Dunántúli Napló, 1984. október (41. évfolyam, 270-300. szám)

1984-10-13 / 282. szám

Sándor Iván HUNKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT RABA GYÖRGY v«ma 833 SAtOOR IVÁN. Az «safUntí'llwij vií^Mal {dbüréM »5 TAKÁCS ZSUZSA vernéi Ml KA LASZ MARTON: Teil Wránj. (regen*. Mt) «45 ROZSA ENDRE íme SSP KRASZNAHORKAI LÁSZLÓ: Borbajkfaeu <e!beKi6!&) 6S1 KAROLYI Am íme 860 SZABADI JUDU • Hagyomány és korsoeniíeg (Avatttgttdf k,'zde:r,'nye-auk j 66 us érek nzlffyar tistéairlébev. 11.) 861 CECZI JÁNOS vertd 969 RADNÓTI ZSUZSA- KI vegy te (Komi! AíiMíy á-o»*r3it S?t BALASSA PETER- . . tusba ár«, nem Ujl .. \ Nádas Péter.- Néeé-Uiti Bői LABANCA GYULA ven« S3ö * BOR! IMRE: Jugoszlávia: szemle 3S7 PÁLYI ANDBAS • Az .cn-énytelea" belá6 ember (Végei L&selű: Át tüntetések) 692 VÁC22 KOVÁCS MABIA vem» 696 ZBIK ZOLTÁN versei 397 VERESD! LÁSZLÓ: Egyetem és fcfcérlrt Pécsett (Beszélgetés Béesy Tamással Öt mos Hadával ét Széf}« Györggyel II. rété) 399 KIRAiV ISTVÁN: A vendégét versé (Kosztolányi Dezső: * ■■ ..... m ; O KTÓBER A Jelenkor októberi száma A Pécsen szerkesztett iro­dalmi és művészeti folyóirat új számában többek között Károlyi Amy, Rába György, Rózsa Endre, Takács Zsuzsa és Zelk Zoltán verseit, to­vábbá Kalász Márton, Krasznahorkai László és Sándor Iván szépprózai írá­sait olvashatjuk. A tanulmányok sorában Bálint B. András Fekete Gyu­la világképéről ír. Király Ist­ván Kosztolányi Dezső: Haj­nali részegség c. költeménvét elemzi, Lengyel Balázs Jé- kely Zoltán költészetét mél­RÁBA GYÖRGY tatja. Radnóti Zsuzsa Kornis Mihály drámáiról, Balassa Péter pedig Nádas Péter színházi tanulmányairól ér­tekezik. Színházi események­kel foglalkozik Bori Imre ju­goszláviai szemléje. Érdeklődésre tarthat szá­mot Vekerdi László: Egyetem és kísérlet Pécsett c. inter­jújának befejező része, to­vábbá a „Történelmi figye­lő” sorozatban Kosáry Do­mokos: Az európai fejlődési modell és Magyarország c. esszéje. / Úti tarisznya Lenből szőtték-e vagy csalánból vallómra hajítva elkísért ez a tarisznya Ideje letanyáznom bontanom amit lekötöztem hadd frissüljek belőle előkerül az étek nem az őrlőfogaknak de átlényegülésül fa lengő koronáján füzike sisegése a meggyűrűzhetetlen S tárt ablakon keresztül tetők tekintetemben bukdácsolva le és föl két test egymásra lelve rázkódik összeforrva valami végtelen felé A mesebeli rendért még egyszer az iszákban varrásig kotorászva véres ujjhegyeket húzok ki csak belőle útravalóul ennyi 1 TAKÁCS ZSUZSA Átváltozás Rémülten ugrottam hátra, a küszöbbe szorulva sirt hangosan. Lábait eldúgta előlem, nem akarta, hogy lássam, járni tud. Be akart jönni a napsütött szobába, összemaszatolni a fényes felületeket, a szőnyeg dombjain sütkérezni, az izgatottságtól nyirkos volt a bőre, nézett a teste, akár a kérlelő szem, fői,akart menni az ablakkeretre, az üvegen akart állni, sose látta még fölülről a kertet, sötétet látott örökké és port evett. Visszalöktem az ajtót elhallgatott a sirás, hallottam, csúszik ütemesen küszöbtől küszöbig. Az összeláncoltsá? változatai részlet — A kancelláriai fővadász pa­rancsa szerint már elöl jártak a hajtők, hallatszott a köpök csaholása, egy szekérről dár­dákat dobáltak le, s ez máris nagy mészárlások lehetőségét ígérte, véres öldöklés pontosan kidolgozott és véghezvitt ko­reográfiáját, mikor is a hajtők szűkülő köre mint kivégzőfalra préseli rá az egymás mellett előremeredő sűrű dárdahegy- sorra az üldöző gyűrűből kitö­rő vadkanokat. Elgyönyörködte­tett a színek sistergése, a höl­gyek látszólag véletlen, ám igyekvő keringése egy testőr­tiszt vagy államtanácsos körül, mindeközben az inasok, ko- mornák, lovászok, fővadászok, sőt a rét túlsó szélén szaká­csok és szolgák hadának igye­kezete. Az egyik fővadász, né­mi kétséggel pillantva fodros fehér ingemre és fekete men­témre, vadászpuskát nyújtott felém. Láttam rajta, meglepi, hogy átveszem, ellenőrzőm, diófából készült fekete agyát többször végigsimítom. Már jóideje lépkedtem a ko­pár fák között, balról pillantot­tam meg a vadat. Széllel szem­ben haladtam, néhány másod­perc előnyhöz jutottam- Mikor egy halom tetejéről az imént visszanéztem, láttam a dombon túl, mögöttem rohanó kopókat, néhány nyúl után vetették ma­gukat, a hozzájuk csatlakozó agarakkal együtt többen vol­tak, mint a nyúlok. A hajtők el­kapták a kiugrásra kész kutyák nyakát, vagy tucatnyit maguk­hoz ölelve visszatartottak. Má­sok a vadaskert bokros részét kerítették, a behúzódó, megle­hetősen sovány őzeket, dám­vadakat riasztották. Az egyik őzzel, amelyiknek a lába sé­rült meg, a puskások közül ki­váló, tollaskalapos, arannyal vert bíborköntöst viselő férfi tőrével végzett, miközben a kö­pök máris szájukba kapva hoz­ták a nyulakat, következtek a jobbkéz élével, a két hátsó lá­bánál magasra emelt állat tarkójára mért ütések. Mindez látható volt még az imént, az is, hogy messze előttem, a va­daskert túlsó szélén ugyancsak felsor~koztak a hajtők, így te­hát, én mintha a mögöttem kavargó, a vadkan viszont mintha az előttem készülő vé­res hajcihőből menekült volna, egymásra találtunk. * Mire a lövés után megfor­dultam, már érkeztek a színes ruhákba öltözött legények, s anélkül, hogy megkérdezték volna, mire tart igényt a győz­tes, máris metszettek, vágtak, beleztek, hagyták folyni a vért, könyékig vájkálva a belső ré­szekben trancsíroztak, szétvá­logattak, cipekedtek a dombon át a tisztásra, melynek szélén üstök alatt tüzek égtek és nyársak forogtak. De ez távo­labb volt. Nem annyira mesz- szire, hogy ne láthattam volna, de elég távol ahhoz, hogy né­ma nyüzsgéssé fokozódjék le, és átszíneződve a képzeletem teremtette képekké, inkább va­lami évszázadokkal korábbi metszet ábrázolata szerinti éles vonásokkal meghúzott je­lenéssé rendeződött. Jólesett arra gondolni, hogy innen a sűrűn sorakozó, és ahogy bel­jebb hatoltam az erdőbe, egy­re vastagabb fatörzsek közül én mindent láthatok, miközben engem senki sem fedezhet már fel. Ha csak az a fiatalember nem, aki óvatos járással föl­tűnt az ösvényen, és bár két kezét dereka mögött összekul­csolva, fejét leszegve lépke­dett, mégis úgy tetszett, hogy a feszes tartás ellenére, ami ki tudja miért és hol ragadt rá annyira, hogy kóborlása köz­ben sem tudja elhagyni, azért élvezi a magányt, az erdőt, szabadságát. Pajkosan fiatalos volt az arca, bár már húsz- huszonkét éves lehetett, de rögtön ráncok futottak a hom­lokára, mikor észrevett, s ettől az amúgyis hosszúkás és fino­man metszett, arc még véko­nyabb lett, a gondterheltség mázát öltötte magára. El kel­lett ezen mosolyodnom, nem­csak azért, mert eszembe öt­lött, hogy én ugyan, bárki is, nem kívánom sétáját zavarni, sőt magam is azt keresem, amit bizonyára ő, a néhány- perces magányt, így hát még tíz gyors lépés, és köszöntéssel, főbiccentéssel vagy anélkül el­hagyjuk egymást. De azért is mosolyogtam, mert a fiatalem­ber arcán a gondterheltség szemmel láthatóan előírásra utalt, bekattanása volt vala­mely automatikának, ami mű­ködésbe lép, mikor pillantása bárkiével találkozik. Már mel­lém ért, megcsúszott. Elkaptam a karját, ő megkapaszkodott egy lehajló faágban, éppen csak érintette egyik térde a földet. Elnevette magát, én is, a nevetés olyan lett, mint egy elég hosszú párbeszéd. Letisz­togattuk a nadrágját, és úgy gondoltuk, végtére nem is ok nélkül, hogy nemcsak megis­merkedtünk, de közös munká­val együttesen máris elvégez­tünk valamit. Alaposan szemügyre vett, sokkal körültekintőbben, mint én őt, még mindig mosolygott, de tekintete elárulta, hogy pus­kám sem kerüli el figyelmét, bár azt is láttam rajta, hogv semmiképpen nem szeretné, ha valamiféle bizalmatlansá­gon kapnám rajta, amit két ember közül, akik az erdő mé­lyén összeakadnak, végtére joggal táplálhat a másik pus­kája láttán az, akinek a kö­penye alól kivillanó övén csak egy könnyű tőr függ. Figyel­meztetem, hogy vigyázzon, mert nem messze éppen az imént kellett egy vadkant lete­ríteni. Nem mondtam, hogy szerepem volt a kilövésben, úgy éreztem, még arról sem hallana szívesen, hogy a ke­zemben levő puskával tudok bánni. Közvetlenül felettünk megszólalt egy cinke. Szokat­lanul lágyan hallatott egy is­métlődő, rövid dallamegységet, s bár a szakadatlan éneklés­ben volt valami tébolyító, a lé­tezés ugyan önfeledt, ám ag­resszív bizonyítása, mégis úgy hallgattuk, mind a ketten, mint valami feszültséggel telített örömdalt, és nem kívántunk fegyverekről, vadakról, hajtők, befogottak kölcsönös veszélyle­hetőségéről társalogni. A fur­csa csak az volt, hogy ebben a mondhatni idilli állóképben, én túsát az avarba helyezve, csö­vénél átfogva fegyveremre tá­maszkodtam, ő a madarat ke­resve fölpillantott, langyos szél is érkezett éppen, igen, a meg­lepő az volt: anélkül, hogy egyetlen puskalövés vagy más hang eljutott volna hozzánk, mégis hallani véltem a vadá­szat minden dördülését, csat­togását, az általános kiálto­zásból kevert morajló szédüle­tét' Mintha megérezte volna ezt, a fiatalember némi fejcsó- válással és mosollyal, amibe a hiábavalóság feletti rezigná- ció keveredett, azt mondta, számára érthetetlen a vadá­szat, hiszen az időpont alkal­matlan, ilyenkor márciusban csak az lő vadra, akinek nincs más gondja, mint, hogy kipusz- títsa a vadaskert állományát. De a tekintete azt mutatta, hogy őt is meglepte amit mon­dott, főképpen az, hogy miért az én társaságomban kezdte foglalkoztatni ez a gondolat. Az volt az érzésem, hogy bár megnyugtatta annak kimondá­sa, amit felismert, sőt, úgy lát­tam, hogy most már elvonat­koztatva felismerését helytől, időtől, az foglalkoztatja, hogy amivel egyszer összetalálko­zunk, annak máskor is nekiüt­közhetünk, így hát nyitott kér­dés, hogy mit hoznak még majd az életében az ennél csekélyebb, vagy akár vigasz­talanabb hiábavalóságok, me­lyekkel számolnia kell, mégis mindebből a legmaradandóbb­nak azt érzi, hogy véletlen er­dei sétájának e perceiben al­kalmasnak mutatkozott nem­csak a számára bizonyára fon­tos és váratlan felismerésre, hanem arra is, hogy felismeré­sét rögtön megossza másokkal. Ezúttal velem. Hiszen mondha­tott volna annyi minden mást is. Sőt, kérdezhetett volna en­gem bármiről. Ennyit éreztem az ő érzéseiből, s ettől miköz­ben arra gondoltam, hogy ta­lán sohasem látom többé, a szívembe fogadtam, amiért az­zal, amit mondott, s amin még mindig töprengett, kifejezte, s persze nemcsak a vadászatot illetően, az én érzéseimet is. Megállt. Leszakított egy fa­ágat, tördelni kezdte. Elmé­lyedt ebben a cselekvésben. Azután újra elindultunk, és bár ő volt a fiatalabb, én mondtam ki előbb a búcsúszót, mert meg akartam változtatni az utamat. Álmodozva pillantott rám, de nem úgy, mint akinek nehéz kizökkennie egy hangulatból, inkább mintha egyszerűen az lepte volna meg, hogy egyál­talán megszólalok, és valami határozott igénybejelentéssel élek, mégha csak annyival is, hogy rátérek a keresztösvényre. Kivágott tölgyek közé értünk. Nemrégiben vághatták ki a törzseket. Csonkjaik fölmered­tek az avarból, az összegyűlt harmat befolyt a fejszecsapá­sok nyomán támadt vájatokba és a levelektől elszíneződve, rozsdás olvadással sűrűsödött össze- Mint aki valamivel sze­retné elérni, hogy a közelében maradjak, és úgy láttam, ez az igyekezet nem n^em szól, he­lyemben lehetett volna ott akárki, megkísérelte volna tár­saságában tartani, beszélni kezdett azután váratlanul és erőltetetten felnevetett, azt mondta, ne tartsak attól, hogy elcsatangol, tud ő magára vi­gyázni, közelebb lépett, szája rángatódzott az indulattól, na­gyon halkan azt mondta, ve­gyem tudomásul, elege van a besúgókból, takarodjak, s már méltóságteljes hangon hozzá­tette, ez parancs, nem tűr el­lentmondást. Bár igazán nem volt okom a derűre, újra elmosolyodtam. Magamon, amiért mindeddig nem ismertem fel. Talán ez kellett, csak ez a hang, hogy a bolyongásból, amelyben fák és madarak rokonságába ke­rültünk, olyan közeli kapcsolat­ba a térmészettel, mely már kivételes, így hát mindent szo­katlanná tett, talán ennyi kel­lett csak, hogy visszakerüljünk a megszokottba, vagyis felöl­tözzünk a ránk mért szerepek­be, ő legalábbis ezt tette. A Nádor állt előttem, aki, mivel bátyja a Császár a belga fron­ton volt, Budáról helyettesíté­sére Bécsbe érkezett, akivel, legtitkosabb reményeim szerint, meg kellett volna próbálnom a következő napokban találkozni. A megyei urak levelei, ame­lyeknek átadására ide utaztam, nem voltak nálam. Kívülről tud­tam ugyan a tartalmukat, de eszembe se jutott, hogy közös jelenlétünket a néma erdőben, valamiféle alkalomnak tekint­sem, hogy ehhez ki kellett vol­na nyilvánítanom azt, hogy fel­ismertem, amihez viszont nem volt semmi kedvem, valahogy ugyanis méltatlannak tekintet­tem, mert úgy éreztem, hogy a ráismerés megalázkodással jár a számomra, talán azért, mert tudomásul kell vennem iménti kiáltozását, a távozásra felszó­lító parancsot, amivel viszont végrehajtóvá fokozom le ma­gam, sőt akár még arra is al­kalmat adok, hogy kifakadását, amely szerint a rendőrfőnök emberének tekint, jogosnak te­kintsem. Most már hangosan nevettem. Persze, azért is, hogy megnyugtassam, de főképpen azért, mert arra gondoltam, végtére is, ha ennyire össze­cserélhető vagyok, hogy mi­közben nem egy ablakfüggöny mögül, nem egy utcasarokról kísérik figyelő tekintetek a lép­teimet, engem is ügynöknek tekinthetnek, méghozzá olyan feladattal rendelkező ügynök­nek, aki éppen annak a nyo­mában jár, aki ha kívánná, akár egyetlen parancsával az egész hálózatot befolyásolhat­ná, nos, ha itt tarthatunk, ak­kor igazán megvan minden okom a derültségre. Bizony, bolond lennék a ráismerés sze­repét elfogadni, hogy most vagy később, +ia a közelébe kerülök, magyarázkodásra kényszerüljek. A legkínosabb nem is az lenne, hogy bizonyí­tanom kellene, ami bizonyítás­ra igazán nem szorul, hanem éppen annak utólagos beis­merése, hogy tehát én persze .tudtam, kivel töltöm az erdő mélyén azokat a perceket, s így azt is tudtam, hogy miért húzódik a magányba, miféle megfigyelőket lát még a ma­gamfajta bolyongókban is a fia­talember, aki most, hogy nevetve legyintek, némi zavarral pillant rám, miközben karonfogom és azt ajánlom neki, hogy ha vala­melyik környékbeli kastély rá­érő lakója, akkor érdemes út­ját' otthona felé fordítania, mert lám, közeledik kétoldalról a hajtők csoportja, s ha nem ügyelünk, a végén még kettőn­ket ugrasztanak puskacső elé. HÉTVÉGE 9.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents