziói helyébe feldúlt lakás képe lép, lezuhant fal, törmelék. Beütötted? Nem ütüt- tem be, mondja a hang, csak

fáj. Sírás, szipogós: gyere haza, anyu.

Most már körülményesen, óvatosan bevallom, hogy nem én vagyok az, de majd mindjárt, mindjárt szólok is neki, hol is van? Nem tudom. A rádió szól melletted? Igen. Dolgozni van a mamád? Igen. Csak a fejed fáj, más nem? Nem. Vagyis igen, mert beteg vagyok. Azért maradtál otthon? Azért. És hol, hol laktok? Hetedik emelet, de tessék szólni az an- unak. Persze, csak hogy is hívják? Az újra kitörő sírás csuklásai között elhangzik egy vezetéknév, meg az: tessék neki szólni, meg egy kattanás - aztán újra a csönd.

Ott állok, kezemben az elnémult hallgatóval. A végén ott lóg egy zsineg. Belemegy a falba. Onnan ki az utcára. Keresztül a városon. A túlsó végért*-egy. kéz, ki tudja milyen, ki tudja, mit csinál most. Mit csinálna? Vár. Bedobta a palackot a tengerbe. A tenges idesodorta az én délelőtti csöndembe. Mit csináljak?

Szólok a rendőrségnek, menjen odo egy kocsi — de hova? Szólok a mentőknek, akik azt fogják mondani: kérjük a cí-