Dunántúli Napló, 1984. szeptember (41. évfolyam, 240-269. szám)

1984-09-22 / 261. szám

Meghalt a Király... A Hold fénye nyiladékot' ha­sít még a gyorsan toluló felhők fekete frontjába, de már tud­juk: vége az éjszaka varázsá­nak. Az ezüst köpenybe vont mezők, szemben, a szójatábla szélén ágaskodó néhány feke­te fa, a tőlünk 300—400 mé­terre lévő magasles, a köze­lünkben gyanútlanul bóklászó őzbak, s távolabb, a dombok horizontján mozgolódó szarva­sok elsüllyednek az éj sötétjé­ben. Tessék-lássék még sze­münkhöz illesztjük a távcsövet, még belehallgatunk a zizegő csendbe, de mozdulatainkban már benne van: mindjárt szól az öreg. Mondja is, másodper­ceken belül: — így ennek nincs értelme. Ma nem jön a bika ... A hajnal közeledte felbosz- szantotta a szelet. Surranó hi­deget tuszkol a vadászzekék, pulóverek alá, rohantában fordulva megtépázza a fákat, összemossa a zajokat, hallani a sötétben, ahogy az erdő szélének ütközik. Fél ötkor gépkocsi fényszórója pattint­ja ketté a szurokfeketeséget: Gondos Gyula megyei főva­dász pontos. Meghallgatja a többieket, de főleg az idő­sebb Czárt Ferenccel konzul­tál: ki kivel, merre menjen, mi­lyen bika várható a Pécsi Dó­zsa Vadásztársaság területének azon a részén. Jómagam — az ifjabb Czárttal együtt — vele me­gyek. Gondos Gyula nem is hoz puskát, csak távcsövet akaszt a nyakába, kezébe fogja szür­kemarha szarvából készített bőgőkürtjét — jókora szerszám, öblös hangja van, ha néhol a messzeségből valaki ráneszel, nem egykönnyen dönti el: mér­ges, öreg bika „hőzöng-e” vagy a fővadász. Ez a nap — legalábbis hármunk közül — Czárt Ferié: ha olyan lesz a szemünk elé kerülő szarvas­bika, lőheti. Ekkora területen — csaknem 20 000 hektáron vadgazdálko­dik a társulat —, ahol lapos mezők, merész ívelésű dom­bok, mély szakadékok, halk szavú patakok, öreg erdők, tá- pászkodó irtások, sötét hordó­sok, napszítta tisztások váltják egymást —, szét lehet szóród­ni. Szerteszéjjel járnak a szarvasok is. Éppen pirkad, amikor az elsőket — egy jóko­ra, fiatal fákkal, cserjékkel sűrűn benőtt katlanba hajló mező szélén felfedezzük. Lehet­nek tőlünk légvonalban 5—600 méterre is. Észre sem vettem volna ballagó vonulásukat, ha meg: előttünk 2—300 méterre, tőlünk riadva, gyors futással, rugalmas könnyedséggel hagy faképnél bennünket. Bosszan­kodik a fővadász: — De szép állat volt: pom­pás ... Az agancsa szárát jól megfigyeltem: vastag volt, ugyancsak vastag, szép a ko­rona ... A horgászok jutnak eszem­be: mindegyik hal, amelyik el­megy a horogról: hatalmas volt. De Gondos Gyulának biztos a szeme. így hát magam is sajnálkozva nézek a szarvas utón. E pillanatban megérzek valamit abból: milyen a vadá­szat izgalma. Hosszú-hosszú gyaloglás után még egy bika kerül elénk. Egy meredek irtás felső részén ácsorog, valamiért morcos le­het, vagy tán álmos, mert agancsával szórja az avart, sértődötten lefekszik, feje lát­szik csak, felénk fordul, táv­csővel büszke tartása, okos szemei tisztán kivehetőek. Gon­dos Gyula halkan adja ki az utasítást: — Szép selejtbika, lőheted. Nyugodtan célozz, támaszd, a puskát a vállamra! Felállí­tom ... Czárt Feri arca merő izga­lom. A fővadász belebőg a kürtjébe, kicsit óvatosan — ne higyje a másik, hogy ijesztően erős bika „vagyunk” —, kicsit hergelőn, hogy azért felvegye a kesztyűt... A bika unottan visszaszól, négy-öt másodperc múlva azonban feláll. Meg­csap a dörrenés szele, fölébe mehetett a golyó, mert felénk lódul a hatalmas állat. Egy­két szökkenéssel eltűnik, ág sem roppan a nyomában. Visszamegyünk a vadászház­ba. Valósággal kitolulnak az aj­tón a többiek. Eqy óra van, éjfél után. Már a többiek is visszaértek a va­dászházba, rotyog a gáztűz­helyen az üreginyúl-pörkölt, csendes bugyogással telnek a decis poharak. Egymásnak egészséget kívánni: lehet, de valamire inni: nem. Hallgattak a puskák, pedig — bosszan­kodik is Török Laci, hogy nem tudott sehova se ülni! — majd minden magaslesen, a fűré­szeltem a bozótoson, meg a többin is, órák teltek el tü­relmes várakozással. A Király azonban ma este a szokottnál is csendesebb volt. Itt-ott — távolból, mint egy kikötőből elmenő hajó zengő kürtje, messzeségbe vesző hangon — megszólalt, néha felelt is egyik bika a másiknak, sza­vukban se harag, se győzelem nem volt, csak — mintha a vadásznaotár szarvasbőgést jelző terminusait nem akarnák cserben hagyni — lelkesedés nélkül bőgtek egyet-kettőt. Pedig az ifjabb Czárt ugyan­csak mondja: — Ott volt előttem, kettő is . . . De nem tudtam, melyik az, amit vártam. A sötét­ben nem láttam iái az agancsát. Mire eldöntöttem volna: na, mégis ez az a ti- zennégyes, már elkéstem ... — Elvicik-vacakoltad... — dörmögi valaki a sötét sarok­ban. Gyertyafény imbolyog az asztalon, fénye a boroskancsón át tört aranyként csorog a szemembe. Persze, hogy meg­indulnak ilyenkor a mesék! Nagy bikákról, csodálatos lö­vésekről, hatalmas, villogó fo­gú kanokról, surranó szalon­kákról, különös bakokról, iz­galmakról és vidám percekről — a vadászat művészetéről. A zsongásba beköszönt a fél kettő, menjünk, mondja, valaki, aludni. Ébresztő négy óra után. Talán majd a haj­nal manóval hozza a vadász- szerencsét is.. . Gondos Gyula nem pisszent, lépésünk közben merevítve szo­borrá bennünket. Czárt Ferivel taglalják, szemük előtt a táv­csővel: milyen a bika. Leereszkedünk a katlanba. Ott is mozog valami, ismét elő­kerülnek a távcsövek, halk a beszéd, de megint csak tovább kell mennünk. Czárt Ferenc is észrevesz egyet a szemközti oldalban. Csak a bika szür­ke teste látszik — Uramisten, mekkora, mondom magamban, rémülten kapva el szemem elől a távcsövet —, de Gondos Gyula higgadtan mond ítéle­tet: — Gyerekbika, még élnie keli:.. Otthagyjuk a katlant, nem spk út után, messze, egy ha­talmas völgy túlsó oldalában lévő mezőn két-három szarvas mozog. Gondos Gyula izga­lomba jön: — Na most aztán lépjünk ám ki! Ezek átvágnak a me­zőn, a völgyben lévő birkale­gelőre érve elébük kerülünk, onnan majd alaposabban szemügyre vesszük őket... A szarvasok tényleg arra jöttek, de csak a bikát láttuk — Akkora bikát, lőtt a Török Laci! Páratlan tizenhatos!! — és nevetnek. — Ne handabandázzatok ... — Itt fekszik, alig két kilo­méterre. Fél nyolckor esett. Benneteket vártunk, meg le­het nézni. össze-vissza repkednek a kérdések, a beszámoló részle­tei, megjegyzések, vidám kur- jantások, óvatos becslések, a lehiggadást segítő ellenérvek. Megyünk a bikához. Fiatal, sű­rű erdőben esett el, vére nyoma hatvan méteren át per­gett a szenvtelen avarra, büsz­ke feje egy fatörzshöz kókadt, szemében tört fények fátyola kéklik. Úgy fekszik halálában, teheneitől, az erdő szép életé­től, a szerelem dalától, a haj­nal páráitól, messze elhagyva, mint egy régi temető földre roskadt márványemléke. — Meghalt a Király... — keresem az arcot, aki ezt mondhatta, de egyforma a szomorúság erre a néhány pillanaíra. túl a töret átadá­sán, amikor már megnyugodott és még nem oezsgett fel új­ra a vadószöröm. Meghalt a Király. Mészáros Attila A műkincsrablás világjelenség Wellington herceg portréja A műkincsrablás az utóbbi évtizedekben világjelenség — az Interpool évi 3 milliárd dollárra becsüli a művészeti javak ille­gális forgalmát - és évezredes a története. A nagy rablások krónikáját írta meg két - Pécs­ről elszármazott — újságíró kol­légánk: Mécs G. László és Da­lia László. A közeli jövőben megjelenő könyvből közlünk részletet. * Nem keltett különösebb iz­galmat a Sotheby 1961. július 14-i londoni aukcióján, hogy Goya egyik kevésbé ismert festménye, Wellington herceg portréja 140 000 fontért talált gazdára. Charles Wrightsman, a Texas Oil egykori elnöke vá­sárolta meg. A másnapi angol lapok tudósításai azonban fel­borzolták a szigetország kedé­lyét. Az angol polgárok nem­zeti hősük portréjának elvesz­tését siratták, s beadványok­ban követelték a kormánytól, hogy tiltsa meg a festmény kül­földre szállítását. A Nemzeti Galéria hajtott volna a Goya- festmény megvásárlására, de az aukciós árat képtelen volt megfizetni. Ekkor jelentkezett a Wolfson magánalapítvány és felajánlott 100 000 fontot. A képviselők pedig kijárták a pénzügyminiszternél, hogy 40 000 fontot utaljon át a költ­ségvetésből. Az amerikai mű- gyűtjő lemondott a képről. Naqy-Britannio ünnepelt. A Nemzeti Galéria fogadó­csarnokában állították ki a festményt, s naponta ezrek za­rándokoltok el. hogy a herceg szigorú tekintetét láthassák. Ti­zennyolc nap után azonban vége szakadt a búcsújárásnak. A kép ugyanis eltűnt. A galéria o világ egyik leg­jobban őrzött múzeuma, hiszen a hagyományos biztonsági be­rendezések mellett egy drága fotocellás rendszert is kiépítet­tek. Az egyik felügyelő 19.40- kor körsétára indult, s útján mindent rendben talált. Akkor még a Goya-kép is o helyén volt. Három órával később vi­szont az egyik őr felfedezte, hoqy az állvány üres. Ekkor már az előző váltás eltávozott, így nem gyanakodtak rögtön lopásra. Úgy vélték, hogy a restaurátor vagy egy múzeumi tisztviselő vitte el. Az éjszakai szolgálat őrmestere minden­esetre jelentette. Hamarosan kiderült, hogy a világhírű kép tolvajkézre került. Értesítették a Scotland Yardot. A Yard legjobb specialistáit küldte a helyszínre, s még éj­szaka átvizsgálták a múzeum százötven helyiségét és kikér­dezték a személyzetet. Utasí­tották a határállomásokat és vámhivatalokat, hogy minden nagyobb csomagot tüzetesen vizsgáljanak át. Tíz nap múlva a londoni Reuter-hírügynökségnek névte­len levelet kézbesített a pos­tás. A levélíró ceruzával raj­zolta a nyomtatott betűket, amelyek tudatták az érdekel­tekkel hogy a kép a birtokuk­ban van. és cserébe 140 000 fontot kérnek. A tolvajok a festmény hátulján levő feljegy­zésekkel igazolták magukat. A levél szerint a festmény „elte­kintve néhány karcolástól)) sér­tetlen. A tolvajok büntetlensé­get követeltek, s a tekintélyes összeg átadását, amit jóté­kony célra szántak. A Yard szakemberei meglepődtek, hogy a levélíró nem fenyege­tőzött a festmény megsemmi­sítésével, ami pedig bevált fogásai a műkincsrablóknak. A jótékonysági indok is különös volt. A nyomozók egyetlen tám­pontot sem találtak. Kikérdez­ték ugyan a műkereskedőket, hogy ki érdeklődött a festmény után, de ez a kísérletük is hasztalan volt. A Scotland Yard vezetői végül úgy dön­töttek, hogy díjat tűznek ki a nyomravezetőnek ám ennek se volt foganatja. 1962. július 3-án viszont megérkezett a tol­vajok levele. „Két héten belül követeljük a büntetlenségről szóló garanciát. Különben a jó ég tudja mi történik a Goyá­val. Nem vagyok őrült, de a képet most az excentrikus só­gorom őrzi." A Yardnál aprólékosan meg­vizsgálták a nagybetűkkel írt levelet, de semmi újat nem tudtak meg. Ismét várniuk kel­lett. Több mint eav esztendőt. 1963. december 30-án a Te- learaph-hí ügynökséghez küld­ték leveleiket a tolvajok, s egy nyilvános átadási ünnepséget javasoltak, amit a sajtó is meg­örökíthetne. A kegyes tolvajok természetesen maszkírozva je­lennének meg, s utána szabad elvonulásban lenne részük. Ha a lapok ezerpéldányonként öt shillinget fizetnének, máris meqlenne a váltságdíj. A Yard vezetői még mindig türelme­sek voltak, s nem válaszoltak. A Telegraph-hirügynökség cí­mére 1965. március 15-én újabb levél érkezett. A feladó szerint az utolsó. „Névtelenül visszaadom a képet, ha elfogadják a követ­kező tervet. Magánkiállításon, ötshillinges belépődíjért mu­tassák be a képet egy hóna­pon át, s azután visszaadhat­ják a múzeumnak. A portré mellé tegyenek egy perselyt, amelybe a derék emberek be­dobhatják adományaikat. . . Miután a vállalkozás jótékony- sági, a bevételt minden levo­nás nélkül egy később megje­lölendő helyre kell tenni ... S ezzel az ügynek véget kell vet­ni. Ne legyen nyomozás, hogy mennrób^liák kideríteni a tol­vaj személyét.” A rendőrök a levelet átad­ták a pszichiátereknek, akik az említett szakaszt elemezve úgy vélték, hogy a tolvaj intelli­gens, dús képzelettel megál­dott ember: s most már bűn­tudatot érez. Ha jól irányítják, majd önként visszaadja a ké­pet, de ha elvétik, még az is meatörténhet, hogv ígérete el­lenére megsemmisíti. Ám sen­ki sem tudta mit kéne tenni, hogy a tolvajt jobb belátásra bírják. És aztán, ahogy a mű­kincsrablásoknál oly gyakran, egy lap megoldotta a rejtélyt. A Daily Mirror kérte a tol­vajt, hoav küldje el a képet a lap címére vagy rejtse el bár­hol az országban és aztán tá­jékoztassa a főszerkesztőt. A szerkesztők megígérték, hogy kibérelnek majd egy termet, és eqv hónapig kiállítják a Goya- festményt. A bevételt pediq át­adják a rabló által megjelölt jótékonysági intézménynek. Há­rom nap múlva a főszerkesztő megkapta a tolvaj üzenetét. Elfogadta az ötletet, s egyet­len kikötése volt, hogy leg­alább harmincezer fontot gyűjtsenek be a kiállításon. A Daily Mirror válaszában táv- iratszerűen közölte: „A levelet megkaptuk és megfontoltuk." Egy hónapia nem történt sem­mi. Majd május 21-én egy ru­határi jegy érkezett az újság címére. A birminghami New Street pályaudvarra másnap délután már John Morrison felüqyelő fáradt el, s kifizette a hét shilling illetéket. „Vigyá­zat. Törékeny.” Ez állt a cso­magon, s amikor a felügyelő végre kibontotta, Wellington herceq képmását tartotta a ke­zében. A világhírű festmény két hetet töltött bőröndök és hátizsákok cseppet sem fel­emelő társaságában, s pozdor- jalemezek óvták a sérülések el­len. A Nemzeti Galériában ha­marosan megállapították, hogy a kép eredeti és fölöttébb jó állapotban került elő. A díszes keretnek azonban lába leélt A tolvaj levélben ítélte el a Daily Mirror főszerkesztőjét, mert visszaélt a bizalmával. „Goya kiegészítő közlemény. Mi naqyon sportosan vittük el a Goyát ön viszont főszer­kesztő úr, egy be nem váltott ígéret segedelmével csórta el.” A levélíró nem tudhatta, hogy a Daily Mirror kérte a Nemzeti Galériát: állítsák ki a herceget. A múzeum vezetői viszont hallani sem akartak a jótékonysági tárlatról. A lap sajnálkozott és azt ajánlotta a tolvajnak, hogy tűnjön el a színről. Ám a tolvaj ismét meg­lepte a közönséget, s egy vá­ratlan húzással megjelent a színen, önként jelentkezett a rendőrségen. A Scotland Yardra 1965. jú­lius 19-én besétált eqy 61 éves állástalan teherautósofőr és közölte az ügyeletes tiszttel, hogy feladja magát a Goya- kép ellopásáért. Bolondos öregúrnak nézték és egy sza­vát sem hitték. Sportos fiatal­embert vártak, s nem egy szemüveges, ábrándos tekinte­tű 120 kilós bácsit. Ám a New- castle-ba való Kempton Bun- ton nem hagyta magát lebe­szélni, s türelmesen magya- rázqatta o lopás mozzanatait. Még a jegyzettömböt is meg­mutatta. ahonnan levelei pa­pírját tépte ki. S hogy végképp meqqyőzze a rendőrséget jó­indulatáról, átadta előre leírt vallomását. Bunton autóstoppal London­ba utazott. Körülnézett a galé­riában, majd másnap vissza­tért. A londoni ócskapiacon vásárolt eqy aranygombos hi- vatalsegédi kabátot, hogy leg­alább távolról múzeumi őrnek véljék. Bunton nem maradt éjsza­kára a múzeumban, ahogy art a nyomozók feltételezték, s nem is éjfélkor ragadta meg c képet. Hajnali négy óráig kuk­solt egy lopott kocsiban a mú­zeum mögött, majd egy kötél­lel és egy játékpisztollyal fel­húzta magát a kerítés falára. Megkereste az udvart, ahol az építőanyagokat raktározták és a W. C.-ablak alá bújt. Vár­na kellett, hiszen égett a vil­lany. Az ablakhoz támasztotta az udvaron talált létrát. Óva­tosságból még várt félórát. Az­tán elindult felfelé és keserve­sen átpréselte magát a kes­keny ablakon. Görnyedten járt, hoqy ne ütközzön a fotocel­lákba. Az őrök teáztak vagy aludtak. Senkivel sem talál­kozott. s máris a haliban ta­lálta magát. Leszedte a képet, majd gvorsan visszatért a mos­dóba. Egv madzagot kötött a portréra és leeresztette az ab­lakon. Kissé nehézkesen, de követte Wellington herceqét. Virradatkor jutott át a külső falon. Pedáns ember volt. Az elkötött kocsit is uqyanoda ve­zette vissza, ahonnan elhozta. Egyetlen nyomot sem ha­gyott ... HÉTVÉGE 7. Ilmenit Fejér megyében Ritka „kincsre” akadt Fejér megyében a Csepel Művek Fémművének móri elektróda­gyára. Negyven százaléknál is több titándioxidot tartalmazó ilmenitet találtak a gyártó alig tíz kilométerre lévő fehérvár­csurgói kvarchomokbányában. Ezt a hegesztőpálca készítésé­hez nélkülözhetetlen anyagot eddig Indiából importáltuk. Az elektródagyár szakemberei —- az Országos Érc- és Ásvány­bánya Vállalatai együttműköd­ve — eddig egy tonna elektró­da készítéséhez elegendő ilme­nitet bányásztak. A próbagyár­tás során bebizonyosodott, hogy az indiai ilmenittel sok te­kintetben megegyező minősé­gű hazai anyag tökéletesen megfelel bizonyos elektróda­fajták gyártási követelményei­nek. A móri elektródagyár évente 400 tonna fehérvárcsurgói ilme­nitet tudna felhasználni. Szak­emberek számításai szerint a ritka ásványi anyag kinyerésé­hez szükséges berendezések költsége két év alatt megtérül. \

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents