Dunántúli Napló, 1984. december (41. évfolyam, 330-358. szám)
1984-12-24 / 353. szám
A múltat becsülve, a jövőbe tekintve A pärttitkär — Hogyan éltetek az Alföldön? — Nem valami fényesen. Mondtam, sokan voltunk és a hajdani szegénység annyira nyomot hagyott bennem, hogy életem végéig nem felejtem el. Talán ez az, ami belülről mindig figyelmeztet engem: úgy kell dolgoznom, hogy mindig jobb legyen, mert tudom, honnét indultam . . . — És mire jutottál? —• Szép családom van. Feleségem nagyon kedves, jó asszony. Két aranyos gyerekem ... Mit mondjak még? Van itt Szilvás mögött nekem is egy kis parcellám, gyümölcs, zöldségféle megterem. Néhány csirke, nyúl, kacsa, van egy kutyánk is... Volt két birkám, a gyapjúból pulóvereket köttettünk. — Kertet, állatot gondozni kell, ha van ideje az embernek ... — Kell, hogy legyen. Tegnap este a Petrocelli film végét elaludtam, hajnali négykor keltem, még jó, hogy nyolc perc alatt kiérek etetni, utána hazaugrom, reggelizek, aztán bár fél hétkor van munkakezdés nálunk, de hat körül már bent vagyok. Este ugyanez megismétlődik, de műszak után még ilyen-olyan értekezletek, gyűlések ... Nem mondhatom, hogy unatkozom. Fura dolog, hogy egy fiatal ipari város házgyári lakásában karácsonyi hagyományos szokásokról beszélgetünk: — Apám a karácsonyesti vacsora előtt búzaszemeket szórt szét a házban. Aztán kezdődött a vacsora: vajjal habart bableves volt az első fogás, de előtte mindenki megevett egy szelet almát, aztán egy gerezd fokhagymát mézbe mártva. Éjfélkor halat, vagy kocsonyát ettünk. — Fokhagyma?! — Igen. A fokhagyma volt a „boszorkányűző”, a mézet pedig azért ettük, hogy a szívünk tiszta és egészséges maradjon. Ez a szokás ősidők óta divat volt Csikériában. — És most? — Most is, gondolom, de karácsonykor a mi asztalunkról sem hiányzik a méz és a fokhagyma, meg a vajas bab. Persze, az én gyerekeim néha megmosolyognak. Tudod, ezek a kis kamaszok már csak egy jó „balhénak” tartják az ■ilyesmit. De engem a gyermekkori hagyományok a szülőfalumhoz, és szép „nagy családunk" emlékéhez köt. Ha az ember becsüli a múltját, jobban értékeli jelenét és jövőjét. Ha ezeket leírod, írd már le azt is, hogy kellemes ünnepeket és még jobb új esztendőt kívánok üzemünk kollektívájának. A kisebbik szoba ajtaján — a hetedikes Zoltán gyerek rezidenciája — ez a felirat olvasható: „Karate”, a másik c gimnazista Tímea szobája, a falon filmsztárok és Krisztusfejű neves gitárosok színes fotói. A nagyszoba méretei egyeznek a panellakásokban elhelyezkedő bútorokéval; két fal mentén a heverők, a harmadikon a szekrénysor és végül az ablak és erkélyrész, zöld szobanövényekkel. A könyvek feszesen állnak a vitrinüveg mögött, némelyiknek gerincén csak félrebillent fejjel lehet elolvasni a címeket, ha éppen nem takarja valami emlék-mütyür: „Kis lexikon”—„Kolumbusz"—„Háború képekben .. .” Családi felvételek, köztük az idős Voj- nics, magasan begombolt fehér ing, sötét ruha, cserzett barna arc, kalaptól védett fehér homlok. — Elég fiatalon, ötvennyolcévesen halt meg — mondja Vojnics János. — Apám, mint „budár", földnélküli paraszt volt. — „Budár"? — Arra mifelénk, Csikériá- ban, a részes művelőket hívták „budárnak”. Egy jómódú szőlőtulajdonos földjén dolgozott, abból éltünk. De aztán ahogy fölcseperedtünk és kereshettünk, valamivel jobban ment... — Csikéria? Az meg hol van? — Kelebiától vagy tizenöt kilométerre, kicsinyke kis település, lapos síkságon ... Valaki nyitja az előszoba ajtaját, Zoli jön lihegve, itthon felejtette a tornafelszerelést, óraszünetben hazaszaladt, de már rohan is vissza a cuccal. Vojnics János a konyhában ügyködik a kávéfőzővel, nem valami nagy szakértelemmel. Kimegyek utána: — Itt is társaloghatunk — mondja. Int, üljek le. Piros műbőr támlájú sarokpadra telepedünk, várjuk, mikor pisz- szeg a főző. — Otthon is volt sarokpadotok? — Volt hát, de nem ilyen ipari, hanem rendes, hagyományos, széles ülőrésszel. Mindenkinek megvolt a maqa helye, az egész család elfért az asztalnál, pedig szüleimmel együtt heten voltunk ... De hát ez rég volt. — Testvéreid? — Húgom, és öcsém otthon maradt Csikériában, a tsz-ben dolgoznak, József bátyám pedig korábban eljött az Alföldről Komlóra. Már vájár volt, amikor egyszer meglátogattam, aztán véaül is itt maradtam, méq 1957-ben. Sovány, vézna kölyök voltam, be sem töltöttem a tizennyolc évet, „öregítettem” magam, amikor az adatokat felvették. Vojnics János munkahelyének elnevezése — napjaink szokásai szerint — eléggé hosszú, de hát a teljesség kedvéért íme: Bányászati Ak- namélvítő Vállalat Mecseki Kerület Komlói üzeme. Foalalko- zása: robbantómester. Társadalmi megbízatása: pártalap- szervezeti titkár. Egyébként a szénbányánál csillésként kezdte, aztán váiár lett, később gépkezelői tanfolvamot is véq- zett. Dolgozott Zobákon, Bétán, Kossuthon. Amikor a vállalathoz átkerült, a Bányaipari Technikumot végezte el. — Nagyszerű tanárunk volt Csizmadia Lajos, a közkedvelt „Csizi", Nemcsak a hallgatók tanulmányi előmenetele érdekelte, hanem emberi tulajdonságuk is. Országjáró'*kirán- dulásokon ióformán valameny- nyi bányavidéket megismertük, „Csizi” szakavatott irányításával. Ha néha Pécsre megyek, keresem az alkalmat, hogy összefussak vele. — Mi a robbantómester dolga? — Ajaj! Roppant felelősséget cipel a vállán. Ma hajnalban Vasason ellenőriztem a robbantóanyag-kamrát, ezt havonta legalább egyszer meg kell tenni, Aztán a robbantások előkészítésénél a fúrások helyét kijelölni, a fúrások számát meghatározni, aztán ... de ezt kár felsorolni, hiszen a gyakorlati munkán kívül még az oktatás is munkaköréhez tartozik és még sok más egyéb. De megvan a maga szépsége ennek is. A tavasz- szal Kossuth-aknán két vasszerkezetet robbantottunk el Porkoláb Jancsival. Néhány nap múlva meq egy villamoskapcsolóteret tüntettünk el. Ez egy hatvan négyzetméter alap- területű és vagy húsz méter maqas építmény, betonból, téalából. Speciális feladat, ki kell számítani a létesítmény tömegének, illetve a robbanóanyag mennyiségének Viszonyát, satöbbi. Szóval szép munka. Vojnics János hosszú évekig az üzem KISZ-titkára volt, később pártalapszervi titkárnak választották. — Annak idején az Appel- schoffer Józsi bácsi volt a párt- titkárunk, s amikor KlSZ-isko- lára jelöltek, ő Vigasztalt, mert eléggé elkeseredtem. — Miért? — Azért, mert szülőfalumban nyolc általánost végeztem, mondjuk olyan közepes tanuló voltam. Apámék soha nem kérdezték, hogy megy a tanulás, inkább a ház körüli munkát értékelték. Ennek ellenére azért tanulgattunk, de úgy éreztem, hogy a KlSZ-isko- lához kevés a nyolc általános. Az első napokban arra gondoltam, foqom magam és otthagyom Pécsett az iskolát, visszajövök Komlóra. Nehéz volt, gyötört a kisebbségi érzés is: a hallgatók zöme érettségivel rendelkezett, „néhány” lépéssel mégis csak előttem jártak .., Végül Ss sikerült. — A párttitkári megbízatás mivel jár? — Szintén felelősséggel. Nézd: a taggyűlés — ha nagyon leegyszerűsítem — végeredményben lezár egy szakaszt, illetve új feladatokat jelöl meg. Ez rendben van. De a dolgozók — márpedig nálunk az üzemi létszám 250— 300 fő — mást is elvárnak a párttitkártól. Kiírhatnám a pártiroda ajtajára: „Ne kopogj, lépj csak be, itt a te ügyedet intézik!" Ez persze — ha szó szerint venném — erős túlzás, mert ez nem panasziroda. De vannak dolgok, amellyel a mindenkori titkárhoz fordulnak. És a titkárnak tudnia kell nemcsak „igent”, hanem „nemet” is mondani. A termelési feladat az elsődleges: de nem mindegy, hogy a kollektíva és az egyes ember milyen hangulatban érkezik a munkahelyére és onnét haza. Veszélyben von-e a magyar kikerics? A legfontosabb: a tudatformálás Nem „hatóságosdizik” az OKTH Lehet valami akként közügy, hogy mindenki tesz érte, érdekében. Lehet olyképpen is, hogy „csak” tudatunkban él, azaz napról napra halljuk, emlegetjük, beszélünk is róla. Ilyen oldalról nevezzük most közügynek a környezet- és természetvédelmet, feltételezve tehát, hogy nagyon sokan kísérik figyelemmel egészét, vagy egy-egy objektuma sorsának alakulását, hogy adott esetben a rendelkezésükre álló információk alapján szenvedélyes véleményalkotásra késztet számos embert valamilyen intézkedés, annak hiánya, vagy vélt hiánya. A környezet- és természetvédelem — közügy, azzal együtt is, hogy a társadalom nagyobb része tehetne érte valamit, például úgy, hogy nem csinál semmit, ami a környezetet rombolná. És még ez nagyon is kevés lenne. Hivatalos és társadalmi szervek sokasága dolgozik a környezet, a természet védelméért. Nem kisebb érdekek ütköznek, mint napjaink gazdasági szükségletei (és lehetőségei), illetve a jövőnknek már most hallható követelése: ami még ép, ami még érintetlen, őrizzük, aminek lehet, állapotát javítsuk. A témához kötődő kérdéseinkkel dr. Szabó Lajost, az OKTH dél-dunántúli felügyelőségének igazgatóját kerestük meg. — Ismerve a környezet- és természetvédelem rendkívül szerteágazó feladatait, próbáljuk — 1984 tükrében — „csomópontok” köré sűrítve ismertetni az esztendő eredményeit. — Így valóban egyszerűbb szólni munkánkról, hiszen a madárvédelmen kezdve a növényritkaságok óvásán keresztül, a különböző védett területekig hosszan lehetne arról beszélni: mit tettünk és mi van még vissza. Ebben az évben elsősorban a veszélyes hulladékokkal, a zaj- és rezgésártalmakkal, illetve a természetvédelmi területek állapotának megtartásával, lehetséges javításával foglalkoztunk. Mondanom sem kell: mindegyik terület önmagában is szerteágazó, például a veszélyes hulladékokhoz kötődő munkánk magába foglalja a meglévő hiányosságok megszüntetését célzó erőfeszítéseinket, az e gondon enyhíteni tudó lehetőségek felderítését, vagy a lerakóhelyek megteremtését. — Milyen eszközök állnak a hivatal rendelkezésére? — Tudom, sokan fogalmaznak így: „hatóságosdizik az OKTH”. Szeretném leszögezni: csak végső esetben alkalmazzuk a rendelkezésünkre álló szankciókat! Döntő eszköznek a tudatformálást tekintjük. Ennek alapján szerveztünk például ebben az évben valóságos „oktatás- dömpinget”, éppen a veszélyes hulladékokhoz kötődő problémák megismertetése céljából, többek között a tsz- szövetségben, a tanácsi dolgozóknak, pedagógusoknak, munkavédelmi szakembereknek, középiskolás diákoknak. Úgy látom, mindennek már jelentkezik is a haszna: a közgondolkodás elmozdult a holtpontról, a „Majd az OKTH . . .” helyébe lépett egy értékes novum: sikerült felkeltenünk az érdeklődést a veszélyes hulladékokban rejtőzködő, újból hasznosítható anyagok iránt. Ez pedig azzal párosítva, hogy az olajos iszapok ártalmatlanítására, újrahasznosítására a felügyelőségünk ötféle eljárást tud ajánlani, közvetlen közelségbe hozta a népgazdasági hasznot. És egy egészen új dolog: most van kidolgozás alatt, hogyan lehetne újrahasznosítani a vegyszeres műanyag ballonokat. — Bár az utóbbi időben a Dunántúli Napló is sokat foglalkozott a veszélyes hulladéklerakó helyekkel, talán azóta is történt valami előrelépés. — Somogybán és Tolna megyében elkészültek az átmeneti lerakók tervei, mindkettő az engedélyezési szakaszban van — tehát nem sok van vissza a kivitelezés megkezdéséig —, s készülnek a baranyai ideiglenes tároló tervei is. — A zaj: korártalom — mondjuk, s elsősorban a gépkocsiktól zúgó utcákra gondolunk, kompresszorokra, dübörgő gépekre. — Néha elcsodálkozunk: milyen kis közbeavatkozással lehetne tompítani a zajokat, csökkenteni az ebből eredő környezeti ártalmakat. Nagyon sok ABC-ben, más boltban például rendkívül hangos a hűtőberendezések kompresszora. Ezek éjjel-nappal működnek, legtöbb esetben komolyan zavarva a közelben élők éjszakai nyugalmát. Sikerült jó pár hejyen elérnünk, hogy ez a panaszforrás megszűnjön. Hozzá kell ehhez tennem azt is, hogy a zajártalmakról rendelkező jogszabály ez év január 1- én lépett hatályba, s így elsősorban ennek megismertetését tekintettük feladatunknak, ki kellett dolgoznunk alkalmazásának módszertanát. — Helyszíni méréseink, ellenőrzéseink szerint elsősorban a városok és a Balatonpart környéke szenved a zajártalomtól. Nem volt szükség különösebben drasztikus intézkedésekre a helyzet javítása érdekében. Például ugyancsak nagyon hangosak a bányaszellőzést szolgáló ventillátorok. Kellemes partnernek bizonyult a Mecseki Szénbányák, amikor a gond orvoslását kértük. De néha egy panasz megszüntetése csak azon múlik, hogy egy buszmegállót arrébb raknak-e harminc méterrel ... És akkor tényleg el kell gondolkodni azon: nem lett-e volna jobb mindjárt Így csinálni, megelőzendő egy kisebb tortúrát? — Ez év feladatai között harmadikként a természet- védelmi területek állapotának megtartását, lehetséges javítását említette. Ez így túl átfogónak, általánosnak tűnik. — Elsősorban azon munkálkodtunk 1984-ben, hoqj/ a különböző „vizes területeknek" meglegyen az utánpótlása. Ennek jegyében készültünk el a cun—szaporcai munkákkal — 1 millió 200 000 forintot fektettünk ebbe —, s helyeztük üzembe a barcsi víztározót. — Mekkora összeg áll eay-egy évben a dél-dunántúli felügyelőség rendelkezésére? — Természetvédelmi beruházásokra egymillió forint körüli összeget fordíthatunk. Ez persze nem lenne elég. Például csak a háromhektáros Pintér-kertre 200 000 forint kell, és egy kertésznőt tudnak alkalmazni. Elképzelhető: rendbentartásához ez a pénz, ennyi munkaerő kevés lenne, ha nem támaszkodhatnánk társadalmi segítségre. Ezeknek a brigádoknak a munkája megfizethetetlen . . . Nemcsak az általuk megmentett- megteremtett értékről van szó, hanem arról a tudatról is, amit ilyen munkák közben magukba szívnak, s lesznek észrevétlenül természetvédők. De ha már itt tartunk: ez év eredménye volt a természetvédelmi szolgálati csoportok megalakulása is. Rengeteg segítséget jelent a működésük, számos területen. Ma már begyakorlott, öntudatos társaság. — Tekintsünk 1985-re: melyek a legfontosabb feladatok? — Csak címszavakban: szeretnénk végképp megoldani a megyékben a veszélyes hulladékok újrahasznosítást lehetővé tevő tárolását. Továbbra is fokozott figyelemmel kísérjük a zajforrásokat. Számítunk rá, hogy 1985-ben a levegőtisztaság védelme érdekében nagyobb hatósági iogkört kapunk, erre fel kell készülnünk. A természetvédelem területén pedig — talán így fogalmazom: a lakossági hozzáférhetőséget szeretnénk javítani. Ez tanösvények, bemutatóhelyek kialakítását jelenti, mert az a tapasztalatunk: a helyszínen szerzett élmények, benyomások a leghatásosabbak. Ezt a munkát egyébként a barcsi ősborókásban már elkezdtük. — Maradjunk Baranyában, közelebbről Szársomlyónál. Védett terület, nemcsak mint különösen szép hegy. hanem itt található egyedül az országban a magvar kikerics. Sokakat foalalkoztat: az itteni kőbányászat nem veszélyezteti-e a környéket, a hegyet, s ritka növényét? — Aktuális a kérdés, s mi is tapasztaljuk az aggódást. Léptünk is már, készül Szár- somlyó és környéke környezeti hatástanulmánya. E szakmai kifejezés möqött eqy teljeskörű felmérés húzódik meq, amely mindenféle környezeti ártalmat meqvizsgál, annak mértékét meghatározza. Ilyen munka Magyarországon még nem volt, a szár- somlyói eqyrészt modellül szolgál, másrészt intézkedési terv alapja lesz. Nemcsak a károkat, hanem a károkozókat is felmérjük, és természetesen a csökkentés lehetőségeit. — A kőbányászat sokakat irritál. A szársomlyói kő ritka jó minőségű, tudomásul kell vennünk — és ebből kell kiindulni —, hogy a népgazdaság nem mondhat le róla. Tudnunk kell azonban azt is, hogy a jelenlegi bányatelek — ami nagyobb a bányánál — csak kisrészét foglalja el a hegynek. Másrészt kötelesek védőpilléreket hagyni — meg is teszik maradéktalanul —. s például ezeken a védőpilléreken is nő a magyar kikerics. Ilyen oldalról tehát nincsen veszélyben. Mások a robbantásoktól féltik a növényt. A kikerics — ha nincsen hó — már januárban virágzik, februárban is, március közepéig. A bányászat télen szünetel. A növény a virágzási időt követően „visszahúzódik” a hagymájába, a robbantások tehát nem károsítják. Remélem, ez megnyugtatja az aggódókat. Mészáros Attila Rab Ferenc
