Dunántúli Napló, 1984. november (41. évfolyam, 301-329. szám)
1984-11-24 / 323. szám
- -----------------—^—■—V , M ohácsi fordulópontok A Felszabadulás lakótelep 1944. november 25. — felszabadul az első dunántúli város, Mohács. Négy évtized telt el azóta fordulópontokkal. Hogyan emlékeznek ezekre a mohácsiak? Indulás és út (Simon Józsefné — „Tini néni” — 20. évén innen élte ót azokat a napokat, decemberben a MADISZ — Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség — megalakításakor kapcsolódott be a mozgalomba, s azóta is szinte egynuzamban jelen van a mohácsi közéletben, 1958 óta mint tanácstag is. A leánynevelő intézet igazgatójaként vonult nyugalomba.) — Nem voltak könnyű évek, különösen a kezdetiek nem. Míg mások csak magukkal voltak elfoglalva, mi, akik erre tettük fel az életünket, ha kellett, a padlást söpörtük le, ha kellett, agitáltunk, gyalog, vagy biciklivel jártuk a vidéket. Milyen város volt az akkori Mohács? Kevés kár érte, a mezőgazdaság jellemezte, kevés ipari üzeme volt, s a Duna akkoriban még sok hajóst kívánt. Az első nagy dolog a vasmű volt. Micsoda lelkesedéssel agitáltunk az érdekében, hogy jöjjenek a férfiak, az asszonyok építeni! Lesz bölcsőde, óvoda, ahol a gyerekeket el lehet helyezni, és megkaptuk: a kommunisták össze akarják szedni a gyerekeket. Amikor pedig bejelentették, hogy nem lesz itt vasmű, nagy volt az elkeseredés, hogy máshová kell majd menni dolgozni. Aztóh az 56-os jegesár... Utána óriási gondot okozott meggyőzni a szigetben az embereket, hogy ne a tanyákat építsék újjá, hanem falukat építsenek — I Homorúdot, Újmohácsot, Sárhátat, Dunafalvát... És jött újra a víz, az ivóvíz. Nem volt méq vezetékes ivóvize a városnak, 63-ban ezért kel} lett agitálni, akár a tsz-szervezésnél. Sokan nem akarták, fenyegetőztek is, hogy I felvonulnak, de többen voltak, akik megértették és 64- ben meg is alakult a társulás. Azóta pedig?... Meg kell nézni a mai Mohácsot. Az induláskor szegények voltunk, az igaz, de örültünk, ha bármit is tehettünk és tudtunk lelekesedni... Ma néha úgy érzem, hogy hiányzik a lelkesedés ... Vasmű (Zsifkovics Mátyás, az öntödei Vállalat vasöntödéjének a festő szakmunkása kezdettől fogva részese a szak- szevezeti mozgalomnak, abban az időben a SZÍT — Szakszervezeti Ifjúmunkás Tanács — soraiban tevékenykedett és legszívesebben a VIT-re emlékezik ma is, amikor egy „százqdnyi” mohácsi ifjúmunkás ment Budapestre.) — Annyira fel voltunk dobva, amikor bejelentették, hogy vasmű épül Mohácson ... Mi, akkori fiatalok, ifjúmunkások nagyon fellelkesedtünk, hiszen akkora lendülettel indult az egész és látszott, hogy igen sok munkásnak lesz ott munkája. És amikor megtudtuk, hogy semmi sem lesz belőle, szinte katasztrófának vettük. Választhattunk: vagy Dunapen- tele, vagy maradunk. Én Pécsre mentem. Nehéz évek jöttek, amíg a helyi üzemek fel nem feilődtek annyira, hogy megállíthatták az elvándorlást. És közben még az is, hogy a határsávba került a város — akkor egészen leI állta fejlődés, a lakosság is csökkent. Manapság sokat gondolok vissza azokra a vasmű-időkre, és úgy vélem, talán iobb is, hogy nem épült í meq. Igaz. hogy nagyváros lett volna Mohács, de milyen áron? Eltűntek volna a környékről a szántóföldek, megszűnt volna a város jellegzetessége, és most talán | eqy kormos, füstös városban élnénk. Szóval elvesztettük a I vasművet, de azért nem panaszkodhatunk az iparunkra: ahogv múltak az évek. mindig sikerült egy-egy üzemet szerezni és ma már nincs az, hogy el kellene innen menni dolgozni. Árvíz (Pálkuti Keresztély Pécsről indult, csepeli hengerészként folytatta, a gépállomások megalakításakor került vissza Baranyába — Palotabozso- kon lett igazgató és az ott végzett munkáját ismerték el 1956-ban Kossuth-díjjal. 1961- ben lett Mohács tanácselnöke, s e tisztségből vonult nyugalomba 19/3-ban.) — A jeges árvíz idején még nem voltam itt, de tudom, mit kellett küzdenie ennek a városnak. Óriási erőpróba volt. Amikor 1965 májusában ránktört a zöldár, az sem jelentett kevesebbet, talán csak annyiból, hogy nem télen kellett megküzdeni vele. A sziget volt akkor is a nagyobb veszélyben, kétfelé kel! tt kiüríteni. Baracska felé és át a Dunán. Nem is tudom, mire jutottunk volna akkor a honvédség nélkül. Új kompkikötőt építettek a sokacrévnél, hozzá ideiglenes utat — ezen át ment az áttelepítés. Aztán a városi töltést is megnyomta az ár, a Duna-partról 50— 100 méteres sávból ki kellett telepíteni az embereket és -családoknál, kiürített intézményekben kellett elhelyezni őket. Amikor levonult az ár, jött az újabb gond: sorra dőltek össze a vályogházak, amiket addig a víz tartott állva. Több kár származott ebből, mint gondoltuk volna. De ennek a következményeként épült a következő években 150 panellakás a Park utcában, s ezzel megindult az új városrész építése, vele Dedia új szakasz Mohács fejlődésében. (Előtte azonban volt még dolgunk a vízzel: amikor megteremtődött az ivóvízhálózat, az hozta az új gondot: a szennyvíz elvezetését. A 60-as—70-es évek fordulóján ezt is elindítottuk.) Mikre emlékszem most szívesen? Arra, hogy különféle segítségekkel megépítettük a mozit, amit sokan luxusnak tartottak és vitatták a szükségességét. És most meg kell nézni: el sem képzelhetnénk nélküle a várost. Szép emlékem a könyvtár körüli munkálkodás. Megvettük a zsinagógát a hitközségnek azzal a kikötésével, hogy ott csak művelődési intézmény lehet. Fel akartuk újítani, de többe került volna, mintha újat építünk. Tehát újat ép!- * tettünk. Gyakran járok oda és örülök, hogy jól érzik ott magukat fiatalok és idősek. Mennyit kellett hallgatnunk az uszoda miatt: minek az nekünk, hiszen ott a Duna. Jól tettük, hogy erőltettük, hiszen a Duna — bár nyaranta látni, hoqy sokan másként vélekednek —, ma már nem fürdővíz. Jó lenne a művelődési házra is emlékezni, de ezt nem sikerült megvalósítani, pedig akkor 30 millióból ki lehetett volna hozni, de ennyink sem volt. MOFA (Zimmermann Ferenc köz- aazdász 1973 óta a Városi Tanács elnökhelyettese, s ebbeli minőségében azóta is eqyfolytában a városfejlesztés dolgaival foglalkozik.) — A Duna? Igen, négyszer volt vele dolgunk nekünk, mohácsiaknak, s az utolsó, az 1976-os már nem okozott olyan megrázkódtatást, mint a korábbiak. De azért jó is a Duna, bár sokan állítják, hogy nem használjuk ki eléggé. Lehet. Viszont emlékszem, hogy egyetemista koromban még nagyon gyakran a Sirály szárnyashajóval jártam haza, mert ez volt a leggyorsabb. Akkor ugyanis volt még személyszállítás Mohácson. Szóval, ha a Dunát nem is tudjuk kihasználni, azért a víz — az ivóvíz — a város fejlődésének a záloga. A városi oldalon ma már minden utcában kiépült a nyomóvezeték, 7900 lakásból 6513-ban ott a víz, tehát 83 százalékos az ellátás, a csatornázásból viszont csak 48 százalékos. A művelődési ház — tudom — a mi feladatunk lenne most már, de jobbnak láttuk tanulmányterv-szinten megállni, mert most sincs rá pénz. Nagyon sokat tudtunk tenni a lakásépítésben: négy esztendeje, hogy átadtuk az ezredik OTP-lakást, s a Felszabadulás lakótelepen is ezernél több lakás van már. No és az iparunk... Ahogy tudom, a MOFA — a farostlemezgyár — létesítése 1958 körül kezdődött és talán egy kicsit jóvátétel is volt a vasmű elmaradásáért. Ez volt az első, ami önálló gyárként éoült, nem pedig eqv meglévő üzem felfejlesztéseként. És ez volt a mohácsi ioarfeiiesztés legszebb példája is: rendeződtek általa a munkaerőgondok és karaktert adott a város iparszerkezetének. Az összefogás (Molnár Zoltán messziről—- a Békés megyei Kevermesről^ — került Baranyába, előbb Kölkedre, maid 1951-ben Mo- háosra. Hosszú ideie a Volán üzemegységének 'a vezetőié és 22 éve pártbizottsági tag.) — Ebben a 40 esztendőben a társadalmi mozgás és az összefogás volt az —napjainkban is így van! —, ami hajtotta ezt a várost. Az első nagy mozgató — bár magam ennek még a szemlélője sem voltam —, a vasmű volt. Mindenki örült neki, főleg azért, hogy helyben biztosít majd nagy munkalehe- tőséqet. Aztán az árvizek is az összefogásra késztették a mohácsiakat. Számomra igen emlékezetes az 1956-os jegesé r. Époen katona voltam, s époen tetőzött az ár, amikor hazajöttem szabadságra, s láttam mi megy végbe a városban. A szigeten az úi- iáéoítésben katonaként vettem részt, nagy munkát végeztünk és szinte az egész ország itt volt. Nagyon szívesen gondol vissza az ember arra az erőre, ami az ilyen összefogásokban reilett, mint a tsz-szervezés volt. aztán a vízellátás meaoldása, a Történelmi emlékhely, a naay társadalmi munkaakciók, most pedig a qázellátás meq- valósítása hozza össze á mohácsiakat .. . Ha ezeket mind eavütt nézem, hát széo dol- aok voltak ebben a 40 évben. És azért arra sem árt gondolnunk: naav doloa, hogy Mohács — azzal, hogy nem lett belőle Dunaújváros — Mohács tudott maradni. És úqy maradhat továbbra is Mohács, ha a fejlődésé nem áll meg. Hársfai István A szovjet csapatok hadműveletei a Margit-vonal eléréséig (1944. november 7. — december 9. Baranya hadinaptára 1944. ^ október-november Mohács-sziget szabadult fel elsőként NEGYVEN ESZTENDEJE A megye felszabadításának katonai története 1944. október 20-ával kezdődött. Egy szovjet gáidalövészhadtest ugyanis ekkor nyomult be Baranya legkeletibb részébe, Mohácsszigetre. Hat nap múlva e területen mindenütt kijutottak a Duna keleti 'partjára, felszabadítva közben a sziget lakott településeit, közöttük a később önállósult Dunafalvát, Homorúdot, továbbá Nagyteleket, Ri- hát, Sárhátot, Kandót és Sárost. A Dunán inneni, mai köz- igazgatási területnek németektől és magyar alakulatoktól való megtisztításának a menetrendje, főleg annak kezdeti szakaszára vonatkozóan már kevésbé „tiszta”. Feltehetően azért, mert a folyó nyugati partján védekezők visszaszorításának előfeltételét jelentő legfontosabb hídfők, a megye ma Jugoszláviához tartozó részén létesültek. A szovjet csapatok által 1944. november 6- ról 7-re virradóra Apatin közelében, illetve 9-én hajnalban Kiskőszegnél (Batina) kialakított dunai átkelőhelyei, és főként ezek november 23-i sikeres egyesítése, a német vezérkarnak tulajdonképpen a Baranyáért folytatott harc elvesztését jelentette. Ezek után számukra a következő tartósabb védelem lehetőségét csak a Somogy megye közepén ekkorra már kiépített Margit-vonal ígérte. (Az említett hídfőegyesítés és a Margit-vonalra érkezés között mindössze két hét telt el.) De a szovjet hadsereg a mai Baranya területén is létesített egy hídfőt. Az említett egyesített hídfőből támadók ÉNY-i előrenyomulását északról biztosítandó, a 41. gárdalövész- hadosztály egy zászlóalja november 24-e hajnalán Mohácstól délre, a Zsidórét DK-i körzetében átkelt a Duna nyugati partjára. Az esti órákban már a szovjet hadsereg hat század^ tartózkodott az 1 km széles és 200 méter mélységű hídfőben Kölkedtől K-re. Másnap, november 25-én a Duna-vonal több pontján fellángoló harcoknak éppen ők lettek egyik főszereplői. Zsidóréti támpontjukról nyugati irányban támadva, délután 17 órára 7 km-t nyomultak előre. Felszabadították Kölked községet és Mohács déli szélét megközelítve átvágták a Mohács—Udvar közötti országutat. A németeket a köl- kedi-csárda—Sátorhelypuszta vonalra vetették vissza. Közben — az összehangolt akció részeként — a 3. Ukrán Front egyesített hídfőből érkezett hadserege — a Sarohin parancsnoksága alá tartozó 57. hadsereg — kiindulási állást foglalt az Udvar—Főherceglak (Knezevo)—Bellye ívben. 26-án meginduló támadása meghiúsította a Bédaerdőnél ellenlökésekkel kísérletező németek tervét, amely a kölkedi hídfőből támadó szovjet csapatok visz- szaszorítására irányult. (A bekerítés veszélye fenyegette őket.) Az 57. hadsereg jobb szárnyán harcoló lövészhadosztály súlyos harcok árán a naD vé- aére elérte Ivándárda. Sárok, Bezedek és Lippó térségét, A községek 26-i felszabadulásának valószínűségét azonban csökkenti, hogy az itt harcoló német egyséqek csak 26—27- én éjjel vonultak vissza a Ka- rasica mögé — felrobbantva annak hídjait. Növeli az említett kételyt az a tény is, hogy a szovjet csapatok a Karasica vonalát — a hátrálok nyomában — először 27-én délelőtt 9 óra után érték el Lapáncsa és Maqyarbólv, illetve Maayar- bólv és Viráaos között. Mohács v:szont bizonyosan felszabadult 26-án, s három nap múlva Pécs is. De az egesz meave felszabadítására is elén volt tíz nap a szovjet csapatoknak. E cikk írója már a címválasztással is eny könyvhöz kívánt — kéretlenül — kedvet teremteni. Veress D. Csaba hadtörténész munkája, nmelv az idén ielent meg a Zrínyi Katonai Kiadónál, forráseqybevető, szigorúan tényszerű módszere révén több, mint kellemes színfoltja a hasonló tárgyú történeti irodalomnak. Cseresnyés Ferenc segédlevéltáros Korszerű lakóépület a Duna-partján. Fotók: Cseri László
