Dunántúli Napló, 1984. október (41. évfolyam, 270-300. szám)

1984-10-13 / 282. szám

Min dolgozik Csorba Győző? Tavaly ősszel jelent meg Simeon tűnődése című verses­könyve a közönség figyelmétől kitüntetve és a kritika egyér­telmű elismerésétől kísérve. Szeptember elején pedig már elküldte a kiadónak új köte­te kéziratát, a megjelenés vár­ható időpontja: jövő ősz. Az, hogy a kiadó kér és ilyen rö­vid határidőt ígér, a költő rangját jelzi. Meg talán a vá­rosét is, ahol a költő él. Ez pedig óhatatlanul eszünkbe juttatja a vidéki városok iro­dalmi, művészeti életéről foly­tatott vitákat, a „vidéki iro­dalom” körül kavargó indula­tokat.- őszintén szólva ez a té­ma nem foglalkoztat bennün­ket túlságosan — mondia Csor­ba Győző. A vidéki jelző egy­re inkább csak földrajzi meg­jelölésként és nem értékmérő­ként használatos. Különösen, ha pécsiekről van szó. Nem­rég egy interjúban a dán tele­víziósoknak mondtam el: mi, pécsi költők már elértük, hogy eqyenrangúnak tartanak ben­nünket, ezt tartjuk természetes­nek. Nemcsak mi értük el sze­mélyesen, hanem a Jelenkor is, amely jó hagyományra építhe­tett az irodalmi élet szervezésé­ben. Nem volt könnyű kinőni a provinicalizmusból: a Janus Pannonius Társaság, a Batsányi Társaság, a Sorsunk, a Du­nántúl mind megtette a ma­gáét. 1958 óta működik a Je­lenkor, nézzük meg, kik írtak bele: a magyar irodalom szí- ne-java. Mi itt élünk és dol­gozunk, kinek jutna eszébe — máshonnan véve a példát — Martyn Ferencet provinciális­nak nevezni azért, mert vidéki városban él? A fővárostól való távolságnak persze, vannak hátrányai: levelezéssel, uta­zással lehet csak csökkenteni a jelenlét hiányát, mert a kö­zelség előny a fővárosban lé­vő kiadók, szerkesztőségek kö­rül sürgő-forgók számára. De a megbízás itt is megtalál bennünket. — A Helikon Kiadó kérése például... — A Magyar Helikon kéré­sére vállaltam egy bibliofil ki­adású kötet szerkesztését Ja­nus Pannonius pajzán versei­ből. Pajzánt mondok, nem erotikusát, ez utóbbit agresz- szívnak érzem, az előbbi szót finomabbnak. Nem kell cso­dálkozni, hogy papi ember lé­tére Janus ilyeneket is írt: a humanizmus szelleméhez hoz­zátartozott — mit mondjak, az akkori pápa is írt pajzán verse­ket diákkorában. Janus ifjúkori epigrammái ezek, nem jellem­zők költészetére, de hozzá­tartoznak az arcképéhez. — Jelent különleges felada­tot pajzán verseket fordítani? Arany például az irta Ariszto- phanész komédiáiról szólván: kétségbeesve igyekezett, hogy a nagyonis egyértelmű kife­jezéseket legalább kétértelmű­vé tegye. — Ma már más az ízlés, mint Arany János idejében, s he­lyenként az egyértelmű kifeje­zések aligha kerülhetők el. De persze, ez nem pornográfia, hanem költészet: nem lehet sem trágyalével leönteni, sem kölnivízzel. A megfelelő kifeje­zés és hangulat megtalálása a cél. A jugoszláviai Új Sym- pozionban már megjelent né­hány az elkészült fordítások­ból. A kötetben egyébként az én munkáim mellett mások fordításai is benne lesznek, néhányat esetleg újra fordí­tok, sőt valószínűleg ugyanazt a verset több változatban is közreadom.- Az október 22-i Janus Pannonius emlékülés program­jában mint előadónak látjuk a nevét... — Az én Janusom címmel tartok előadást.- Milyen Csorba Győző Ja- nus-képe?- Nehéz ezt röviden össze­foglalni. Csodálatos embernek látom, sokoldalú, széles körű műveltsége valósággal lenyű­göző. Járatos a teológiában, otthonos Mátyás udvarában, művelője a reneszánsz iro­dalomnak és ismertetője, nép­szerűsítője Európa humanista köreiben a korabeli magyar irodalomnak.- Min dologzott még az el­múlt hónapokban?- Több újság és folyóirat kér tőlem verset rendszeresen: nem is tudok minden kérésnek eleget tenni. A Szovjet Iro­dalom szeptemberi számában Dávid Kugultyinov kalmük köl­tő verseiből jelent meg néhány fordításomban Tüskés Tibornak a kettőnk ismeretségéről szóló írásával együtt. A Lyra Mundi sorozatban adták ki Tarasz Sevcsenko verseit, Weöres, Tandori métlett az én fordítá­saim is ott vannak. Végren­delet című nevezetes költemé­nyét több variációban is be­mutatjuk. Hamarosan megje­lenik egy újgörög költészeti antológia: Szikelianosz és Kal- vosz verseit ültettem át ma­gyarra. Megjelenek a novem­beri Jelenkorban, interjút ad­tam a Somogynak. Az Új írás novemberi számában Radnóti mohácsi Razglednicájáról ír­tam.- Mit csinál, amikor nem ír és nem fordít verset?- Mindig van munkám, pontosabban olvasnivalóm. A legutóbbi hetekben tíz köny­vet kaptam író és költő bará­taimtól. Nem formálisan szok­■ tóm ezeket megköszönni, ha­nem valóban elolvasom és vé­leményt mondok róla levél­ben. S ami szabad időm még marad, azt az unokáimmal töltöm.- Mit kérnek a nagypapá­tól?- Mesét. Nem igaz, hogy a gyerekeknek tündérmese kell: a vérfagyasztóan reális mesé­ket szeretik. Én már az első unokánál kitaláltam egy hőst, s most már a hatodik hall­gatja Rosszcsont Kálmán tör­téneteit.- Mikor jelenik meg Rossz­csont Kálmán kalandjainak gyűjteménye?- Már gondoltam rá, de aztán annyiban is maradt az ötlet. Gárdonyi Tamás Színházi évadnyitás, zenés vígjátékkal A kaktusz virága Gyuricza Liliann és Gergely V. Róbert Fotó: Cseri L. Zenés vígjátékkal kezdte idei évadát is a Pécsi Nemzeti Színház. A darab korábbi szé­riasikerére, filmadaptációjára (s annak tömeqsikereire) elő­zetes információnkban már utaltunk. Arra is, hogy A kak­tusz virága műsorra tűzésével a produkciónak meg kell küzde­nie mindazok emlékképeivel, akik már látták valamilyen for­mában, s meg kell nyernie mindazokat, akiknek a darab teljesen új. Nyilvánvaló, hogy oz utóbbi a könnyebb feladat. A zenés vígjáték, ez a sajá­tosan magyar műfaji képződ­mény — amely főleg a harmin­cas években burjánzott — jó muzsikával mindig képes volt szériasikerekre. Persze, ha a darab cselekménye is alkal­masnak bizonyult a nívós szó­rakoztatásra. Úgy húsz-huszon­öt éve a műfaj új virágzásnak indult, s több hasonló vígjáték átvétele vagy fölújítása nálunk a dalszövegíró Szenes Ivánnak, s főleg Horváth Jenő vagy Ná­das Gábor zenéjével aratott sikert. (A szabin nők elrablá­sa: Váljunk el, Imádok férjhez- menni stb.) A francia szerző­páros világsikerű prózai vígjá­téka, A kaktusz virága is eb­be a sorba illeszthető. Ezúttal is a Nádas—Szenes páros han­gulatos zenéjével, amelyet kis­együttesre hangszerelve — s hangzásában egy kicsit a mai ízléshez igazítva — nagyon szép, stílusos előadásban hall­hattunk az énekes szereplők és a kiszenekar megszólaltatásá­ban: Papp Zoltán munkájaként és irányításával. 8. HÉTVÉGE A darabról annyit, hogy szer­zői, miközben nem titkolják, mi mindent tanultak a jól meg­csinált francia vígjáték évszá­zados hagyományaiból, mű­gonddal, igényesen motiválnak emberi jellemeket — avval vált ki (s kap színpadot ma is) ez a darab a tucatvígjátékok szá­zai közül. Cselekménye címére utaló „átalakulásos" főszerepre épül: a produkció sikere csak­nem egészében a címszereplő színésznő képességein múlik. Vas-Zoltán Iván rendezőnek van mersze újítani. A darabban megírt korú figurákat mintegy tíz évvel fiatalabb színészekkel, a maguk huszonéves korátvál­lalva képzelte el, s apró jelzé­sek utalásaival a mában ját­szatja. Ezzel kétségtelenül mást és másképp, valami üde-frisset nyújt. Egyfelől. Másfelől viszont óhatatlan, hogy a darab épp ezáltal sokat veszít franciás bá­jából s olykor szituációs, illet­ve verbális humorának eredeti­ségéből is. Példáit nem szíve­sen idézném itt, hiszen az elő­adás a lelkes és tehetséges fiatal előadógárdának köszön­hetően jó, a koncepciót (némi kivétellel) végigviszi. A darab lényege: egy nő metamorfózisa. A szoknyapecér fogorvos fiatalon is magányos, száraz, kórószerű tüskés asz- szisztensnője a megtalált szere­lemben kivirul. Nagy Annamá­ria ebben a „ziccer”-szerepben jól, sikeresen, sokféle színmű­vészi erényét megcsillantva mu­tatkozik be. Érzi a figurát, van humora is hozzá, s jól érzékel­teti, hogy hófehér fityulája mö­gé több intellektus szorult, mint nem túl magas homlokú főnö­ke egész emberi valójában. Eb­ből építkezik. Következésül ez a Stephanie nem gátlásos —s ebben teljesen újat hoz, — csupán társtalan és halkan, ti­tokban szerelmes fiatal lány. De bár színpadi beszéde, ének­beszéde szép, tiszta (ritka erényi), hangja kellemes, köz­vetlenül természetes, A jamai­kai trombitást nem neki Ír­ták... Vári Évának inkább, aki viszont olyat énekel beírt „sze­repében", ami eredetileg Ste­phanie dalszövege lenne (Vá­lunk. ..) Ez még nem lenne baj. A művésznő énekes eré­nyeiről sokféle árnyalattal meg­győzött már bennünket. Szür­reális megjelenése a lemez­boltban ötletnek is jó: más szi­tuációban egyébként nyilván ki­tűnő produkciója azonban itt öncélú magánszámmá silányul. Stílusában kilóg, az előadás­hoz semmi köze, a jelenetet „szétröhögteti”, a közönség — okkal — harsogva kacag. Én ugyan egy picit szomorú vol­tam, mint mindig, ha jó mű­vész olcsó hatáselemekkel az előadás ellenében „szól”. A produkció különben egy­séges. Gergely Róbert fogor­vosa helytálló alakítás, olykor kedves, mulatságos vagy szép, őszinte pillanatokkal. Bánk y Gábor, Nagy Réka, Fülöp Mi­hály, Csuja Imre jól körvonala­zott figuráival válik igazán kö­zösségi produkcióvá ez az elő­adás. Dévényi Ildikó villanása súlytalan, s erről jut eszembe: némi kurtítással (lehetne mi­ből) az előadás sokat nyerne még. Gyuricza Liliann Antó­niája telitalálat. Jól értelmezett figurában jól hozza önmaqát: kerek, megbízható és minden­hol gömbölyű. Wallinger Endre A művelődési intézmények rangsorát a társadalmi igények szabják meg! A Parlamentben október 4-én és 5-én rendezték meg az országos közművelődési konferenciát: a vitában dr. Román Lászlóné, a Baranya megyei Könyvtár igazgatója is felszólalt. Részletet közlünk beszédéből amely teljes terjedelmében majd a Baranyai Művelődés következő szá­mában lesz olvasható. A vitaanyangban megfo­galmazott elvek mindegyike azt sugallja, hogy a műve­lődésben is — legyen szó szervezetről, tevékenységről vagy éppen a fejlesztésről — rendszerben kell gondolkod­nunk. Nyilvános hadüzenet ez a háztáji szemléletnek, a szubjektivizmusnak, és eh­hez a háborúhoz a könyvtá­rak is szívesen csatlakoznak. Ha a rendszerszemlélet már uralkodó lenne a műve­lődésügyben, az irányításban és a művelődés dolgozóinak fejében egyaránt, akkor sem lenne megkerülhető az _ a kérdés, hogy vajon van-e a rendszer részei között vala­miféle objektiv sorrend? Az intézmények működési feltételeinek meghatározása és biztosítása, valamint a fejlesztésük tárgyában eset­ről esetre meghozandó dön­tések során rangsorolni kell, és e rangsorolásban — mint a vitaanyagban olvasható — az intézmények helyzetének, igénykielégítő képességeinek figyelembevétele mellett a művelődéspolitikai törekvé­seket is figyelembe kell ven­ni. Mi lehet a művelődésben található sokféle intézmény elrendezésének, csoportosí­tásának elve? Természetesen valamely objektív szempont, meggyőződésem szerint a társadalom művelődési szük­ségleteinek és igényeinek szempontja. (Ez utóbbiakat nem lehet mindig kiszűrni a statisztikákból I) Ha ezen az alapon pró­báljuk csoportosítani a mű­velődés intézményeit, akkor a legelfogultabb vagy leg­elfogulatlanabb könyvtáros is csak a következő eredmény­re juthat: Minden szempontból ki­emelt jelentőségűnek kell minősítenünk a közoktatás (de egyáltalán: az oktatás) intézményeit. Nem lehet vi­ta tárgya, hogy az oktatás jó színvonala feltétele az egyéb művelődésnek. „Könyvtárul” fogalmazva: az olvasás, a dokumentumhasználat útján való művelődés igényét és feltételeit a közoktatásban alapozzák meg. Analfabé­táknak, olvasni alig tudók­nak, a diszkó vagy éppen a kocsma által bezárt „réteg­igényeknek" nem kell könyv­tár! Ezt felismerve fordult az egész magyar közművelődési könyvtárügy az iskolák felé, felvállalva például az iskolai könyvtárak ügyét, igyekezvén sajátos eszközeivel segíteni a közoktatást. Az iskola tehát alapintéz­mény, amely alapellátást nyújt. Prioritása a művelő­désben vitathatatlan. A második csoportba a közművelődés alapintézmé­nyeit sorolom, tehát a könyv­tárakat és a művelődési há­zakat. Egyáltalán nem mel­lékes, hogy ezeket az or­szággyűlés által elfogadott közművelődési törvény nevezi alapintézményeknek! Ha pedig azok, akkor ebben az elnevezésben néhány olyan elv fejeződik ki, amelyek mű­velődéspolitikai elvek, és amelyek a most tárgyalt fej­lesztési koncepcióban is fel­fedezhetők. Megítélésem szerint a köz- művelődés alapintézményei olyan intézmények, amelyek közvetlenül „ráépülnek” a műveltség-alapozó oktatási intézmények eredményeire, folytatói az iskola által meg­kezdett művelődési tevékeny­ségnek, a permanenciát biz­tosítják tehát a művelődés­ben; az általuk nyújtott ellá­tás ezért társadalmi szem­pontból alapvetően fontos. Másrészt ezek az intézmé­nyek jellegük szerint sokfé­le művelődési igény kielégí­tésére alkalmasak, az igény­kielégítés differenciált lehe­tőségét kínálják. Végül az „alapintézmény" minősítés ezen intézmények tömeges­ségére utal, arra, hogy ezek az ellátás nagyon sok pont­ján megtalálható országos hálózatot alkotnak. Amikor mi, könyvtárosok a könyvtá­rak állapota miatt vagy fej­lesztésük érdekében szót emelünk (vagy éppen harco­lunk), ebből a meggyőző­désből táplálkozva tesszük. A vitaanyagban ezt olvas­hatjuk: „Ma különösen in­dokoltnak látszik a tájékoz­tatást nyúitó eszközöknek mint alapellátást nyújtó in­tézményeknek a fejlesztése.’’ Mindannyian fogyasztói lé­vén ezen intézmények „ter­mékeinek”, gondolom, egyet­értünk. Ami zavart okoz, az a következő: Nálunk — valami sajátos magyar logika folytán - alapvető különbséqet kell tennünk az alapinténmézyek és az alapellátás között. Ki­vételes esetekben, mint pél­dául a közoktatás esetében, a kettő összekapcsolódik: az általános iskola alapellátást nyújtó alaointézmény. A közművelődés két alap- intézménye által nyújtott el­látás azonban nem számit alapellátásnak, ami miatt itt és most legalább annyit meg kell kérdeznünk, hogy: van egyáltalán a közműve­lődésben alapellátás? Ha van, akkor miért nem fele­ződhet ez ki a fenntartás­ban és a fejlesztésben? Illet­ve: ha az alapallátást nem az alapintézmények nyújtják, akkor melyek a közművelő­désben az alapellátást nyúj­tó intézmények? A most tárgyalt vitaanyag válaszolni látszik erre a kér­désre, mégpedig úgy, hogy ezek a tömegkomumnikáció intézményei. Lehetséges sőt, valószínű. De ezzel meg­konstruáltuk a harmadik fo­galmat: vannak alapellátást nyújtó nem alapintézmé­nyek. Mindez csupán a fogal­makkal való játéknak tűn­het. Pedig a gyakorlat vé­szesen komoly: ez a fogalmi zűrzavar alkalmat ad ar­ra, hogy egy szubjektív ér­tékrend érvényesülhessen a művelődéspolitikában, hogy a zűrzavar következtében és a szűkös lehetőségekre hi­vatkozva a döntéskor mellőz­hetetlen szempontokat lé­nyegtelennek minősíthessünk. Például arra hivatkozva, hogy nem alapellátásról van szó; hogy ki-ki arra hivat­kozhasson, amivel saját ál­láspontját a leginkább megindokolhatja, elfogultsá­gait érvényre juttathatja. Rendet kellene teremteni a művelődéspolitikában hasz­nált ezen fogalmak között, hogy ugyanazt értsük, érthes­sük sőt: ugyanazt kelljen ér tenünk a használt fogalmak alatt az irányításban, az in­tézményekben és nem utol­sósorban a pénzügyi-gazda­sági döntéseket hozók háza táján is.

Next

/
Thumbnails
Contents