Dunántúli Napló, 1984. június (41. évfolyam, 149-178. szám)
1984-06-09 / 157. szám
Martyn Ferenc születésnapjára Pécs tisztelt, szeretett festőművésze, Martyn Ferenc 85 éves. Kimondani, leríni sem merném az emberi léptékkel mért magas kort, ha nem tudnám, hogy Martyn Ferenc alkotóereje ma is töretlen; rajzol, fest, szobrot mintáz, csakúgy, mint élete korábbi évtizedeiben mindenkor — igényesen, pontosan, szépen. Ezenközben nem csekély öniróniával élcelődik az emberi élet, a fizikai lét esendőségén, felemlítve — s talán szerencsésebbnek vélve — azokat a művésztársakat, akik pályájuk derekán, fiatalon távoztak az élők sorából. A töredékes, rövid életmű mindig maga mögött hagyja a nagy kérdőjelet — a hosszú élet időben több^ lehetőséget kínál. Kérdés, hogy ez az idő a történelem nagy folyamatának melyik szakaszát jelöli? Martyn Ferenc életpályája nehéz. Útja két világháborútól terhes. Viszonylag szerencsés gyermekkora — Rippl- Rónai házában — még alig zárult le, már dúlt az első világháború, és amikor beiratkozott a Képzőművészeti Főiskolára, már mögötte volt az olaszországi hadjárat frontszolgálata. Tizennyolc évesen karddal hadakozó, rohamra induló lovaskatona, ma pedig az űrrepülés korszakát éli. S közben társadalomban és művészetben egyaránt ellentmondásokkal, gyökeres változásokkal teli időszakok zajlottak. Hogyan lehetett mindezt végigélni úgy, amint Martyn Ferenc tetté, aki nemcsak szemlélője, de résztvevője is volt e korszakoknak? Gondolom, mindenekelőtt olymódon, hogy amit átélt, a valóságot, amiben benne élt, műveiben újraalkotta. Martyn művészete gondolatainak, érzelmeinek kifejezése és egyúttal véleménye, kritikája a világról, szűkebb, s tá- gabb környezetéről. Az alkotómunka számára az önkifejezés lehetősége, s ebben semmilyen gykorlatias érdek nem korlátozta és nem irányította. így lehetséges, hogy ha például az életpálya 1942-ben és 1982-ben készült műveit egymás mellé helyezzük és összevetjük, sérti szemléletbeli, sem minőségi különbséget nem látunk közöttük. Martyn Ferenc következetesen haladt a magaválasztotta úton, önmagának kiszabott feladatai között. Gazdag életműve napjainkban 2600 alkotást ölel fel. Igen jelentős rajzi munkássága, mely 1950 óta folyamatos. Kiemelkedő rajztudásának és érzékeny beleélő képességének köszönhetők nagyszerű irodalmi kísérőrajzai, melyeket Cervantes, Flaubert, Mallarmé, Joyce, Petőfi, Madách műveihez és Janus Pannonius, Berzsenyi Dániel életének epizódjaihoz készített. Festészetének irányát az 1926— 1940. közötti franciaországi tartózkodása határozta meg. Festői munkássága a későbbi évtizedekben a megélt valóság hatására gazdagodott és változott, de alapvető elveiben azonos maradt. Martyn Ferenc egyszer, vagy huszonöt esztendővel ezelőtti beszélgetésünk alkalmával megkérdezte, vajon látni-e művein, hogy azokat magyar festő készítette? Az életművel ismerkedve azóta többször megismételtem magamban a kérdést. A dunántúli tájélményekből, a hazai történelem és folklór emlékeiből született művek sora arról tanúskodik, hogy mélyen gyökereznek és el- szakíthatatlanok azok a szálak, amelyek e munkásságot a hazai valósághoz kötik. De jelen vannak és meghatározóak a távolabbi örökség, az ír származás jelei és az elsajátított európai kultúra, azon belül a francia szellemiség festői értékei is. Martyn Ferenc munkássága tehát olymódon része a magyar képzőművészeti kultúrának, hogy európai műveltségével hidat alkot a hazai és más nemzetek művészete között. Reméljük, hogy ezt a fontos szerepét még sokáig betölti, és életművét számos új alkotással gazdagítja. Hars Éva Mozart örökbecsű remekművét, A varázsfuvolát jóleső művészi és magas hőfokú közönségsiker közepette mutatták be május 26-án, szombaton este a Pécsi Nemzeti Színházban. Az előadás a negyedszázados jubileuma felé közeledő pécsi opera határozott fejlődésvonalát tükrözi; a Mozait-mű bemutatása a társulat legszebb korszakaira emlékeztet. A zajos siker clapforrása nyilván valamennyi összetevő szerencsés együttléte; a muzsika, a szereposztás, a kivételes szépségű színpadkép találkozása, amit az operaszín- padon debütáló Szegvári Menyhért revelációként ható rendezése foglal egységbe. A bemutatót rögzítette a Magyar Rádió; sugárzását, érdemes figyelemmel kísérni, meghallgatni, mert élmény. A varázsfuvolát, Bruno Walter szavaival, Mozart szellemi végrendeleteként szokás emlegetni. Nem véletlenül. Sejthette vajon korai halálát? Valószínűleg, hiszen egészsége megrendült már, amikor megkapja Schikaneder szövegkönyvét, amely a XVIII. századvég divatos „varázs-operáinak" stílusában arról szól, hogy a szerelmes hős kedvese távoli, félelmetes világában sínylődik. Ő keresésére indul, amihez mesés hatalmak varázserővel ruházzák fel. Győzedelmeskedik a sötét, gonosz hatalmak felett, s ezért jutalmul elnyeri szerelmét. Az együgyű kis történetet Mozart zenéje magasba emeli, s szárnyra bocsátva a legszebb és legtisztább emberi ideákat, mintegy szintézisét adja az emberiességbe vetett hitéről —őrökül az emberiség jó akaratú hányadánál«. Alapgondolata épp ezért mindig időszerű; korunkban, amikor a sötétség erői minden eddiginél nagyobb veszélyt árkolnak körénk, különösképp. Akkor is, ha a pécsi előadás — szerencsére — semmivel nem utal erre „pluszban”, hiszen ez a muzsika önmagáért szól. Ezt segíti, ezt a koncepciót tárja elénk az előadás egyik legszembetűnőbb és legfontosabb eleme, Húros Annamária jelmez- és díszletvilága. Tüll-szerű zöldes áttetsző függöny mögött elevenedik meg, kel életre a varázsvilágkép, a varázslatos mozarti zene. A díszlet másik alapvető funkcionális eleme egy hatalmas félgömb könnyedén mozgatható, arányos héjszeleteinek egymáshoz való viszonya. Ezeknek a hófehér gömbhéjszeleteknek — áttetsző türkí- zes fényekben — hol mesebeli erdőt, hol sejtelmes távoli birodalmat jelző, hol katedrális- szerű ívei alatt játszódik a 8. HÉTVÉGE Mozart-opera felújítása Pécsett Jelenet a második felvonásból. Geötz Judit, a 2. szereposztásban Paminát alakítja; Marczis Demeter (Sarastro) és Vadász István (Tamino). Képünk a főpróbán készült. Fotó: Cseri László cselekmény. Alckjai, maszkos manók, madarak tarka figuráival együtt olykor már-már shakespeare-i reminiszcenciákat keltenek. Húros Annamária artisztikus, képzőművészeti hatású látványvilága alighanem eddigi legszebb munkája. Jelmezeiről hasonlóakat mondhatunk. Szegvári Menyhért rendezése ebben a keretben ad kellő hangsúlyt a felnőtteknek szóló mesevilágnak. Nem többet, nem kevesebbet, mint ameny- nyi a mű lényegének, a „szellemi testamentum” örök emberi eszményeinek kibontásához szükséges. Nagyon szépek a tüllfátyol mögötti színekkel, díszlettel, tarkasággal, fényeffektusokkal — térformákban gondolkodva — megkomponált jelenetképek; természetes könnyedséggel érvényesül a cselekmény s a mű zenei humora, amiben különösen jól érezni a rendező igényes, gondos színészvezetését. Egyedül a prózai elemek „plcry back" technikájával nem vagyok kibékülve. Hangszórókból hallható szövegüket az énekesek csupán gesztusokkal, mimikával, testtartással „kísérik", szájmozgás nélkül. Jó. Addig nincs baj, amíg oldalt, vcgy háttal állnak. De például amikor Papageno velünk szemben lakmározik a kosárból és prózai kérdését —: milyen lehet vajon errefelé a pince leve? — éppen az alatt hallom, amint hosszan és élvezettel meghúzza a boroskancsót, ez már másképp komikus, ez már más műfaj . . . Egészében azonbap Szegvári eddigi legarányosabb, számomra legélvezetesebb rendezését láttam A varázsfuvola premierjén. A zenekart operaelőadáson régen hallhattuk ilyen átszel- lemülten, ennyire ihletett szépséggel megszólalni, mint ezen az estén. Breitner Tamás vezényelt. Nyilván övé a fő érdem az áriák, kettősök, tercet- tek stb. jó, vagy élményszerű megszólaltatásában s ezek előkészítésében. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy a szereplők mindegyike minden pillanatban a tökély legmagasabb fokán állt. Az előforduló hibák azonban említésre sem, vagy csupán alig érdemesek. Sarastrót Marczis Demíeíer énekelte a tőle . megszokott muzikalitással és színpadi erényekkel. Basszusszerepet énekelni egy inkább bariton vagy bassz-bariton hangszínű énekesnek bizony nem kis teljesítmény. Szinte óhatatlan, hogy ilyenkor a basszusnak írt mélyebb hangok nehezebben, visszafogottabban képződnek. Tamino szerepében Vadász lstván megbízható, korrekt, szép teljesítményt nyújtott. Tenorja a drámai helyzetek és felfokozott érzések kifejezésére egyaránt jól „hangolódott", miközben színpadi mozgása is könnyed; természetes maradt. Ágay Karola méltán aratott kirobbanó sikert áriáival, hiteles színpadi jelenlétével Az Éj királynője szerepében. (Azt már magam is hétfői lapunkból tudtam meg, hogy fellépése próba nélküli beugrás volt!) Kár, hogy ritkán láthatjuk színpadon; hangja friss, magával ragadó; technikája, kondíciója ma is a régi. Zeneileg nagyon szép, színpadi megjelenésében dekoratív, játékaiban' mértéktartó és kifejező volt az udvarhölgyek hármasa (Szabadits Judit, Ágoston Edit. Benei Katalin.) Vág- helyi Gábor Papageno alakítása első pillanatától az énekes-színészi tökély érzését árasztotta magából. Vidám, kedves, bő humorú fickót teremtett, remek színpadi mozgással és nagyon szép színezetű baritonnal. Partnere ugyancsak telitalálat: Csáky Ágnes igazolta A denevérben fölvillantott kvalitásait. Papa- genája csengő hangú, tiszta, mozgékony és bájosan nőies. Németh Alice nemesen szárnyaló szopránja Paminakéntis remekül érvényesült. Wagner József Monostatosa nem tetszett. Sem alkattal, sem. orgánummal nem győzte a feladat követelményeit, alakítása nem eléggé hiteles. Kuncz László, Visnyei Tibor, Harmath Albert kisebb szerepeikben elfogadhatóan, vagy jól simultak bele az előadás egészébe. A kislányok a három ifjú tercettjei- nél bizonyára a színpadi lámpaláz okán (az alt kivételével) szólamaikban itt-ott, „csúszkáltok”, egyébként kedvesek, aranyosak, muzikálisak- A kórus — külön a szép hangú férfikar — gyönyörűen szólt. (Karigazgató: Károly Róbert.) Léka László maszkmester ezúttal is remek munkát végzett; s Eck Imre mozgástervezése is (szakközépiskolás diákokkal) funkcionális szerepet vitt a varázsos miliő megteremtésében. Wallinger Endre Á kulturális bezártság ellen A kisfalvak és a város A bezártság rettenetes élmény. Természetes velejárója volt a háborús időknek, és természetellenes kísérő- jelensége volt a dogmatikus korszaknak. Létezik-e ma bezártság? Az említett értelemben semmiképpen sem. Hiszen például a szocialista országokba való utazást kedvezményekkel is támogatják, továbbá az adott körülmények között megvan a lehetősége annak ;s, hogy mindenki utazhasson — akinek van pénze. Nem számítva tehát a hivatalos utakat, gyakorlatilag abban a tekintetben, hogy az emberek messzebb útra mehessenek, hogy külföldi szakmai és általános kulturális szempontból fontos dolgokat megnézhessenek, igenis megvan a lehetőség, méq ha nem is korlátlan, de mindenesetre széleskörű. Egészen más azonban a helyzet abban a pillanatban, ha arra gondolunk, hogy mi történik azokkal, akik kistelepüléseken vagy akár nagyobb településeken — de a városoktól távol élnek. Mert napjainkat egyre inkább az jellemzi, hogy létezik a „mindennapi bezártság". Az, hogy a vasút olcsó vagy drága, egyfelől költségvetési kérdés. Az, hogy a vasutat mennyire használják — ez részben a vasút gazdasági problémája. Hasonlóképpen ha olcsó a benzin, vaqy drága a benzin, ez szintén gazdasági kérdés. Viszont a drága vasút és a drága benzin — most akár magánautóról van szó, akár pedig autóbuszokról — a mindennapban azt .jelenti, hogy a nem városokban élők bezártsága egvre fenyegetőbbé válik. A drágább közlekedés persze, nem azt jelenti, hogy a pedagógus, aki a legközelebbi várostól száz kilométernyi távolságban él, és csak a városban van koncert, színház, kiállítás stb., egyszer vaqy kétszer nem szánhat pénzt arra, hogy elutazzon a városba. De amit az olcsó üzemanyaggal és az olcsó vasúttal évente jóné- hányszor megtehetett, most sokkal ritkábban teheti meq. A fejlődés következtében, mivel többek között a bolthálózat is terebélyesedik, nem szükséges esetleg száz kilométert oda-v:ssza zötykö- lődnie ahhoz, hogy télikabátot vaqy mosóaépet vegyen, viszont, ha úi filmet akar látni időben, akkor bizony utaznia kell. Régebben a vásárlást és a mozit, kiállítást összekapcsolhatta egymással. Most a fejlődés eayik oldala az, hogy nem kell összekapcsolnia, mert az 1 ellátás színvonala nőtt, másrészt nem is lehet ezt megtennie, minthogy ugyanaz a kulturális élmény, mely egy városlakó házaspárnak mondjuk 100 forintba kerül, neki a többszörösébe. Át kell tehát gondolnunk ennek az új bezártságnak minden tényezőjét, belső ellentmondását és problémáját. Mert nyilvánvalóan nehéz egy értelmiségi számára, akinek életszínvonala az utóbbi időben süllyedt vagy legalábbis nem emelkedett, és akinek most sokkal többet kell fizetnie eqy utazásért. Külföldi utazás legfeljebb egyszer van eqy évben, és egyszer elő lehet teremteni takarékosság segítségével a hozzávaló pénzt. De havonta megterhelni a családi költségvetést belföldi — kulturális — utazással már nemigen lehet. Ebből következik, hoqy most ismét programmá vált: a kultúrát juttassuk el a faluba. Vagy a vidékieket vigyük el a kulturális centrumokba, mégpedig úgy, hogy utazást, múzeumlátogatást, koncertlátogatást szervezühk kedvezményes áron. Ebből azonban az következik, hogy a kulturális tárcának kell ezeknek az utazásoknak a költségeit — legalábbis részben — átvállalnia. Nem az autóbuszokat működtető vállalatok, és nem is az utazásii irodák feladata. I Mindezt a kulturális alapok- | ból kellene finanszírozni. Vagyis éppen a megváltó- | zott körülmények, éppen a modern viszonyok kényszerítenek rá arra, hogy a kulturális tárcának olyan ki- -adásai legyenek, amelyekre ezelőtt vagy nem kellett vagy nem ilyen mértékben kellett gondolnia. És ha éppen köz- művelődési érdekből nem költünk többet arra, hogy a kultúra ;ránt fogékony emberek olcsón közlekedhessenek, akkor a bezártságérzésüket növeljük. Véleményem szerint minden eszközt meg kellene napjainkban ragadni arra, hogy ilyen lehetőségeket teremtsenek. Uayanis: ahoqyan rosszul éreztük magunkat akkor, amikor az országhatáron belül maradhattunk csupán, hasonlóan kellemetlenül érzi magát az az értelmiségi, és nemcsak az értelmiségi, de mindenki, aki a kultúra iránt érdeklődik, ha egy kis helységbe van bezárva, s csuoán annak a légkörét és kulturális lehetőségeit érzékeli, holott tudia: annvi minden vonzó élmény várja vagy várná .. . Hermann István Megérdemelt művészi és közönségsikerrel A varázsfuvola
