Dunántúli Napló, 1984. június (41. évfolyam, 149-178. szám)
1984-06-09 / 157. szám
KUNKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT CSORBA C.YClZö vertó 513 N'ADAS PÉTER. A tá* nyomát Í6 «ólt*; be (eíbearélés) 515 VASAD! PETER verse 52» FODOR ANDRÁS versei 52? KAI.AS7. MARTON: Téli bárány («meny. IX) 5» LASZLÖ LAJOS Sorsválter-ilok {riport. II.Í 536 HEKTÓK LASjJIX! vertó 543 CSOORI SÁNDOR: Négy tá*ríó isriuW cirtiM» S45 NACY CASPAR; „,. oujd Lilét er orsr-ég . . " 5-Í8 BISZTRAY ADAM vers» 550 U»KÖ GÁBOR. Cwetváry «irindokilti» 551 P. MOUER PÉTER i Peesi tónMsi esU-k 53«- KISLF.C1 NAGY DÉNES versei 361 CSŰRÖS MIKLÓS; Az Árnyuk kertje kiütöje íSeetrtelSéayi'k eyy kés/iilő Kelneky btxzlőmí'a.yrtriUbMi 563 POMOCATS BÉLA; H SZ JelenAeet iKOnúhj Unit: Bátreík a retteni 5»9 KÁLNOKY LÁSZLÓ versei 571 ♦ Mítityn Veretű 6! éltes HALLAMA ERÜSÉHF.T; Beszélgetés Martyn Fénmocel 573 TÜSKÉS TI BOR; Film Martjei Ferenc mflvísíetírál 577 MABTYN FERENC; &ub6 Erzsiket pécsi kiállítása 581 1904 JtíNIUS A Jelenkor júniusi száma A Pécsen szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új számának szépirodalmi anyagában Berták László, Csorba Győző, Fodor András, Kálnoky László és Kis- légi Nagy Dénes verseit, valamint Kalász Mártonf László Lajos és Nádas Péter prózai írásait olvashatjuk. Az irodalmi tanulmányok, jegyzetek sorában Csoórí Sándor és Nagy Gáspár írása Nagy László emlékét idézi, Csűrös Miklósé Kálnoky László költészetért elemzi. A képzőművészeti rovatban összeállítás köszönti a 85 éves Martyn Ferenc festőművészt. Hallania Erzsébet interjúja mellett Tüskés Tibor a Martyn Ferenc művészetéről készített filmet ismerteti, a festőművész pedig kiállítási megnyitóval szerepel. Emellett az egész számot Martyn Ferenc rajzai díszítik. Érdeklődésre tarthat számot az ismét jelentkező „Történelmi figyelő" két Írása. Mucsi Ferenc Jászi Oszkárról és a magyar demokrácia programjáról, Ormos Mária pedig a Duna menti fasizmusok társadalmi bázisáról ír összefoglaló tanulmányt. N em a látvány volt szokatlan, gyakran jártak így, kéz a kézben, egymásba karolva, az sem volt szokatlan, hogy Hédi jön Maja fehér ruhájában és Maja viseli Hédi sötétkék selyemruháját, ami a különböző méretek miatt nem egészen illett nekik; Hédi magasabb volt,, kerekebb, „mellben ő erősebb" mondták csak és kizárólag a ruhákra vonatkoztatható lágy ítélettel egymás között, én nagyon figyeltem erre, szerettem volna belőle kihallani, vajon nem valami hasonló vetélkedésről van-e szó, mint közöttünk, fiúk között, de nem is annyira mellük nagyságának különbözőségével, mint inkább a mellvarrások helyével voltak elfoglalva, amiről aztán oly figyelmes szigorral értekeztek, húzkodták, betűzték, fércelték, hogy gyanakvásomat szépen elaltatták vele, holott az egyáltalán nem volt alaptalan; mindenesetre Maja ruhái „előnytelenül" lenyomták Hédi melleit, ám mintha éppen ez a nem egészen illés, ez a pontatlanságban mutatkozó és minduntalan szóba kerített különbözőség tette volna még kívánatosabbá állandó ruhacseréiket, csupán Lívia nem cserélgetett velük, s ők igen érzékenyen méltányolták büszkeségét, felpróbálták a ruháit, de nem erőszakoskodtak, túl szegényes is volt az ő ruhatára, bár mindig „édesnek” találták, másfelől viszont szinte egymással versengve kölcsönöztek neki kendőcskéket, karkötőt, klip- szet, övét, szalagot, nyakláncokat, csupa olyasmit, amivel úgymond „fel lehetett dobni” Líviát, amit ő boldog szémérem- mel elfogadott, miként most, mikor is azt a vörös korallsze- mecskékből fűzött nyakéket viselte, amit Maja mindig a fehér ruhájához lopott el az anyjától; s mindeme furcsaságon túl, akárha azon aránytalanság se zavarta volna őket, hogy kettőiük ruhacseréivel Maja jár jobban, neki ugyanis laza bőségükkel többnyire kiválóan álltak Hédi ruhái, legalábbis a mi szemünkben éretté vált bennük, nyúlánk tagjainak sutasága eltűnt az anyag bőségében, olyan nagy nő lett tőle, sőt, olybá vált, mintha e csere bere aránytalansága feletti nagyvonalú szemhunyásuk egyenesen kiegyensúlyozná közöttük a valódi, az igazi, a bántó vetélkedésre ingerlő különbözőséget, azt a különbséget, ami annyira megkínozta Maját, l mármint, hogy Hédi volt a szép, a szebb, pontosabban ő volt az, akit mindig és mindenki szépnek mond, akibe mindenki szerelmes; ha hárman mentek, akkor mindenki őt nézte meg, aki után meglett és komoly férfiak ocsmányságokat susognak, akit mozik sötétjében vagy tömött járműveken, még akkor is, ha Krisztián van vele, megfogdosnak, megtapogatnak, ami miatt ő sír és szégyellj magát és hiába görbíti be a hátát, hogy karjaival egy kicsit védje, takarja a melleit, a nők pedig el vannak ragadtatva tőle, főleg a haját dicsérik, mintha ékszert érintenének vagy mohón beletúrnak; lágy hullámokban vállára omló szőke hajával, magasan domboruló sima homlokával, telt orcáival, óriási, kissé dülledő kék szemével „ő a legszebb”, s oly mély volt Maja kínja, hogy ezt mindig éppen ő hozta szóba, hangsúlyozta, mindenkinél hangosabban zengte és dicsérte Hédi szépségét, mintha büszke lenne rá vagy abban reménykedne, hogy majd helyreigazítják a túlzásait; Hédi szemét különösen érdekessé és j ragyogóvá tették az éjfekete, hosszú pillák és a fekete szemöldökök, szemöldökének ívét, sűrűségét, egy kicsiny csipesz- J szel tépdesve ki a fölöslegesnek tekinthető szálakat, ő maga igazította, szabályozta, fölöttébb érzékeny művelet, egyszer jelen voltam, két ujjával feszítette ki szeme fölött a bőrt, s miközben a csipesszel dolgozott, tövénél kapva el és rántva ki a szálakat, néha rámpillantott a tükörből, magyarázta, hogy most ugyan a vékony ívbe szedett szemöldök van divatban, gyakran az egészet kitépik és ceruzával rajzolnak helyette másikat, — „mint a napközis szakácsnő, az a szörnyeteg”, ám az igazán divatos nőnek soha nem szabad vakon alkalmazkodnia, hanem meg kell találnia a megfelelő egyensúlyt a saját adottságai és az uralkodó vonalak között, mint például a Maja, aki néha elköveti a hibát és olyasmit vesz magára, ami nagyon divatos ugyan, de egyáltalán nem áll jól neki, és ha ő ilyenkor szólni merészel, akkor vérig van sértve, ez olyan gyerekes a Majában, igaz a szemöldökét éppen szedhetné, de azt mondja, hogy fáj, hát nem is fáj annyira, és ha valakinek ölyan sűrűn és csúnyán nő, mint a Majának, akkor gyantázhatná, a gyantázás egyáltalán nem fáj és a lábát különben is gyantáznia kell, mert teljesen szőrös lenne, ő ellenben azért nem húzza ki olyan vékonyra, mert ha túl vékony lenne, akkor az orra nagyobbnak látszana és így is elég, tehát nem nyerne vele annyit, amennyit veszítene; az orra tán valóban nagyobb volt a kelleténél, vékony, ívesen meggörbülő, egyszer azt mondta róla, hogy ő az apja orrát viseli és ez az orr a legzsidó- sabb az arcán, különben még németnek is elmenne, nevetett, ő soha nem látta az apját, illetve nem -emlékezhetett rá, mint ahogyan Krisztián se, „elhurcolták”, s a szó legalább olyan mély hatást gyakorolt rám, mint a másik, amelyik Krisztián apjára vonatkozott, aki „elesett", az orrán pedig szerettem végighúzni az ujjamat, mert akkor úgy éreztem, mintha megérintenék valamit, ami zsidó; bőrének színével azonban bárkit kárpótolt szépségének e csekélyke hibájáért, ha egyáltalán hibának lehetne nevezni a szabálytalant, mely persze szerves tartozéka a szépségnek, bőrének színe mintegy kiteljesítette szépségét, nem fehér volt, ami szőkéknél, kékszeműeknél megszokott, hanem miként egy finoman kisütött zsömle, s e gyengédséggel teli szín teremtette meg az arc durván ellentétes részleteiből a tökéletesség összhangját; nem beszélve most gömbölyű válláról, erős, hosszú lábáról, mely boltozotton és puhán érintette a talajt, vékony derekáról, asszonyos csípőjéről, ami miatt egyszer intőt is kapott, mert hogy ri- szálja és a Hűvös néni érre berohant az iskolába és ordított a tanáriban, hogy inkább a mocskos fantáziájukat fékeznék meg, minthogy ilyen disz- nóságokat firkáljanak, és az „ilyeneket el kéne tiltani a tanítástól”; s mindeme tökély nem csupán közülünk emelte ki őt, hanem egyáltalán, föltűnő és kihívó szépséggé tette, igazi szépséggé, amitől ő, ha szerét ejthette, e ruhacserék által szívesen megszabadult egy kicsit, annál is inkább, mert Majának voltak szebb és érdekesebb ruhái. Majától jöttek és Líviához vagy Hédihez mentek, bizonyára azért jöttek erre, hogy útjukat lerövidítsék vagy alkalmat adjanak Hédinek a virágszedésre, aki meglehetősen nagyszájú és nagyhangú lány volt ahhoz, hogy érezze, milyen jól ál! neki ez a virágszedés, vagy a gordonkázás, a finom, a finomkodó dolgok, szobája teli volt bögrécskékkel, poharakkal, vázácskákkal, s mindennap friss virágokat szedett, sokáig őrizte az elszáradt csokrocskákat, mindig rágicsált, forgatott valami növényt a fogai között, fűszálat, levelet, virágot, nem hajtott fület a könyvek lapjaira, nem használt könyvjelzőt sem, virágot helyezett a két lap közé, ősszel színes falevelet, s ha tőle kölcsönzött az ember valami olvasnivalót, akkor egy óvatlan mozdulattól egész arborétum hullt ki szárazon a lapok közül, gordon- kázni tanult s elég ügyesen játszott nagy hangszerén. Iskolai ünnepélyeken szerepelt, s egyszer megkért, kísérjem be a városba, ahol valamilyen zsidó ünnepségen kellett föllépnie, egyedül nem utazott szívesen, különösen, mert késő este tértünk vissza és nagyon értékes volt a hangszere, meg a pimasz férfiak miatt; ő tulajdonképpen benn lakott a városban, a Dohány utcában, nem messzire a nagy zsinagógától, egy régi, sötét házban, ahol a földszinten munkásszállás is volt és a munkások az udvaron mosakodtak lavórban, az anyja azonban, akit én nem ismertem addig, kiadta őt a Hűvös nénihez, egyrészt a jó hegyi levegő miatt, mert állítólag gyenge a tüdeje, másrészt a Hűvös néninek szép zöldségeskertje van, állatokat tart és nála a koszt zsírosabb lett volna, ám Hédi azt mesélte nekem, hogy mindez inkább ürügy, valójában azért lett belőle „kiadott gyerek”, mert az anyjának bizonyos Novák Storcz Rezső a szeretője, s ő „nem állhatja a pasit a nyálas modora miatt”, az édesanyját nem találtuk otthon, csak egy ajtóba tűzött cetlit, miszerint ők majd az ünnepség színhelyén várják őt, és hogy milyen ruhát kell fölvennie, s mindez most bizonyára csak azért jutott eszembe, rnert azon a délutánon Hédi ugyanabban a sötétkék selyemruhában volt, amit Maja viselt, és az anyjának éppen ezzel a ruhával volt akkor valami baja; álltunk a vigasztalan körfolyosón az ajtajuk előtt s nekem eszembe jutott, hogy akkor innen hurcolhatták el az édesapját, tumultuózus jelenet, rémkép, amint tagbaszakadt szállítómunkások egy élő, eleven testet, mint valami szekrényt vagy díványt hurcolnak itt végig, mindenütt csillogtak a rézkilincsek, a névtáblák és a csengők szép, régi rézgomb- jaí, a falakon belövések, bontások, toldozások nyomai, az elfeketedett, néhol füstös vakolaton géppisztolysorozatok szapora lukai, ősz volt, még meleg, a tetőkről ferdén csúszott be a bágyadt napfény, odalenn gatyában, félmeztelenül mosakodtak a munkások, fröcskölték egymást és az egész leanderes udvar visszhangzott az ordításaiktól, valahol habot vertek, egy nyitott ablakon rádió hangja szüremlett ki, kórus énekelt, ő a térdei közé szorította gordonkájának hatalmas, fekete tokját, s úgy olvasta a cédulát, mintha valami iszonyú hír állna benne, többször elolvasta, egy kicsit sápadt lett tőle, nem hitt a szemének és hiába kérdeztem, mi áll benne, bele is akgrtam Volna nézni, elhúzta előlem, oztán sóhajtva nyúlt be a lábtörlő alá, ott volt a kulcs. A tágas, sötét, hűvös lakásban minden fehér ajtószárny kitárva, ő azonnal pisilni ment, halálos csend, csukva voltak az utcára néző ablakok. Sokáig nem jött elő, nem hallottam a csurgást, aztán mégis egy koppanás és meghúzta a vizet és láttam, hogy nem pisilni, hanem egy kicsit sírni ment oda, ám úgy jött ki, mint aki valamit, amit föltétlenül szükségesnek érzett, ezennel le is zárt magában, hogy „ez a szalon" mondta, és még egyszer utoljára, bár nem volt már benne könny, kitörölte a szemét, csak vörös, „az ott az én szobám”, mondta, olyan fájdalom lehetett, amin gyorsan túl kellett tennie magát, de bármennyire igyekezett is mosolyogni rám, éreztem, nem jó neki, hogy látom ezt, nem jó, hogy itt vagyok. Valamiként nagyon csendes lett ebben a lakásban, nem is szólt többé hozzám, felnyitotta a nagy fekete tokot, kiemelte belőle a hangszerét és az ablakhoz ült vele, megfeszítette, tapintgatta, gyantázta a vonót, sokáig hangolt, én pedig közben körbejárhattam a lakást, minden szobából nyílt egy másik szoba, s azt, hogy innen valakit elhurcoltak egyszer, nagyon jól el lehetett képzelni, csak azt nem lehetett elképzelni, hogy az udvarra néző, teljesen besötétített hálószobában a Novák Storcz Rezső minden éjszaka valami olyasmit csinálna az anyjával, ami neki „az idegeire megy”. így értem vissza, mikor játszani kezdett, hosszú, lágy kitartott, mély vonásokkal indult a darab, szerettem nézni feszült és elmélyült arcát, a hangszer hosszú nyakán tapogató ujjait, amint gyorsan ráfogott egy húrra és úgy meg- reszkettette az ujját rajta, aztán panaszos, rövid, gyorsan elhaló hangok feleltek, egyre magasabbak, ahonnan váratlan váltásokkal, a két fekvést mintegy összecsúsztatva, egyidejűleg mélyben és magasban, rövidben és hosszúban kellett volna belekeverednie a dallamba, ki kellett volna kerekítenie a tiszta témát, de többször melléfogott s bosszúsan abbahagyta. Ezt a bosszankodást nekem csinálta, mégis úgy tett, mintha nem lennék a szobában. A széknek támasztva hangszerét, fölállt, elindult a szobája felé, de útközben meggondolta magát, visszament, a hangszert könnyedén fölemelte a nyakánál és gondosan befektette a tokba, helyére tette a gyantát, a vonót, a tokot lezárta és ottmaradt némáh a szoba közepén. Nem tudom miért, én se szóltam, figyeltem őt. HÉTVÉGE 9. KÁLNOKY LÁSZLÓ Kifakadás már nemcsak álmainkban látunk kísérteteket perverz gonosztettekre képes szőrös majompofákat nézzétek a komoly államférfiaknak öltözött álcás alakokat akik a világ megmentőinek hazug szerepében szolgálják ki a még több profitra éhes kevesek érdekét kockára téve mindazt amit a századok létrehoztak a legnagyobb lángelmék szentnek tisztelt alkotásait újra tátonganak a gázkamrák borzalmai századunk poklai hogy rettegésben tartsák a világ jámbor lakóit fehéreket sárgákat feketéket csak az a jó hogy áratatlan állatok a hozzánk képest szelíd párducok és hóhiszemü tigrisek minderről mit sem sejtenek hisz még a szarvasok vagy a legkezesebb őzbakok is döfésre álló szarvval rontanának ellenünk acsarkodva jönnének a kutyák gazdájuk lábszárába marni macskák vájnák arcunkba karmukat belátva hogy az ember nem más csak a föld mételye és amit az évmilliók nem tudtak elpusztítani ö semmivé teszi talán egy pillanat alatt árnyékadó fák hullassátok le lombjaitokat füvek száradjatok ki virágok ó ne nyitjátok tüskék fúródjatok' belénk s ti mázsás sziklák zuhanjatok fejünkre házainkra üssétek ki a fegyvert a kezünkből tépjétek le képmutató álarcunkat amit magunkra öltünk íme beteljesültek az idők elhagyták e világot a jó szellemek és nem fürödnek többé a vizekben a nimfák hanem lóhalálban menekülnek a vegyszereinktől és szennyünktől rothadó döglött halak közül az olajbüztől iszonyodva mivel félúton pottyanó tojás a föld a tyúksegg s a márványpadló között s vagy szétloccsan vagy elgurul. NÁDAS PÉTER A tűz nyomát fű nőtte be
