Dunántúli Napló, 1984. júlis (41. évfolyam, 179-209. szám)
1984-07-10 / 188. szám
Dunántúlt napló 1984. július 10., kedd i— Pécsiek a városért —< Pécsről sok szó esik az országban. Sokat beszélnek az emberek azokról a dolgokról, amelyek Péccsel vannak kapcsolatban. Számos város példaképet lát benne, a saját jövőjét keresi abban, ami itt már a város múltja. Szeretnének hozzá hasonlók lenni... Tüskés Tibor Egyesületünk fotópályázatot hirdetett Pécs felszabadulásának a 40. évfordulója tiszteletére „Az ismeretlen Pécs" címmel. A kiírásban arról is szó volt, hogy a beérkezett pályaművek közül havonta egyet-egyet a Dunántúli Naplóban is bemutatunk. Első alkalommal Tóth Károdnak, a Mecseki Fotóklub tagjának a pályázatra beküldött kollekciójából adunk közre egy felvételt, amely a püspöki palota faragott kapujának egy részletét ábrázolja. Városszépítő egyesületek konferenciája Kazincbarcikán Pénteken és szombaton rendezték meg Kazincbarcikán a városszépítő és városvédő egyesületek III. országos 'konferenciáját, amelyen a pécsi egyesületet Felcser László, a várostörténeti és műemléki szakosztály elnöke és Hajós Imréné, a természet- és környezetvédelmi szakosztály titkára képviselte. A konferencia keretében avatták fel azt az emlékparkot, amelyhez a fákat a társegyesületek küldték a borsodi városba, s ez alkalommal leplezte le Barna Gábor, a Magyar Urbanisztikai Társaság főtitkára a korábban Kazincbarcikának adományozott Hild-érem emlékművét. A konferencián az országban működő 27 egyesület képviseltette magát és sok olyan város is elküldte megfigyelőit, ahol még 'nem működik egyesület. A városiháza dísztermében Takács István kazincbarcikai tanácselnök köszöntötte a megjelenteket, majd dr. Dalányi László, az ÉVM építészeti és településfejlesztési főosztályának a vezetője mondott vitaindító előadást, amelyben a városok fejlesztési terveivel, azok társadalmi bírálatának, ellenőrzésének a szükségességéről beszélt, s hangoztatta, hogy a társadalom véleményének már koncepciók kialakításánál hangot kell kapnia, s ebben nagy szerepük lehet a városszépítő egyesületeknek. Foglalkozott a hazai építészetben tapasztalható posztmodern törekvésekkel, amelyeknek az a céljuk, hogy az iparosított építészetet emberszabásúbbá tegyék. Ez azonban felveti a szakipari szakmunkásképzés gondját: az igényesebb, nem iparosított munkákra mind kevesebb az értő szakmunkás, a hiányszakmákban tehát sürgősen meg kell teremteni a képzés feltételeit. A kétnapos konferencián csaknem minden egyesület képviselője felszólalt, s elmondták: általában mindenütt segítik az egyesületek munkáját, eredményes társadalmi munkaakciókat kezdeményeznek és hajtanak végre, s ebben mindenkor számíthatnak a vállalatok, intézmények, dolgozó kollektívák aktív közreműködésére. Közös gondként vetődött fel, hogy legtöbb egyesületnél megoldatlan az elhelyezés: nem rendelkeznék önálló, klubszerű helyiséggel, ez pedig nehezíti az egyesületi munkát, a tagsággal való kapcsolat- tartást. Szakosztályaink életéből Az építészeti-városrendezési szakosztály közelmúltbeli sikeres akciójának tekinthetjük a Xavér templom körüli tér állapotának a javításgt. A lakosságtól több bejelentés érkezett a szakosztályhoz, hogy megoldatlan a tér közvilágítása. A szakosztály kérésére a DÉDASZ soron kívül és rövid idő alatt kijavította a meghibásodott kábelt és üzembe helyezte a térvilágítást. A lakosság nevében ezúton is megköszöni a szakosztály a gyors intézkedést A közvéleménynek ad hangot a szakosztály azzal is, hogy szorgalmazza a régi utcanevek, helynevek védelmét. Javasolni fogja, hogy egyes — településtörténeti szempontból jelentős — városrészekben, mint^pl. Patacs, Rácváros, ürög, stb. az utcanévtáblával együtt a városrész nevét is tüntessék fel annak érdekében, hogy fennmaradjanak a tudatunkban ezek a nevek. A szakosztály szívesen fogadja a lakosság gondolatait. hogy milyen módon lehet még szemléltetni és megörökíteni a régi hely- és utcaneyeket. * A természet- és környezet- védelmi szakosztály június 18-i előadói ülésén Pécs környezet- védelmi helyzetét tekintették át, Bunyevácz József szakosztályelnök, a DTV környezetvédelmi szakosztályvezetője ismertette a város készülő általános rendezési terve kapcsán kidolgozott környezet- és természetvédelmi munkarészeket. A több éve folyó tervező- munka keretében a város és városkörnyék területén végzett vizsgálatok során elemezték a környezeti megfontolások alapján védett, vagy védelemre érdemes területrészeket, objektumokat, a környezetterhelő forrásokat és a terhelések jellegét, továbbá a környezetterhelő folyamatokat, jelenségeket. Az előadás áttekintést adott a problémák sokaságara, s ezek egymással összefüggő rendszerére. Átkelés a Dnyeperen Egy felderítő visszaemlékezései N egyven évvel ezelőtt egy borús októberi napon a 46. hadsereg előrevetett egységei és az alárendeltségébe tartozó Ka- tyusa ezredünk az ellenség visszavonuló egységeit üldözve kijutott a Dnyeperhez. A szovjet csapatok feladata az volt, hogy a víziakadályt menetből leküzdve megakadályozza, hogy az ellenség a folyó jobb partján megvesse lábát. A hatalmas folyó hullámai „hadi trófeákat” — széttört csónakokat, a katonai felszerelés egyes darabjait, deszkákat, törmelékeket — sodortak. Szemerkélt az eső. Köröskörül baljóslatú csend. A túlparton lévő hitleristák teljes biztonságban érezték magukat. Számításaik szerint megbízhatóan védte őket a szovjet hadseregtől a hírhedt „keleti hullám". Ezekben a napokban ezredünk 1. osztályának én voltam a felderítők főnöke. Mivel a felderítő alegységek közül a miénk volt a legharcképesebb, mi kaptuk azt a feladatot, hogy jussunk át a jobb partra, gyűjt- sünk adatokat az ellenség elhelyezkedéséről, határozzuk meg katyusáink tüzének célpontjait. Miután a feladatot megkaptuk, tevékenykedni kezdtünk. Mindenekelőtt azt kellett megoldani, hogy hogyan jussunk ót a folyón. A pontonos egységek még nem érkeztek meg,, ezért a feladatot helyi eszközökkel kellett megoldanunk, vagyis mindenkinek úgy kellett átjutni a folyón, ahogy tudott. Most jól jöttek a folyó „ajándékai”. Mintegy 200 méternyire attól a helytől, ahol az átkelést terveztük, a parti bokrok között sikerült felfedeznünk egy partra vetett német csónakot. Sátorlapokkal betömtük a csónakon lévő lékeket, kívülről deszkával megerősítettük, és útnak indultunk. Sötét éjszaka volt, esett az eső. Ez azonban egyáltalán nem keserített el bennünket. Éppen nekünk való idő volt. A folyó gyors sodrása vitte csónakunkat, ám ezt előre figyelembe vettük, így épp ott értünk partot, ahová terveztük, egy kicsiny falu, Szusinovka alatt. Egyelőre minden rendben ment. Valószinűleg azért, mert a hitleristák nem számítottak a szovjet csapatok ilyen gyors megjelenésére a jobb parton. Egységünk különben is az elsők között jutott ki a Dnyeperhez a frontnak ezen a szakaszán. Egyetlen lövés nélkül haladtunk tovább a szusinovkai veteményeskertekben, majd egy üres pincéből gondosan megfigyelve a helységet, megállapítottuk, hogy a faluban egyetlen helyi lakos sem maradt. Felállítottuk rádióállomásunkat, összesen nyolcán voltunk. Két rádiós, öt felderítő és én. Amíg a rádiósok jelentették, hogy a feladat első részét sikerrel teljesítettük, a felderítők Viktor Duskin tizedessel az élen megfigyelés alatt tartották a falu egyetlen utcáját. Továbbra is mindenütt halálos csend. Hirtelen két német őr tűnt fel. Elsétáltak a lélegzetüket visszafojtó felderitők mellett. Miután meggyőződtünk, hogy senki sem követi őket, az egyiket szuronnyal elnémítottuk, a másikat bekötözött szájjal figyelőpontunkra vittük. Megtudtuk tőle, hogy a németek védelmi vonala a Dnyepropetrovszk—Pjatyihatka vasútvonal mentén húzódik. A faluban csupán egy előrevetett őrs volt. Mintegy szakasznyi katona egy tiszttel az élen. Az ellenség az iskolában, a falu egyetlen emeletes épületében szállásolta el magát. Megtanácskoztuk a dolgot, és úgy döntöttünk, hogy fogságba ejtjük a tisztet. Azt reméltük, tőle sok hasznosat tudhatunk meg. Ez alkalommal azonban nem volt szerencsénk. A kialakult harcban, amikor az iskolára gránátokat dobtunk, a fasiszta parancsnok elesett. Az életben maradt németek futásban kerestek menedéket a környező kukoricatáblákon, üldözni kezdtük őket, és már csak azt vettük észre, hogy virrad. Mit tehettünk? Egy csónakkal a németek szemeláttára értelmetlen dolog lett volna megkísérelni a visszatérést a folyó másik párjára. Azonnal megsemmisítettek volna bennünket. Egyetlen kiútunk maradt: védelmi állást elfoglalni. A lövészárkokban maradt minden használható fegyvert összeszedtünk, majd várni kezdtünk. A bal partról tüzérségi támogatást ígértek. Nem fogom elmesélni az ütközet minden részletét. A sötétség beálltáig tartottuk magunkat. Ez elsősorban azért sikerült, mert a fasiszták sokáig nem tudták pontosan felmérni, milyen erők keltek át a jobb partra. Természetesen az is segített, hogy sok automatafegyvert, közöttük több géppuskát is sikerült zsákmányolnunk, amikor az iskolát elfoglaltuk. Katonaéletemnek talán ez volt a legnehezebb napja. Nem azért, mintha kerestük volna a veszélyt. Egyszerűen nem volt más választásunk. Tudtuk, hogy vagy helytállunk, vagy elpusztulunk. Ilyen helyzetben mindegyikünk minden tőle telhetőt megtett. Külön szeretném megemlíteni Viktor Duskin tizedest, hűséges segítőtársamat, akivel az egész háborút együtt harcoltuk végig. A keménykötésű, alacsony termetű szibériai katona valahogy a szibériai cédrusra emlékeztetett, melynek gyökerei mélyen a földben vannak. Viktor is ugyanilyen volt. Nagy volt a keze, kissé szögletes a feje. Első pillantásra ügyetlenül mozgó férfinak tetszett. A valóságban csodálatosan mozgékony, fizikailag erős és bátor katona volt. Az iskola ablakába három géppuskát állított fel, egyiktől a másikhoz futott, így a fasiszták azt gondolták, hogy a szovjet csapatok jelentős nagyságú alegysége szállt partra. Eleinte óvatosak voltak. Amikor a turpisságra rájöttek, már késő volt. Megkíséreltek bennünket elvágni a folyótól, majd arcból támadtak, hogy visszaszorítsanak a vízbe, ám semmi sem segített. A sötétség beálltakor segítségünkre sietett a gyalogság. Igaz, hogy csak egyetlen zászlóalj tudott átkelni a folyón. A katonák kissé még ki is szélesítették hídfőállásunkat. Csoportunk a hídfőállás bal szárnyán, egy magaslaton, Aula falu irányában foglalt el tüzelőállást. Mint másnap bebizonyosodott, a magaslatról nagyszerűen lehetett irányítani a katyusák tüzét. A következő nap sem volt kevésbé forró. A hitleristák nagy erőket vetettek be a hidfőállás felszámolása érdekében. Az elNEGYVEN ESZTENDEJE 1 * 19* 19* \A (5 lenséges légierő és tüzérség hosszan támadta ezt a kis földdarabot. Úgy tűnt, hogy közülünk senki sem marad életben. Amikor azonban a németek rohamra indultak, a zászlóalj állásai megélénkültek. Egy éjszaka alatt a katonák jól beásták magukat. Tüzérségünk katyu- sákkal és ágyúkkal is lőni kezdte az ellenséget. Az első rohamot könnyen visszavertük. Ez azonban csak a kezdetet jelentette. Egyik roham követte a másikat. Feltűntek az ellenség önjáró lövegei. Tüzérségünk teljes erőből tevékenykedett. A szovjet hadvezetés elhatározta, hogy erősítést küld, ám a fasisztáknak eközben sikerült jelentős mértékben visszaszorítani a zászlóaljat. A magaslat, ahol mi voltunk, a peremvonalba került. Már gránátokkal küzdöttünk. Eljött a pillanat, amikor lényegében el kellett dőlnie a hídfőállásért folyó harcnak, és több száz ember sorsának. Katyusáink csak addig tudtak tüzelni, amíg a jobb partról megkapták a lőelemeket. A bban a pillanatban, amikor az ellenség gyakorlatilag már elfoglalta a magaslatot, és a zászlóalj maradványának hátá- -ba tudott kerülni, elszántuk magunkat a végső megoldásra. A magaslat koordinátáit adtuk meg a tüzéreknek. Eltelt egy perc, kettő. Azután ... mintha minden tótágast állt volna. Közel négyszáz, két- méter hosszú akna csaknem egyidőben zúdult a magaslatra. Köröskörül mindenütt robbanások zaja hallatszott. A fasiszták pánikszerűen menekültek. Csoportunkból hárman maradtunk életben. Viktor Duskint erős légnyomás érte. Ám ezalatt az idő alatt megérkezett az erősítés. A harc tovább folytatódott, de a hídfő már a kezünkön maradt. Nyikolaj Zabelkin (APN) A Józsel-hegy barlangja Páratlan kristályképződmények Valaha tó vize állt itt — ma kristálylemezek borítják a padlót Budapest fürdőváros — hirdetik mindenfelé a vendégcsa- logotó prospektusok. Ez igaz, óm szépséges metroplisunk nemcsak gyógyító és üdítő vizeiről híres, hanem arról is, hogy több kilométernyi hosszú barlangok egész sora húzódik meg felszíne alatt. Sehol a világon nincs még egy akkora település, ahol ennyi üreg kínálna érdekes látnivolót oz aláereszkedő kíváncsiaknak! A Gellérthegy régebbi neve így hangzott: Mons Pestienais, azaz Pest-hegy. S mivel a bol- gár-szláv Pest szó barlangot jelent, a Duna partján emelkedő sziklatömeg titulusa így fejthető meg: barlangos hegy. De ugyanilyen üregekkel tarkított természeti képződmény a Várhegy is: ennek terjedelmes barlangrendszere békés időkben a boroshordóknak, háborúk alkalmával pedig a menekülőknek odott szállást. Századunkban aztán másutt még további termek, sőt teremrendszerek váltak ismeretessé. 1904-ben bukkantak rá a ma már több mint négy kilométernyi hosszan kanyargó Pálvölgyi-barlangra. 1930-ban a ritka szépségű Szemlőhegyi-barlang, 1933-ban pedig a majd négy kilométeres Ferenchegyi-barlangra. A szakemberek úgy vélték, hogy a felszín alatti labirintusok számát már nemigen lehet szaporítani. Rosszul vélekedtek, mert ez év januárjában ismét rábukkantak egy üregcsoportra o barlangászok! Ez a legeslegújabb felszín alatti látnivaló Budán, a Jó- zsef-hegyen rejtekezett, és egy építkezés alkalmával nyílt ki a bejárató. Adamkó Péter, a rózsadombi Kinizsi Sportegyesület barlangkutatóinak vezetője és helyettese, Leél-Őssy Szabolcs volt a két szerencsés, aki a munkogép tépte nyílásban felfedezte a barlangbejáratot, és szinte éjjel-nappal folytonosan bővítette lefelé. Két hosszú hónapon át támadták a hegyet —, időközben az Albatech nevű gazdosági munkaközösség is segítségükre sietett —, és fáradozásukat április elején végre siker koronázta: omladékos terembe jutottak, járatot járat követett. A nagy csoda azonban még hátra volt: a 70 méter hosszú, 20— 25 méter széles és 15 méter magas terem. És nemcsak az üreg méretei lepték meg a kutatókat, hanem a benne előtűnő kristálykincsek szépsége is. A Kinizsi-teremben ugyanis — ezt a nevet adták a barlangnak — hévizes eredetű kristályok csillantak meg a kutató- lámipák fényében. Itt aragonit- képződmények kápráztatták a szemet, amott kalcit- és gipszdíszek ragyogtak. Még o padló is a kristályiemezektől fénylett! A felfedezők aztán még tovább kutattak. Igyekezetüknek meg is lett a gyümölcse: újabb üregekbe jutottak be. Ezek is rendre nevet kaptak: az egyik immár a Vérpatak, a másik a Fagylaltos, a harmadik a Várterem elnevezést viseli. A termeknek ez a láncolata jelenleg meghaladja a másfél kilométert. Joggal vetődik fel a kérdés, hogy ezt a természeti ritkaságot, amelyhez hasonlót — tehát ily terjedelmes hévizes eredetű barlangrendszert — sehol másutt a világon nem ismernek, megnyitják-e a nagyközönség számára, avagy csak a szakemberek látogathatják meg majd. Nos, kellő megfontolás után oz utóbbi mellett döntöttek. S tették ezt azért, mert a József-hegyi barlang valóban olyan páratlan képződmény, omelyet meg kell őrizni eredeti mivoltában. Ha ugyanis oda a kirándulók ezreit beengednék, akkor a kristályképződmények föltétlenül kárt szenvednének. A József-hegyi barlang afféle geológus-, természetbúvár-csemege lesz, ha kutatása és szükséges kiépítése befejeződik. Erre azonban egy ideig még várni kell, mert a barlangászok most is odalent szorgoskodnak, és egyáltalán nincs kizárva, hogy az a másfél kilométernyi járat még jócskán meghosszabbodik. Az ismeretlen Pecs
