Dunántúli Napló, 1984. december (41. évfolyam, 330-358. szám)
1984-12-15 / 344. szám
Beszélgetés a hegyen A felvilágosítás nem elég! Rúgás i Endre egymillió hektója A meleg hangú búcsúztatás csütörtökön zajlik le a gyárban, pénteken a körülmények rideggé válnak: e napra beszéltük meg a találkát a nyugdíjba vonult igazgató irodájában, ám a színhelyet másnapra már birtokba vették a festők és mázolok. Elég gyorsan. Amit lehet, kirámolnak, amit nem, azt letakarják fóliával, kitárják az ablakokat és a káliszappanba mártott korongecsettel lemosnak huszonnyolc esztendőt. A beszélgetésre „kölcsönbe” vett kis szobában feszengünk egy ideig, aztán taxit hívunk, fölmegyünk a hegyre. A párás napfényben átlátni a daindoli völgy fölött a pellérdi tavak opáltükréig. A kis szőlőparcellán a levelek megsárgultak, a gyümölcsfák lombjukat vesztették, a gyümölcstárolóban nyolc-tíz ki- lónyi egészséges körte és alma várja a hűvösebb téli éjszakákat. A polcokon — uramisten! — legalább két- háromszáz üvegpohár vagy söröskancsó, de két egyforma nincs közöttük, a színes matricák hazai és külföldi sörgyárak és „borházak” cégjelzéseit idézik. — Hát ez egy gyönyörű készlet — mondom dr. Ru- gási Endrének, a Pécsi Pannónia Sörgyár nyugalomba vonult igazgatójának. — Most már lesz időm a gyűjtemény rendszerezésére. — Hány esztendő emlékei ezek? — Harminc? Vagy talán több is ... Tolna—Baranya határán fekszik a Győré nevű kisközség, ott született. Apja tejipari szakemberként dolgozik Dombóváron, aztán a család Felsőnyékre költözik, az elemi iskolát is itt végzi, a polgárit Tamásiban, a Fiú Felsőkereskedelmi Iskolát pedig Pécsett. Jóval később, már munka mellett végzi harminchét esztendős korában — a HANGERŐ Nem tudok meglenni rádió nélkül, s nagyritkán megnézek éjszakai műsort is a tv-ben. Jólesik, amikor a bemondó 'kedvesen arra kér, hogy későre jár, halkítsam le rádiómat, vagy a televíziómat. Mégis szidom a rádiót és a tv-t is, a hangerejük miatt. Reggel érdekel a családi „műszak" közben, hogy mi történt a nagyvilágban, halkra állítom a készüléket, hogy tekintettel legyek a még alvó házbeliekre, de csak annyira hal- kítok, hogy halljam a híreket, az időjárásjelentést, a párbeszédet, az egyéb információkat. Halljam és értsem is. A szöveg halk, majd az azt felváltó zene rendszerint bömböl. Hasonló a tapasztalatom az esti filmeknél: a beszédnél még érthető hangerőt gyakorta felváltja a fülsiketítő kísérőzene. Egy darabig ingázom a fotel és a tv, reggel a lakás Pécsi Jogtudományi Egyetemet kiváló eredménnyel. A kerti házban a télire behordott szoba növények mögött a falnak támasztva van egy kereskedelmi-iskolai tabló: az ünneplős-ruhás végzett növendékek között nehéz felismerni a ma már megőszült, vagy ritkuló hajú hajdani diákokat, akiknek zöme a város kereskedelmi vagy ipari életében főkönyvelőként, igazgatóként dolgozott. — Nagyszerű szakgárda került ki a kereskedelmiből. Szigorú, kemény iskola volt. ötvenötén kezdtük és tizenkilencen érettségiztünk ... — Mikor került a söriparba? — Negyvenkettőben, de csak a nyári iskolai szünetben. Lovaskocsival hordtuk ki a sört, én meg számláztam. Rövid időre felvettek a keszüi községházára Ahátz Imre kereskedelmi iskolai igazgató beajánlására, de aztán két év múlva a sörgyárba kerültem a könyvelésbe. Amikor a Sörnagykereskedelmi Vállalatot államosították, kineveztek Szekszárdra kormánybiztosnak, 10 év múlva, 1957-ben pedig igazgatónak .., — Mennyi volt a gyár termelése? — Évi százötvenezer hektoliter . .. — És ma? — Hétszázezer. De csak sörben, mert körülbelül háromszázezer hektó az üdítő ital, mintegy tizenöt féle, köztük a Pepsi Cola. — Egy tv-riportban említette a „Mangó”, aztán a „Maracuja" nevű üdítőket, de hogy micsodák ezek, arról akkor nem esett szó ... — Déligyümölcs-aromák almalére építve. — Dr. Rugási Endre egy alkalommal azt mondotta, addig nem megy nyugdíjba, amíg az egymillió hektoliteres évi termelést el nem éri a gvár. Az üdítő italokkal együtt ez sikerült is, de a „nagy program" a rekonstbórmelyik részéből a rádiókészülékhez, aztán amikor már a sokadik alkalommal ismétlődik ez a kényszerű rohanás, kikapcsolom a készüléket. Egyetlen mozdulat és véget ér ez a házi bolondéria. Csak azt nem értem, hogy amikor a bemondók udvariasan kérnek a hangerőcsökkentésre, miért nem vonatkozik ez a hangtechnikusaikra? Ők az adás. közben dolgoznak, miért nem ők játszadoznak a hangerőváltó karokkal? Helyettem is. Ők műszeren is ellenőrizhetik, mikor túlontúl erős a zene, nekik helyben ülve csak egyetlen mozdulat lenne az egész. És nem kell állandóan oda- odaszaladniuk a készülékhez, mint miattuk, nekem. rukció volt, amely aztán a sörgyártás ötszörösére való növelését eredményezte. — A hatvanas évek közepén három évet a Városi Pártbizottságon töltöttem vezető beosztásban: helyettesítettem. Akkor már — ameny- nyire munkaköröm engedte — részt vettem az előkészítésben, majd később már a gyárban a végrehajtásban. Szép munka volt. Akkor épült az új főzőház, az ászoktér, aztán a palackozó, a gyár területe is bővült. A szomszédos Tavasz utcát szanálták (sok-sok) tízmillió forintba került. A gyár korszerűsítése mellett — pontosabban azzal együtt — vagy nyolcvan sörgyári dolgozó családjának tudtunk lakást adni. Annak idején a szanálás megkezdése előtt Rugási Endrével benyitottunk néhány Tavasz utcai házba, öreg — többnyire földbe süppedt — épületek voltak, nem egy helyen nappal is a villanyt égették a sötét, nedves lakásokban. A felajánlott cserelakásokat — új panel- és kockaházakban — nem szívesen fogadták el, az öregek ragaszkodtak elavult környezetükhöz, tenyérnyi kis kertjükhöz. „Inkább itt halok meg!” — mondta akkoriban W. néni, aztán később mégis megbarátkozott az új uránvárosi lakással: „Egész nap fürdik!" — mesélte a fia. — Rég volt — sóhajt fel Rugási Endre. — Mit jelentett a gyárnak még a rekonstrukció? — Azt, hogy végre elkezdhettük a rendszeres szakmunkásképzést A nagykanizsaiakkal közösen végeztük a beiskolázást Pécsváradon. Évente nyolc—tíz szakmunkás hagyja el az iskolát. Ma már ott tartunk, hogy a sörös üzemekben nemcsak az első, hanem a második és harmadik „vonalban" is kész szakmunkások dolgoznak. Mondhatok mást is: 1957-ben HÁZMESTER A házmestert néhány nap után kiengedték a kórházból, de utána is táppénzes maradt. Megverte, illetve kemény tárggyal alaposan fejbevágta őt egy magával nem bíró lakó. Ha áramszünet volt a házban, ha szünetelt a vízszolgáltatás, ha épp állt a lift, a hirtelen haragú lakó fenyegette a házmestert, vad dühében és nem éppen jobb társasági modorban emlegette a szerinte mindenért csakis egyedül felelős házmestert és annak rokonságát. A lakó nem bírt magával és nem felejtette el, hogy egy éve csendes-halkan leszerelte egy ilyen rohamát a házmester. Eljött a bosszúállás ideje. egyetlen mérnökünk volt, ma a felsőoktatási intézményekben végzettek száma huszonhárom és több mint kilencven technikusunk van különböző beosztásban. — A Kinizsi Sportegyesület Pécs sportéletében fogalom volt. Helyesbít: — Ma is az. Amikor a Pécsi Dózsa helyét óvette a PMSC, sok más üzemi egye- ’ sülét majdhogynem elsorvadt, ibi megtartottuk saját csapatunkat. De ez régebbi ügy. Bizony, régebbi, 1945 után alakult meg a Kinizsi és a „bölcsőjénél" ezek voltak: Sümegi Feri, Szantner József, Hernesz Jóska, Porrogi Tibi, Bors Elemér... — ők még a téglagyári gödörben, a mai PMSC-pálya helyén fociztak - aztán jöttek a fiatalabbak, Pál Jani, Patar- tics Matyi, Angyal Gyuri, Molnár Feri... Évekig a PMSC elnökségi tagja, illetve elnöke volt Rugási Endre. — Ezek csak címek. De a lényeg az volt, hogy a sport — itt gyárón belül — összetartotta a „jónépet”. Legjobb sportolóink majdnem kivétel nélkül nagyszerűen megállták helyüket a munkában, sőt, vezető beosztásba kerültek, de azért, mert értették a szakmát. A ház előtt ülünk egy kis asztalnál, ahogy felhő kúszik a nap alá, mindjárt hűvösre fordul. Azon tanakodunk, hoay a nyugdíjas kor okoz-e törést az ember életében? — Nem tudom, — feleli elgondolkozva — mindenesetre nem állok ki a Széchenyi tér sarkára. Készültem rá: egy éve már kiváltottam a horgászengedélyt. Meg aztán itt van ez a kert is, és persze nagy a család, gyerekeim, unokák... Nem hiszem, hogy unatkozom ... Újabb szóváltás után, a lakó a karnyi vastag kábeldarabbal leütötte a házmestert. S amikor lefogták a támadót és várták a rendőrséget, már any- nvira meghunyászkodott és törpévé zsugorodott a magát óriásnak hivő lakó, hogy ijedtében ... szóval úgv tett, mint napjában többször is a pelenkába, a 11 hónapos lányom. A házmester a leütését követően pláne fél a magáról gyakorta megfeledkező lakótól. Hogy miért? Mert nem akar visszaélni a testi erejével. Kétakkora és első ránézésre is könnyedén zsebrevághatná az erősködő lakót. Mégis fél. Fél magától. Mert mi lesz, ha legközelebb nem tud uralkodni magán, és netán visszaüt... Még az állását is elveszítheti, ha megüt egy lakót. Pedig nyugdíjasként szüksége van arra a kis mellékesre. A lakó — úgy érzi — mindent megtehet. A házmester meg egyre csak fél ... A közösséggel összeférhetetlen, magával nem bíró lakótól nem lehet megszabadítani a házat? Murányi László Az egészségnevelési hónap keretében, s a dohányzás elleni nap alkalmával egyre-más- ra jelentek meg cikkek, hangzottak el nyilatkozatok, a sajtóban, a rádióban és a tv-ben, amelyek felhívják a figyelmet a dohányzás súlyos ártalmaira. Figyelmeztetnek, hogy az egészségkárosodás sokszor helyrehozhatatlan veszélye fenyegeti nemcsak az aktív dohányosokat, hanem az „önfeledten füstölők” környezetében élő családtagokat, a munkahelyen velük együtt dolgozó nem dohányzó munkatársakat és mindazokat, akik mint „pasz- szív dohányosok” akaratuk ellenére részt vesznek a szerteáradó dohányfüst „élvezetében". A széles körű, tehát korántsem pusztán az „elkövetőkre" korlátozódó egészségkárosító hatás miatt szinte valamennyi fejtegetés kiemeli: túl kell lépni a dohányzás „személyes sza- gadságként” való fiktív értelmezésén, mert itt társadalmi méretű veszélyeztetettségről van szó. „Merénylet az élet ellen!” kiált felénk a Magyar Nemzet november 18-i számában megjelent interjú címe, amelyet Jakó Géza professzorral készített a lap munkatársa a dohányzás elleni küzdelemmel kapcsolatban. „Az egészségkárosítás — lett-légyen az bármilyen eredetű — nem magánügy , hanem nagyon is társadalmi ügy" — írja Hársfai István, a Dunántúli Napló november 17-i számában megjelent, „A dohányzás ártalmairól" szóló rendkívül figyelemre méltó fejtegetésében. Ezek a cikkek, interjúk, felhívások, amelyek az emberek józan belátására, felelősségérzetére apellálnak, kétségtelenül szerepet játszhatnak a dohányzás visszaszorításában — legalábbis egy-két százalék erejéig, de fordulatot ebben a társadalmivá nőtt problémában aligha fognak előidézni. Sajnos, szinte mindegyik megnyilatkozás megáll azon a ponton, hogy nevelni kell az embereket, fel kell világosítani a dohányosokat, milyen veszélynek teszik ki magukat, családjukat, környezetüket. De vajon a legfőbb feladat ebben a társadalmi méretű problémakörben az, hogy a már dohányzókat igyekezzünk meggyőzni cselekedetük ön- és közveszélyes voltáról, s megpróbáljuk „neveléssel", propagandával, g>'ufás skatulyákra írt figyelmeztetésekkel — vagy legfeljebb külön dohányzóhelyek kije'ölésével, esetleg bizonyos korlátozásokkal (étkezdékben, értekezleteken stb. történő tiltással) — visszaszorítani ezt a súlyos veszélyforrássá vált „divatot"? Erre is szükség van, ez is hozhat valami eredményt —, de mindez nem elegendő! Ha csupán a felvilágosítás- qyőzködés módszerénél maradnánk, akkor ugyanazt a hibát követnénk el, mint az eqész- séaüqy számos más területén, rmikoris az eqészséqvédelem szinte egyedüli eszközének az orvoslást, a bekövetkező baiok ovóavítósát veszik számításba, s nem fordítanak kellő figyelmet a prevencióra. Megítélésem szerint az egészségvédelemben — így a dohányzás elleni küzdelemben is — a megelőzésre hárul a főfeladat. Ne az legyen tehát a legnagyobb gondunk, hogyan szoktassuk le a már önmagukat félig tönkretett embereket a dohányzásról, hanem az, hogy miképpen vegyük elejét a rászokásnak, a szenvedély kialakulásának. A probléma megoldását tehát a gyermekek, az ifjúság nevelésénél kell kezdeni, erre kell a fő hangsúlyt fektetni —, természetesen nem csökkentve azokat az erőfeszítéseket sem, amelyek a már dohányosok felvilágosítására, jobb belátásra való ösztönzésére irányulnak. A geyrmekek, az ifjak nevelésébe pedig messzemenően beleértem a pedagógiából sohasem száműzött szabályozást, tiltást és szankcionálást is. Mert ugyan mit ér pusztán a felvilágosító szó a még csak nyiladozó értelmű tíz-egynéhány éveseknek, vagy a figyelmeztető szót egyébként sem túl sokra becsülő, éretlen fejjel mindenképpen a maguk útját járni akaró s a csábításnak min- digis habozás nélkül behódoló kamaszoknak? Hát még ha fi- qvelembe vesszük, hogy a dohányzás ártalmai nem jelentkeznek rövid idő alatt, hanem 20—30 év elmúltával törnek felszínre — immár esetleg visz- szafordíthatatlan következményekkel. Mit tud mindebből érzékelni az alig tízéves múlt gyermek, vagy az éretlen fiatal? Az ilyen „perspektíva” semmitől sem tartja vissza; viszont annál jobban csábítja a gyerekeket és serdülőket a közvéleményben is ma még „bocsánatos bűnnek" minősülő, sőt sok esetben vagányságnak, vagy legfeljebb áratatlan feltűnési viszketegségnek tekintett „pö- fékelés”, amiről sok kamasz és bakfis hiszi, hogy belépőt jelent „a felnőttek társadalmába". Éppen ezért elsősorban az iskoláknak kellene megadni — helyesebben visszaadni — azt a jogot, hogy éljenek a szabályozás, a tiltás és szankcionális eszközeivel is, nem mondva le a felvilágosítás, a nevelés eayéb módszereiről sem —, sőt fokozva azok szerepét és meggyőző erejét. Az iskolák ilyen értelemben felfogott és gyakorolt nevelő tevékenysége — összhangban a szülői házzal — teremtheti meg azt az alapot, amire az ifjúkorban elkezdett dohányzás nagymérvű csökkenése és a felnőttek dohányzási szokásainak visszaszorítása épülhet. Természetesen az iskolák nevelési-fegyelmezési jogkörének ilyenértelmű bővítése — illetve visszaállítása — csak úgy érheti el a célját, ha a pedagógusok szemlélete és gyakorlata is megváltozik e tekintetben. Nem arról van szó, hogy míg a pedagógus dohányzik — no nem az órán, vagy a szünetben a gyerekek között, hanem tisztán „magán használatra”! — addig a tanulókkal szemben sem lehet a megelőzés, az egészségük védelme érdekében határozottan fellépni. Ez egyszerűen tarthatatlan álláspont lenne. Amíg a gyermek nem jut el az érettség azon fokáig, hogy felelősséggel eldöntheti, mit tesz, és mit nem tesz, addig elsősorban a szülői ház és az iskola felel személyiségének alakulásáért. Ebbe a nevelőóvó gondoskodásba pedig beletartozik a káros szenvedélyektől való visszatartás, s így a dohányzásra való rászokás megelőzése is. Nagyon sok ember, aki már nehezen tud szabadulni káros szokásaitól, aki leküzdhetetlenül rabjává vált o dohányzásnak, érett fejjel maga is úgy gondolkodik, hogy kár volt elkezdeni. Valóban merénylet lenne a gyermekekkel, éretlen serdülőkkel szemben, ha ennek tanulságát nem vonnánk le, s nem tennénk meg mindent annak érdekében, hogy ne kezdődhessen el valami, ami később nehezen korrigálható, vaqy már sehogysem hozható helyre. Ha gyermekeinket nem tudjuk, vagy éppenséggel nem akarjuk megakadályozni abban, hogy elkövessék mindazt a hibát, aminek súlyos terhét számos felnőtt cipeli, akkor sohasem léphetünk ki a „bűvös körből", — sőt magasabb szintre segítjük azt a problémahalmazt, amitől pedig társadalmunk tagjainak egészsége érdekében szabadulni szeretnénk. Amennyiben tehát igaz, hogy a dohányzás.merénylet az élet ellen, akkor legyen bátorságunk határozottan lépni ebben az ügyben. Az első lépés pedig csakis az iskoláskorú gyermeknél a dohányzási szokások kialakulásának megelőzése lehat — bízva abban, .hogy érett korban már kevesebb az esélye a felelőtlen rászokásnak, s tudva azt, hogy a már kialakult szokás, a nikotinélvezet felkeltett vágya a későbbiek során már nehezen, vagy egyáltalán nem küzdhető le. Dr. Kálmánchey Zoltán Rab Ferenc SZÁLKÁK
