Dunántúli Napló, 1984. június (41. évfolyam, 149-178. szám)
1984-06-02 / 150. szám
Értelmiségiek - faiun A pelikán, a gyerekek és a tanítónő Bemutatjuk a görcsönyi bábszakkört és vezetőjét Munka Érdemrend arany fokozat Apáczai Csere János-díj Szerencsés Rudolfné Molnár Attila A gyerekek jelenésre várnak a folyosó szegletében. Kisdiákok, Görcsönyből, az iskolai bábszakkör tagjai. Tízen-tizenöten lehetnek az apró szobácskábán. Arcukon némi feszültség, suttogva szólnak egymáshoz, egyébként vágni lehet a csöndet. Sehol egy csintalan szó, mozdulat, fintor — ennek most és itt nincs helye. Most játszani fognak, méghozzá felnőtt közönségnek, pedagógusoknak; az ország Pécsett összegyűlt napközis felügyelőinek a továbbképzési programjában. Bemutatva: hogyan lehet színházat teremteni a szinte semmiből; bábszínházát, akár tanteremben is, életre szólítva a kedves népmesét, a legyőzhetetlen kiskakasról. Van még pár perc, elnézegetem a fogasféle tákolmányon függő bábukat. 60— 70 centis marionettbábok, fehér kartonból: lovashuszár a kunkori bajszával; díszes ruhájú török szultán; „tüllfátylas” nőalak; a harcias kiskakas; házikó, görbe hátú anyóka — mindez színek nélkül, a maga fehérségében megkapó, így lógatva is. „Jelenésre" vár a kút is, ahonnan egy ügyes papírrácsozattal (s egy szál zsinórral) eltűnik a víz, amikor a kiskakas meqparancsolja: „Szívd fel begyem a sok vizet!..." A rácsodálkozás örömével nézegetem a bábokat, a díszleteket, mert nemcsak szépek, egyéniek is. Húsz-egynéhánv éve járom a bábjátszó találkozókat, fesztiválokat, de ezzel a „fehé- ren-fehérrel" technikával még nem találkoztam. A gyerekek kifejező erejű és szép, csengő szavú, életteli előadása méltán aratott őszinte sikert a napközis pedagógusok előtt is. Érthetően nagyon kíváncsi lettem a szakkör vezetőjére, akivel előadás után sikerült megismerkednem. Gyenis Lajosné- nak hívják. Külsőre is, lélekben is fiatal tanítónő. Második gimnazista Éva lánya (aki már pécsi „bóbitás" az utánpótlás-csoportban), s az ötödikes Anett is aktív tag- ia a qörcsönyi iskola Pelikán bábszakkörének. Hogy miért éppen „Pelikán”? ... Kevesen tudják — magam is akkor hallottam —, hogy Görcsöny a XIII. században vásárjogot kapott, s címerükben (sokáig úgy hitték) pelikánanya eteti a gyerekeit ... A századok elmúltak, a vásárjog is, a címermotívum ma már egyedül az iskolai szakkör nevében él tovább. Földszinti szobácska a művelődési otthonban. Falán, körben tenyérnyi hely sincs szabadon. Kisebb-na- gyobb figurák, bábok özöne lóg tartókon, szögeken. A fakanalaktól a műanyagflakonig minden elképzelhető technika — és matéria — jelen van itt, köztük maszkos bábok is, háncsszoknyás, kacéran nevető bögyös néger — bocsánat: afrikai — bábtáncos lányokkal, s hosz- szan sorolhatnám. Az előbbieket a kicsik (iskolaotthonos napközisek), a megkomponált figurális bábokat az iskolai szakkör tagjai készítették a tanító néni irányításával. Itt beszélgetek Gyenis Lajosnéval arról: hogyan is lett ez a szakkör itt Gör- csönyben, s miként sikerült erre a nem átlagos színvonalra eljutniok. Természetesen komoly munkával, tanulással és nagyon sok próbával. Ezt a kiskakast egész télen próbálták. Hol?... Mivel se bábszínpaduk, se próbahelyiségük nincs, a görcsönyi művelődési ház nevű épület- szörny hideg folyosóján. Egyedül itt volt a munkához szükséges és alkalmas hely. És főleg csönd, nyugalom. Rettegett is mindvégig a szakkörvezető: ha csak egy gyerek is beteg lesz! . . . „Szerencsére” eqyedül ő kapta meg az influenzát. Most már könnyebb, kitavaszodott. . Dolgoznak, csiszolják előadásukat, mind naayobb kedvvel és izgalommal. Ottjártam után pár nappal (május 21—22-én) Budapestre, tv-felvételre utaztak. A Játsszunk bábszínházát! újabb sorozatában szeptember tájt sugározza maid műsorukat a televízió. Működésüket ezenkívül számos díj, kiváló cím, lequlóbb országos nívódíj kísérte. Tíz-egynéhány éve — meséli Gyenis Lajosné — kezdő tanítónőként varrótűt se igen vett a kezébe, ügyetlennek tartotta magát. Azután napközis nevelő lett. Látta, unatkoznak a gyerekek. Egyszer, mesélés közben megpróbálkozott fakanalas bábokkal illusztrálni a történetet. A gyerekek tűzbe jöttek — és tűzbe mentek: a bábkészítésért, a játékért. Azóta eljegyezte magát ezzel a műfajjal. Több szakmai (működési) oklevelet szerzett, s megismerte, alkalmazza a bábkészítés, a bábjáték va la menynyi technikáját és stílusát. Minden évben mást. Lehetőleg valami egyéni színt is belopva a produkcióba. A meseprodukciókon túl vannak élvezetes show-műsoraik, a szakkör tagjai rajonganak a játékért, s ami föltűnt: nagyon szépen beszélnek!... — Igen, ez hosszú, kemény munka eredménye. Zavart, hogy a gyerekek motyognak a paraván mögött. Tudtam, nem igaz, hogy nem lehet tisztán, magyarul beszélni a bábjáték közepette is. Azután nekiláttunk a bábszínpadi beszédet külön is gyakorolni. Amikor a kartársaim is jelezték: rengeteget javult a szakkörösök beszéde, szókincse, — kezdtem egy kicsit megnyugodni —, mondja. Gyenis Lajosné a bábszakkör mellett a kicsikkel is foglalkozik. I—ll-osokkal, akiket tanít, tanulmányozva a bábkészítést, a bábjátékot az oktató-nevelő munka szolgálatában. Előadásokat is tart róla. Az új integrált tanterv ugyanis sok bábozást ír elő az oktatásban, a tanítók viszont nem ismerik a bábjátékok módszertanát. A bábjáték a beszédművelés szolgálatában c. pályamunkáját szakfolyóiratban publikálják; tapasztalatai alapján pedig megbízást kapott egy országos kísérletre. Most viszont egyelőre azt szeretné, ha a küszöbön álló tv-felvétel a szakemberek tetszését is megnyerné. Hiszen a műfaj lehetőségei szinte határtalanok. A gyereknek mese kell — és alkotó elfoglaltság ... Enél- kül hiába a legdrágább játék is! A tanítónő elmosolyodik. Szemüvege fölerősíti bizakodó tekintetét. S ahogy elnézem ebben a kis raktárban — bábfigurák sokasága között — egy kedves pedagógia tanáromra gondolok, aki mindig ezt mondta: „Ki-ki találjon magának valamilyen elfoglaltságot, amivel a közjó hasznára válhat, akkor nem süllyed el az unalom és az intrika posványáiban I És ehhez nem kell okvetlenül :j városban élniük!.. Ezt a professzoromat Tet- tamanti Bélának hívták. Tanításához Gyenis Lajpsné görcsönyi tanítónő munkássága akár élő példatár lehetne. Wallinger Endre Nem emlékszem az összes kérdésre. Csak az rémlik, hogy azon az osztálykiránduláson, ahol beszéltem Szerencsés Rudolfné komlói tanítónővel, másodpercenként meg akartak tudni valamit a gyerekek. Kér- deztek, mert érezték, valameny- nyien kapnak választ. Szeren- csésné türelmesen válaszolt. 27 év pedagógiai rutinjávcl és tudásával. Most a komlói Április 4. úti általános iskolában tanít, de magas elismerését elsősorban azért kapta, mert kezdetétől megszűnéséig, több mint húsz éven át vezetője volt a komlói Kussuth-aknai általános iskolának. Zalaegerszegen végzett 1957- ben, két évig ott tanított, majd négy évet Heves megyében, ekkor olvasta a Kossuth-aknai iskolába hívó pályázatot. Jött, mert fiatal házasként, gyerekkel lakást ígértek. Jött, mert mint beszélgetésünk végén el- érzékenyülve mondta: „Mióta az eszemet tudom, tanító akartam lenni. Olyan gyerekekkel kívántam foglalkozni, akiket muszáj szeretni. Akik olyan munkát kívánnak tőlem, amit nem lehet nagyjából csinálni.” Hatvanhét elsős tanult a Kossuth-aknai iskolában induláskor; Közülük egyetlenegy nem volt túlkoros. Hatan alkották a tantestületet, Szerencsés Rudolfné vezetésével. Valameny- nyien tudták, mit vállalnak: cigánygyerekeket tanítottak. — A nevelési rész volt a könnyebb. Szót fogadtak a gyerekek, mert tudták, a jutalom vagy a büntetés nem marad el. Az oktatással voltak gondjaink, hiszen többségük alig -alig tudott magyarul. Volt időszak, amikor egyéves előkészítőt is tartottunk az iskola előtt. Ezért is szükségünk volt különleges módszerekre. A játékosság lehetett a legfőbb szempont, hiszen a nyelvi nehézségek miatt különösen rövid ideig tudtak egyébként figyelni a gyerekek. Sokan ellenezték, hogy egy helyen csak cigányok legyenek. Én mindig azt vallottam, ezek a gátlásos, nap mint nap előítéletekkel találkozó gyerekek olyanok, mint a palánta, szükségük van a melegágyra, aztán, ha kikerülnek megsínylik egy kicsit, de utána felerősödik a melegágyban kapott „táplálék” hatása. Szerencsés Rudolfné 13 évig az iskola épületében lakott. Nap mint nap együtt volt a 600 lakosú telepen élőkkel. Sok kudarc és rengeteg apró öröm érte. Rendbe tették az iskola környékét. A bozót helyére — a gyerekek segítségével — nyárfákat ültettek. Jelentős népművelői feladatokat is elláttak a pedagógusok. Filmet vetítettek, előadás-sorozatot szerveztek a telep lakóinak, védőnőt, rendőrt, tanácsi tisztviselőket hívtak meg. Volt vöröskeresztes tanfolyam a csecsemőápolásról, sütés-főzés tanfolyam és sok minden más. — Abba a helyzetbe kerültem, hogy az elején odajárók gyerekeit is taníthattam. Velük jóval kevesebb problémám volt, mindenféle szempontból. A szülők is már-már görcsösen akarták, hogy gyerekük ne maNegyvennégy évet töltött a mezőgazdasági szakoktatásban Molnár Attila, a mohácsi Marek József Mezőgazdasági Szakközépiskola igazgatója, aki most nyugdíjba készül. Az általa vezetett intézmény megjelenésében is imponáló, korszerűen megépített és felszerelt középiskola, melynek igazgatója mindig nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy e falak között megvalósuljon g korszerű iskola eszménye. Pályafutásáról kérdezem, és ő így beszél: — Első pillanattól kezdve a mezőgazdasági szakképzésben dolgoztam. A szülői háztól a gazdálkodás szeretetét kaptam útravalóul, és ez tovább erősödött első munkahelyemen, a sárospataki Téli Gazdasági Iskolában, ahová nevelőtanárként kerültem 1940-ben. Ezután végeztem el a Mezőgazdasági Főiskolát Kolozsváron és 1944- ben itt lettem gyakornok az állattenyésztési tanszéken. Ugyanezen évben Kassára kerültem segédtanárnak, és itt végeztem el a Földművelésügyi Minisztérium tanárképzőjét. A háborús események előrehaladtával hazajöttem Pécsre, az itteni tanítóképzőben, majd Kaposváron dolgoztam. Ezután következett 1946-tól 1967-ig életem egyik legérdekesebb szakasza, a szentlőrinci Újhelyi Imre Mezőgazdasági Szakközépiskolában. Molnár Attilát a levelező oktatás megszervezésével és vezetésével bízták meg. Ez volt a magyar mezőgazdasági szakképzés azon korszaka, amikor az újonnan alakult termelőszövetkezetek káderellátását kellett biztosítani. — Háromezer felnőtt hallgató kapott oklevelet Szentlőrincen, ebben az időszakban. Igen kevesen vannak közöttük, akiknek nyoma veszett. Ellenkezőleg, az akkor végzettek ma is fontos vezető pozíciót töltenek be Ba- raViya, Tolna, Somogy, sőt az ország életében is. Szentlőrinc után, 1967-ben következett Mohácson a Marek József Mezőgazdasági Szakközépiskola igazgatói posztja. — öt épületben szétszórva működött akkor az iskolánk. Elhatároztuk a nevelőtestülettel, hogy építünk egy új iskolát, és ehhez meg is kaptuk a MÉM támogatását. Az AGROBER éppen tíz éve a mi elképzeléseink alapján készítette el mai iskolánkat, amelyről elmondhatjuk, hogy ma az ország legkorszerűbb oktatási intézményei közé tartozik. — Mi volt az igazgatói alapelve? Az eszménye? — A korszerű iskola. Az olyan intézmény, amelyben a gyengébb előképzettségű tanulók közül is képesek vagyunk megfelelő szakembert adni a mezőgazdaságnak és ahonnan minden évben sikerül dobogós helyet szereznünk az országos versenyeken. Ezért a célért pedig kitűnő tantestülettel dolgozhattam. Ma 250 nappali, 200 levelezőhallgató, 150 technikusjelölt tanul az iskolában, foglalkoznak a mérnöktovábbképzéssel, jövőre indul a technikusképzés a növénytermesztő és növényvédő, valamint a mezőgazda- sági gépész szakon. — Jól fog esni a pihenés — mondja végezetül „a Marek” igazgatója. — Előbb még azonban szeretném elindítani a tornaterem és az uszoda építését iskolánkban. G.O. radjon le. Kevesebben is születtek ebben az időben. Esti tagozatot is szerveztünk. Emlékszem az esti felolvasásokra, cmikor együtt izgultuk, sírtuk végig az Egri csillagokat. Élénken él bennem tánccsoportunk szereplése a kulturális seregszemlén. Aztán megszűnt a cigányiskola, 800 gyerek kapott itt tudást a 20 év alatt. Sokan közülük szakmunkás-bizonyítványt szereztek, mások rögtön munkába álltak, de biztos vagyok abban, hogy valamilyen módon él bennük Szerencsés Rudolfné és a többi ott tanító pedagógus emléke. Szerencsés Rudolfné most Komlón, Szilváson, az Április 4. úti iskolában tanít. Osztályfőnök harmadikban, de felsőben is tanít magyart. Beszélgetésünk közben úgy vettem észre, nosztalgiával gondQl visz- sza a régi iskolára, ahol húsz évig pedagógusnak talán legnehezebb, de leghálásabb feladatot végezte. Még most is vallja, amit búcsúzáskor feltétlenül el akart mondani: „Nem az a fontos, kik rakják, lényeg, hogy magasodjon a föl" Bozsik L. Kitüntetett pedagógusok 8. HÉTVÉGE
